Part 1

NYÁRI ZIVATAR

REGÉNY

IRTA

BIRÓ LAJOS

HARMADIK KIADÁS

BUDAPEST, 1922 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Fentartunk minden jogot, a forditásét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1922._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

I.

Félkilenc volt. Magda fölállott a reggeliző asztaltól és lement a kertbe. Az asztal végén Fein úr, a nevelő szintén mozgolódni kezdett, kihúzta a sovány derekát és elszánt pillantásokkal buzdította a két fiut a megmozdulásra. A két fiu azonban vidáman beszélgetett a nagyapjával. Az öreg Markó tréfált velük, a nagyanyjuk pedig hallgatva és mosolyogva nézte őket. Az ebédlő ajtaja ekkor kinyílott és bejöttek Kádárék. Kádár Sándor és a felesége.

– Jó reggelt, álomszuszékok, – kiáltotta jókedvűen az öreg Markó, – ma ugyancsak kialudtátok magatokat.

A két fiu fölugrott, megölelték és megcsókolták az anyjukat, azután az apjukat. Az anyjuk visszacsókolta és mosolyogva szorította magához őket; az apjuk szótlanul és komolyan simogatta meg a fejüket, azután halkan mondta:

– Most menjetek tanulni, fiuk.

Fein úr az asztal végén fölpattant és szemrehányó pillantással várta a két fiut. A két fiu engedelmesen indult feléje, azután együtt kimentek az ebédlőből és elindultak a tanulószoba felé.

Kádárék leültek a reggeliző-asztalhoz. Az öreg Markó elkomolyodva, vizsgálódva nézegette őket. Az asszony lesütött szemmel töltött kávét, a férje összeszorított szájjal és borús tekintettel nézte a mozdulatait.

– Hát mi az? – kérdezte végre türelmetlenül és aggódva az öreg.

Kádár fölnézett és boszankodva, panaszosan és keserüen mondta:

– Ilona megint egész éjjel nem aludt. Éjféltájban fölébredtem és akkor láttam, hogy ül az ablaknál és néz ki a kertbe. Azután hat óráig nem is tudott elaludni.

Az asszony zavarodottan és szégyenkezve mosolygott, félrehajtotta fejét, mint egy gyerek, akit meg akarnak büntetni és bocsánatot kérő mozdulattal fordult az apja felé.

– De nemcsak ennyi van, – mondta Kádár panaszosan, – hanem azt is bevallotta nekem, hogy egy hete nem alszik már rendesen. Állandóan szívdobogása van… Nézzetek rá…

Az asszony elpirult. Finom, barna fejét mélyen lehajtotta a tányérjára, a szeme lassan megtelt könnyel.

– Nézzetek rá, – mondta Kádár, – most tudhatjátok, mitől beesett a szeme és miért van már megint az a szenvedő vonás a szája körül.

Az asszony könyörögve nézett föl a férjére.

– Sándor! – mondta halkan és könyörögve.

– Nem, mondta Kádár türelmetlenül, – én nem hallgatok most már. Őrültség, amit mi csinálunk. A tanár már áprilisban megmondta, hogy ez az alföldi levegő méreg neked és erre ahelyett, hogy Nauheimba mennél, vagy legalább is hegyvidékre mennél, itt vagy még junius elején is a hevesi homokban és szívod be a Sárga-puszta porát. Őrültség. Én nem tudom, hogy egyezhettem bele, hogy ezt az utazást szeptemberig halasszuk.

– Mert én csak veled akartam elmenni, – mondotta az asszony.

– Igen, én azt nagyon jól tudom; azt nem tudom, hogy ebbe hogyan nyugodhattam bele.

Odafordult az öregekhez:

– Én megmondtam Ilonának, hogy most nem türöm tovább az utazás halasztgatását. Igazam van? Megkérem Magdát, hogy ő menjen el Ilonával, neki csak szórakozás lesz az egész; ősszel azután együtt mehetünk el valahová. Igazam van?

– Igazad van, – mondta az öreg Markó.

Az öreg asszony is bólintott:

– Igazad van, – mondta, – de miért menjen el Ilonával Magda? Magda maradjon itthon, rá nagyobb szükség van a háztartásban, mint én rám. Majd elmegyek én vele…

– Igaz, – kiáltotta az öreg Markó, – meg én is. Elmehetünk mind a ketten. Én rám sincs itthon szükség.

– Nem, apa, – mondta Ilona, – nem, én azt nem fogadhatom el…

– Ugyan ne beszélj, – kiáltotta az öreg Markó. – Nem áldozat az én tőlem. Nyaralni akarok. Kimulatom magamat. Majd meglátjátok, milyen gavallértok leszek én.

Fölállott, a vastag ősz bajuszát kétfelé sodorta és összeütötte a bokáját. Ezen mindnyájan nevettek.

– Hát jól van, Sándor, – mondta azután az asszony, – én elmegyek. De én nem tudom, mi lesz velem, ha egész nyáron nélküled leszek. Nekem rosszabb az, mint a Sárga-puszta homokja.

Kádár megsimogatta a felesége arcát.

– Kedves, – mondta neki gyöngéden, – ősszel majd együtt leszünk.

– Hát mikor utazunk? – kérdezte az öreg Markó.

– Holnap, – felelte Kádár.

A felesége ijedten nézett rá.

– Már holnap? – kérdezte rémülten. – Miért?

– Mert semmi értelme a halasztgatásnak, édes szívem. Minden nap nyereség, amellyel előbb érsz oda. A forma kedvéért kihivatjuk Kúnszállásról Balla doktort, hogy nézzen meg: utazhatsz-e…

– A doktor a kistanyán van, – szólt közbe az öreg Markó, – vagy még délelőtt kijön, mert az ispánné beteg. Áttelefonozok, hogy küldjék ide…

Fölkelt és kiment az iroda felé. Az asszony sírós mosolygással nézett az urára.

– Hát igazán el kell mennem? – kérdezte szomoruan.

– Ilonkám, drágám, – felelte Sándor komolyan, – hát hiszen rólad van szó. A te egészségedről. Hát ne légy gyerek.

Az asszony fölkelt, odament hozzá, megölelte a fejét és szótlanul és hosszan magához szorította. Azután sóhajtva mondta:

– Hát jó. Fölmegyek. Ha a doktor jön, jőjjön föl.

Az öreg asszony fölkísérte a lányát az emeletre. Kádár egyedül maradt az ebédlőben. Szivarra gyújtott, hátradőlt a székében és behúnyta a szemét.

Az ajtó kinyilott és Magda jött be rajta egy nagy csomó virággal a kezében. Virágillatot hozott be, az egész juniusi reggel friss szagát behozta magával a szobába. Megállott.

– Sándor te itt vagy még? – kérdezte meglepetve.

Kádár kinyitotta a szemét. Egy hosszu lélegzettel beszítta azt az illatot, amit a leány behozott, egy tág, nagy, bámuló pillantással végignézte az egész izmos, délceg, nagy leányt, a lágy, hamvasszőke hajával, a napsütötte arcával, a dióbarna nagy szemével, azután röviden és fanyarul felelte:

– Itt.

A leány vázákba rakta a virágait, halkan és suhogva járt a szobában, Kádár összehúzott szemöldökkel nézte a hajlékonyságát, az izmos karját, a nyugodt mozdulatait, azután egy másodpercre megint behúnyta a szemét.

– Mi bajod van? – kérdezte a leány.

– Semmi bajom, – felelte Kádár. – Csak megint úgy érzem, mintha lassan megsemmisülnék. Mintha végem akarna lenni. Nincs egyetlen gondolatom sem… már megint… Ha odakint lefeküdném a földre, azt hiszem, magam is földdé válnék.

A leány leült vele szemben.

– Honnan van ez a te elbágyadásod és elernyedésed? – kérdezte nyugodtan. – Gondolkozz rajta. Számolj le magaddal végre. Te azelőtt a munka fanatikusa voltál és egy félév óta állandóan a megsemmisülést érzed. Miért? Honnan van ez? Szedd össze magadat.

Kádár megmozdult. Kihúzta a derekát, egyenesre ült a székben, egy gyors mozdulattal, mint az álmos ember, megtörölgette a szemét, élesvonalu arca ismét megkeményedett, fölfrissült, azután mosolyogva nézett a leányra.

– Igazad van, – mondta hangosan. – Igazad van, le kell számolnom magammal és össze kell szednem magamat. Biztass egy kicsit. Ha veled beszélek, akkor újra erős embernek tudom magamat érezni.

A leány komolyan bólintott. Kádár belenézett a mély, barna szemébe, azután halkabban mondta:

– Magda, néha úgy érzem, mintha a leányom volnál. Ha az egyik fiam leány volna, azt szeretném így. Nem rokoni szeretet ez; nem! – hidd el: apai szeretet.

A leány elmosolyodott; a mosolygása azonban csodálatosan komoly volt, nem szomoru, csak komoly: nyugalmas, csöndes és tiszta.

– Elhiszem, Sándor, – mondta. – Hiszen tizenegyéves korom óta jóformán te nevelsz. Inkább, mint apa vagy anya. Amióta te idekerültél hozzánk, azóta itt amúgy is új élet van. Rám nézve pedig ott kezdődik az élet, a gondolkozás… És azt hiszem, hogy amit mondok, azt azért hallgatod szívesen és az azért hat rád jól, mert te ebben az esetben ugyanezt mondanád, éppen így mondanád. Mindent tőled tanultam, szokásokat, ízlést, gondolkozást.

– Lehet. Jó vagy nekem… Kellemes…

Félpercig csönd volt a szobában, jótékony, jóleső, puha, tiszta csönd. A virágok illatoztak, a nyitott ablakon ömlött be a napsugár, a férfi és a leány szótlanul ültek egymással szemben és nézték egymást. Mind a ketten jól érezték magukat és féltek megmozdulni és féltek megszólalni.

Az ajtó hirtelen, egy vidám és gyors rántástól kinyilott. Az öreg Markó jött be.

– Na, – mondta hangosan és elégedetten, – félóra mulva itt lesz a doktor. Hol van Ilona?

– Fölment az emeletre, – felelte Kádár. – Átöltözni, gondolom.

– Jó. Én is fölmegyek. Ha a doktor jön, gyertek föl ti is. Magda, te pedig kedvesebb lehetsz vele, mint amilyen szoktál lenni. Hátha elvesz…

Kiment a lépcső felé. Magda ijedten kérdezte:

– Mi baja Ilonának? Rosszul van? Fekszik?

Kádár fölkelt. A csöndnek, a nyugalomnak, annak az egész édes és melegítő örömnek, amelyet az előbbi hallgatásban érzett, vége volt. Úgy érezte, mintha megbántották volna, mintha rákiáltottak volna.

– Nem, – felelte fanyarul, – nincs semmi különös baja. Csak a régi, a rendes… A szíve. Egész éjjel nem aludt. Egy hete nem alszik. Azt akarom, hogy rögtön utazzék el. Apáék elkísérik.

A leány nem felelt. Rátámaszkodott az asztalra; mozdulatlan arccal, a rendes nyugalmával, a csodálatos, állandó, nagy komolyságával nézett maga elé. Kádár várta, hogy szóljon, de a leány nem szólt és nem mozdult és Kádár hirtelen föltámadt idegességgel járkált körülötte a szobában és egyre nagyobb ingerültséggel nézte. A leány nem mozdult és Kádár érezte, hogy dühbe hozza ez a nyugalom. Szerette volna vállon fogni a leányt, megrázni, rákiáltani, hogy ne legyen ilyen nyugodt és komoly, és összeszorította a fogát attól a zaklatott nyugtalanságtól, attól a sercegő türelmetlenségtől, idegességtől és alaktalan, lobogó dühtől, amelyet érzett.

– Magda, – szólt végre epésen, – hát légy kedves a doktorhoz. Légy kedves hozzá. Hátha elvesz…

A leány fölnézett rá. Nem értette meg, miért lett olyan gúnyos és keserü a hangja. Csodálkozva, de komolyan nézett rá egy ideig és Kádár nem tudott szólni, amíg a leány barna szemének nyugodt, komoly és tiszta pillantása rajta volt. A leány azután összehúzta a szemét, alig észrevehetően megbiccentette a fejét, elfordult és ismét mozdulatlan és nyugalmas arccal nézett maga elé.

– Hátha elvesz, – mondta Kádár újra. – Megméri a hozományodat, elég súlyosnak találja és kegyeskedik oltárhoz vezetni, kegyeskedik bajuszpedrőszagu szerelmével megtisztelni, kegyeskedik veled egy mérsékelt, jól evő-ivó, házi boldogságot megismertetni, amely mellett jól elhízhattok mind a ketten.

A leány nem felelt. Összehúzta a homlokát, a szája egy kissé megkeményedett, mert összeszoritotta az ajkát, de nem felelt. Kádár föl és alá járkált és egyre ingerültebb lett, a belső, formátlan, ideges, nagy nyugtalansága egyre jobban fütötte a haragját. Az az érzése volt, hogy legjobban szeretné megütni ezt a hallgató, nyugodt és komoly leányt.

– Az apák, – mondotta, – furcsa teremtések. Az apád nem tud elégedetlenség nélkül rád nézni, mert már huszonkét éves vagy – huszonkét éves! – és igazán odaadna ennek a bajuszpedrőszagu embernek. Örülne, ha kegyes volna vinni. Az apák adják a legolcsóbban a leányokat. Náluknál csak a leányok adják olcsóbban magukat. Akárkinek, akármiféle embernek, aki egy kissé törődik velük, egy náluknál sokkal értéktelenebb, alacsonyabb rendü kérőnek, egy rongynak, egy senkinek…

A leány nem szólt. Kádár ingerülten beszélt tovább. Sértéseket keresett, hogy megszólaltassa a leányt, hogy vége legyen ennek a kétségbeejtő nyugalomnak.

– Egy leány, – mondta, – sohasem tudja megvárni azt, akit meg kellene várnia, sohasem tudja megkeresni azt, akit meg kellene keresnie. Kerestek… a tizenhatéves leány szomjasan keresi már azt, aki nélkül az élete nem egész élet. De a kereséstek egy koldusasszonynak a keresése, nem egy királynőé. Nem arra készültök, hogy a szerelmeteteket ajándék gyanánt adjátok, mint egy királynő, hanem arra, hogy elvétetitek magatokat; a házasság alamizsnájáért könyörögtök: szótlanul, szenvedően, áhitatos szemmel, bután könyörögtök, mint egy koldusasszony. Nyomorék vágyaitok vannak. Kis szatócs-vágyaitok vannak. Ráncos, öreg, hideg, kis kalmárlelketek van, amely csak akkor engedélyez valami házias, pufók, kis szerelmet, amikor már várhatja a bért érte: a házasságot. Szent Isten! – egy szép, erős, gazdag, érett, okos leány… mit akar az, mit keres az, hogyan válogasson az a férfiak között? Azt kellene keresnie, aki felé ösztön, érzés, szerelem hajtja, aki… hogy mondjam?… az ő fizikai tipusa… aki vele faji értékben is egyenlőrangu. Ehelyett azt keresi, aki elveheti. A hitványak, a huszadranguak, a nyomorékok, a testi-lelki plebejusok között válogat, mert nem szerelmet akar, nem tiszta, nagy, szép szerelmet és nem méltó, szép, az élettel, a természettel szemben becsületes életet akar, hanem – férjhez akar menni. Az kellene neki, akivel az élete igazi és tiszta és boldog és becsületes élet lehetne, aki nélkül csak nyomorékul, sóváran és tisztátlanul élhet; megtalálja, de öreg, ráncos, kis szatócslelke elfordul tőle, mert annak a felesége már nem lehet, mert a házassággal az már nem fizetheti ki… Útálat. Útállak benneteket.

Magda hirtelen fölállott. Kádár, aki fölindultan, remegve és rekedten beszélt, meglepetve hallgatott el. Az a vágya, hogy a leányt kihozza a nyugalmából, hogy megsértse és megsebezze, elragadta. Kábultan, a harag mámorában beszélt; a leány hirtelen mozdulatától megijedt és kijózanodott.

A leány odament hozzá. Nehezen és fájdalmasan lélegzett, az arca kipirult és a szája remegett. Kádár meghökkenve és aggódva nézte. A leány megállott előtte, odahajolt hozzá és suttogva, figyelmeztetően, rémülten, visszafojthatatlan kétségbeeséssel mondta neki:

– Sándor, nem szereted te már Ilonát?

Kádár elsápadt. A szive nagyot dobbant a leány kérdésétől. A leány feje közel volt az övéhez. Előrehajolt; néhány másodpercig rémülten és mozdulatlanul néztek szembe egymással. Most nem lehetett többé eltagadni, miről van szó, a leány suttogó, rémült kérdése után nem lehetett úgy tenni, mintha ő más férfiakról, más férfiról beszélt volna. Elfordult és leült. Szörnyü bágyadtságot érzett, megszégyenülést, megsemmisülést.

Nem mert, nem tudott odanézni, ahol a leány állott. Égő szemmel bámult a falra, egy pontra, egy képkeretnek a sarkára, a homloka verejtékes lett és érezte, hogy a leány is halvány és ő is reszket. A fájdalmas, nagy bujkáló titok nem titok többé. Kimondódott. Hogyan jutottak ide? Miért ragadtatta el magát? Miért korbácsolta ki a leányból ezt a leleplező szót? Mi lesz most?

A feszült, fojtott, fájdalmas csöndbe ekkor hangok vegyültek bele. Kádár fölemelte a fejét és utána nézett. Az ajtó kinyílott és bejött rajta Balla doktor. Hangos volt, jókedvü, udvarias és csinos. A leánynak kezet csókolt, frissen és vidáman kivánt jóreggelt Kádárnak, hangos, vidám, szép doktor volt, egészséges és jókedvü plebejus. Kádár ezt a friss jókedvet alávaló inzultusnak érezte a maga szomorúsága ellen.

– Semmi komoly baj, mint hallom? – kérdezte a doktor.

Magda felelni akart, de Kádár megelőzte. Nem akarta, hogy ez az ember beszélgetésbe eredhessen a leánnyal. Odalépett közéjük.

– Semmi komoly baj, doktor úr, – mondta. – Csak arra akarjuk megkérni, szíveskedjék a feleségemet megvizsgálni, utazhatik-e nyugodtan.

Egy határozott mozdulattal utat mutatott a doktornak az ajtó felé. A doktor mosolyogva hajolt meg Magda előtt, azután elindult. Kádár fölvezette az emeletre, bevitte a felesége szobájába, azután otthagyta az asszony és az öregek társaságában. Nagy ugrásokkal szaladt le a lépcsőn, rohant, hogy Magdával egyedül lehessen még pár percig. Meg akart neki mondani valamit… Most nem bánta már, hogy a titka nem titok többé, áradt és zúgott benne a keserü energia; egy idegen férfinak a látása, az, hogy ez az ember, akiről egy negyedórája félig tréfásan azt mondták, hogy a Magda férje lehet, hogy ez az ember most két szót beszélt a leánnyal, hogy szélesen rámosolygott, a kezét megcsókolta, ez olyan ingerültté tette, ez olyan harci kedvet gyújtott benne, ez annyira eltöltötte a lelkét azzal a tudattal, hogy védekezni kell, verekedni kell, színt kell vallani, nem kell bánni semmit és nem keli félni semmitől, hogy most már készen volt rá, hogy mindent megmond és mindenről nyíltan beszél.

Lerohant a lépcsőn; benyitott az ebédlőbe. A leány elmerülten, gondolkozva, merev szemmel nézett maga elé ugyanazon a helyen, amelyen hagyta. Az ajtónyílásra megmozdult és ki akart menni.

– Magda, – mondta Kádár, – várj…

A leány idegesen kapta föl a bal kezét, a jobbat pedig rémülten szorította az arcára.

– Nem, – felelte, – nem. Engedj… Kimegyek. Nem akarok semmit hallani…

– Várj, Magda, – mondta Kádár kipirultan, halkan, izgatottan, – csak azt akarom neked megmondani, hogy… hogy…

Magda feléje fordult és ismét komoly, egészen merevre vált arccal, nagy és hideg pillantásu szemmel ránézett. Kádár megzavarodott az arcától és a tekintetétől. Ha még mindig rémült és zavarodott lett volna, akkor mindent elmondhatott volna könnyen, akkor áradt volna ki az ajkán az égő, forró vallomása. Igy megzavarodott. Dadogott.

– Azt akarom mondani, hogy… hogy… én szeretem Ilonát. Hogy én… nagyon szeretem Ilonát. Gyöngéden. Melegen.

A leány kitágult, hideg, szinte ellenséges nagy szemmel nézett rá és Kádár úgy érezte, hogy a tekintetében gyanakvás és megvetés van. Minden erejét összeszedte, hogy ezt a gyanakvást és megvetést eloszlassa.

– Hidd el, Magda, – mondta, – én nagyon, nagyon szeretem. Féltem. Vigyázni akarok rá. Nekem ő nagyon becses és nagyon drága. Ő is, meg a gyerekeink is. Úgy szeretem, mint… mint…

Nem tudta tovább mondani. A leány tekintetének a hidegségétől, az idegen és ellenséges voltától egészen megzavarodott. Az energiája, az ereje, amely az imént még úgy zúgott végig rajta, mint egy friss forrás, most megint teljesen elapadt. Ujra erőtlennek, gyávának, leleplezettnek és bünösnek érezte magát. Ismét bágyadt lett, gyönge, megsemmisült, a verejték kiütött a homlokán és szédülve fordult el.

Amint azonban elfordult és amint kiszabadult a leány megsemmisítő, megalázó, megbélyegző nézésének a hatása alól, rögtön lángoló düh lobbant föl benne. Mi ez? Hogy mert ez a leány így bánni vele? Hogy meri őt ilyen megvetően, ilyen leckéztetően, ilyen felsőbbségesen méregetni?

– Magda, – mondta most már hangosan, – hiszed te azt, azt hiszed te, hogy neked jogod van velem megvetően bánni? Hiszed te azt, hogy mert te hideg vagy, fanyar vagy, érzéketlen vagy, azért jogod van engem lenézni? Én szenvedek… értsd meg azt, hogy én kimondhatatlanul szenvedek, hogy én boldogtalan, vergődő, nyomorék ember vagyok. Hogy össze kell szorítanom a fogamat és rá kell tennem a számra a kezemet, hogy ki ne ordítsam a kétségbeesésemet, a fájdalmamat, a tanácstalanságomat, a vigasztalanságomat, az elveszettségemet… És most, amikor akaratlanul is esett közöttük egy olyan szó, amely megmutatta, milyen küzdelmeket vívok én magammal, akkor te gőgből, hideg, oktalan, kegyetlen dölyfből meg akarod tőlem tagadni azt a megkönnyebbülést, hogy beszélhessek legalább, hogy kiönthessem a szívemet, hogy ne kelljen végre magamba fojtani mindent, titkolni mindent, hallgatni, rágni az ajkamat és küzdeni a… könnyekkel, amelyeket lenyelek…

A Magda hideg, nagy szeme lassan összehúzódott, kimeresztett, bámuló pillái lassan ráereszkedtek a szemére. A félig lehunyt szemének a pillantása így szomorú, fájdalmas és izgalmas lett. A merev arca is meglágyult, a megfeszült izmai megereszkedtek, az ajka mellett két szomoru, félig mosolygó, félig fájdalmasan eltorzult vonás támadt.

– Mit akarsz nekem még mondani? – kérdezte. – Mit mondhatsz még nekem?

Kádár boldogan hajolt feléje. Nagy melegség futotta át a testét, a hálától, az örömtől, a megindultságtól ujjongani és zokogni tudott volna.

– Látod, – mondta fölújjongva, – úgy-e nem kell hozzám ridegnek és rossznak lenned? Nem kell kegyetlennek lenned. Úgy-e lehet az, hogy meghallgatsz, megértesz, talán megvigasztalsz. Ugy-e lehet?

– Igen… talán… Mit akarsz még nekem mondani?

– Azt akarom neked megmondani, hogy én egy félév óta… Istenem, hogy mondjam el ezt neked?… te láttad azt ugy-e, hogy én egy félév óta más ember vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Én nem tudom, hogy történt… de én azóta meg vagyok bénulva, azóta gyönge vagyok, szomorú, összetört, mint ma reggel, amikor megvigasztaltál. Nem tudok dolgozni, nem tudok élni… és nincs más, nincs semmi a világon, ami nekem erőt tud adni, kedvet az élethez és a munkához, mint az, ha te megvigasztalsz. Ha téged látlak. Ha te szólsz hozzám. Én nem tudom, hogyan támadt bennem ez az érzés. Eleinte ingadozott, hullámzott; néha megpihent, nem kínzott; néha úgy éreztem, hogy úgy szeretlek, mint egy apa a lányát, mindig ezt próbáltam hazudni magamnak, de aztán nem tudtam többé hazudni, most már nem tudok többé hazudni… Próbáltam küzdeni. Küzdöttem. Dolgoztam, elutaztam, más szemmel akartalak nézni; de nem tudlak. Nem lehet.

Szétnyitotta a két kezét, szélesre kitárta a két karját, azután fáradtan, lemondóan leejtette mind a kettőt.

– Nem lehet, – mondta. – Nem lehet.

A leány elfordított fejjel, félig lehunyt szemmel hallgatta és a két vonás a szája körül egészen megmélyült, most már semmi sem volt benne a mosolygásból, figyelmes, feszült, fájdalmas eltorzulás volt. Félrehajtott fejjel, fájdalmasan eltorzult arccal hallgatta a férfit és mikor Kádár elhallgatott, akkor is így maradt, félrehajtott fejjel és fájdalmasan figyelő, eltorzult arccal.

– Magda, – szólt Kádár ijedten, – miért nem felelsz?

– Mit mondjak, – felelte halkan, szakadozottan, szinte lihegve a leány, – mit mondjak? Ilona!…

– Én szeretem Ilonát, – kiáltotta Kádár idegesen, – én szeretem Ilonát, de az más, az egészen más. Az gyöngédség, ragaszkodás, kímélet, testvéri… apai szeretet… De ez, Magda, ez… ez szerelem. És ezt meg kell mondanom, ezt meg kellett neked mondanom, Magda, ezt nem tudtam többé magamba fojtani, te vagy nekem a vigasztalás, az erő, az élet és ezt tudnod kellett, ezt tudnod kellett végre, hogy… hogy te… hogy nekem… hogy te is…

A leány ránézett. A szeme fátyolos volt. Kádár nem tudta folytatni azt, amit mondott.

– Hogy én?… – kérdezte nagyon halkan, elnyújtottan a leány.

– Semmit, Magda, – felelte Kádár sietve. – Csak tudnod kellett. Igy könnyebben viselem. Igy nem olyan gyötrelmes és emésztő…

– Igen, – felelte a leány halkan és reszketve. – Jó. De többet ne beszéljünk róla. Többé ne beszélj róla. Soha többé ne beszélj róla. Soha többé.

– Miért? – kérdezte Kádár bámulva. – Miért, Magda? Miért ne beszéljek, miért ne beszélhessek róla?

A leány válaszolni akart. Kivülről azonban hangok hallatszottak, erre megrázkódott és elhallgatott. Mind a ketten megmozdultak, eltávolodtak egymástól, szétmentek a szoba két végébe, mintha a közelségükön meglátszanék az, ami történt. Ez a megriadás, ez a menekülés, ez a szétfutás azonban olyan megalázó volt, hogy pár másodpercnyi szégyenkező hallgatás után Kádár odalépett az ajtóhoz és fölrántotta. Az öreg Markó jött lefelé a doktorral.

– Na, mi ujság? – kiáltotta Kádár.

Elfogulatlanságot erőszakolt magára, jókedvü és hetyke akart lenni.

– Na, mi ujság? – kérdezte még egyszer. – Semmi baj, mi?

– Utazunk, – felelte az öreg Markó. – Holnap utazunk.

– Igen, – mondta a doktor, – nincsen semmi akadálya annak, hogy a nagyságos asszony elutazzék. És én is azt hiszem, hogy a kúra használ majd neki.

Bejöttek az ebédlőbe. Az öreg Markó leültette a doktort.

– Valami harapnivalót, doktor úr? Egy pohár konyakot? Magda, kérlek…

Magda, aki eddig sápadtan kuporodott be a szoba egyik sarkába, megmozdult. Konyakot tett az asztalra, azután kiment, ennivalót küldött be egy cseléddel, de maga nem jött vissza többé. Az öreg Markó koccintott a doktorral, kikérdezte tőle, mi ujság a városban, azután orvostudományi előadást tartatott vele. Beszéltette. Ez volt a szenvedélye: beszéltetni az embereket, hogy ő nyugodtan, felsőbbségesen, kicsit gúnyosan hallgassa őket. Kádár leült és hallgatta a beszélgetést. Nem tudott elmozdulni. Hátha visszajön Magda. Elviselhetetlennek érezte azt a gondolatot, hogy ez az ember beszélgessen a leánnyal és tudta, hogy az öreg Markó szeretné, ha beszélgetnének.

Az öreg egyszerre hozzáfordult.