Part 21

– Bizony csak nagy golyhó voltál te ez ideig, kedves barátom, Ottó! Ne vedd tőlem gorombaságnak; hiszen négyszemközt mondom. Hát arra volt neked az eszed adva, hogy kifordítva viseld? Először elmentél katonának; engedtél magadnak parancsoltatni, kuczorogtál kaszárnyában, ettél prófuntot, verekedtél barátokkal és ellenséggel, a bőrödet összeszabdaltattad, lövöldöztettél magadra s megfeküdted a kórházat… Aztán miért?… Játszottál komédiát horvát szükölködő testvéreink javára, viseltél oly szűk csizmát a nemzeti dicsőségért, hogy félórába került a lehúzása; elbolondítottad a más feleségét, s aztán világgá futottál előle, mikor a tied lett, bekószáltad a kerek föld pusztáit, rengetegeit s lőtted halomra a vadakat… S aztán miért?… Könyvet írtál viselt dolgaidról, hiressé lettél róla; jól megfejtek, jól megvertek érte… Aztán miért?… Majd meg zenebolond lettél. Ez meg olyan bolond történet, hogy ezt el se lehet beszélni, ezt csak el lehet fütyülni… Hát kellett ez neked? Utoljára még a csillagok közé kivánkoztál s míg szellemmé akartad magadat tenni, bizony hagytad magad tenni lóvá… No ne haragudjál rám… hiszen nem bántalak… Van neked eszed is, tudományod is… De ideje már, hogy ez a kettő egy úton járjon… Ábrándulj ki… Kezd el már az eszedet valami okos czélra használni… Mi volna az?… Mi volna egyéb, mint a mezőgazdászat… Van egy igen szép uradalmad Bálvándon: tízezer hold buzatermő föld, kaszálló egy tagban… Ez most a régimódi gazdálkodás mellett néha jövedelmez negyvenezer forintot, néha négyezret, néha semmit. Például az idén… Még az igásmarhák számára való takarmányt is Styriából kellett hozatni vasúton, szénalepénynek sajtolva… A vén táblabiró-jószágigazgató ugyan azzal menti magát, hogy nagy volt az aszály, nem esett eső… Itt van ni: az ázsiai indolentia! Dehogy ázsiai! Hisz Ázsiában rég tudnak ezen segíteni; de még Afrikában is. Hát Egyptomban esik valaha az eső? Mégis Kanahán az. Már a Fáráók idejében öntözték az országot a Nilussal. A chinaiak egész mezőgazdasága öntöző csatornáikra van alapítva. A mexicoiaknak már az incák idejében voltak öntöző vízvezetékeik; a japániak bambusz csöveken vezetik át egy hegyről a másikra a vizet s rizst termesztenek a hegyoldalban. Magyarország czímerében pedig ott van a négy folyóvíz, de azért mégis minden ember csak a «kereszttül», meg a «koronátul» várja a segítséget. Az angol farmer gőzmozdonynyal hordja körül a szántóföldjén a trágyalevet, s hosszú kautsukcsövek segélyével mindennap megöntözi a buzáját. Kap husz magot utána. Ha a bálvándi uradalmat észszerűen rendeznék be, annyit kellene jövedelmeznie, mint a Reusz Leobenstein uralkodó fejedelemségnek… Ez azután dicső tér lesz egy gazdálkodó teremtő ész számára! Mintagazdaságot alapítani! Ottó gróf emlékezett rá, hogy ő ehez különösen ért. Látta Napoleon mintagazdaságát Saint Cloudban, bámulta Albert herczeg gulyáit Windsorban, elleste a czukornád-ültetés titkait Chinában s a gyapottermelésről sokat tapasztalt közvetlen szemlélet utján Virginiában; kitanulta a bor petinirozása módját burgundi mód szerint Frankhonban s az indigotenyésztésbe egészen be lett avatva a singaporei nábob kertésze által; hozott haza Egyptomból mumia-buzát, mely százhatvan magot terem, mint a czirok, és czirokmagot, melynek a szárából czukrot préselnek, mint a nádból, és nádmagot, a melynek magja gesztenye izű, és gesztenyét, a melynek gyökerén burgonya terem, és burgonyát, a melynek gyümölcse paradicsom-alma. Látott szántani gőzekével Angliában. Látta Thibetben, hogy a jakot először megnyirják, azután megfejik, azután befogják. Elnézte Fatsitsio szigetén, hogy gombolyítják le a selymet s aztán milyen pompás eledelt készítenek a fennmaradt pupákból, s kalapot emelt a chinai paraszt előtt, ki a birtokát képező tóból négyféle hasznot tud húzni: először potykát, keszeget fog benne, meg lópióczát; ezeket besózza, elteszi télire; azután kacsa-ólat épít rá, kacsát költ ki és nevel a vizen; harmadszor bambusz-tutajt rak a vízre, a tó fenekéről felhordja rá a sarat, abba káposztát ültet, és negyedszer szivacsot tenyészt a viz fenekén. Ez aztán megél! Itt meg a kinek ezer hold földje van, hanyatt vágja magát, s azt mondja, hogy hol hát az a manna?

Hiszen sok igazsága volt a dologban Ottó grófnak, s ha úgy az inas-esztendőn kezdte volna, még igen jó gazda lehetett volna belőle; hanem ő is mindjárt mester akart lenni abban a véghetetlen nagy tudományban, a mit még az sem tud egészen, a ki holtig azt tanulta; és azért mégis minden ember azt hiszi, hogy ért hozzá. A csizmadiának ha száz forintja van, már földet vesz és gazdálkodik; hogy lehetne hát ugyanezt rossz néven venni egy gróftól, a kinek van is miből és nagy tudománya is van hozzá.

De még a nemes szenvedélyen kívül van egy reális ok is, mely Ottó grófot ez elhatározásában megerősíti. E kiábrándult és kijózanodott kedélyhangulatban eszébe jut, hogy az ő bálvándi birtoka mellett van nagybátyjának, gróf Erdőváry Tivadarnak a birtoka. Ennek van egy leánya, Piroska. Derék, jó falusi gazdasszony. Egyszer látta csak, mikor ott volt nálok. Az öreg akkor azt mondta neki: látod, ez egészen neked való leány volna. Akkor nem mondott rá sem nemet, sem igent. Ez még most is megvan. Nem valami csodaszépség. De ha az ember feleséget keres, minek azt a csodaszépek közül válogatni? Az valódi sértés egy férjre nézve, mikor azt olvassa az újságból nyomtatva, hogy az ő felesége «szép». Mit szabad azt észrevenni az ugrifülesnek? Becsülöm érte a törököket, azok nem engedik a feleségük után kiabáltatni, hogy ki milyen szép. S mihelyt az asszony azt hagyja magának egy idegen férfitól mondatni, hogy «szép», már egy kicsit hűtelen. Még ha a tükörtől hagyja is azt mondatni magának, az is hűtlenség. A tükör is férfi, himnemű: «der Spiegel», «le miroir», s ezt az asszonyok tudják jól. Azért legtöbbet ér az, a ki nem nagyon szép. A házaséletnek vannak bizonyos czéljai. S azok egészen beillenek a mezőgazdasági foglalkozásba. Az ember egészséges mellette.

Ottó gróf ily erős elhatározásokkal utazott el Bálvándra; ott legelébb is felhivatta a gazdasági tisztjeit, s tudtukra adta, hogy ezentúl ő maga személyesen fogja vezetni a gazdaságát. Nagy baj volt azonban, hogy már akkor késő ősz lévén az idő, a régi tiszttartó az őszieket mind elvettette, s a mint a nagy aszály után megjött a nagy esőzés, az mind szépen ki is kelt már. Ottó gróf eleinte azt akarta, hogy kiszántatja mind a háromezer hold buza- és repczevetést, s múmia-buzát és festő-mályvát vettet a helyébe; meg is teszi, ha az igás barmait, kiteleltetés végett (a takarmány szűk lévén az időn) a mint a szántást végezték, rögtön Erdélybe nem hajtották volna. Igy hát csak meg kellett még hagynia erre az esztendőre, a mit már együgyű elődei a földbe tettek.

A második feladata volt nagybátyját, Erdőváryt meglátogatni. Ott igen szivesen fogadták. Piroska még mindig szabad volt. Ottó gróf az első látogatásnál mindjárt megismerteté Erdőváryt idetelepedése kettős feladatával. Az egyik a gazdálkodás, a másik a megnősülés. Tett is kérdést az iránt, hogy Piroska grófnő szive nincsen-e még lefoglalva?

Az elsőre nézve Erdőváry szolgált neki régi módi jó tanácsokkal.

Biz itt meg lehet még élni puszta gazdálkodásból is; hanem legelső dolog az embernek számon tartani a jövedelmét, mert tiz év közül van három jó, három középszerű és négy rossz: ezeknek az eredménye együttvéve képezi a bevételek alapját; a kiadásoknak ellenben minden évben egyformáknak kell lenni. Ez, a mi a birtokos saját feladata; a többit elvégzik a tisztjei, a cselédjei, azokat fizesse jól és részesítse a haszonban. Tudjon mindent, a mi történik; de ne parancsolgasson sokat, mert azzal csak fenakasztja a munkát; vegyen számba mindent, de ne vetesse észre, hogy leskelődik, mert akkor daczból is megkárosítják; lakjék mentül többet otthon; a pénzét tartsa takarékpénztárban s váltó alá a nevét ne irja soha; s ha épen nagyon megragadja a gazdászati szenvedély s új módikat akar behozni, akkor tanulmányozza az időjárás, a talaj természetét, jegyezgesse fel sok éven át személyes tapasztalatait az idevonatkozó tárgyakról, a minők a száraz hótalan tél, a késői fagyok, a nyári aszály, a jégesőjárás, a rozsda, az üszög, a ragya, a drótféreg, földi bolha, a hesszeni légy, az atkás talaj, a víz árja, a savanyú föld, a szikes föld, a futó homok, a szőlőbetegség és burgonyabetegség és a zöldrothadás, a penészféreg, az áska, a vándor hörcsög és mezei egér, – a métely, szőrféreg, vértályog, lépfene és keleti marhavész; az árvíz, a feneketlen utak; a drága napszám, az olcsó vásárló; cholera, vérhas, váltóláz nagy munka idején, hébehóba egy kis asztag-felgyujtás és az adó-executió s más efféle elemi viszontagságok, és a minek ezek különösen megártanak, olyan se flórát se faunát ne akklimatáljon. Azután iparkodjék tanulni attól a nagyon hires professortól, a kit «más kárának» neveznek, de a saját kárából veendő leczkéket, a mennyire lehet, csavarogja el.

A mi pedig a második kérdést illeti: Piroska szive még szabad; lásson utána Ottó öcsém, hogy megnyerje.

Ottó gróf az utóbbi tanácsra azt mondá magában, hogy jobban értem én azt, öreg, mint te! Az elsőre nézve pedig: «ezt meg már épen jobban értem, mint te!»

Nem az a gazdának az első teendője, a mit te mondasz; hanem az, hogy ha van egy milliót érő jószága, akkor vegyen föl rá háromszázezer forintot s ha egyszer aztán ez a zsebében van, akkor könnyen fordíthat egyet az egész világon.

Ez nem is volt nagy mesterség: Ottó gróf birtokára lehetett kapni háromszázezer forintot a földhitelintézettől, a mi a záloglevelek árkelete szerint felül ért kétszázötvenezernél.

Kezdeni azonban egy hirtelen nem is lehetett mit. Első feladata lett volna persze az öntőzőcsatorna-rendszer. De azt egy ember a saját birtokán nem létesítheti. De létesítheti egy egész társulat. Ottó gróf már az alapszabályait is kidolgozta egy országos öntözőcsatorna-létesítő társulatnak s remélte az ehez szükséges tőkepénzeket könnyű szerrel, hazafiúi aláirás útján beszerezhetni. (Még akkor nem volt magyar parlament, mely a külföldi tőkéket kamatbiztosítással megtelepülni segítsen.) Hanem egy kis baj jött közbe. Az, hogy az év őszén annyi eső esett, mintha az elmult évben esőért mindenünnen beküldött petitiók özönét most egyszerre látnák el kedvező hátiratokkal a fellegek között, s ennek következtében oly feneketlen sár támadt Ottó gróf és szomszédjai között, hogy mikor nagy nehezen el tudott valamelyikhez öt lovas szekéren vánszorogni s annak a tervét előadta: a felszólított összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne öntöztesse még csatornával is a földjét, hisz így is minden rét víz alatt áll.

S ez így tartott egész télen. A vén jószágigazgató azt mondta, hogy ez a jó esztendő nekünk. – No annál több ideje maradt Ottó grófnak Piroskát meglátogatni. Erdőváryékhoz nem kellett öt ló, oda egy paripán is át lehetett lovagolni; mindennap szivesen látták. S minthogy Piroska grófnő nagyon kevés beszédű volt, Ottó gróf, hogy őt maga mellett fixirozhassa, azt gondolta ki, hogy megtanította őt piquetet játszani. Nincs annál kedvesebb mulatság, mint mikor két egymáshoz gyöngéd viszonyban álló ember piquetet játszik és aztán mind a kettő azon törekszik, hogyan tudná a másikkal megnyeretni a partiet? Hogy lesnek egymás kártyájába, csak azért, hogy magukat ronthassák. Hogy hallgatják el az elsőbbségeiket, hogy skartolják le a kész négyeseiket, hogy hajigálják el a biztos ütőiket! s aztán a melyik vesztett, hogy tetteti a kétségbeesést, azért, hogy a másiknak örömöt szerezzen! Ha pedig «kénytelen volt» nyerni, milyen diadalt ül vele, azért, mert tudja, hogy a vesztes fél milyen nagyon örül annak. Igazi hamis játékosok! Azonban Ottó gróf gyakorlottabb játékos lévén, mégis az volt a végeredmény, hogy rendesen ő hagyott ott néhány forintot Piroska grófnénál minden nap.

E közben készítette nagyszerű gazdászati terveit. Ebben az évben ugyan nem volt szükség trágyalével öntöztetni a buzáját, guanot hozatni Iquique szigetéről: a mult évi kényszer-ugarolás után olyan termést adott az úr Isten, hogy soha olyat az angol farmer nem látott. A magtárak a harmadik emeletig teltek buzával. – Hanem megint volt egy nagy baj. – Az, hogy a tiszta búzának az ára leszállt két osztrák forintra.

Mit csinál az ilyen bőtermés-inség idején a jó gazda?

Erdőváry gróf szerint azt csinálja ilyenkor a jó gazda, hogy ott hagyja a magtárban a búzáját, vár vele, míg felmegy az ára, s addig előveszi a takarékpénztárba tett tartalékösszegeit s költ azokból.

Ottó gróf szerint nem így nyilatkozik a gazdászati genie; hanem úgy, hogy ha rossz ára van a gabonának itthon, a jó gazda építtet a tagján egy gőzmalmot: megőrleti a búzáját lisztnek, kiküldi Braziliába; ott van állandó biztos piacza; eladja ott. Mert csak az a jó gazda, a ki egyúttal gyáros is és kereskedő. Ottó gróf hozatott egy anglust s építtetett vele gőzmalmot.

Harminczezer forint bánta csak.

Hanem mikor készen volt, akkor vették észre, hogy nincsen hozzá való víz. Megmondta azt előre Erdőváry az öcscse urának, hogy csordakutat ugyan mindenütt lehet itt ásatni, hét lábnyira már megkapni a vizet, de az sekély víz, ha egész nap merik, kifogy, nyáron épen kiszárad s annyira kovany-tartalmú, hogy ha azt gőzgép-itatásra használják, minden héten három nap pauzálni kell az üstnek, a míg a követ kiverik belőle.

No de a ki mindent tud, azon a bajon is tud segíteni.

Ottó gróf hozatott magának egy másik anglust s furatott vele a gőzmalom számára egy artézi kutat.

Az belefúrt neki a földbe másik harminczezer forintot, még tán most is fúr: azóta a silúri rétegekben járhat valahol s nagy csoda, ha az «ichor»-t fel nem találta; hanem vizet az sem talált.

Ottó gróf rájött arra a meggyőződésre, hogy Magyarország földe nem való búzatermelésre. Egy szerencsés látnoki pillanatban az a sugallat szállta meg, hogy jövőre főfigyelmét a gyapottermelésre fogja fordítani. Soha jobbkor! Az Észak és Dél közt folytatott háború miatt az amerikai gyapot csak blocadetörés útján lett kapható Európában, ha most ez alkalmat megragadjuk, s elkiáltjuk egyhangúlag a jelszót: «Cotton is king!» (Gyapot a király!) akkor nem vakarja most a fejét a financzminiszter, hogy honnan fizesse az adósságainkat? Mi kölcsönöznénk Belgiumnak 4%-re. Hanem hát senki sem akarta követni Ottó grófot. Erdőváry gróf egész nyiltan megmondta neki, hogy «hagyd te kedves öcsém az akklimatálást, experimentálást a császároknak, érczherczegeknek, a kiknek van elég pénzök hozzá, s ha nincs, préselnek: vagy a bankóprésből, vagy az alattvalókból. Nem nekünk való ez!» Ottó grófot ez nem riasztotta vissza. Hozatott magának egy harmadik anglust, azzal berendezteté a nagyszerű gyapot-ültetvényt, mely díszlett is gyönyörűen: csupa öröm volt elnézni szeptember vége felé azokat a szélesen elterülő táblákat, a miken a mályvarózsa-alakú sárgás testszinű virágok mint egy bronztenger hullámzottak. Már a magtokok is érő félben voltak; sőt egyes halmosabb helyeken böngészni lehetett a kipattanó tokokból a hófehér gyapotpelyhet. Rendkívüli gyapotszüret igérkezett. Az anglus (Nr. III.) már meg is hozatta Brightonból a gyapottisztításra szükséges gépeket, miket a szüretelés helyszinére kell vontatni s ott rögtön legyaratolni a magról a gyapotot, mert ha az beletörik, olajos lesz és hasznavehetetlen. Ez is harminczezer forint. De a várható gyapottermés százezeret ér!

Október elejére virradóra aztán jött egy kicsike kis dér. Olyan kis haszontalan dér, hogy a hazai ideszokott kukoricza, szőlő oda se néz neki. Hanem a gyapotnak az épen elég volt. Másnap aztán megint vidám derült idő lett s tartott a meleg egész novemberig: csak arra az egy éjszakára tetszett neki a 0 fokon alul ½ fokkal alább szállni; s az egész aranyszinű ültetvény-tengerből lett azontúl egy nagy fekete tenger; levél, virág, magtokok olyanok, mint a tinta. Jó volt minél előbb leszántani, hogy ne lássa az ember.

Volt Ottó grófnak egy gyönyörűen berendezett szőlője: egy egész hegyoldal, a mit még a régi vinczellér telepített, ez ritka jó vörös aszúbort szokott teremni, mely vetekedett a ménesivel. Keveset termett, az igaz, hanem akóját kétszáz forintjával vették s bizonyos vevője volt mindig. Ottó grófnak nem tetszett ez a mívelési mód. Elhatározta, hogy a szőlőjét hooibrenkezni fogja. Ki nem látott hoibrenkezett szőlőt? A ki nem látott, örüljön rajta. A methodus abban áll, hogy a szőlő igen sok bort teremjen. Hogy milyent? Az aztán a krumpliczukor dolga, meg a spiritusé. Mikor ezzel az anglussal (morvaországi hollandus volt ugyan, de mondjuk, hogy Nr. IV.) megismertette a szőlője állapotját Rengeteghy Ottó, ez a hirhedett szaktudós rögtön távolból is felfedezte, hogy hiszen nem aszúbornak kell azon a talajon és tőkén teremni: már abból az ő methodusa szerint «lacrimæ Christinek» kell előállani. Adott aztán utasítást hozzá, hogyan kell vele elbánni: minden második tőkét ki kell vágni, a tavalyi vesszőket sodronyra kifeszíteni s ezért a titokért holdankint öt forintot fizetni a felfedezőnek. Lett is abban az esztendőben szőlő sok; s az a jó volt benne, hogy csőszt se kellett mellette tartani, mert elfutott attól nemcsak a tolvaj, de még a rigók is átköltöztek tőle a Tiszán túl. Másutt már rég leszüreteltek; de a hooibrenkes szőlőben híre sem volt, hogy a szőlő barnulni akarjon. Pedig aranyidők jártak október végén, mint csak a kánikulában. A Nro IV. anglus azt a tanácsot adta, hogy le kell levelezni a szőlőt, ha nem akar érni a fürtje. Megtették neki. Akkor aztán a hol megsütötte a forró nap a szőlőt, ott megsült és megfőtt. Ottó gróf novemberben zaklatni kezde Hooibrenket, hogy mi lesz a szőlőjével? nem érik ez meg soha. A tudós kertészauctoritás aztán összeszidta, hogy az ő methodusa nem a magyarországi rideg klimához való. Ha itt hooibrenkezni akar valaki, rakasson le alagcsöveket a szőlejébe és füttesse a talajt. Ottó gróf még ezt is megtette. Drainageoltatta a szőlejét s füttetett alája pogányul november végeig, míg csak a hó le nem esett: akkor szüreteltek. Lett is aztán elég «lacrimæ Christi»; már t. i. hogy a ki abból ivott, kicsordult a könye, Krisztus utolsó szenvedései jutván eszébe tőle.

– Nem való ez az ország semmiféle termelésre, mondá Ottó gróf; valamint hogy vannak Délamerikában egész országok, a mikben semmi ága a földmívelésnek nem honosulhat meg: a mi főfeladatunk a baromtenyésztés.

Hiszen az is igen szép tudomány s Ottó gróf birtokán régen gyakorlatba volt véve. Voltak törzsgulyái, ménesei, hires merino-nyája; csakhogy azoknál ő mind szebbeket és jobbakat tudott másutt. Ambitiójává tette, hogy neki mindenből legyen, a mi csak a világon hires, nevezetes barom, az aargaui tehéntől az angol versenyparipáig, s azoknak a számára palotákat építtetett istálló helyett, s juhász, lovász csupa birkaosztálytanácsos és ló-titkár volt nála. Büszke is volt az eredményre!

A gazdasági kiállításokon arany, ezüst, bronz érmeket nyert, a futtatásokon ezüst billikomokat, s a győztes barmainak arczképeit aczélba metszették.

Egyszer azt mondta Ottó gróf Erdőváry gróf nagybátyjának több szomszéd társaságában:

– Hja, én jövőre más birkagazdaságot fogok folytatni, mint szomszédaim. Az én birkáim tejéből a legtökéletesebb chester sajt készül. Jövőre én minden birkának a két tőgyét kifejetem s csak a másik kettőt engedem a báránynak kiszopatni.

– Tudod mit? mondá neki Erdőváry; légy szives elébb a báránykával kiszopatni a birka egyik két tőgyét, – azután fejesd ki a másik kettőt chesternek.

Az erre támadt nevetésből észrevevé Ottó gróf, hogy valami furcsát mondott. Hanem hát tudós embernek nem szabad bevallani, hogy tévedt, tudós embernek becsületbeli kötelessége, ha a holdat napnak nézte, bebizonyítani, hogy igaza van.

– Hja én nem ezeket a komisz európai birkákat értettem; exoticus birkákról beszélek: olyanokat fogok meghonosítani.

Erdőváry gróf azonban szintén megbikacsolta magát s azt állította, hogy sehol az egész világon nincs az a kérődző, hasított körmű és gyapjút viselő állat, melynek két tőgyénél több volna. Ottó gróf fogadást ajánlott. Fogadtak ezer szivarba. Eldönti a fogadást Oken. Az öreg gróf könyvtárából kihozták Okent s abból Erdőváry ráolvasta Rengeteghyre a birkafajnak megismertető jeleit. Hanem aztán meg Rengeteghy vette át az Okent s viszont rásütötte ellenfelére a könyvből a «jak» leirását, mely az igaz, hogy nem birkafaj, de gyapjút visel és négy tőgye van. A ki mindent tud, annak igazának kell lenni.

– És így én kapom meg az ezer szivart.

– Megkapod, ha meghonosítod a jakot! erre fogadtunk.

Ekkor aztán Ottó gróf, hogy az ezer szivart megnyerje, s igaza maradjon, egy calcuttai ismerős bankárház által megrendelt magának Tibetből egy egész gulya jakot; bikástul, borjustul. Mire Magyarországra megérkeztek, még meg volt egy tizedrésze. Azokat aztán nagy diadallal szállították gyaloghintóban Bálvándra, a velük utazott Dalai Lámával, (vagy nem tudom én minek hijják ott a csordapásztort?) azzal együtt.

Hanem egy igen nagy baj volt a jakkal. Az, hogy annak nem elég a tibeti tehénpásztor, annak tibeti ivóvíz is kell; mert ahoz a mi kútainkban otthonos, vízi borjúval viselős, tízszarvú bogaraktól hemzsegő, szíkízű, hinárszagú, békafürdötte, állott, pállott vizekhez a jak hozzá sem szagol, annak az a kristálytiszta, jéghideg, szénenyterhes ital kell, a mi a Dhawalagiri szikláiból fakad, s a mitől a tudós utazók állítása szerint a vadállat megszelidül s az ember megmámorosodik.

Mit kell tenni? Destilláltatni a kútvizet s aztán egy angollal (Nro. V.) jégkészítő gépet állíttatni fel; s eként mindennap lepárolt és jégbehűtött vízzel traktálni meg a jakokat, hogy százrétű paczal-aszályt ne kapjanak.

Hanem az ezer szivart megnyerte Ottó gróf s kapott a kiállított jakjaiért elismerő oklevelet a londoni exhibitionból.

S nem ez volt a legnagyobb kitüntetés, mely őt mint mezei gazdát érte. Egy Lipót-rend alakjában jött az meg, a mit különösen az által érdemelt ki, hogy a mult nyári nagy országos járvány alkalmával oly hathatósan segélyére sietett a szegény földnépének.

Mert hát mit is csináljon a falusi ember, ha tanult ember? Kénytelen a természettudományokkal foglalkozni. A gazdának örökösen bibelődnie kell a górcsővel, a retortával, a barometrummal, hydrometerrel, az ozonometerrel; szükséges, hogy observatoriuma is legyen, a melyből a csillagok járását, a napfoltokat és az üstökösöket vizsgálhatja; ilyenformán az ember belejön lassankint az orvosi tudományokba; gyakran kénytelen is íziben maga doktor és patikárus lenni: sertésen, birkán próbálgatja, kanászon, juhászon folytatja; egyszer azon veszi észre, hogy valóságos csodadoktorrá lett s jó szerencse, ha csak homœopathiával gyógyít.

Ottó gróf a nagy epidemia alkalmával ott a maga pusztáján tömérdek embert kigyógyított és bámulatos szerencsével.

S mi volt a gyógyszere? Igen egyszerű panacea. A «ginseng gyökér.» Ezt ő Chinában ismerte meg. Ott állandó ez a járvány s mindenütt ginsenggel gyógyítják.

Mikor a járvány kiütött Csehországban, ő rögtön gondoskodott, hogy kapjon Chinából tíz mázsa ginseng gyökeret: abból aztán kész decoctummal várta a járványt, mire idejön.

S minthogy a paraszt olyan agyafúrt, hogy nem siet rögtön gyógyíttatni magát, a mint a baj kezdődik, hanem megvárja, míg belehal s akkor lamentál már: tehát Ottó gróf azt tette, hogy bizalmat gerjeszszen a ginseng iránt, hogy kihirdetteté a parasztok között, valaki csak legkisebb baját érzi, rögtön siessen fel a kastélyba, ott megkapja a medicinát s kap mellé egy forintot; ha messziről jött, megtérítik a fuvarját s ha meggyógyult, megint jöjjön vissza jelenteni magát, megint kap egy forintot.

De annyi patiense lett erre a promulgatióra Ottó grófnak, hogy négy vármegye valamennyi gyakorló orvosának sem volt több; s mind visszajött az meggyógyultan, egy sem halt meg: olyan csodatevő szer az a ginseng. De rettentően is grassált azon a vidéken az epidemia!

Egy este Erdőváry gróf maga is azt mondta Ottó öcscsének, hogy valami változását érzi, aligha a járványt nem kapta meg; nem nyerhetne abból a csalhatatlan panaceából?