Part 8

– Bizony azt már hamarább is megtehetted volna, Bruder. Nagynéném mindennap várt. S hogy te nem jöttél, azzal fenyegetődzött, hogy ide jön a két leánynyal, s egy momentfotográffal lekapnak és úgy hoznak el.

Én arra mingyárt elmondtam a három amazon jelenetét Szigfridnek.

Nagyon nevetett rajta.

– Ők voltak azok. Az az amazon termetű a nagynéném. Bámulsz ugy-e? Te azalatt a szó alatt «nagynéne» egy elhizott dámát képzelsz, a ki patiencet játszik s titokban tubákol. Az én nagynéném csak egy évvel idősebb nálamnál, s még én sem vagyok harmincz esztendős. Classicus szépség! Az a nyulánk hölgy a «Flamma» volt, a ki benézett a kerítéseden. Bizonyosan a maroccoi sultánodat nézte. Bolondja a rózsáknak. Az a fürgencz kobold pedig a «Cenni», a ki lefotografiázott a kastélyoddal együtt. Hahaha! S csakugyan azt kiáltotta neked, hogy «ne mozogjon kend!» S te álltál neki felemelt kapával a kezedben. Ez érdekes kép lesz! Ezzel sokat fogjuk bosszantani comtesse Cennit. Ilyen gamin az mindenben. Bizonyosan fog veled valami schabernackot csinálni. Ezeket a környékbeli gavallérokat mind azzal riogatja agyon, hogy mikor udvarolni kezdenek neki, arra szólítja fel őket, hogy menjenek el vele medvét lőni. Az én erdőségemben annyi a medve, hogy lejárnak a zabföldekre. Én már lőttem hármat. Erővel azt akarja, hogy vigyem el magammal egy ilyen medvevadászatra. Fogadom, hogy téged is azzal fog kunérozni. S még te megteszed, a milyen jó bolond vagy. Csak aztán téged ne lőjjön meg.

Az ilyen beszéd egészen felizgatta a kiváncsiságomat.

Mennyire külömböznek ezek a mágnásnők a mi gentryleányainktól! Mintha csak más planétában lakó lények volnának. A nagynéne politikai vezérszerepet visz, az unokahug, ki dúvadra les és fényképez. Nekem még is legjobban tetszett az a harmadik, a ki csak a rózsákért rajong. – A neveik is milyen különösek, szokatlanok.

«Diodora.»

«Cenni.»

«Flamma.»

Nekem ez a harmadik név tetszett legjobban: «Flamma», láng! Talán a lepkének is azért kell a lángba belérepülni, mert megszerette.

Az utolsó pohár bornál már a pénzes ládámra sem volt gondom; az inasomra bíztam, hogy zárja be a toronyszobát, ha elmegyek.

Hanem az eszembe jutott, hogy a marokkói szultánról minden kinyilt rózsát levágjak, s azoknak a szárait nedves moha közé bepakoljam. Ott fogom őket szemzésre felhasználni a vernőczi kastély vadrózsafáin.

Bizonyosan megerednek. Legény koromban sokat ojtogattam odahaza.

S majd mikor nyilni fog a fekete rózsa, valaki észre fogja venni, s azt fogja kérdeni, hogy jött ez ide a Dumányfalvy kertből?

Az egész úton az én házamtól a vernőczi kastélyig a kezemben tartottam a rózsacsomagot, nehogy összetörődjék. Szigfrid hajtotta a lovakat. Szép holdvilágos éjszaka volt.

És így csakugyan a walkürök vittek el engemet, szegény csatában elesett viadort, magukkal a Walhallába.

De mi az a Walhalla?

Ha valaki visszajöhetne és elmondhatná, mi volt ott?

No hát én visszajöhettem és elmondom.

A TENGERI GERLICZE.

Dumányfalváról az országut két órai kerülővel visz Vernőczre. Mi azonban ezt az utat megtakarítottuk, egyenesen keresztül vágva Szigfrid vadaskertjén, mely lehetett valami tizezer hold. Egészen be volt kerítve sodronynyal. A kerítése maga belekerült másfél százezer forintba; de megérte az árát, mert annak előtte Szigfrid évenkint kénytelen volt husz-huszonötezer forint kárpótlást fizetni a szomszéd közbirtokosságnak, a vadaskertből kijáró vadak által ejtett pusztításokért a vetésekben. A vadaskert kapujánál várt egy vadászlegény ránk, két puskával, a ki a kaput ismét bezárva, felkapott a kocsis mellé hátul a bakra. A két puskát a két cseléd tartotta lövésre készen.

Gyönyörü erdő volt, a melyen keresztül robogtunk: csupa százados veres fenyő, melynek ámbra illatát növeli az éjjeli harmat. A kocsilámpák fénye odacsalta közelünkbe az őzeket, nagy granát szemeikkel bámulva néztek ránk. Egy-egy szarvasbika is megbőgött bennünket, koronás fejét a bozóton áttörve: a felébredt fáczánok a fejünk felett huztak végig a lombok sötétjében, a tisztásba menekülve; az erdők mélyéből titokzatos hangok törtek elő, a mikről már tudja a vadász, hogy kit jelentenek be. A süketfajd kurrog kerepelve, az őzbak rigyezt rekedten; a vadkan röfög repedt kürthangon; mély mormogás jelenti a maczkót; éles kiáltások árulják el, hogy pávák tanyáznak a gesztben. Mennyire más uraság ez, mint az én kis husz holdas parkom. Nekem is vannak veres mókusaim, meg szürke mókusaim, a mik ott ugrálnak, jongleuröznek a fákon, hajigálóznak makkal és mogyoróval a szemem láttára; aztán meg sárgarigóim, és fekete rigóim, fülemüléim és czinegéim. Nekem ez a vadállományom.

Hiába akarjuk a főuri meg a köznemesi osztályt egy kalap alá hozni, elválaszt bennünket a vadaskert. A gentry ott csak vendég lehet. Szivesen látott: de mindig vendég. Revanchet ő nem adhat.

Én csak abban az érzésben erősödtem meg mind jobban: hogy bizony véghetetlen távol vagyunk mi egymástól!

Éjfél után volt, mikor megérkeztünk a vadászlak elé.

Szép nagy schweiczi stylben épült ház volt az: a keleti oldalán verandával, melyről a szemközt levő kastélyra lehetett látni; közben terült egy széles tó, melyet füzfák szegélyeztek egyfelől. Egy pár óriás fehérlevelű nyár állt a kastély felőli oldalán a tónak, élesen ellenkezve a kettőjük közül kimagasló vereslevelü bükkel. A tavon fehér és fekete hattyuk uszkáltak. A vadászlak déli oldala pedig kuszó rózsával volt befuttatva: annak az ablakai altdeutsch modorú szines üvegekből voltak, kivül fatáblákkal elzárhatók, a miken szivalaku lyukak vannak vágva.

Én az első körültekintésnél észrevettem, hogy itt a vadászlak déli oldala mellett van egy meglehetősen elhanyagolt rózsatelep, felverve vad hajtásoktól. Itt találok én holnap reggel feladatomnak megfelelő működési terepet.

A vadászlak harmincz vendég kényelmes befogadására volt berendezve: a legnagyobb uri comforttal; minden fekhely szarvasbőr terítővel ellátva; a butorzat is mind az épület styljével összeegyező. A folyosó végig diszítve vadász diadaljelekkel.

Én nyitva hagytam az ablakomat éjszakára, hogy jókor fölébredjek, mely törekvésem sikerült is. Még harmatos volt minden levél, mikor én már oda lenn voltam a rózsák között, s hozzá kezdtem legelébb is a kertészkésemmel a beojtandó alany elkészítéséhez, a minél szükséges a melléksarjak levagdalása s az alkalmatlan tövisek letisztitása. Egy vizes pohárba letettem magam mellé a marokkói szultán rózsákat, a miket be akartam szemezni.

Mikor ezzel készen voltam, kivettem egy rózsaszálat a többi közül: azt a balkezemben tartottam, a jobb kezemben volt az ójtó kés, a fogam között tartottam az ójtó háncsot.

E perczben léptek ropogása hangzott az utakat terítő apró kavicson, s a vadászlak verandás oldala mögül két leányalak bukkant elém.

Közeledtüket eddig a kinyuló veranda miatt nem vehettem észre.

Fiatal teremtés volt mind a kettő.

Az egyik szőke, csigákba omló haju szépség, eleven, fehér-piros arczszinnel, melyben mint egy fekete csillag, ragyogott egy lencseszemölcs; a két szemöldöke sürü és kérdőjelként kigyózó; alatta két kökényszinü villogó szem; félig nyitott korállpiros szájának a szegletei nevetősen huzódnak fölfelé. A két keze folyvást jár, magyaráz beszéd közben ezerféle változatot követve el hajlékony ujjaival.

A másik halavány, alig rózsázó arczszin tiszta derült homlokkal, melyről a haj, a divattal ellenkezőleg, egészen fel volt fésülve; egyenesen rajzolt szemöldökei úgy illettek a hosszu pilláktól árnyalt nagy zöld tüzü szemekhez, s valami kimondhatatlan piczi szája volt, a minek a hallgatása legszebb: hogy szinte fáj, mikor kettétörik és megszólal.

Mind a ketten faluhoz való reggeli toilettben voltak. A szőke lány ruhája akkoriban divatos japáni kelméből volt, melyre nagy virágok és madarak voltak festve. A halavány hölgy niluskék egyszerü öltönyt viselt. Az akkori évek divatja legközelebb állt a göröghöz.

A mint engem megpillantottak, egyenesen oda siettek felém, úgy a hogy egy régi ismerőshöz szokás sietni, vagy egy házi cselédhez.

Én kitaláltam az első tekintetre, hogy ők kicsodák? A tegnapi fényképező amazonok ketteje. Nem is volt nehéz tudomány erre rájönni.

Ők azonban a tegnapi malentendura ma még rádupláztak.

– Hallja maga! kiáltott rám már husz lépésnyiről a szőke.

Erre aztán én sem emeltem meg a kalapom előttük. Ha ők nem ismernek engem: én sem tartozom kitalálni, hogy ők kicsodák.

– Hallja! Vágjon le nekem abból a Gloire de Dijonból egyet; a melyik még nincs kinyilva. Nem! Ne abból! Inkább abból a Souvenir de Malmaisonból.

Egy perczig tétováztam, hogy mit csináljak? Ez engem kertészlegénynek néz. Pedig egész correct vagyok öltözve falusi látogatáshoz, tetőtől talpig. Touristaczipő, knickerbocker jack, pepita gilet, madapolam inggallér, Bismarken-colere szinü nyakkendő, panamaháncs kalap: szivecském, mit kivánhatsz egyebet? Még is kertésznek néz.

Megmondjam, hogy ki vagyok? Ez megint ügyetlenség lesz. Mert hátha szobalány az, a ki félreismer: annak mutassam be magamat?

Levágtam neki a kivánt rózsát, s a késemmel leszedtem róla a töviseket.

Arra elkezdett mérgesen toppogni és hadonázni.

– Ah jaj! Minek vágta le róla a tüskéket? Nekem tüskéstől kell a rózsa!

Aztán odanyujtá a társnéjának a megvetett rózsabimbót.

– Tiens! C’a m’embét!

Ahoz francziául beszélt, én hozzám németül.

A másik leány elvette a rózsát; annak jó volt tövis nélkül is.

Én aztán hozzá fogtam, hogy másikat vágjak a capriciosa számára.

– Hát az micsoda rózsa ott a maga szájában?

A beojtandó rózsaszálat, a két kezem el levén mással foglalva, kertész szokás szerint a fogam között tartottam.

– Ez? A marokkói szultán.

– Adja azt ide.

– De erről én szemezni akarok.

– Szemezzen ön másról! Nekem ez a rózsa kell!

Ez olyan parancsoló hangon volt mondva, hogy oda kellett neki adnom a marokkói szultánt.

Egy perczre a kebelfodrai közé tüzte, aztán megint kivette onnan s az ajkáig vitte, mintha mondana neki valamit.

Aztán megint hozzám fordult.

– Hazajött a gróf az éjjel?

– Haza.

– Vendég is jött vele?

– Az is jött.

– Még alusznak?

– Ugy gondolom.

– Melyik az ő ablaka?

– A grófé?

– Ah dehogy! Azt tudom. A másiké?

– Ez, a melyik nyitva van.

Erre fürkésző tekintetet vetett ide is amoda is.

– Aha! ott van a kettős lajtorja. Hozza ide.

Még azt is elhozzam? Megteszem.

– Állítsa oda az ablak alá.

Láttam, hogy az a szándéka, hogy felhágjon a lábtón az ablak párkányáig.

– Ne tartsam a létrát?

– Fölösleges! Menjen vissza rózsát ójtani.

Én visszamentem rózsát ójtani, a hol a másik hölgy azalatt ott maradt a rabatt előtt.

A szőke felhágott a lábtón odáig, a hol az ablak párkányt elérhette a kezével s oda tette a fekete rózsát: aztán sietve visszajött. Az arcza folyvást felém volt fordítva, haragosan villogó szemekkel: hogy merek ránézni, mikor ő a létrán felmászik? Pedig hát azt megteszi az ember.

Mielőtt az ójtáshoz fogtam volna, észrevettem, hogy csaknem mindenik kinyilt rózsa kelyhében van egy zöld «cetonia», némelyikben kettő-három is. Ez a pompás aranyzöld zománczú bogár a leggonoszabb ellensége a rózsakertnek. A legszebb rózsákat pusztitja el; erről vette a népies elnevezését is: rózsabogár. Én valóságos nemzetiségi gyülölettel viseltetem e gonosz ellenség iránt. Hatlábu ördög, a ki a paradicsomot megfertőzteti! A hol egyet megkaphatok, menten eltaposom.

Az ott maradt hölgy rám kiáltott:

– Mit csinál ön azzal a bogárral?

– Eltaposom.

– Miért bántja szegényt?

– Mert a rózsát pusztitja.

– Hát a rózsáért nem kár. Hagyja élni!

S aztán, hogy egy általam földre dobott rózsabogár hamarább elrepült, mint rátaposhattam volna, kárörvendőn kaczagott fel, s a kezében tartott szalmakalapjával hessegette a repülő bogarat.

Ez is különös! Egy lányka, a ki nem a rózsát sajnálja, hanem annak a pusztitóját! «A rózsáért nem kár.»

A szőke lányka leszállt a létráról s oda sietett: láttam az arczáról, a lépéseiről, a kezeiről, hogy haragszik.

Nevetni való volt! Felmászik az «én» ablakomba, megajándékoz «engem» a tőlem elvett rózsával s aztán haragszik rám, hogy megláttam a szép karcsú bokáit azokban a rózsaszinü harisnyákban.

A barna lány panaszhangon mondá a szőkének, rám mutatva.

– Nézd, eltapossa a mi cetonáinkat.

Erre a szőke egy Semiramisnak is becsületére váló királynői poseba helyezve magát, adá ki a parancsot.

– Én megtiltom önnek, hogy a cetoniákat eltapossa!

Igaza van, ezek nem az én bogaraim.

– Megadom magam! Igy jár az, a ki tilalmasban vadászik.

Rám nézett! Nézd, nézd! Ez még mókázik is!

– Lásson ön a szemzés után!

Ebben megint igaza van. «Ezért» vagyok itten: hogy szemezzek. Kapok egy napra két forintot.

Hozzá láttam a dologhoz. Ők azonban az alatt valamennyi rózsabogarat mind a kalapjukba szedtek a rózsakelyhekből. Ezek bizonyosan attól tartanak, hogy eltávozásukkal kegyetlen boszút fogok állani a védenczeiken s magukkal viszik őket.

A mellett félszemmel mindig engemet néztek s suttogtak egymás közt. Kezdtek valami gyanut fogni.

A szemzésnél mind a két kezemnek dolga volt. A balkezemen volt egy ősi carniol pecsétnyomó gyűrű, meg egy solitaire: egyik patiensemnek az ajándéka. Ez szemet szúrt. A kertészlegények ilyesmit nem viselnek. Azt is észrevehették a körmeimről, hogy az ujjaimat nem használom ültető fának. Egyszer csak a szőke odalépett hozzám s ezzel a kérdéssel támadott meg.

– Nemes ön? (Németül furcsábban hangzik ez: «Sind Sie von Adel?»)

Én épen sietős munkában voltam: a beójtott galyat csavartam körül a háncscsal; nem értem rá röviden felelni. Elmondtam egy adomát.

«Volt egyszer egy német ujságiró, a kinek angolból kellett lefordítani egy czikket a tengeri teknőczről: ennek a neve angolul «turtle». Az iró sokallta a fáradságot a szótárba nézni: gondolta «turteltaube» lesz az; s irt a tengeri gerliczéről, mely kijön a tengerből, a tojásait a parti homokba lerakni: a gerlicze! Következett, hogy a homokba tett tojásokat a «hátulsó lábaival» bekaparja a homokba a tengeri gerlicze. A hátulsó lábakról kezdett gyanut fogni, hogy hátha még sem gerlicze? Ugy látszik, hogy vannak állatok, a miket meg az első lábaikról ismernek meg, hogy nem gerliczék.

– Hein? Monda a szőke, kedvesen bamba arczkifejezéssel: a milyet csak egy iskolás leány tud csinálni, a ki nem tudja a katechismusát.

Aztán összenézett a két leány, félig nyitott szájjal s egészen felnyitott szemekkel. Egyik sem tudta a leczkéjét.

Akkor aztán a szőke nekem fordult fenyegető ujjal.

– Hallja! Aztán senkinek se mondja el, hogy kik jártak itten.

– Lovagias szavamat adom, hogy nem mondom el senkinek.

De már akkor nem állhattam meg, hogy el ne kaczagjam magamat.

Ettől a nevetéstől aztán elszaladt mind a kettő, mint két csint tett gyermek, a ki fél, hogy tetten kapják.

Mire a kertészmunkával készen lettem, s ismét felmentem a vendégszobámba, Szigfrid is elé került.

Diodora grófnő komornyikja már itt járt, meghíni bennünket a reggelihez: a grottánál.

– Nagynéném korán szokott kelni, mikor falun van, a gyermekekkel együtt. Csodálom, hogy még nem szaladgáltak itt.

Nem mondtam meg neki, hogy szaladgáltak.

Megtaláltam az ablakpárkányon az odalopott rózsát, a mi kétszer is az enyém volt, s odatüztem a gomblyukamba.

– Hát csakugyan nem borotváltatod le a szakálladat? kérdé Szigfrid. Az én komornyikom jól borotvál.

– Köszönöm. Igy maradok.

– Az is jó.

Azzal karon fogott s vitt a reggeliző hely felé.

A tóparthoz közel volt egy szép dolomit sziklatömeg, előre tolt nyujtványa a messze felmagasló bércznek: a homlokán girbe-gurba nyirfák, sürü moha közül kivirító lángszinü parlagrózsák, a lábánál pedig egy nagy körönd ültetett fenyőfákból, melyek lecsüngő lombjaikkal boltozatot borítottak föléje. A szikla oldalában volt egy grotta, az oldalai befuttatva rézszintobozos alkekengivel, s nagyvirágu iszalaggal; az aljából pedig bugyogva tört ki egy kristálytiszta hegyi patak, mely tovafutva a nefelejtses pázsit között, zuhogva omlott a tóba.

A reggeli itt volt felterítve a köröndben.

Falusian urias nyírfából tákolt székek voltak, hasonló asztalokkal s azokon ragyogó ezüst edények, porczellánok és velenczei poharak.

Diodora grófnő már ott várt reánk; a két leánynak csak a hangját hallottuk a grottában: ők ott a jeges kávét készítették – állításuk szerint.

A grófnő meglepő szépség volt. Magas, szoboridomzatu alak, fiatal ruganyossággal. Creol arczszine teljes összhangzásban volt nagy mandulametszésü szemeivel, minervai homlokával, görög orrával és csigavonásu piros ajkaival; fejét nem koronázta más, mint a feltüzött sürü fekete hajfonadék, a minek a vége el volt a tekercs alól szabadulva: abból lehetett látni, hogy nem chignon. (Akkoriban általános divat.)

Szigfrid odavezetett a grófnő elé s ezekkel a szavakkal mutatott be.

– No hát itt van valahára ez a mi megláthatatlan barátunk. Ne ütődjél meg rajta, hogy most ilyen pavián képe van. Fogadása tartja, hogy jövőre szakállt bajuszt ereszt. A hazáért és a vallásért hozza ez áldozatot. Hogy a jövő választásnál ne mondhassák róla, hogy bécsi német.

A grófnő mind a két kezét nyujtá elém, megszorítva erősen a kezemet: a mivel azt nyerte, hogy mind a kettőt megcsókoltam. És igen szivélyesen mosolygott rám. Különös! Egy mosolygó Pallasz!

– Mi oly régen ismerjük egymást, és még nem találkoztunk soha. (Szép aczélcsengésü alt hangja volt.)

– Én már voltam olyan szerencsés.

– Mikor? és hol?

– Ha nem csalódom: a grófnő volt az, és két kedves unokahuga, a kik kegyeskedtek engem tegnap a kertem közepén lefotografiázni.

– Ah! ön volt az? A taplósapkás? A kapával a kezében! Hahaha.

Nagyot kaczagott rá.

Erre a két leány egyszerre kidugta a fejét a grottából.

– Mi történt? Diodora kaczag!

– Gyere csak Cenni! monda a grófnő. Itt van a tegnapi kapás, a kit lefényképeztél: kéri a borravalóját.

De már ekkor tudta a szőke, hogy ki vagyok? Meglátta a rózsáját (rózsámat) a gomblyukamban. Arra aztán durczás kedvvel, mint egy kis furia, rohant rám, megkapta a két kezével a kabátom gallérját s megczibálta.

– Maga infámis cselszövő! Hát ma reggel megint hogy feltréfált bennünket! Hagyta magát kertészlegényül küldöztetni! Hát mért nem mondta, hogy kicsoda?

Szigfrid segélyemre jött.

– Hát ti mondtátok neki, hogy kik vagytok? Pesztonkáknak nézett benneteket.

Ekkor aztán a kis szőke könyörgésre vette a dolgot. Olyan kedvesen tudta a tenyerkéit összeütögetni.

– De ugye bár nem fogja ön ezt a rossz tréfát elmondani senkinek? Nem adja tovább, hogy miket beszéltünk önnek a rózsakertben? Ha megigéri, adok önnek egy igen szép csókot.

A grófnő elszörnyedve szólt közbe.

– De Cenni! Micsoda kifejezések ezek!

Erre nagy szemeket csinált a szőke, mint a ki nem érti, hogy miért feddik meg?

– Hisz ő a mi jó barátunk…

– De te már nem vagy tizenkét éves kis leány.

Szigfridnek tetszett ez a kis zürzavar.

– No drága barátom! Hires debatter! Erre adj választ ex tripode!

Ki kellett vágnom magamat.

– Grófnő. Én uzsorás adósságokat nem szoktam felvenni.

– Bravó! Dreimal hoch! applaudált Szigfrid. Uzsorás adósságnak nevezi a csókot.

A grófnő akademiai discussiónak declarálta a vitát s berekeszté azzal, hogy a reggeliző asztalhoz ültetett bennünket. Én Diodora és Flamma grófnők mellé jutottam.

– De úgy-e, én rögtön megismertem, hogy a turtle nem tengeri gerlicze? Monda Flamma grófnő.

– Mit beszéltek tengeri gerliczékről? Hisz ti nektek már egész titkaitok vannak egymással: kérdé Diodora grófnő.

Nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam az egész ma reggeli furcsa találkozót, hanem az átellenemben ülő szőke lány hirtelen a szájam felé tartá a tenyerét: (azt a rózsaszínű tenyeret) s röptiben elkapott.

– Hohó! Hát a lovagias adott szó!

– Igaz. Holtszájú vagyok.

– Ah! Lovagias adott szó, és kertészlegény? szólt fejcsóválva Diodora grófnő. Hogy lesz ebből rim? Egyébiránt már tudok belőle valamit. Ti magatok mondtátok el nagy panaszszal.

– Igen. A rózsabogarakról! vágott eléje Cenni. Arra majd rá jön a sor. De nem szabad szólni erről a háromról: «lajtorja», «marokkói szultán», «tengeri gerlicze».

Diodora grófnő bámulva csapta össze a kezeit.

– Ez aztán az œdipusi talány! Nem ismerik ezt az urat s már complottot csináltak vele!

MILYEN IS HÁT AZ AZ ÖRDÖG?

– Dehogy nem ismerjük! feleselt a kis szőke; csak hogy más formának ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csak hogy azon egészen csinos fiú; olyan lord Byron arcz.

– Ez valóságos suffisance! mondá Szigfrid. Ilyen pofával merni hölgyek szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. «Így» is hódítónak hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi, ha csak egy nuanceal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.

– Csakhogy az paradoxon; veté ellen Diodora grófnő. Az ördög nem rút, hanem szép.

– No én csak a görög templomból ismerem, a hol úgy van a falra festve, mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy látszik feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Göthe és Gounod Mefistofelesét: a ki hegyes szakállt visel, szegletes szemöldököt hord, fél lábára sántit s baritont énekel.

Diodora ajkpittyesztő fitymálással mondá:

– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, a kik eszményi szép férfialakok, halavány, melancholikus arczczal, mély tüzű szemekkel. S az a valódi eredeti dæmontypus: a hogy ezt a classicus őskor megalkotta, a mikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad akaratu lényt, az embert megalkotá.

– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? gúnyolódék Szigfrid.

– Hogy lett az ördögből rossz szellem, magyarázá neki Diodora, azt megtanulhatja ön a cabbalisticusok és a gnosticusok műveiből: de mindig megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidóvallás Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi le Sybarist. Sőt Socrates igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.

Szigfrid kétségbeestében tele tömte a száját egy darab sandwichcsel.

– Barátom Kornél segíts! Ez a tudós hölgy a pandecták alá temet.

Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva száll alá, meduzafős paizsát kihivóan fordítva felém.

– No hát önnek mi fogalma van az ördögről?

Szép kis kérdés.

Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üres fejü obligát udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.

Azt találtam ki, hogy én ebben az európai kérdésben neutralis maradok.

– Én, méltóságos grófnő, egyáltalán nem hiszek semmiféle ördögöt.

No! Ebből lett aztán csak igazi «ordalia»: a perdöntő párbaj!

A grófnő nagy szemei odavillámlottak rám.

– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a keresztény vallást! A római katholikusoknál az ördögről való hit a vallási decretumok közé tartozik. S a protestans theologusok, mind Luther, mind a symbolicus könyvek nyomán egész Schemáját állapították meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön tán?

Veszedelmes positioba jutottam!

Kénytelen voltam magam is előszedni mind azt a tudományomat, a mi az iskolában a dæmonologiáról rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Becker Boldizsár «Elbüvölt világát», mely az ördög létezését a nevetségig lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem Spinozával. Én ujból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a grófnő engem rationalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki ebből!

Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fujva a dohányfüstöt; mely szamojed hit szerint «az ördög tömjéne». Tetszett neki ez az operette! A két leány, csak tőlük érthető szemjátékkal beszélt ezalatt egymással.

Én utoljára a legkiméletlenebb harczmódhoz folyamodtam.