Part 4

Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó embert, odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a friss víztől és elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte megközelíteni. Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a dolgát és körülállják, faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan kelt ismét életre.

Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna, mindent elmond a falubélieknek.

– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái jöttek el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé. Homályosság volt mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk keresztül, míg egy nagy kapu elé nem érkeztünk. Benyitottunk és akkor azt láttam, hogy csupa megkötözött ember van az udvarában. Megijedtem a sok sáppadt arc láttára és félénken nézegettem körül. Egy jóképű legényke kerül aztán elém és azt mondja az alvilág embereinek:

– _Buddha_ áldása van ezen az emberen, ő segített meg egyszer a szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati teremtményekkel, teknősbékává lettem és a _Biva_ tavába merültem le. Ámde pórul jártam, mert egy halásznak kerültem a horgára és ha ez az ember itt meg nem könyörül rajtam, elpusztított volna a halász. Engedjétek el ezt az irgalmasszívűt, hadd élje az életét továbbra is.

Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke, kikísért a kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek vissza. Épp indulóban voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor egy lánykán akadt meg a szemem; szinte lemosolygott róla a jóság. Két szolga hozta őt is és épp kötözgették a kezét.

– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva fakad a leányzó és azt feleli nagy búsan:

– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és most itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.

Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én legénykémnek:

– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát. Nem kár ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az életemet ő neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok én itt.

Azt felelte rá a legényke:

– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak adnád oda. Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te se maradhatsz meg nálunk.

Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket. Könnyes szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az életét és amikor visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk egymástól és ő elindult jobbra, én meg balra.

Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt, hogy megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?

Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére és rátalált a házra is, ahol azok az előkelő emberek laktak. Benyit hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik neki a szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon át volt halott.

– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi esett meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is vele.

Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az emberre. Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre, eleinte elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se fogy a hálálkodásból.

– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te vígasztaltál meg benne, te adtad vissza az életemet.

A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy milyen álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen, elteázgatnak és egymásután mondja el az ember is, meg a lány is, hogy mi minden történt velük, hogyan jutottak az alvilágba és hogyan kerültek onnan megint vissza.

Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas szívvel, meg jó egészséggel.

Tenger alatt járó asszony.

A mennyei nagy országba, _Csin_nek csodás világába került _Nippon_ virágszála, a _dájmió_ leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját, szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a templomába és fogadalmat tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt hazája oltárának.

Otthon volt már _Csin_országban, ura márvány otthonában s addig járta a templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.

Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé visszanézett.

Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra, _Nippon_nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.

Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál sülyedni a hajó és odavész a három ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik. Boldogan köt ki a _csin_-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.

– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt hajtogatja.

Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas _dájmió_nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje. Megkérdezik a _bonc_okat, hogy ők vajjon mit gondolnak:

– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld rengett-dörgött, előjött a habok közül s _Buddha_ arcát elorozta.

– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava _dájmió_nak.

Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken, mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a nagy kincset, kap érte másféle kincset.

Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel jön mind vissza.

– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.

Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:

– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.

Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.

– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a _dájmió_.

– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré megnövesszétek, _szamuráj_nak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt se bánom, hogyha mindjárt belehalok.

Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a _dájmió_ igaz hittel:

– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.

Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt mondja a többi halásznak:

– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.

Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja, a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély vízbe.

Nézi a _dájmió_, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy megered szemök könnye.

Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.

– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd a féltett kincs is.

Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás, minden kapu, minden ajtó.

– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít rajtam.

Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára, de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a menekvőnek.

– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.

Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud, vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.

– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet gondol s veszi tőrét az éleset, beledöfi a mellébe és a golyót, kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek, riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek, féltökben megtántorodnak.

Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel, riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.

Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Összefutnak az emberek, _dájmió_nak hírt izennek; szegény asszonyt gondozgatják, véres testét mosogatják.

Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző sebén, benn a golyó azt kirántja, _dájmió_nak odanyujtja.

Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló hangja, azt suttogja kékes ajka:

– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.

A medúza és a majom.

A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget vitt egy nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti életöket.

Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát ütött a szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember, mind megnézte a beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre búsabb lett a király, egyre betegebb a királyasszony.

Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a királynak:

– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a feleséged.

– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az orvosság?

– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.

– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én dolgom.

– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a nagy szót a javas.

– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet belőlök.

– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek, az én jobbágyaim pedig mind vízben laknak.

Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a tennivaló.

– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a medúza, ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre is eljutott ő már egyszer-egyszer.

– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.

Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.

– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.

– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a király.

– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg egyet.

Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így szólal meg:

– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel hogy foghassak én majmot?

– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem fortéllyal, meg szép szóval.

– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a medúza.

– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger alatti palotánkról, meg egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá, – oktatja ki a király.

– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.

– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, – magyarázgatják neki.

– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.

Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül aztán a csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a hullámokon, míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a földre és egy majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és köszönti lentről a majmot, hogy be szépen süt ma a nap.

Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.

– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva a majom.

– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán meg medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még arra mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek benne.

Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy körülvezeti majd rajta.

– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már végigúszkáltam a környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a mi országunkat, a tenger fenekét láttad-e már?

– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.

– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még nem láttál semmit.

– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.

– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát éri benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át szedegetheted és mégse fogy el soha.

Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza szavait.

– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon. Nem jönnél velem hazáig?

– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az úszáshoz.

– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a hátamon is és azon is hozlak vissza.

Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a nagy tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak azt kérdi a medúza a majomtól:

– Van-e neked májad?

– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az lenni.

– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.

Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:

– Mért kérdezel oly furcsákat?

– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.

Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.

– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a majom.

Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak a szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és kezdi beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.

Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert ott voltak a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény feje. Előveszi a furfangosságát és sajnálkozva mondja a medúzának:

– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.

– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a jámbor medúza.

– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom, akkor három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az egyet is otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.

– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.

– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a ravaszeszű majom.

Most ijedt csak meg igazán a medúza.

– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.

– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.

– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre, hozzuk el onnan a májat.

– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza és ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.

Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet iramodik, már ott is kuksol a fáján.

– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és hogy hiába fárasztottalak.

– Ott a máj? – kérdi a medúza.

– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám belőle, se te, se a királynétok.

– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz tán bajt hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy indúlhatnék el innen? A királyunknak van rá szüksége.

– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd meghaltam, akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle egy csípetnyit sem.

– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a medúza.

– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a majom.

Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza. Alig várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az ajtónállók, fogják és viszik egyenesen a király elé.

– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.

Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy megtörtént vele.

– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is kár a te lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és kergessétek el innen, hogy a színét se lássam.

Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják, szemét, orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a testje. Aztán ki a palotából és be a tenger hullámaiba.

Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és azóta oly nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy éli keserves életét.

Az újhold és a fellegek.

Ünnepet ül _Nippon_ népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis istenlányka, harmadnapos _Ujholdacska_, kiül az ég peremére, fű, fa, virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.

Istenifjú _Esőfelhő_ arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti sarlókarcsú _Ujholdacskát_, halavány a mosolygását. Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az embereket.

Odafut a pajtásához, istenifjú _Szélfelhőhöz_, nyájas szóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.

– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a _szélfelhő_. – Bizonyára sok a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e, pajtás?

– Esőért is imádkoznak, – feleli az _esőfelhő_, – de meg az istenifjú _Menydörgő_ is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát te, pajtás, miben fáradsz?

– Vihar napja közelgőben, – feleli a _szélfelhő_.

– Arra még ráérsz, – mondja az _esőfelhő_, – nekem mára van rád szükségem.

– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a _szélfelhő_.

– Az, – feleli az _esőfelhő_, – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra készülődik.

– Az ám, – mondja a _szélfelhő_, – épp ma este kezdődik el; lesz is lent nagy dínomdánom.

– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az _esőfelhő_, – mi ketten is, nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.

– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a _szélfelhő_.

– Nézz a földre, – szól az _esőfelhő_ bosszankodva; – gombát szednek, főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére, _Ujholdacska_ ünnepére.

– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.

– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye, földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.

– _Holdacskának_ meg az éh-kopp, – nevet vígan a két pajtás.

Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre; holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.

Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben. Ünnepére _Holdacská_nak, áldozásul mosolyának.

– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a _szélistenfi_.

– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel _esőistenfi_.

– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.

Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.

– Én kezdem meg, – mondja a _szél_.

– Hát csak fújjad, – szól az _eső_.

– Rajtam a sor, – mond az eső.

– Hát csak csurgasd, – mondja a _szél_.

Lent a földön az emberek, amint a _Holdacskát_ lesik s derengését ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt. Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat, tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.

Istenifjú _Esőfelhő_ esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a _Szélfelhő_ szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak, ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.

Im, feldereng a _Hold_ képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca mosolygása, nyitó lótusz virágzása.

Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.

Áldoznak a _Holdacskának_, harmadnapos sarlócskának.

Patkány-lakzi.

Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép, okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.

– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a világon.

– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.

– A _Nap_ meg a _Hold_, – feleli az ura.

– Adjuk hát a _Nap_hoz, – mondja az asszony.

– Az a baj a _Nap_nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.

– Adjuk hát a _Hold_hoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a fénye és enyhe a világossága.

– Igazad van, – mondja az ura, – a _Hold_nak fogom felkínálni.

Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a _Hold_hoz.

– Adj Isten, – köszönti a _Hold_at, – valami mondanivalóm volna, ha meghallgatnád.

– Szívesen, – feleli a _Hold_ – add elő a mondanivalódat.

– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a lányomat?

– A lányodat? – ütődik meg a _Hold_. – Mért nem adod egy fajtádbelihez, egy patkányhoz.

– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a világon.

– Értem, – feleli a _Hold_; – csakhogy van én nálamnál még különb legény is.

– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.

– Hát a _Felleg_, – feleli a _Hold_. – Mert amikor a legjavában derengek, egyszerre csak előterem a _Felleg_ és egy-kettőre úgy eltakar, hogy minden elsötétül körülöttem.