Part 23

A compact párt hetvenhét felé szalad. Az ifju conservativek beállnak öreg deákistáknak, vagy reformereknek, a bankárok liquidálnak, a főtisztek quietálnak, a reichsrathok hazaszállnak; a hű bécsi magyar journalisták futnak vissza Pestre; lesznek otthon nemzetiszín concipisták, vagy vörös vezérczikkirók. Csak Bojtorján üldözi még hetedhét országon keresztül a hajdani patronusait, kifizetetlen nyomdai számlák, elmaradt irói honorariumok, függő subventiopauschalék, díjazatlan maradt bons officesek hosszú lajstromával s mikor nem birja őket elfogni, fog helyettük magának egy csomó bolond parasztot, vesz tőlük bort, zabot, nem fizeti ki az árát; – beperlik; – azt mondja: neki sem fizetnek – nagy nevű urak, majd ha azok megfizetik, a mivel «az ő boráért» tartoznak, fizet ő is; a pör ki tudja hanyadik appellátában jár azóta?!

Ez volt a végkimenetele Ottó gróf ezuttali szerelmének.

Nem maradt meg belőle más, mint a szép Sardanapálné photographiája.

Hajh, de a politikai dicsvágy mámorától szabadulni nehéz. A kik itták e mámoritó italt, tudják, hogy attól tökéletesen elszokni soha sem lehet. Átlátja az ember, hogy megárt a vele élés. Esküszik, hogy soha többet pártelnöknek meg nem hagyja magát nyomatni. Hasztalan fogadás. Jön az új választás s megint recidivázik, s kiiszsza azt a poharat egész a seprüjéig, a mit úgy hivnak, hogy «napidíjlefoglalás».

Ottó gróf még nem volt megérve ily elhatározásra.

Az egyszeri bukás nevelte csak azt a vágyát, hogy államboldogító eszméit érvényesítse.

A volt kormányrendszer bukásával egyidejű volt a magyar országgyülés egybehivatása.

No hiszen arra, mint született törvényhozó, Rengeteghy Ottó gróf úgy is megkapja a regálist.

De ő képviselő akart lenni.

Hát hisz ez nem nagy tudomány: ha az embernek ötvenezer forint jövedelme van s annak felét rászánja.

De Ottó gróf épen azt akarta, hogy a nagy tudománynyal jusson be a képviselői padba. – Így már aztán nehezebb.

Adott hosszú programmokat, kifejté egész rendszerét; klubbokat alakított, a hol programmját felolvassák s meetingeket hítt össze, a hol azt megmagyarázzák. Beutazta a falvakat, beszélt az előljárókkal az angol és franczia parlamentárismusról. Értekezett a néptanítókkal a nevelésügyről; s elmondá nekik, hogy mit tart mindezekről Bluntschli?

Természetesen, hogy megbukott. A választás napján nem volt neki húsz szavazója.

Pedig akkor már szerelmes volt a szép Pelikánnéba s annak igéretét birta, hogy valahányszor Ottó gróf szónokolni fog, mindig jelen lesz a karzaton.

Mikor ezen legjobban busulna, odajön hozzá egy «véletlenül kisegítő».

(Ne tessék gúnyolódni! az egész élet csupa véletlenekből áll.)

A véletlen kisegítő volt egy derék erdélyi honpolgár.

– Te, bajtárs. Én tudok neked egy igen jó választókerületet Erdélyben. Húsz ember választ; mert az oláhok abstineálnak. Ennek a húsz embernek kell fejenkint egy új szürdolmány, meg egy kalap, öt forint készpénz, teljes ellátás; összesen két ezer forint; nekem pedig az oda fáradásért, capacitatióért s a nyélbeütésért lesz szükségem tízezer forintra, kerek számban tizenkét ezer forintért tied lesz a kerület.

Hat hét mulva Ottó grófnak kezében volt a mandatum.

Ez ugyan Columbus-féle tojás.

Rengeteghy Ottó gróf, mint legkésőbb érkezett, csak a szélső jobb oldalon kapott már helyet. Felfogadta magában, hogy azt a helyet még is nevezetessé fogja tenni.

A hosszú verificatióknak épen akkor szakadt vége s kezdődött ama nevezetes 1865-iki válaszfelirati vita.

Ottó gróf feljegyeztette magát a szónokok közé.

És aztán neki feküdt a nagyszerű szónoklatnak, melylyel epochát fog alkotni a magyar parlamentarismus történetében.

A hír napokkal megelőzte e nevezetes maidenspeechet.

Ottó gróf könyvnélkül tudta a beszédét s állhatatosan leste, hogy mikor kerül rá a sor. A szép Pelikánné mindennap ott ült a szokott helyén s folyvást szemüvegezte a szónokokat. Ottó gróf féltékeny volt valamennyire. Ah, még ezek a kopasz ősz orátorok is veszedelmesek, mikor a szónoki nimbus körülfogja őket. A szónoklat a férfinem Venus-öve. Ottó gróf be fogja bizonyítani, hogy ezzel a varázserővel ő is ismerős. Hangja is szép volt s ha attól elszoktathatná magát, hogy szónoklat közben a balkezét a kabátja hátulsó szárnya alá dugja s a jobbkezével a zsinórra akasztott monoclejából szélmalmot csináljon, a gesticulatiója sem volna kifejezéstelen.

Végre egy szombatnapon ő rá következett a szónoklat sora. Csak egy szónok volt a tulsó baloldalon előtte. A legkedvezőbb helyzet. A kire 11 és 12 óra közt kerül a sor. Akkor már nem fészkelődik a ház s még van türelme kihallgatni valakit.

Ottó gróf piros szegélyű nyakkendőt kötött erre a napra.

Már tíz órakor ott ül a karzaton a szép Pelikánné. A legszebb hölgy a szónokhallgató közönség között: a tizedik muzsa, ki az ékesszólókat lelkesíti. Ha ő ott nincs, a szónokok tuczatostul nyilatkoznak az «elállás» iránt: akkor nem is érdemes beszélni.

Ottó gróf bizonyos volt felőle, hogy szónoklatában a világ minden bölcsesége benne van s hogy ő azt könyvnélkül tudja.

Csak egyet nem tudott Ottó gróf, azt, hogy szombatnapon a képviselőházban a kérvényeket tárgyalják elébb, azután jön a napirend. Ő csak azt látja, hogy a mint belép a házba, egy baloldali szónok végzi épen beszédét, házrengető hahotája mellett a padoknak. – Gondolja, hogy ez az ő antistese. Int a jobboldali jegyzőnek, hogy hívja fel szólásra. – Az bona fide elkiáltja a nevét «Rengeteghy Ottó gróf!» azt vélve, hogy a fenforgó kérvényhez akar hozzá szólani, mely pedig azt kivánja, és semmi mást, hogy engedtessék meg a papoknak a házasodás.

Erre Ottó gróf feláll, egy mosolygó pillantást vet Pelikánnéra s a ház általános figyelmétől kisérve, hozzá kezd nagyszerű szűz beszédéhez.

Volt pedig abban minden kigondolható szép, okos és jó. Rengeteghy Ottó gróf képviselő belevonta beszéde keretébe széles ismeretei egész tudományhalmazát, beszélt a Saint-Simonismusról és az atheismusról, a munkásmozgalmakról és az egyházi vagyon rendeltetéséről, az agraralkotmányról és a socialismusról; elvezette a házat Bentham iskolájába, onnan a Manchester- és a Lancaster-iskolákba; megszólaltatta Montesquieut és Senecát s osztotta nézeteiket.

A ház egy darab ideig csak tűrte nagylelküen e meg nem érdemlett leczkéztetéseket, később akadtak, a kik észrevették, hogy itt tévedés lesz a dologban s elkezdték a szónokot figyelmeztetni. Csakhogy olyankor, mikor az ember szónoklatot tart, olyan, mint a süket fajd dörgéskor, nem hall.

Kezdtek nevetni rajta. Ezt meghallotta. Nem birta elképzelni, mit nevetnek? Újra megmagyarázta a dolgot.

Akkor közbeszólt az elnök, figyelmeztetve a szónokot barátságosan, hogy szóljon a «tárgyhoz».

Ez meg épen felbőszítette a szónokot: «ez mind a tárgyhoz tartozik! Kérem magamat félbe nem szakíttatni».

– No hát tessék tovább beszélni.

Azzal aztán fujta tovább az Egyesült-Államokról, az universal állameszméről, az ős jogokról és a védvámrendszerről, a politikai taktikáról, az erényszövetségről, a proletariatusról, pauperismusról és a néger államokról, majd a noninterventio elvéről, a productio, consum és export közötti helyes arányokról, a kereskedelmi szerződésekről, a Sanctio pragmaticáról, a fœderalismusról és dualismusról, a modern hadrendszerről; az adóreformról…

S mentül okosabb dolgokat beszélt, annál nagyobbra nőtt a jucundus jókedv a házban; már a karzatok is bele voltak vonva a kaczagási condolentiába, a szép Pelikánné a legyezője mögé rejtette el arczát, úgy kaczagott.

Végre megsokalta az elnök a tréfát, két kézre kapva a csengetyűt s csendet harangozva a házban, komolyan és cathegorice felszólítá a szónokot, de hogy már elvégre is nyilatkozzék világosan, hogy akarja-e hát, hogy a papok házasodhassanak, vagy sem?

Ottó képviselő csak akkor ébredt fel mély szónoklatából.

A szomszédjai azután megmagyarázták neki, hogy miben van a dolog? Akkor megharagudott, elment. A szép beszéd kárba veszett.

És vele együtt a szép Pelikánnéhoz intézett sóhajtások is.

S ez nem volt Ottó képviselőnek utolsó debütje az országházban.

Még azután is meg-meglepte a házat egy-egy véletlen impromtuval, a mi magában igen okos dolog volt; de a mire semmi apropos nem volt. Felelt hosszasan és alaposan olyan szónokoknak, a kik egy szót sem szóltak, s megczáfolt olyan állításokat, a miket nem mondott senki. Odahaza kigondolta magának, hogy ő most ilyen meg ilyen ellenvetéseket fog hallani, azokra ezt meg ezt fogja felelni, s azt aztán megtette, akár volt rá ürügy, akár nem. Különösen fényes napjai voltak olyankor, mikor egy-egy szép idegen hölgy tünt fel a karzaton; az már neki olyan gyöngesége volt, mint más képviselőnek Napoleon herczeg, vagy a modenai herczeg jelenléte: olyankor előállt speechelni. S ha a ház már előre derült kedvet mutatott, mikor felállni látta, teljesen derült volt, midőn leült. – Vannak képviselők, a kik kitartó következetességgel ki tudják maguknak vívni ezt a kiváltságos kedvezményt.

Rengeteghy Ottó közéjük tartozott.

VIII.

Lassan-lassan elkövetkezik az idő, a mikor az ember észreveszi, hogy nő a homloka!

És pedig nem azért nő, mintha a feje lenne nagyobb, hanem azért, mert a haja lesz kevesebb. S aztán a bölcseség lakhelye, a homlok, addig nő, addig nő, míg egyszer túlnő a láthatáron s átmegy a tulsó hemisphæriumra. Ezzel egyidejüleg jár az a meglepő tünemény is, hogy a szakálla kezd megérni. Nem mondjuk, hogy őszül: de megérik, mint a búza.

E kettős felfedezést bizonyos neme a búskomorságnak követi.

Növekedik a tisztesség s apad a szeretetreméltóság.

Eddig titkolta, tagadta a hódításait: most kezd dicsekedni velük.

A karcsú taille bizonyos embonpointra kezd szert tenni.

S mind ezzel egyidejüleg feltámad az emberben a pénzszerzési ösztön.

Tudja jól, hogy az asszonyok csak azért közelítenek hozzá, hogy megcsalják a pénzeért, s iparkodik boszút állni a férfiakon, s visszacsalni tőlük a pénzt, hogyha lehet.

Oly magaslaton pedig, a hol Ottó gróf állt, sok mindenféle lehetett.

Egyszer egy szép hölgynek vetette magát utána már ilyen nagyhomlokú korában. Gyönyörű creol arczú, fekete szemü menyecske volt; csupa tűzvér. Tíz lépésnyiről melegített. – Eredetére nézve a szemita faj leánya, rokonvér a Szulamithtal, mondjuk ki kereken: egy szép zsidó asszony.

Férje volt. – Annál jobb. – Egy bankár. – Legjobb. – Meg lehetett vele ismerkedni. Csillagnak hítták, de nem a közönséges csillagok közül való volt; ezt Fixstern-nek hítták. Állócsillag! Bizonyítja a firma bukhatatlanságát.

A legelső megismerkedés után Rengeteghy Ottó és Fixstern nevei elválhatlanok lettek egymástól.

Hajh, az a szép Fixsternné nagy mozgalmat idézett elő az egész zodiacusban.

Rengeteghy Ottó, mint nagynevű főúr és befolyásos képviselő, egyik vállalatot a másik után indítá meg a szép Fixsternné férjének tervezete nyomán. Volt azokban targonczavasút, földszurokfőzető gyár, kutyaszőrt értékesítő fonoda; mesterséges márvány-öntő, szóda-lepárológyár; Pest városa felett a légben elvivő vasut, tengeri hajózó vitorlás társulat a Dunán, erdőket megvevő s gyufának felkészítő társulat, chinai gyaloghintó omnibus-vállalat, kukoricza-papirmalom, áfonyatermelő-telep, fürészporból faczementtetőt csináló merénylet; puszta-vásárló és parczellázó istenkisértés; – új város építtető Bábel vállalat; utczatörető vandalismus; bort szőlő nélkül előállító kotyvasztás; – bukott adósokat árendába kivevő bank, espano-hungarian bank, szakállra hitelező takarékpénztár, kiházasító egylet, tűzkár után biztosító társulat, esernyő ellopatás ellen biztosító, szivar nem szelelés ellen biztosító, Dunába vizet hordató, strikeakklimatáló társulat; a miknek mind Rengeteghy Ottó gróf volt az elnöke, Fixstern Mathusalem volt az igazgatója.

És Rengeteghy Ottó gróf mindezen különnemű tárgyakhoz ex asse értett.

A publikumnak határtalan bizalma volt hozzá. Látta, hogy főúr, tudta, hogy képviselő s sejtette, hogy ez az az ember, a ki mindent tud.

Egyszer aztán beütött a «roncs» (Krach), még nem is a 73-iki, csak annak a bátyja. De Ottó gróf vállalatainak az is elég volt. Mikor egyszer össze kezdte számítani, hogy mennyire mennek a kötelezettségei, a miket elvállalt, leszédült az iróasztala mellől. Azok túlhaladták összes birtokai értékét, ha eleget akart nekik tenni.

De hát az ilyen kritikus pillanatokban kell az embernek az eszét elővenni. – Fixstern megnyugtatá Ottót, hogy lehet mindezeket az ügyeket szépen «legombolyítani». A «gründerek» szépen kiúsznak, a részvényesek pedig szépen elúsznak.

Ottó gróf kissé kellemetlennek találta ugyan ezt a nemét a rendezkedésnek, de az az egy kecsegtető mégis volt benne, hogy e bonyolult ügyek kigubanczolása miatt a szép Fixsternné férje hétszámra Bécsben lakott – s a feleségét nem hordta magával.

Egy napon aztán egy hivatlan látogató érkezett Rengeteghy Ottóhoz. Nagybátyja, Erdőváry gróf.

– Kedves öcsém, így szólt hozzá. Te ez ideig összes meglevő birtokodat, a senioratuson kívül elkoczkáztad vállalataidon. Tehetted, tied volt. De most útban vagy, hogy még a becsületes nevedet is elveszítsd. Azt nem szabad tenned, az a mienk. A becsület nem tür se liquidatiót, se Ausgleichsverfahrent. Mi téged gondnokság alá helyeztetünk, s azontúl jövedelmeidet, – évdíjadon kívül, – azoknak a teljes kielégítésére fordítjuk, a kiknek irántad jogos követeléseik vannak: s azoknak száma legio!

És Rengeteghy Ottó gróf úgy járt, hogy mire a szakálla megszürkült s a tarkója megkopaszodott: törvény által kiskoruvá lett nyilvánítva s nagybátyjának gondnoksága alá került.

A mint ez köztudomásuvá lett, Fixstern és a szép menyecske – nem hullott ugyan le az égből, de átköltözött egész firmájával együtt Bécsbe. Az megtörténik, hogy a csillagok változtatják a helyüket.

Ottó gróf ez időtől fogva kénytelen volt eddigi jövedelmeinek egy tizedrészével kijönni.

Hiszen, mint tudjuk, még ez is igen tisztességes létalap. Annyi, a mennyiből egy államtitkár, egy királyi táblai elnök, egy ezredes tartozik «úr» lenni.

De ő rá nézve ez a «szegénység» volt. Az élet kényelmeire még mindig elég volt az, de az élet hóbortjaira nem telt belőle.

Meg lehet szokni a porrá lételt, de az összezsugorodást nem.

Megszokhatja valaki azt, hogy milliomai, palotái elvesztése után mezitláb járjon, az utczán háljon, rongyba takarózzék, káposztatorzsát egyék: ebben van még drámai erő, van heroismus; – de nem szokhatja meg azt, hogy miután angol telivéreket tartott s istállóját «écurie»-nek nevezte, ezután két fakó «turcsi» legyen a hintója elé fogva, hogy páholy helyett zártszékre járjon, hogy bordeauxi helyett villányit igyék, hogy arany helyett tizesbe kártyázzék, hogy salon, muzeum és téli kert helyett másodemeleti garçon-szállást tartson, hogy a kabátját maga vegye fel, hogy saját parkja helyett a városligetbe járjon sétálni, hogy oroszlánok helyett verebekre lövöldözzön s hogy a szép hölgyeknek ékszer helyett csak virágcsokrokat ajándékozzon s különösen hozzászokhatatlan gondolat megvallani azt, hogy ő már nem gazdag, azok előtt, a kik megszokták tőle sokat várni!

Ez csendes őrültségre vezet.

A lesújtott kezdi kerülni a megszokott társaságokat s új ismeretségek martalékául esik. Azután végkép otthonülő lesz s folyvást egy tárgyon töpreng; abba mélyeszti el egész lelkét, nem tud egyébről gondolkodni. Mindenüvé azon érzés követi, mintha az egész világnak adósa volna, mintha mindenki ellensége volna, mintha minden asszony megcsalta volna, mintha válópere volna az egész emberiséggel s mintha dehonestálná mindenki, a ki ránéz.

Azért is szeret egyedül lenni, hogy háborítatlanul ihassék. Pálinkát iszik. Mindenféle nemeit az égetett italoknak, erőseket és legerősebbeket.

Csak idegizgató olvasmányokat tűr meg.

Egy napon aztán olyan valami érzés lepi meg, mintha valami nagy denevér suhant volna el feje fölött s annak egy szárnycsapása érte volna feje hátulját. Elszédül, s mikor magához tér, a keze reszket.

Ez ő volt!

A mindenre megtanító!

Az repült feje fölött el, az érintette denevér szárnyával, az figyelmeztette arra a két betüre, a mi tenyerébe van írva: Memento Mori.

Ez a percz nagyot fordít rajta. Megdöbben. Rettegni kezd a rejtelmes «vég»-től. Elhatározza magát, hogy nem iszik többet s lelkét, testét ujjá teremti. Elpusztítja a liqueurös palaczkokat, tűzbe hányja az izgató olvasmányokat, vízgyógyrendszerre adja magát s szabad levegőt keres.

Meglepi az elhagyatottság érzete. Teste, lelke milyen egyedül van!

Támaszt keres. Eljár a templomba pater Klinkowström prédikáczióit hallgatni. Ott újra találkozik hajdankori ideáljával, Zsombolyinéval. Az most a «hármas korona egylet» védasszonya. Igaz, buzgó keresztyén lady patronesse. Ez megnyeri őt magas czélú egylete számára. Egyelőre csak confráternek. A felavatottak egyúttal az Illuminat-rend tagjai: nőtlenségi fogadalommal. Ottó gróf egész kedélyével adja át magát a hitbuzgalomnak. A mit a bünös italokon meggazdálkodott, oda adja Péter-fillérnek. Eljár az úrnapi körmenetekre s kiséri szent királyunk dicsőséges jobbját István király napján. Mária-Czellbe fogadalmi ajándékokat küld. De nőtlenségi fogadalmat letenni mégis tartózkodik.

Odahaza, szerény garçon lakásán, vár reá estenkint egy szelid kis teremtés, a házmester leánya, Lóri, ki gondot visel rá, ápolja, gondozza teljes önfeláldozással, s gyermeki önzetlenséggel.

Soha nőféle oly hiven nem ragaszkodott hozzá, a míg gazdag volt, ifju volt, délczeg volt, mint ez a szegény kis leány most, mikor már megbukott, megvénült, összerokkant.

Úgy gondoskodik minden apró szükségéről, úgy tűri változékony rigolyáit s nem törődik vele, hogy mit suttognak felőle a szomszédok? hogy hajadoni hírneve odavesz.

S Ottó gróf jól sejti azt, hogy mi neki ez a gyermek? s mivel tartozik ő annak?

– Elveszlek, leányommá fogadlak, azt mondja neki minden este. Te leszesz a feleségem. Te leszesz a leányom.

Aztán reggelig elfelejti, kiálmodja, a mit igért neki; akkor megy a misére, megy a «tiara-egylet» gyülésébe. Ott igéretet tesz a főnöknőnek, hogy zárdába vonul; szerzetessé lesz. Istennek szenteli magát.

Estére megbánja igéretét; megint hazamegy, s a szép Lórinak esküszik, sorba csókolva minden ujja hegyét: «enyimmé teszlek, vagy férjed leszek, vagy apád».

Ragaszkodik egyszerre a földhöz is, a mennyországhoz is; – de egyiket sem akarná elszalasztani a másikért.

Egyszer aztán az a suhanó denevérszárny másodikat legyint az agyhátuljára.

Még élve marad; csak önmagának hal meg.

Élve marad; csak mindent elfelejt, mindent, egész odáig, a hol két esztendős korában elkezdett tanulni: az első járást, az első beszédet.

Nem tudja, hogyan kell lépni, hogyan kell szótagokat kimondani?

A nagy tudós, ki tegnap még tizenegy nyelven tudott beszélni, ma csak ezt a szót tudja kimondani: «nem».

Ha kér, ha köszön, ha örül, ha boszankodik, nincs más szava, mint «nem».

Eljárnak hozzá reggelenkint a «tiara-egylet» tagjai; maga a kegyes elnöknő is; biztatják, unszolják, térjen meg Istenhez; nyerje meg az útat az örök üdvösséghez.

Ottó gróf csókolja az ajkához tartott feszületet s azt mondja: «nem, nem!»

Aztán mikor egyedül marad, megelevenülnek előtte azok az arczképek, a mik ágya fölé sorba föl vannak aggatva a falon, az annyi édes és keserű emléktől örökké élve tartott képek: a jó és rossz angyalok, a bűnösök és áldozatok, a szenvedők és a csábítók, s körül tánczolják légbeemelkedő ágyát s kápráztatják szemeit a multak összezavart eseményeivel; gunyolják, kínozzák, siratják, kinevetik.

Csak a hű ápoló megjelenésére hagynak fel a varázstánczczal. Csak akkor rebbennek rámáikba vissza, mikor az a halavány gyermek oda ül ágya szélére s hűs kezét homlokára teszi.

Olyankor aztán úgy mondaná neki Ottó gróf:

– Tépd le e kínzó képeket e falról; rakj tüzet a kandallóban, égesd hamúvá valamennyit. Aztán tedd ide a fejedet a vánkosomra. Ölelj meg. Melegíts fel, hogy a kezemet neked nyújthassam. Aztán hivass papot, hadd mondjam meg neki, hogy szeretlek. – Hadd áldjon meg. Hadd tegyek valami jót egyszer és utoljára életemben. Szeretlek. Isten úgy segéljen!

És mondja e helyett folyvást – azt az egy szót, a mit még tud:

–… Nem, nem, nem, nem, nem,… százszor egymás után, nem!

Végre azután jő a suhogó denevérszárny harmadszor is, s a nagytudományú bölcs regénye be van fejezve!

… Ha a sírkövek igazat mondanának, az övén ez állana:

«Mindent tudott; de semmit se szeretett.»

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

Magam is megdöbbenek, a mikor ezt a czimet leirom; hisz ez a szó: «huszár», maga is annyit jelent, mint «legvitézebb»; ki érdemli meg azt, hogy a történet által, a költők nyelvén s a köznép danáiban «hősök hősének» neveztessék?

Pedig mégis igazam van.

Volt egy férfi – nem is olyan régen halt meg –, a ki a mellett, hogy tökéletes eszményképe lehet egy, csupán a költők agyában született, középkori lovaghősnek, valódi élő mintája marad egy tetőtől talpig magyar vitéznek: annak is pedig huszárnak; olyan huszárnak, a kiről azután a többit szabják.

Ez a férfi volt Simonyi József ezredes.

Ni, hogy villognak az öregek szemei, mikor ezt a nevet hallják! Ismerik őt jól mindazok, a kiknél az őszhaj és az emlékezet még anno 1800-ból ered. Látták bátor tekintetét, hallották csodadolgait, bámulták, büszkék voltak rá és azután – megsiratták. Hallgasd meg te is ifju nemzedék: ki volt ő, mi volt ő? és tanuld meg, hogy az előtt is voltak ám derék emberei a magyarnak! – Ezután is lesznek, ha Isten úgy akarja.

I. A FIATAL DIÁK.

Tekintetes Szabolcs vármegyének Nagy-Kálló városában született ez előtt jó nyolczvan esztendővel, épen a három hetesben (1777) történetünk hőse; ki hogy legott hősnek született, bebizonyítá az által, hogy már csecsemő korában nem maradt meg tőle épkézláb csésze és tányér, a mi a kezébe akadt, mikoron pedig a hatodik esztendejét betöltötte volna, nem volt az a jegenyefa, a melynek a tetejéről ő a szarkafészket le ne szedte volna, sem olyan magas toronytető, a hol őt csiripoló verebek, mint harczias ellenséget megjelenni ne látták volna. Sőt annyira ment már vakmerőségében, hogy a szomszéd becsületes eczetfőző és pipacsináló izraelita kereskedők folyamodást kényteleníttetének tenni a jó öreg Simonyi Pál uramhoz, tiltaná meg rettenetes gyermekének, miszerint az ő szakállaikat ne czibálná meg az utczán, a ki miatt már a templomba sem mernek majd járni! a szomszédasszonyok pedig azért, hogy ártatlan csirkéiket mind elhajigálja, ablakaikat beveri; a pásztorok a mezőről pedig a miatt, hogy József urfi mind agyonnyargalja a lovaikat. Csak egy kendermadzagot vesz elő, a mit a zsebében hord, a ló fejére veti s le nem lehet róla teremteni sem embernek sem lónak.

Még akkor Jóska nem volt idősebb hét évesnél.

Áldott szüléi sohajtozva gondoltak rá: mi lesz ebből a fiuból, a ki már eddig is annyi gonosz csinyt követett el? Vagy nagy úr lesz, vagy a tömlöczben hal meg.

Pedig jó édes anyja úgy szerette volna, ha derék tudományos férfiu vált volna belőle, a ki egykor tán Nagy-Kálló városában senatori hivatalt viselend; vagy még inkább, ha nagytiszteletű pap válnék belőle, talán kanonok, prépost, vagy apátur.

Nem is mult rajtok semmi üdvös szándék, elküldték tanulni Jóskát Mária-Pócsra, mikor már nem birtak vele; onnan Debreczenbe, a hol kanállal mérik az ifjuságba a tudományokat.

Már hiszen Jóska urfi ott is csak kitett magáért.

Ő pápista diák volt, Debreczen pedig a kálvinista Jeruzsálem.

Még az én időmben megvolt az a jeles szokás, hogy a két felekezet iskolásgyerekei, mikor valami jó mulatságot akartak maguknak csinálni, összecsoportosultak s jól elverték egymást. Botot nem levén szabad viselni kicsi diákoknak, az egész harcz ököllel és léniával, meg szíjra kötött könyvekkel harczoltatott meg, hanem azért karmolt pofát s beütött orrt vihetett belőle haza, a ki otthon újra meg akarta veretni magát.

Simonyi Jóska hirhedett legény volt az ilyen csatákban, négy-öt ellenségtől még csak meg sem szaladt s ha botra, vagy kőre talált, egész sereggel szembe nézett.