Part 9

– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi vagy lelki bajt, a minek valami «oka» nincsen. Vannak miasmák, sporák, bacillusok, van suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiók s azoknak ellenszerei: vaccinatiok, desinfectiók, prophylaxis, de egy láthatlan szellemnek, a kit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, a kik rosszat tesznek; de azoknak a gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vágy, szerelemféltés, boszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, a mit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem, hogy volna szellem a világon, akár testben, akár a nélkül élő, a ki tegye a rosszat: elvből, csak azért, mert rossz, a ki fájdalmat okozzon valakinek, csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A pokoli indulatot az szüli, a mi az emberen aluli bennünk: az állat; ne kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.

Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná lettek és rám néztek. Soha sem feledem el ezt a nehány pillanatot, a míg ez a zsibbatag mélaság tartott.

Ez az én mondásom lett az én életemnek a fátuma.

Mint orvos, sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt alkalmam az emberi lélek extravagantiáit szemlélni, melyeknél a simulatio olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel biráknak és orvosoknak: a midőn a nemes arczvonások, a behizelgő szemek meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a finom nemes arczú daliát, a ki azokat a leányokat, a kiket brutális szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes nevető arczú leánykát; a ki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam a csodatevő szüzet, ki évekig elbolondította a legokosabb embereket. Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, a mit csak a tapasztalt orvosok vesznek észre.

Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arczban látnám ezt megdöbbentő kifejezést: mindeniknek a szemében ott volt ez a hideg sugár.

Eh bolondság!

Vegyük tréfára a dolgot.

– Alkudjunk meg grófnő. Hagyjuk meg a dæmont azoknak, a kiknek szükségük van rá. Hiszen vannak népek, a kik boldogtalanok volnának, ha elvennék tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten a nélkül is meg teszi a mit meg tehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. A mi jó, azt az Isten teremté, a mi rossz, azt az ördög hozta a világra.

– Jó volna, ha ön is hinné ezt a dogmát.

Nevetni kezdtem s azt mondám:

– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben az ördög.

– Álljunk csak meg ennél a szónál; szakított félbe a grófnő. Az unokahugaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.

– Ezek a legkártékonyabb jó barátjai a rózsáknak: nem mondom, hogy ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.

– De azokra az én hugaimnak szükségük van.

– Szükségük? (Nem birtam kitalálni.)

– Mutasd meg Cenni, hogy mit csináltok?

Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teak-fa táblát, melyen egy chinai napmadár félig kész alakja látszott. A leggyönyörűbb zománcz-munka, a mit képzelni lehet. S ez a sok színű zománcz mind a cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák szine váltakozó: van aranyos, aranyzöld, rézbarna, aczélkék, ezek mind nagy gonddal voltak összeválogatva s a teak-fa táblára pompás mozaikban felragasztva: a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld.

Ah! Tehát nem sentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka, hanem industriális speculatio! Ez már megváltoztatja az eddigi fogalmamat: javit is, ront is rajta.

– Tehát maguk[3] azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat kitépjék? – Mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.

– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még nincs most szükségük.

Ez a leányphilosophia! A mit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt: nekik megtetszett; te pedig élhetsz a nélkül is: nyár van.

– Figyelmeztetem magukat, hogy a rózsabogarakban méreg van.

– Miféle méreg? kérdezé kiváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az aphrodisiacumot?)

– Az, a melyik a Bánkbán tragœdiának a fő motivumát képezi.

Erre a szóra akkora füstöt fujt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más körülmények között insultusnak vettem volna.

A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti s félretolja maga elől a madarat.

Flamma félre akarta vonni a figyelmemet ezzel a kérdéssel:

– Nemde ez azonos rovar az ó-egyptomiak szent scarabæusával?

– Épen nem az. Az egyptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. A mint a rózsák nyilnak a szent, scarabæus rögtön eltünik.

Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyptomi scarabæusoktól elvezettem őket a délamerikai Hercules-bogárhoz, mely a szeszes italok iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvas bogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora grófnő nem az a viador, a ki a kardot leteszi a kezéből.

– Barátom, mondá: térjen ön meg ebből a veszedelmes skepsisből. A ki az Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas, kegyelmes, jóságos; de a ki az ördögöt tagadja, azon az ördög boszút áll!

E szóknál a szemembe nézett merőn.

Ennek a szemében is ott láttam azt a hideg lángot!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély udvarára.

A mi kortesvezéreink jöttek meg.

Mi férfiak siettünk az elfogadásukra, búcsut véve a hölgyektől. Diodora grófnő meghitt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a köröndben a napmadarat kiegészíteni.

Mi pedig tartottunk a vadászlakban conferencziát a megindítandó új választási hadjárat jövendő tervezete felől.

Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem; mert komoly a dolog.

De mondhatom, hogy az értekezlet után szörnyen lenéztem az ördögöt.

Szegény pára!

Jőjjön ide mi hozzánk, mikor képviselőválasztás van, s iratkozzék be a korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!

Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A czél szentesíti az eszközöket!

A NÉGYLEVELÜ LÓHERE.

Ettől a naptól fogva mindennapos lettem a vernőczi kastélyban. Ha éjszakára hazamentem is a magam odujába, másnap délre már ott voltam megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.

Egy párszor a kastély tündérei is leszálltak a magasból, az én ősi fészkem meglátogatására. Tudtam már a házi gazdát adni. Kényelemre nézve ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz; de voltak érdekességei. Megmutathattam a hölgyeknek a nagybátyám ritkaságait: aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement rémtörténetekről; befalazott asszonyokról, s lenyakazott imádókról.

A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya; a kik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt irigyelték is tőlem. Hja, kisérteteket nem lehet Párisból megrendelni a tapissiérnél.

Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a jövendőbelijének még házi kisértetet is móringolhat? Ez sokat vethet a kelengyében.

Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsesége épen úgy meghatott, mint Cenni szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beleillett abba a rámába, a mit házi oltárképemnek szántam.

A másik kemény dió, a mit nem birtam feltörni, az volt, hogy három ilyen szép, gazdag, előkelő leánynak miért nincsen komoly udvarlója?

Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el komoly hajlamokat.

El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek: azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába fejedelemasszonynak.

No ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületü volt ugyan: egész a bigotteria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el. Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek ő tőle. Az ilyen bölcs és erős akaratu hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, a ki bizik magában, hogy még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy a ki szándékosan rabszolgája akar lenni a maga asszonyának. Engem tüntetőleg kegyelt a grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én felállítottam a másikat s a harczképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő is sokat olvasott, én is: a hol ő utazott, ott én is mind megfordultam; művészetről, építészetről, világirodalomról ép olyan vakmerő itéleteket tudam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.

Voltak aztán olyan terepek, a miken teljesen parallel futottak a nézeteink. A politikában épen olyan conservativ elveim voltak mint ő neki, s a magyar konyhát épen úgy elitéltem, mint ő. S ennek a manifestálásához nem közönséges bátorság kivántatik. Rhinoczeros szive legyen annak, a ki azt ki meri mondani, a Kárpátok és az Adria között, hogy a demokratia, meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.

Ez volt a második stádium, a midőn Diodora grófnő és én szövetséges táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már egy lépés volt a «consortium» felé.

A harmadik stadium pedig aztán az volt, a midőn Diodora grófnő általam legyőzöttnek vallá magát, és ez is bekövetkezett.

S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél. Ő rohant meg engem a legerősebb fortificatioimban. Az orvosi tudományt tette nevetségessé. Hogy az egész pathologiánk, therapeuticánk nem éri meg azt a porzót, a mit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott van, a hol Galenus idejében, hogy hirhedett orvosi celebritásaink nem jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő hatásuak a lourdesi szentelt vízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés kategoriájába tartoznak, és hogy ő még soha orvosságot be nem vett, s az ő alcovenjénék a kárpitjait még orvos kétfelé nyilni nem látta. Ő az orvosi tudományban nem hisz.

Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki, hogy én a nélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a tekintetéből, hogy ő miben szenved? hogy van időközönkint előforduló idegbaja; hogyan kezdődik? minő jelenségei vannak? mindezt a legrészletesebben.

Erre ő nagyot bámult s azt mondta, hogy igazam van.

Még halandó ember soha nem részesült tőle ebben a concessioban.

Honnan tudom én ezt?

Mondtam neki, hogy nagy praxisom volt női idegbajok gyógykezelésében.

Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a szenvedést meggyógyítani?

Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, még pedig minden méreg itatás nélkül: czélszerű massage által.

– Kár hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitől orvosi segélyt nem fogadok el.

– Ez is kórtünet; – sőt alap oka a bajnak.

Nem akarta elérteni.

– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt meggyónjon a papnak, a ki férfi; – a testi bajt nagyobb szégyennek tartja a véteknél?

– Ismét igaza van önnek…

… Egy nap kétszer adott igazat.

Óriási lépéseket tettem a hódításban. Utban voltam hozzá, hogy a megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg – házi orvosának.

E közben minden nap jöttek mentek a pártvezérek; tanakodtak, tudósításokat hoztak; a hadi tanácsban a grófnő maga elnökölt.

Ez volt a «végrehajtó bizottság.»

Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.

– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal sétálni a parkba.

S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon egy «cassa nemonis», a melyből az olyan nagybecsü celebritásoknak, a milyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.

Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy mért vagyok én olyan sokat érő celebritás? bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a tények erősebbek a logikánál.

A «leánykák» a park mezején járkáltak: kerestek négylevelü lóherét.

A melyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.

Én oda mentem hozzájuk és segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.

– Csak tartsa ön meg magának, az önnek a szerencséje.

– Mit csináljak én ezzel a szerencsével?

– Ön fog megházasodni még az idén.

– Hirem és tudtom nélkül?

– De hát igazán komolyan kérdem: mért nem házasodik ön meg?

– Én is igazán és komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, a kik hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, a ki pedig ideálom volna, annak meg rendesen én nem kellek.

– S micsoda tulajdonságokkal kell birni az ön ideáljának?

– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és műveltnek, továbbá jó szivünek és derült kedélyünek. Azt is óhajtom, hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell birnia; mert az enyém női luxusra nem elég. És a mi legfőbb: az, hogy szeretetből jőjjön hozzám.

– Én tudok egy nőt, a ki mind ezeknek megfelel.

– Ah! A házasságok a lóherésben köttetnek?

– No ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora nénémet?

Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az elhárításra.

– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, a mik a világító torony reflexének neki repülnek, s ott betört orral rakásra hullanak.

– Nem értem a hasonlatot.

– Ismeri «Turandot» történetét?

– Nem ismerem. Regényt meg szinművet még nem adtak a kezembe. De már a nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy a valóságos Turandot herczegnő. Ez úgy hiszem olyan mesealak, a ki a kérőit agyonkinozza. Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért, mintha gyülölne minden férfit; hanem azért, hogy még eddig, a ki hozzá közelített, azt mind igen inferior eszünek találta. Ezek a kedvkereső, gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek, hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észre venni leányok, hogy minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.

(Csodálatos! Még regényt nem olvasott, s ezt már megtanulta!)

– Mikor ön eltávozik akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent elfelejt, oly szórakozott s mikor már önnek a kocsiját meglátja közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugy-e Flamma? – Aztán mikor mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk leányok előtt nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly lesz; tart nekünk olyan ethicai leczkét, hogy megtanulhatjuk belőle, miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. A mi a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, a mig Diodora kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.

– Meglehet.

– Meglehet? Olyan drága ön?

– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a történetét: a miről jót állok, hogy elejétől végeig igaz.

AZ ÉN KEDVES BARÁTOMNAK A TÖRTÉNETE.

Mikor arról volt szó, hogy mondok egy mesét, a két leány menten letelepedett a fűbe.

Hát biz ezt a szép aranyvirágokkal áttört bársony szőnyeget nem is csupán a paraszt leányok számára teremtette a jó Isten. Egy szép ágbogas jazminbokor adta hozzá az árnyékot: tele volt illatos virággal. A méhdöngés képezte a chorust.

S ha már ők leültek a fűbe, én sem maradhattam fenn eget támogatni; magam is oda térdeltem le a lábaikhoz.

Illendő felügyelet alatt valánk: a kastély ablakából épen ránk lehetett látni. Aztán meg egy sárgarigó is ott volt a berkenyefán gárdedámnak s közbe-közbe kiáltott «no no te fiú!»

Flamma a pimpimpáré szárakból készített kösöntyüket s azokkal könyökig tele rakta a karjait, a füleire is akasztott egyet-egyet. Cenni azonban annyira benne volt a lánczkovácsolásban, hogy ugyanazon becses anyagból nyaklánczot dugdosott öszsze.

– Tehát van én nekem egy igen kedves barátom; a legelső históriai nevek egyikét viselő grófi család sarja, a szabadságharcz alatt bátor, hős katona, daliás alak, gyönyörű fej, elpusztíthatlan testi erő, s azzal versenyt tartó szellemi tehetség, tiszta jellem, kemény vasakarattal összetalálkozó gyermeteg kedély, a kinek még férfi korában is parancsolt az édes anyja, hanem azonkivül aztán semmi potentátja a kerek világnak. A ki csak egyszer találkozott vele az életben, az mingyárt megszerette. Kicsiny és nagy csak arról ismerte, hogy soha sem kért, csak mindig adott.

– Ah? Meg van még ez az ön kedves barátja? szólt bele Cenni.

– Meg van. Csak hogy most már vén sas. Mert ez az eset harmincz évvel ezelőtt történt vele, a mikor még a kettőnk közötti barátság abból állt, hogy ő a térdén lovagoltatott engem, én meg fújtam a cserép trombitát, a mit tőle kaptam.

A szabadságharczban az én barátom mint huszárhadnagy szerepelt. Derék katona volt. Mikor aztán az orosz hatalom elnyomta a magyar hadsereget, ő is külföldre menekült. A vagyonát itthon elkobozták, őt magát halálra itélték s az arczképét a bitófára szegezték.

– Ah, az nagyon érdekes lehet! Egy ember, a ki «in effigie» fel van akasztva! szólt közbe Cenni.

– Az angol hölgyek is úgy találták. Az én barátom sok hányódás-vetődés után a szabad britt földre menekült. Francziaországba nem volt neki szabad menni, mert Napoleon Lajos a köztársaság elnöke azokat a magyar emigránsokat, a kik gyanuban voltak előtte, hogy Ledru Rollinnal fújtak egy követ, még keresztül utazni sem engedé.

Angolhonban annál rokonszenvesebben fogadták a magyar számüzötteket, különösen az én kedves barátom egyszerre otthonossá lett az angol előkelő társaságban. Általában az egész magyar emigratióról el van ismerve, hogy a legnobilisabban viselte magát; nem kunyorált, nem conspirált, nem veszekedett; igyekezett mindenki valami dologhoz jutni, s a maga emberségéből megélni.

Azok között, a kik az én barátomat kastélyaikban családtagként fogadták, volt egy előkelő hölgy. Árvaleány, szép és szellemdús, roppant vagyon örököse. Épen, mint Diodora grófnő. Kezéért versenyeztek Ó-Anglia legderekabb ifjú lordjai. És a nemes hölgy valamennyi kérője közül a vagyontalan magyar számüzött grófot választá, a ki nem is volt kérője. A hölgy maga ajánlotta föl neki a kezét.

– Ezt nem is találom valami rendkivüliségnek, mondá Cenni.

– Én sem. Mindenki abban a véleményben volt. Egy ideális hölgy, a ki rajong az eltiport Magyarországért; annak egyik nagyhirü fiát, a délczeg daliát, a szellemdús idegent megismerve, halálosan belé szeret, senkije sincs, a ki elhatározását akadályozza, mindenki azt mondá: egymáshoz illő pár!

Az esküvő Wight szigetén ment végbe, a magyar emigransok akkori kiváltságos menhelyén. Két magyar menekült celebritás volt az esküvőnél a násznagy, az egyik nagyhirű vezértábornok. A lakodalmi déjeuner után, a mint a nász-torta megtörésével a szokásos toasztok el lettek mondva, a két násznagy búcsút vett az ifju pártól, s kiki ment a maga dolga után.

Ekkor azt mondá a menyasszony a vőlegénynek:

(Cenni megint közbe csevegett: «most már feleség a férjnek»)

– Tessék elvárni a végét! Tehát azt mondá a grófnő a grófnak:

«Kedves gróf. Én most megyek a gőzhajóra, mely ez órában indul Calaisba.»

«És aztán?»

«Aztán Párisba, ott akarok lakni.»

Az én barátom elbámult.

«Hát nem tudja milady, hogy én ki vagyok tiltva Francziaországból? nekem nem lehet önt Párisba kisérnem.»

«Nem is kivánom öntől, édes gróf. Ön itt maradhat, vagy mehet a világba a merre tetszik. Nekem csak az ön nevére volt szükségem.»

S azzal a szép istennő ott hagyta az én barátomat a szép Wight sziget partján a menyegző után másfél órával – egy «god bye» nélkül és egy shilling nélkül, mint egy elátkozott élő halottat.

Huszonöt esztendeig nem tudott az én barátom ez átok szövevényéből kiszabadulni. Az alatt talált nőt, a ki hiven, önfeláldozóan szerette, kisérte országról-országra, egyik veszélyből a másikba; türte vele együtt a nyomort, ápolta, dolgozott érte. Igaz felesége volt; s ennek a nőnek nem tudott adni nevet, – gyermekeinek nem adhatott keresztelő vizet. Angliában nem kezdhetett válópert, mert oda kincs kell; Francziaországba nem mehetett a neje után, mert onnan ki volt tiltva; Magyarországra nem jöhetett perelni, mert itt el volt itélve. – Huszonöt esztendeig kellett neki viselni ezt a megvarázsolt lánczot, a mit egy mesebeli tündér, egy tengervizi sellő, kegyetlen hidegvérrel a kezére kapcsolt. Előbb Magyarországon helyre kellett állni az alkotmánynak; elébb a magyar királynak meg kellett koronáztatni, hogy ő végre lerázhassa fejéről ezt a gúnykoronát s családját, gyermekeit őskastélyába bevihesse. Csakhogy akkor már az én barátomnak ősz szakálla volt és kopasz feje. – Hát mit vett el tőle az a kegyetlen tündér? – Semmit! Csak a nevét! Arra szüksége volt. – Csak a szárnyborítékát szakította le a rózsabogárnak, azért a nyári szárnya megmaradt; repülhetett, a merre akart.

(A két leány egymás szemébe nézett némán. Előadásom nagyon is közvetlen volt, úgy beszéltem, mintha én lettem volna magam úgy meggyötörve.)

– Hát már most, ha egy ilyen eset megtörténhetett az én barátommal, a ki egy fényes nevü mágnás, egy hős dalia, a férfiak és asszonyok kegyencze, mit várhatok akkor én a fejemre, ha azt egy büszke istennőnek a kezébe adom, a ki nem vívtam ki nevemnek egyebet, mint gúnyt? Voltam egy kuruzsló doktor; vagyok egy bukott követ; leszek egy tót király!

Cenni megragadta mind a két kezével a kezemet.

– Nem! Nem! Ön nem fog igy járni! Ön nem ismeri a saját értékét.

Ekkor a jazmin bokor mögül egy férfihang szólalt meg.

– Szabad megzavarnom a pásztorórát?

Szigfrid volt ott.

Az én nagy emphaticus előadásom alatt egyikünk sem vette észre közeledését.

Erre mind felugrottunk a fűből.

Szigfrid sarcasticus hangon mondá:

– Majd ujra össze lehet kötni a lánczot. Most Antinous úrnak a kastélyban van dolga. A végrehajtó bizottság várja.

– Maga kiállhatatlan ember! Mondá Cenni s az egész oroszlánfog lánczot a nyakába dobta. Jer Flamma, menjünk sandolinozni.

A két leány elszaladt a pázsiton keresztül a tó felé, hol az egyik, hol a másik tekintett vissza csintalanul nevető arczczal.

– Hát mi dolga van velem a végrehajtó bizottságnak? kérdezém Szigfridtől.

– Annak nincs, de nekem van.

– Úgy látszik – sürgős?

– Ha nem idejét mult. Kedves Kornél, te egy lépéssel túl vagy azon a határon, a hol a barátság végződik. Te az én rétemben kezdesz kaszálni. Nem tudnád talán, hogy én Cennibe szerelmes vagyok?

– Nem tudtam eddig. De elhiszem, ha mondod.

– S te kezdesz Cenninek veszedelmesen udvarolni.

– Biztosítlak róla, hogy eszemben sincs ilyen merénylet.

– Hát akkor ő udvarol neked. Annál rosszabb.

– Abban még jobban csalódol.

– Azt gondolod, nincs távcső a kastélyban, mely mindent apróra megláttat; az egész jelenetet, a mi itt most lefolyt.

– Kár, hogy távhalló is nincs mellette, hogy hallhattad volna, miről beszéltünk?

– Nem kerestél négylevelű lóherét s nem adtad azt Cenninek?