Part 12

Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.

A selyemhernyó.

Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett és elég pénzt szerzett a selymen.

Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a cselédei is otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez kezdjen nagy nyomorúságában.

Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket, egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.

Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az asszonynak. Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy csillogott a napban, mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép egy reggel az asszony a hernyójához és leveszi a fáról, mert borulni kezdett az ég alja. Odaviszi nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja a selyemhernyót.

Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is okozta neki azt a nagy bánatot.

– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy bántotta volna a kutyáját.

Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre csak eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából. Fehér volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott, akárcsak a kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és megfogja, hogy kihúzza a kutyája orrából. Húzza a két szálat, húzza, nem akar ám vége szakadni. Megint csak húzza, még mindig jön az a két szál. Gombolyítani kezdi és gombolyítja, gombolyítja, egy nagy gombolyag lett már belőle. Be csillogott az a finom selyme, be ragyogott a fehérsége.

Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy negyedikbe, alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már előtte a sok gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál. Bambusznádakat vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet. Mikor meg a bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán meg a hordóját és arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már a sok fonal, a sok gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint egyre csak dolgozik és húzza a kutya orrából a selymet és közben meg szétnéz, hogy hol is találhatna még helyet, egyszerre csak vége szakad a szálnak és abban a pillanatban összeesik a kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken az asszony, nem tudja mire vélni a dolgot.

– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az asszony, – ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én segítségemre.

Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol az az egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és imádkozott a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és hogy megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.

Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és benézett kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony. Csendes volt a ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy szinte bánni kezdte a tettét.

– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a sorsán. Tán még szükséget is lát szegény feje.

Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a rengeteg sok selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle. Meghökkent az ember a sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen selymet még ő se látott világéletében. Ő is tenyésztett odahaza selymet, neki is voltak gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála meg olyan gubancos, hogy alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még olcsó pénzen adhatott túl rajta.

– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember az elhagyott feleségétől.

Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját meg a fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.

– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az ember. – Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben elhagytalak.

– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott ehhez a nagy gazdagsághoz.

Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és megint együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint eltelt egy-két nap.

Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a sírja és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az ezernyi-ezer selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak az eleven ezüst. Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és épp olyan lett a selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.

Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az emberek, úgy bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.

Egész a _mikádó_ig jutott el a híre és amennyi selyme csak volt az asszonynak, mind a _mikádó_ vette meg. Ebből készültek a ruhái, a feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is. Emlékezetére pedig a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony fehér selymének a neve.

Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik is ezt a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet.

A nyulacska és a krokodil.

Volt valahol _Nippon_országban egy sziget, azon meg egy fehérszőrű kis nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban, oda szeretett volna a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az átkelés, sehogy se találta meg a módját. Mindennap kisétált a partra és egyre csak azon tünődött, hogy juthatna át arra a szigetre.

Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a távolban, mintha feléje volna közeledőben.

– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, – most ez egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és eljuthatok a túlsó szigetre.

Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért pihenőre. Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól hozzá:

– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?

– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.

– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.

– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy a tenger, sokan férünk el benne; neked meg ez a kis sziget a tanyád, aligha lehettek oly sokan.

– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.

– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.

– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg egyszer. Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.

– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket össze.

Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a szándéka, hanem hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind odaszólítja őket.

Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja nagy türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.

– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss hozzá a munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne vétsd valahogy.

Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd, egész a túlsó szigetig ér el a rendjük.

– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak benneteket.

Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az első, – ez a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az egyiknek a hátáról a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a harmadiknak a hátáról a negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget partjáig. Egyet ugrik a nyúl, odapattan az új partra és odaszól a bámészkodó krokodilokhoz:

– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek ám benneteket. Túljártam az eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni, azért kellett a fajtátok. Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és hidat álltatok nekem.

Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták nagy fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik krokodil, hogy, hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a nyúl farkát.

Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot és váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.

Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis nyulacskát és mind kicibálják a szőrét.

– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat, bánatostul, fájdalmastul.

Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei. Restelte is az állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a testjét.

Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a nagy siránkozásra.

– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.

– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, – szép fehér szőrömet jaj de kicibálták.

Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja a nyúlnak:

– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.

Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.

– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg feküdj neki a szélnek. Leszárad rólad a sok nedvesség és megint elkezdheted az ugrabugrálásodat.

Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt a vízbe.

Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a sós víz a bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a levegőre, a szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a szegény kis nyúlnak a testje.

– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és víhogva távoznak útjukra.

Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja volt, azért maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas nyöszörgését és odasiet hozzá.

– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.

Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt és amit ők míveltek vele.

– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, – bűnhödnöd kellett miatta.

Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát, tűrte is a sorsát megadóan.

– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a régi lettél, az ártatlan kis nyulacska.

– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.

– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg benne. A tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és legott megszűnik a fájdalmad.

Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és meghengergőzik benne, hát íme, azt se tudja, hogy mi fán nő a fájdalom. Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint annakelőtte volt.

Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenke elé:

– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a nevedet, hadd imádkozhassak hozzád.

Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a legifjabbik fia.

– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.

– _Jakahime_ vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya, hogy feleségül jöjjön hozzánk.

– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátok elvenni?

– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a legjobban kedvel meg.

– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog majd megkedvelni.

– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi után, hogy le ne késsék a lánykérésről.

A nyúl jóslása beteljesedett, _Jakahime_ lett a fiatal bálvány-isten fiatal felesége.

A bonc és a vadász.

Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra, emberségre, tiszta szívre, szeretetre.

Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben. Kedve-teltig vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.

Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a vadász az íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc vadász előtt, akár egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra s szigorúan így szól rája:

– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.

– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.

– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is fél elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő hangon s így folytatja papos hangon:

– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász, úgy-e íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják. Vadnak is van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot nyilazgattál, sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed, holtod után új életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba bujtatódik. Intőszómra ha nem hallgatsz, íjazást ha abba nem hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd abba a kedvtelésed. Úgy-e vadász, úgy-e íjász?

Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan át az arcán, száját ilyen szókra nyitván:

– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom után új életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?

– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.

– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a vadász megadóan, meghajolva bűnbánóan.

– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s tipeg-topog körülötte, íjat-nyilat nézegetve.

Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak szegzi a fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak arca, gyökeret ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:

– Miért kívánod életemet?

Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:

– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a holtom után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te helyedre bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem leimádkozom s rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a vezeklésem. Úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?

Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.

TARTALOM-MUTATÓ.

Előhang 3 _Tokió_ és _Kiotó_ 5 Barack-fia, _Momotaro_ 7 Fehérke és Sárgácska 11 A levágott nyelvű veréb 16 Bonc-növendék mérget evett 19 Legyecske és Legyezőcske 22 A majom és a rák 26 _Odango_ – az igaz neve 30 Égi tündér ruhácskája 33 A virágfakasztó öreg 36 A tigriskölyök 40 Golyvát kapott a két öreg (1. rajz) 44 Hökköm törpe 48 Rizsbor-vásár 53 A szamuráj szerencséje 56 Az irgalmas szívű szegény 63 Tenger alatt járó asszony (2. rajz) 68 A medúza és a majom 74 Az újhold és a fellegek 80 Patkány-lakzi 84 Vak hátán a világtalan 87 Az ezerlábú szörnyeteg 91 Világító János-bogár 95 Testemésztő kígyó füve 100 A boszorkánypók 103 Tengert apaszt, tengert dagaszt (3. rajz) 106 Csalafinta róka kölyke 114 Tíz _szen_-pénz a halszag ára 119 A csodaforrás 121 Téli hónap szamócája 125 Papírsárkány eregető (4. rajz) 129 _Urasima_, a halászlegény 134 Kőfejtő és hegyiszellem 140 A hold és a denevérek 145 _Jamagata_ ajándéka 150 Félfülecske, Féllábacska 152 Víz tündére Sellő-lányka 158 Holló úszik, liba kúszik 164 Kacskaringós Folyondárka 169 Ibolyácska és a Puszpáng 173 Csodatevő ócska ecset 177 Felejtető gyömbért evett 182 _Bambuku-Csagama_ (5. rajz) 185 _Hacsibime_, a fatálas 189 Szellemirtó _Sippejtaro_ 193 A felemás szarvas 198 Férjemuram a vásáron 205 A varázstükör (6. rajz) 208 Csitteg-csattog, libeg-lobog 214 Üstöt lopott púpos varga 220 Az üstökös és a pacsirták 223 A bambuszlányka 228 A selyemhernyó 232 A nyúlacska és a krokodíl 236 A bonc és a vadász 241

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

88 |odaaát |odaát

129 |zsnegjén |zsinegjén]