Part 7

Én ezt igen természetesnek találtam. A ki a jellememet ismeri, az tehet így. Hanem mégis elgondolkoztam rajta, hogy ez az a bizonyos «noblesse oblige» a nemesség kötelezettsége. Az ilyen nobilis kölcsönnek igen nagy lehet egyszer a kamatja. Jobb lett volna egy uzsorástól vennem fel azt a pénzt becsületes két százalékra, «per méze». De már meg volt.

Ezzel aztán mindjárt hozzá láttam a külső-belső rendezkedéshez. Szigfrid itt mindig mellettem volt s igen praktikus ésszel járt el. A hintós lovakat ő válogatta, ő próbálta ki a számomra, s lealkudta azoknak az árát két harmadára; a pallérral ő egyezett meg, a bérlőmmel ő paktált; takarmányt ő szerzett be elég jutányosan. Ezekhez én mind nem értettem volna s igen nagy tandíjt fizettem volna, a míg megtanulom.

– Addig nem tehetsz viziteket a szomszédoknál, a míg a saját házad nincs ranzsirozva az elfogadásra; mert akkor mindenki visszaadja a látogatást s nálad még most a vendégszeretetnek rudimentáris elemei sincsenek repraezentálva. Hanem addig is, hogy megismerkedjél a megyei gentryvel, feljárhatsz a székvárosi casinóba.

A megye székvárosa két óra járásnyira volt az én falumtól.

Együtt mentünk fel Szigfriddel egy délután, ő hajtotta a saját lovait, én mellette ültem, a magam kocsija üresen követett.

A casinóban rögtön megismertetett Szigfrid egy csoport ifjabb és vénebb capacitással; azok közül némelyik országos «ágyú» volt, mások pedig csak megyei kaliberüek.

Vegyesen volt együtt, a hogy casinóban szokás, mindenféle párt. Igen szívesen fogadtak.

Élénk társalgás keletkezett s én minden tárgyhoz sans géne hozzá szóltam. Erős disputa támadt, a melyben én keményen megálltam a helyemet. Szigfrid mindenben az én nézeteimet osztá.

– Barátom! A lelkemből beszéltél! Most találtad el a szeget a fején. Barátom, te elsőrendű debatter vagy!

Kezdtek bennűnket a két Dioscurnak nevezni.

A közös vacsoránál toasztoztunk is. Én ott is kitettem magamért. Én felköszöntöttem a vármegyét, Szigfrid felköszöntött engem, mint a megye új hajnalcsillagát. Mindenki odajött hozzám poharat koczintani. Tíz czimborával Bruderschaftot ittam. Azok közül háromnak, négynek a nevét is megtartottam az emlékezetemben.

A «Szilvánszky Muki» meghítt a kárpátaljai birtokára zergevadászatra.

A «Barkucska Stefi» okvetlenül elvár a mintagazdaságába, az idei ekeversenyre és sajtkiállításra.

Báró «Strinx Odoáker» a halastavaival kivánt megismertetni.

A «Jakimovics Aristid» pedig a bélai új cseppkőbarlangot és a veresvágási világhírű opálbányákat kivánja nekem bemutatni.

Éjféltájon megszöktünk a társaságtól Szigfriddel. Éjszakára haza akartunk jutni; ő is a maga kastélyába.

– Menjünk ezúttal a te kocsidon; mondá Szigfrid. Hadd hajtson a kocsisod.

Ez is okos beszéd volt.

Mi a hátsó ülésben helyezkedtünk el.

– Barátom! mondá Szigfrid. Most már megismerted a társaságunknak a napos oldalát. Hanem az éjszakai hemisphaeriumát ne siess felfedezni. Ne fogadd el te a meghívásokat se a zergevadászatra, se a sajtkiállításra, se a barlanglátogatásra; mert annak rendesen az a vége, hogy leülünk kártyázni. S a mi kártyázásunk nem mulatság: az gladiatori harcz életre-halálra. Mi con amore massacrirozzuk le egymást. Le ne ülj közénk soha, még csak forintos ferblibe sem; mert mi elveszszük tőled a Diogenes bátyád vasládáját s ha az nem akar megválni a kastélytól, elveszszük a kastélyoddal együtt.

Ez már aztán az igaz barátság netovábbja! Figyelmeztetni egy újon jött jó pajtást, egy tapasztalatlan gimplit, a kinek heverő pénze van, hogy ne hozza azt közénk, mikor mi fegyverben állunk. Szinte hihetetlen! S alig lehet megérteni, a míg az ember az okára rá nem jön.

Én, orvos létemre, hozzá voltam szokva, hogy a rendkívüli kedélyállapotoknak az okait fürkészszem s ez való ban rendkívüli volt: ez a példátlan barátság, rokonszenv, gondoskodás, érdeklődés irántam, egy fiatal, gazdag és eszes mágnás részéről; a kinek semmi érdeke nincs abban, hogy hozzám jó legyen.

Nem bírtam megállapítani a diagnosist. Ez a kórtünet egészen új! – Az út egy helyen kétfelé válik: az egyik ága Dumányfalvára visz, a másik Körmöczre. Itt megállíttatá Szigfrid a kocsimat, hogy az utánunk poroszkáló saját sandlauferjét bevárja.

– Feltünik előtted talán, hogy én most nem proponálom neked azt, hogy nosza menjünk most éjszakára én hozzám Vernőczre. De hát megmondom az okát, miért nem invitállak egyelőre magamhoz. Én most a kastélyomat átengedtem egy időre, a míg a fürdő saison kezdődik, a nagynénémnek. Ez regnál benne. Én magam a parkban levő vadászházban lakom addig. A tante-ommal van még két niéce, két backfisch. Ugyan a tanteom is szívesen fogna téged látni: még nagyon is szívesen. Ilyen kundschaft kell neki, mint te vagy. Az egy Blaustrumpf, valóságos Disputirgeist. Annak kellene ilyen élő áldozat, mint te vagy, a ki neki visszadisputáljon. Azt hiszem, a két jércze is tudna csiripelni veled. Nem képzeled azt, hogy két ilyen kis mágnáspesztonka mennyi ostobaságot összevissza tud kérdezni! Én felelek nekik olyanokat, hogy az orfeumból kidobnának érte: ők nevetnek rajta, nem értik. Hát majd egyszer megismerkedel velük. De most még nem. Mert a mely nap te náluk látogatást teszesz, másnap már ott lesznek a kastélyodban. Ott pedig most le sem tudnád ültetni őket. Igy is alig tudom őket kerepelővel visszariasztani, hogy ők ne tegyék meg az első vizitet. Iszonyú az a női kiváncsiság. Nemcsak a Raritätencabineted hírhedett műkincseire, de te rád is halálosan piquirozva vannak. Képzelheted, hogy micsoda rémdolgokat beszélek otthon felőled.

– Erős lesz a kiábrándulás! mondám én.

– No no! Ki tudja? Az ördög nem alszik.

_Intermezzo._

(Ördög?

Hát «van» ördög?

Ugyebár, édes barátom, ez a regény eddigelé átkozottúl unalmas? Nemcsak, hogy «ördög» nincs benne, de «asszony» sincs benne.

No hát már most asszony van: három is.

De melyik lesz ezek közűl az ördög?

Egy nagynéne, a ki «Blaustrumpf» és két grófi Backfisch… Ez nem az a species!

Vagy talán a negyedik? az én kedves barátom Szigfrid maga!

Hisz az meg egy valóságos jótékony tündér.

De hát Szent Antalt a pusztában nem hízelgő tündér alakjában kísértette-e a sátán? a míg egyszer kilátszott a pepluma alól a lóláb!)

*

Ezalatt utólért bennünket Szigfrid sandlauferje.

Ő leszállt az én kocsimról, s midőn jó éjt kivántunk egymásnak, átölelt és megcsókolta az arczomat.

Hajh! Hányszor töprengtem én egész éjszakákon át azzal a gondolattal, hogy a mint megvirrad, fogom az operáló kést, s kivágom az arczom bőréből azt a darab foltot, a mi most is éget; annak a férfi csóknak a helyét!

A LÓLÁB.

Egy reggel azzal a szóval toppan be hozzám az én Szigfridem, hogy: «kedves barátom, a tegnapi párt-conferentián elhatároztuk, hogy a küszöbön álló képviselőválasztásoknál tégedet léptetünk fel, mint a párt jelöltjét.»

Megijedtem.

– Te csak tréfálsz.

– Semmi tréfa. Ez a szomorú valóság, neked ebbe bele kell harapnod.

Én nevetéssel akartam maszkolni a rémületemet.

– Hiszen nem értek én a törvényhozáshoz.

– Én sem értek: mégis ott vagyok a felső házban.

– De én sohasem tanultam a magyar köz- és magánjogot.

– Én meg annyit sem tudok a magyar közjogból, hogy a midőn az esztergomi primás a «pisetarius regni,» a tárnokmester pedig az «ország kincstárnoka», tehát melyikhez a kettő közűl kell nekem folyamodnom dohánytermelési engedélyért?

– Hisz én doktor medicinae vagyok.

– Arra van ott az országgyűlésen a legnagyobb szükség. Semmi sem kiált oly hangosan a radicalis reform után, mint a közegészségi ügy. De hát nem arról van itt szó. Magyarország nincs még abban a stádiumban, hogy az országgyűlésére a szakférfiakat válogassa. Itt most még általános nagy principiumokról van szó: az elvhűség a programm. Ebben a mi kerületünkben erős campagnera készűl a demagógia, a haeresis, a panszláv velleitások. Ezeknek a parallelizálására kell minden erőfeszítést elkövetni a birtokos osztálynak, mely egyúttal az ősi patriotismust és vallásosságot s a józan conserváló politikát örökölte. Ezeket a kiváló tulajdonokat ismerte fel te benned a mi pártunk. Neked el kell fogadnod a megtisztelést, a melylyel egy egész kerület többségének bizalma feléd fordul. Hát nem szereted-e a hazádat? mi? Engeded-e, hogy a kifelé gravitáló elemek darabokra törjék az országot? A Hussziták ivadékai uralkodjanak itten? Közönyös az rád nézve? Hát a vallás? Nem vagy-e buzgó catholicus? A nazarenismusnak engeded-e a győzelmet? Te nálad van bátor szív, éles elme, erős convictió. Ez a képviselő criteriuma.

– Mind szép, mind igaz; de beszéljünk prózában.

– A próza is követeli a maga részét. Ha az ellenpárt győz: az agrarius mozgalmak fejünkre nőnek. A parasztsociálisták földfelosztást hirdetnek, a regálet követelik az úraktól maguknak, s a congrua eltörlését pengetik. Barátom! Ez a próza!

– Mást értettem én a próza alatt. Kimondom őszintén. Nekem nincs a választási campagnera való pénzem. Az örökölt mennyiségek tudod, hogy zár alá vannak vetve.

– Infámia az alispántól! «Ich wittere Tendenz!»

– De ha annyi is volna a pénzem, hogy szárnyra kelne, mint a zsizsikes búza, még akkor se vesztegetném azt el erre a múlatságra. Láttam az apámat tönkrejutni a politika ingoványaiba elsüppedés miatt. De az ő példájánál is jobban visszariaszt az a gondolat, hogy én elinduljak lelkeket vásárolni: megvesztegessem az emberek erkölcseit, két-három hétig részeg barmokat csináljak tisztességes munkás polgárokból. Ez nem az én kedélyemnek való.

– Kibeszélted magadat? Tehát legelőször is, a mi a «nervus rerum gerendarum»-ot illeti, arra neked semmi gondod. Pénzt tőled senki egy petákot sem kér. Nekünk van pártcassánk, a mi a választási költségeket fedezi. Téged nem vonunk a condolentiába. Azután semmi dolgod a választást megelőző actióval. Én magam vezetem az egész hadjáratot. Te egy ital bort sem adsz senkinek. Kivéve, ha a jó pajtásokat saját úri házadnál megvendégeled. Mert ha valaki őzderekat meg pezsgőt ad a választóinak, az «díszlakoma»; azt a hirlapba is kiírják; de ha csapra üttet egy hordó «karczost» s egy tányér birgetokányt ád a választóknak: az etetés-itatás-vesztegetés! Ezt csak bízd te mi ránk. Én már minden kocsmát, vendéglőt lefoglaltam a választás napjáig a kerületben. A tisztelt választó polgárok lakomázhatnak. De a «saját pénzükért». Két krajczár az ebéd, három krajczár a vacsora. Hogy a korcsmáros mint adhatja ezen az áron? az az én gondom. Neked még csak egy körútat sem kell tenned a kerületben. Majd elvégzi azt más. Neked legfeljebb az lesz a kötelességed, hogy a kinek a nevedben lyukat ütöttek a fején, azt beflastromozod. A választás napjáig elő sem jösz az odúdból. Csak akkor jelensz meg, a mikor muzsikaszóval, banderiummal és zászlóerdővel érted jönnek, hogy vedd át a mandátumot az elnök kezéből. Ott sem lesz semmi mondani valód. Este a díszlakomán megjelensz: elmondod az első toasztot a királyra, s azzal punctum. Nem lesz egyébre gondod, mint hogy a halszálka a torkodon ne akadjon. Azután fáklyászenét kapsz.

Daczára ennek a nagyon kecsegtető prospectusnak, még sem éreztem hajlandóságot kötélnek állni.

– Nem nekem való dicsőség az! Új gazda vagyok. A jószágom után kell látnom. Nem érek én rá Budapesten lebzselni.

– Nem kell ott tanyáznod. Csak mikor a pártelnök betelegrafoz, hogy «nagy szavazás van!» Akkor felrepülsz, megkeresed, hogy hová van a neved a padra szegezve: oda leülsz; megvárod, míg a nevedet felolvassák: elkiáltod, hogy «igen». S aztán jösz haza Tótországba s csinálod a brinzát.

– No de már szavazógépnek meg épen nem akarok beállni.

– No hát nem úgy lesz. Odamégy; részt veszesz a debatteokban. A maidenspeechedre tele lesz a casinoi karzat. Furorét fogsz csinálni. Malleusa leszesz az ellenpártnak. Dühöngni fognak ellened. S te akkor fogsz legjobban elemedben lenni. Nagy hazafi lesz a neved. Itthon pedig a jószágodat rábízod egy hozzáértő tiszttartóra. Barátom! Te neked kötelességeid vannak a haza iránt. Te Isten kegyelméből cseppentél bele egy gyönyörű szép úri bírtokba. Ez az ország követelhet tőled egy kis áldozatot.

Ennek nem is mondhattam ellen.

– És végül is kedves barátom: minket már nem compromittálhatsz. Itt van a conferentia határozata: aláírva százhúsz tekintélyes tagtól.

S azzal előhúzott a zsebéből egy hosszú paksamétát, a mire valami határozat volt írva kegyetlen szarkalábakkal, s annak mindenféle kaligrafiával ákombákolt nevek alá firkantva. Legfelül megláttam közöttük azokat a nagyon tisztelt barátaimat is, a kiknek az intentiójától eleve óvott az én Szigfridem.

– Hiszen te magad mondtad, hogy ezekkel a gentlemanekkel le ne üljek valahogy kártyázni.

– Kártyázni nem; de korteskedni.

– Én úgy tudom, hogy az még veszedelmesebb hazardjáték.

– Nézd; a prépost is alá van írva.

Még az sem hatott rám.

Ekkor aztán elővette az öreg ágyut.

Egy cseppnyi kis levélke volt; heliotrop parfűm illatú.

– A nagynéném küldi neked.

– Én nekem?

Ez már sok.

Felbontottam a levélkét. Egy darabka bristol papir volt benne, Vernőczy Diodora grófnő nevével. Annak a hátára írva e sor:

«Nagyon kérem Önt, fogadja el a jelöltséget.»

Diodora.

Hah de melegem lett egyszerre!

Még hozzá magyarul is volt írva!

Óh férfi hiuság!

A mit minden argumentatio, capacitatio, minden hivatkozás hazaszeretetre, vallásra, nemzetiségre meg nem tudott tenni: azt megtette egy szép asszony szava.

Pedig még nem is tudom, hogy szép-e hát?

Elég, hogy ő kivánja!

Meg voltam hódítva.

Csak azután, a mint szavamat adám, kezdék elgondolkozni rajta, hogy tulajdonképen «ezért» kellett hát énnekem olyan «okos» embernek lennem eleitől fogva!

Itt a lóláb!

A WALKÜRÖK.

Hogyan győztem, hogyan buktam meg? Ez már át van adva a történelemnek. Ha Vergilius Maro volnék, leírnám hexameterekben az én választási hadjáratom és bolyongásom Aeneisét, de miután se Virgilius nem vagyok, se hexameterekben nem tudok beszélni, egyszerűen utasítalak, ha kiváncsi vagy rá, hogy olvasd el az akkori hirlapokból az én történetemet. Ott apróra meg van írva minden. A horrendus lélekvásárlások, a törvényszegések, erőszakoskodások, hivatalos pressiók, kriminalitások egész bűnlajstroma, a mi mind az én nevem alatt történt. Végre az a nem is égrekiáltó, de pokolrakiáltó csalás a két halott szavazóval! És aztán a rákövetkezett vesszőfuttatás, hétszer alá, hétszer fel, az összes journalokban, mikor a képviselőház a megválasztatásomat megsemmisítette.

Ezzel magam is meg voltam semmisítve.

Nincs rettenetesebb halál, mint az agyongúnyoltatás.

Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, még amnestiát kaphat, még rehabilitálhatja magát; de egy nevetségessé lett emberen nem segíthet sem a király, sem a pápa. Az megvan ölve és elkárhozva.

Hová legyek már most? Emberek szeme elé nem kerülhetek többé. A ki ellenségem, az kigúnyol, a ki jó barátom, az haragszik rám. Bécsbe sem mehetek vissza többé, hogy folytassam a hol elhagytam, az orvosi pályát. Egy kinevetett ember nem lehet orvos. Az orvost olyan nymbusznak kell körülvenni, mint a papot.

Bezárkóztam a kastélyomba; senkit sem fogadok. Ne adj Isten! senki sem is próbálta az ajtómat nyitogatni. A barátaim azt hiszem a «kertek alatt» kerülték meg a falut; ha ezen volt az útjok.

Ott jártam aztán végtül-végig a kastély régi kertjének begyepesedett útjait.

Az egész kert el volt hagyatva nagybátyám halála óta.

A vén kertésznek összehúzta a köszvény a kezeit, az nem tudott többet dolgozni, újat pedig elfeledtem fogadni az országos hajczihő alatt. Minden növény úgy nőtt, a hogy neki tetszett. A nagy gonddal meghonosított Izabella szőlők felfutottak az almafákra, a szép rózsarabattokat felverték a fattyuhajtások, az amerikai liliomot eltakarta az árvacsalán, a fák ágairól lógtak a nagy darázsfészkek, az óriáshangyák egész pyramisokat építettek az út közepén, s a töviskes disznók ott cziczáztak a szemem láttára a gyepen. S kódorgásom alatt itt-amott egy-egy évelő virágot fedeztem fel, a mit régen láttam az anyám kertjében odahaza: egy szép alkermest, egy keleti opium-mákot, egy árticsókát elnyomva a pimasz bojtorjántól, bűzös labodától. Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy kezemben van a kertészkés, az ásósbot, a kis kapacs: nyesek, irtok, gyomlálok. Ott találtam mind az eszközöket Diogenes bátyám toronyszobájában. Kiszabadítottam az elnyomott ismerős virágokat a gaz közűl, a lugasokat felkötöztem, a darazsakat kifüstöltem, s aztán nekiálltam a rózsafáknak: a vad hajtásaikat lenyestem, a nagy gyökérsarjakat pedig beszemeztem. A marokkói szultán már akkor terebély volt: lehetett róla ójtani.

Ott voltam a kezdetén.

Kertész vagyok már.

S majd mikor a kertet betakarja a hó, akkor bezárom magamat a muzeumomban s csiszolgatom a köveket, olvasgatom nagyító üveggel a régi pénzek feliratait.

Leszek archaeolog.

Már odáig is eljutottam, hogy a Diogenes bátyám toronyszobáját találjam legalkalmasabb hálószobának.

Miért?

Mert ott volt a nagy vasláda: tele aranynyal, ezüsttel.

Igaz, hogy a vármegye pecsétje rajta, hozzá nem nyúlhatok. De hisz a pénz nem is arra való, hogy hozzányúljon az ember. Elég, ha tudja, hogy itt van.

Éjszakára magamra zártam az ajtót, s a revolvert az ágyam mellé tettem. Féltettem a pénzem. Zsugori vagyok már!

Bor nem kellett többé: undorodtam tőle; magam húztam a kútból a vizet. S megszerettem a sült burgonyát, meg az aludt tejet.

Féltem az inasomtól, hogy megmérgez, vagy éjszaka megfojt.

Megittam már azt a mérget, a mitől az ember kilenczven esztendőn túl él!

Nem borotválkoztam többé. A szakállam nőni fog, a míg övig ér, aztán szürke lesz, majd sárga lesz, utoljára zöldes-fehér lesz: mint a Diogenes bátyámé volt.

Benne vagyok már!

Hosszú idő múlt el. Egy egész hét. Én azt hittem, hogy hét esztendő.

Egy szép délután épen ott álltam a rózsatelepem szélén, kezemben egy kapával. A vakondokot lestem, mely a rabattjaimat össze-vissza turkálta.

Érdekes figura lehettem.

Arczom hét napos szakáll tarlójától felverve, fejemen egy taplósipka, a blouseom panyókára vetve, lábaimon hosszúszárú csizma, bokáig sáros.

Egyszer csak lódobogást hallok az országúton.

A kertemnek az út felől vasrácsa volt. (Ezt már én készíttettem.) Azon keresztűl ki és be lehetett látni.

Három amazon robogott a kastélyom felé.

Mind a három egyforma fekete lovaglóruhában, fejükön magas czilinderkalap. Arczaikat a kalapra kötött kék selyem fátyol takarta.

Csak a termeteik szerint lehetett őket megkülömböztetnem.

Az egyik valódi Zenobia-alak: magas, délczeg, telt idomu; a másik karcsú, nyulánk, páva-mozdulatokkal; a harmadik alacsony, ideges, izgékony.

Csendes trappban jöttek, a mit a házam elé érve léptetéssé lassítottak. Átellenben a kastélyom verandájával félbeszakították a lovaglást. A délczeg hölgy megállítá a paripáját s csak úgy félrefordított fejjel nézett be az udvaromba.

A nyulánk néhány lépést tett a rácskapum irányában s egyszerre felém fordult.

A virgoncz azt kiáltotta a nyulánknak.

«Tu y serais.» (Ott lész.)

Hol?

Azzal hátraszólt a nyomukban ügető lovásznak, mire az odaléptetett hozzá s át adott neki egy általam jól ismert ládikát, elől egy gömbölyű üveggel. Ez egy fotografgép.

Ahán! Ezek amateurök! Gyakran jönnek a szomszéd fürdőből ide, az ódon alakzatú Dumány-kastélyt az albumokban megörökíteni. Érdekes objectum!

Én ott álltam a rózsatelep szélén, a felemelt kapával a kezeimben, a midőn a lovarhölgy a gépet odairányozta. Virtus volt: lóhátról fényképezni.

– Ne remuez pas, mon cher! (Ne mozogjon!) kiáltá rám a hölgy.

Ezt persze «én szegény tót legény» tartozom megérteni.

S nekem ott kellett állnom, a felemelt kapával a kezemben, (pedig épen akkor túrt a lábam előtt a vakand) a míg az Istennő fel nem szabadított.

– Merci, mon garçon!

– Dobre nocz, mladi panyicska!

Azzal mind a hárman vidám csevegéssel vágtattak odább, visszaadva a lovásznak a fotográfgépet. Azon nevettek, hogy a nyulánk hölgy is odakerült a fényképlapra.

Már most hát elmondhatom, hogy «non omnis moriar». (Nem halok meg egészen.) Ime értem jöttek a walkürök, szegény csatában elesett hősért, s elvittek a Walhallájukba, mely valószinüleg marokinba van kötve ezüst kapcsokkal.

Este felé meg más meglepetés ért.

Szigfrid barátom hajtatott be az udvaromba. A kocsijáról leugorva, egyenesen a nyakamba borult és megölelt.

– Hát ismersz még? kérdém.

– Bizony nem volna csoda, ha rád nem ismernék, ezzel a koldus szakállal. Szőrt akarsz viselni? Jól teszed. Csakhogy az egy hetes bajuszszal, szakállal úgy néz ki az ember, mint egy gorilla.

– Darvin szerint családfánk törzsöke.

Szigfrid utasította a kocsisát, hogy jártassa meg a lovakat, aztán adjon nekik szénát, abrakot. Éjfél tájon vissza fog menni.

Ohó! Ez itt akar vacsorálni!

Csak ekkor kezdtem magamhoz téregetni, hogy még nem vagyok Diogenes nagybátyám; hanem annak a gavallér öcscse, a ki a látogatásra jött czimborákat tartozik megvendégelni.

– Te is velem jösz aztán. Mondá egész kategorikus hangon Szigfrid.

– Hová?

– Hát én hozzám, Vernőczre.

– Minek?

– Minek? Hát nem kaptad meg a levelemet?

– Kaptam biz én egy levelet; most is itt van a blouseom zsebében.

– Fel sem bontottad?

– Azt hittem, hogy a ki most nekem levelet ír, az vagy inzultál, vagy az eltörött poharak árát kéri. Jobb fel sem bontani.

– Óh te balek! Hát vedd elő s olvasd el.

Már most hát csakugyan fel kellett bontanom a zsebemben hordott levelet.

Rövid volt, de tartalmas.

«Kedves Nelli. Pártunk elhatározta mai értekezletén, hogy az új választásnál candidaturádat fenntartja, s minden áron keresztülviszi. Nagynénémnek e tárgyban fontos közlendői vannak veled. Látogass meg szerdán. Szigid.»

Ez a szerda tegnap volt. Én három napig hordtam a levelet a zsebemben felbontatlanul. Szigfridnek az a jó szokása volt, hogy a czímzést a boritékra az inasával iratta fel. Így olvasható volt.

Megvallom, hogy annak a levélnek az olvasására valami meleg futott át az idegeimen.

Hát még sem vagyok a halottak közé dobva! Nem vagyok agyonnevetett, tönkregúnyolt ember: nem csúfnév a nevem!

Ez az elégtétel jól esett; hanem még egy kicsit akartam adni a Cincinnatust. Közönyösen hajtottam össze a levelet s visszadugtam a zsebembe.

– Vártunk tegnap egész nap, mondá Szigfrid; de persze, hogy ha fel sem bontottad az epistolámat, akkor nem tudtad, hogy vár valaki valahová. De bíz a magad csepp eszétől is rájöhettél volna, hogy eljőjj egyszer Vernőczre.

– El voltam foglalva. Épen most virít a marchal Niel, meg a maroccoi sultán, szemzés ideje van. Ezek most a legújabb hirességek.

– Hát hiszen hozd el azokat a szemzőgalyakat magaddal Vernőczre, ott is van fattyúrózsa elég: ojtsd be azokat.

– Aztán meg, tudod, nem hagyhatom a házat magára. A vármegye nem strázsáltatja többé a vasládámat: magamnak kell mellette hálnom.

– Szappermán! Hiszen te már egészen bele tapostál a Diogenes bátyád nyomdokaiba. Kezdesz megbolondulni. Rózsákat már ojtasz, a pénzedet őrized. Talán már a vizet is hordod haza a kútról magadnak, s vacsorálsz sült burgonyát vajjal! Eredj! Ne légy bolond! Igazán, legfőbb ideje, hogy kibújj ebből az elátkozott kastélyból. Nekem pedig most jó vacsorát főzess, mert én még nem élek krumplival, nem őrzöm a pénzesládámat, s nem ojtok rózsákat, ha csak szoknyát nem viselnek.

Nekem is egyszerre megváltozott a kedélyem, a mint másodmagammal voltam s az első pohár bor után mindjárt más szinben láttam a világot.

Szigfrid barátom igen jó hireket hozott. Az új választás határnapja húszadnapra van kitűzve. Pártunk áll, mint a chinai császár kőhadserege. Az ellenfél le van hangolva. A Maticza nem adhat több pénzt. Most aztán az ellenfelem a végső eszközhöz folyamodik. Antisemita programmal lép fel. Ez a legolcsóbb. Ezzel pedig minden zsidót a mi táborunkba kergetett át. Ötszáz többséggel fogunk győzni. S hogy a vesztes fél megint belénk ne kapaszkodhassék az etetés-itatás-vesztegetés ürügye miatt, a főhadiszállást Vernőczre teszszük át. Diodóra grófnő elvállalta azt a nehéz terhet, hogy a választásig nyilt házat tart a korteseink számára. Ő a mi pártunknak legerélyesebb zászlóvivője.

– Sietni fogok ezért a grófnőnek hódolatomat kifejezni.

(A világfájdalom és a mizantropia nem old fel az udvariasság alól.)