Part 6

Épen nem voltam elfogult a nemzetem iránt, sőt megvallom, hogy erősen hajlottam a cosmopolitaság felé.

Azonban ha én nekem nem volt érzékem a nemzeti inger iránt, volt másnak.

Magyarországon, az alkotmány helyreállításával, gyorsan epurálták a hivatalokat. Sok német akarata ellen menesztve jött Bécsbe, a kit magyarországi állásából elzavartak. Ezek meg aztán Bécsben csinálták meg az ingerlékeny hangulatot a magyarok ellen. Ennek a hatását meg a Bécsben lakó magyarok érezték meg. Senki sem olyan erős chauvinista, mint maguk a tudósok. Minden háború a kalamárisban készül. Én kezdtem megérezni, hogy a tudós kollegáim egyszerre elhidegülnek irántam, sőt azt is megteszik, hogy elszólják tőlem a patienseimet, majd a nevemet belekeverik az orvosi szaklapok polemiáiba. Hát nincs a politika ragálya ellen fertőzetlenítő szer?

Odahaza kezdették a megyéket újra alakítani.

Husz év óta szünetelt az alkotmányos élet. Tudomány volt azt ujra feleleveníteni. Elébb még azt kellett megállapítani, hogy kinek legyen szavazata a nagy zöldasztalnál?

Én is leutaztam a megyénkbe, azzal a szándékkal, hogy kinyilatkoztatom, miszerint a nagybátyám által rám hagyott örökségről lemondok, s azt a terhes föltétel miatt visszautasítom.

Ezt a szándékomat személyesen tudattam az alispánnal.

Azt mondta rá a derék úr, hogy ne siessek a nyilatkozatommal, vegyek részt a mai alakuló közgyülésben.

– Micsoda jogon menjek én oda?

– Mint az ősi Dumányi nemes familia képviselője. Mi többiek is csak ezen a jogon mehetünk a gyülekezetbe.

Ráhagytam magam beszélni, hogy oda menjek.

A gyülésterem zsufolva volt: a zöld asztalt körülülték a megyei celebritások, a kik között egy pár ősz hazafit felismertem, a kik miatt az apám tönkrejutott, a váltóikért jótállva, aztán meg olyan fiatal embereket, a kik velem együtt jártak az iskolába. Legrosszabb tanulók voltak. De most azok vitték a szót; mert erősen tudtak lármázni. Egy hajdani czimborám, a ki minden gymnáziumból kibukott diákkorában, különösen vezérszerepet látszott vinni ezuttal. Valamelyik pártnak ő volt a lumene. Ha jól sejtettem, a radikális pártnak.

A sok dictiózás után, a miből én nem értettem semmit, végre eljutott a társaság odáig, hogy a gyülésben résztveendő tagok névsorának felolvasására került a sor. A kinek a nevére azt kiáltották, hogy «éljen!» az benn maradt a lajstromban. Egy-egy név után azonban ez a kiáltás hangzott fel: «meghótt!» azt a gyülekezet lezugta, a jegyző kihuzta a nevét.

A hátam mögött állt egy tót nemes, birkabőr bekecsben, az valahányszor azt kiáltották egy névre, hogy «meghótt», utána kiáltotta tót nyelven ezt a magánhangzó nélküli szót «szmrt!» Igazán jó kifejezése a halálnak: csupa csontból van.

S erre a felkiáltásra azok ott a zöld asztalnál úgy hajtogatták a fejeiket helyeslőleg, egy-egy csoport nevetett is rajta; többen meg a nyakaikat nyujtogatták kiváncsian. Különösen egy veres öves pap, a ki mindjárt a főjegyző mellett ült, tette magát feltünővé az által, hogy kezeivel mutogatott élénken; s olyankor, midőn a mutató ujjával feddőleg odacsapott a levegőbe, rendesen mozgás támadt a zsufolva álló tömeg között, egy ember eltávozott, könyökkel törve utat az ajtóig. Ezt nézte mindenki olyan nyakerőltetéssel.

– Mi az? kérdezém a mellettem álló polgártárst, a kiből azt néztem ki, hogy iskolamester. Mit nevetnek azon, hogy valaki «meghalt?»

– Hát ezek a hazaárulók, a kik a németek alatt hivatalt vállaltak.

Ezzel a magyarázattal még kevésbbé voltam felvilágosítva.

Mért kellene valakinek azért a halottak közé soroztatni, mert becsületesen szolgálta a közönséget? Persze, gyerekkorom óta nem laktam a magam fajtája között, elszoktam a politikai emberevéstől.

Egy ilyen «meghótt!» kiáltás, s a rákövetkezett hujjahó után épen egy előttem ülő öreg úr kelt föl a zöld asztal mellől. Eddig csak a kopasz tarkóját láttam: egy mély kardvágás hege látszott rajta. Hogy a székéről fölállt és megfordult, egészen az arczába láttam. Becsületes, barázdáktól szántott arcz volt. A két szeméből csurgott végig a köny ezeken a barázdákon a szürke szakállába.

– Ez hát a jutalmam, a mért Nagy-Sarlónál hét sebet kaptam.

Eltakarta az arczát a tarka gyapot zsebkendőjével, úgy támolygott ki a gyülésteremből.

– Hét gyermeke van otthon a jámbornak: azért szolgált a németek alatt; magyarázá a szomszédom.

Hét seb a hazáért és hét gyerek otthon; azonban hát a telekkönyvnél szolgált. Ergo «meghótt».

Én jónak láttam az üresen hagyott székére leülni.

A szomszédom gyöngéden figyelmeztetett rá:

– Nem jó egy hazaárulónak a székébe leülni.

Ezt sem tudtam megérteni: tökéletes paraszt voltam hozzá.

A szomszédaim, meg az átelleneseim összesúgtak, kérdezgették: «ki lehet az a nyuzottképű idegen?» Senki sem ismert, az alispánon kívül. De talán még az az átellenemben henczegő hajdani iskolatársam, csakhogy az nem akart észrevenni.

A főjegyző ezalatt folytatta tovább a lajstrom olvasást.

Egyszer csak a saját nevemet hallottam kimondatni.

«Dumány Kornél.»

Erre az átellenemben ülők közül egy hang emelkedett.

«Meghótt.»

S mint a ferde visszhang felelt rá a hátam mögül a másik.

«Szmrt!»

«Nimet lett!» egészíté ki, fenyítő mutatóújj mozdulattal kisérve a veres öves.

S erre a közönség elkezdett először súgni, azután morogni, utoljára kaczagni.

Valaki megtaszított a könyökével.

– Mondtam, hogy ne üljön arra a székre!

Én bennem egyszerre a vér lett az úr – és annak minden haragos indulatjai. Elfelejtettem, hogy doktor vagyok: philosoph és cosmopolita. Kirugtam a széket magam alul s az öklömmel a zöld asztalra ütöttem. S olyat kiáltottam, hogy az egész terem visszhangzott bele.

– Nem halt meg! Itt van! És itt fog maradni! Vagyok olyan birtokos nemes, mint bárki a teremben, és olyan magyar, mint akárki e hazában. Én vagyok Dumány Kornél!

Ezt a zajos föllépésemet több oldalról hangos helyeslés kisérte. Az alispán nekem adta a szót: «tekintetes Dumány Kornél úr személyes kérdésben kiván felszólalni».

«Halljuk! Halljuk!» hangzott erre elől-hátul. (Ez a legsikeresebb módja egy kezdő, gyakorlatlan szónok zavarbahozatalának, ha sűrű halljukot kiabálnak neki.)

A veres öves megelőzött ezzel a gúnyos invectivával.

– Ha magyar az úr, hová lett a bajusza?

Nagy derültség.

Visszavágtam rögtön.

– Elment a tisztelendő urét keresni.

Még nagyobb derültség.

– Hja. Én pap vagyok! védekezék az ellenfelem.

Én aztán körüljártattam a tekintetemet a megyeház termének falain s a mint ott megláttam a sorban felaggatott hirhedett hősök régiségtől fakó arczképeit, egyszerre fölébredt bennem az ősi virtus: – a szónoki tehetség. S tartottam egy olyan barbologiai szónoklatot ex tripode, hogy bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet; ad hominem bebizonyítva, hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy primás, Bakács Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arczot hordott Corvin Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arczczal hordá a magyar zászlókat diadalról diadalra. Ezeknek az arczképei mind ott bizonyítának mellettem, arany rámáikból kiszállva, végre aztán fogtam a fegyver boldog végét s oda vágtam vele a zajgó ellenfél tarkójára; «vannak pedig mai napság hazafiak, a kik csak azért eresztenek szakállt, mert félnek a szappantól!»

Rengeteg hahota fogadta ezt a mondásomat. Itt a goromba igazságé a győzelem. A ki e helyen a közönséget meg tudja nevettetni, azé a diadal.

A kaczagás elmultával aztán áttértem a komoly thémára. Elmondám, hogy nem magam érdekében, nem személyes ügyben emelek szót; hanem tiltakozom azon bitorlás ellen, hogy egy megyegyülés a proscriptiót gyakorolja ez ország polgárai fölött. S védelmére keltem merészen, vakmerően mindazoknak, a kikre azt kiáltották, hogy «meghótt», józan okot, politikát, emberséget mind csatarendbe állítottam, s beszéltem azzal a bátorsággal, a mi jellemzi azokat, a kik a helyzetüket nem ismerik; a kik nem tudják, hogy rakétákat sütögetnek el egy puskaporos toronyban. Koczkáztattam azt, hogy vagy kidobnak az ablakon, s kitörik a nyakamat, vagy a vállaikra vesznek.

Nem dobtak ki. A beszédemnek az a hatása lett, hogy a megholtnak kikiáltott hazafiakat, egy pár notórius sehonnai kivételével, visszavették a lajstromba.

Akkor aztán én is visszaadtam az ülőhelyét a hét sebhelyes és hét gyermekes hazafinak.

Az ülés végeztével számosan siettek hozzám gratulálni.

Különös nagy hévvel szorongatta a kezemet s ölelgetett a kebléhez egy daliás termetű fiatal úr:

– Barátom! Te vagy a mi emberünk! A kit kerestünk, megtaláltuk. Mától fogva elválhatatlanok vagyunk egymástól. Én vagyok Vernőczy Siegfried gróf.

Az alispán meghítt magához ebédre.

Mikor a teremből kitolakodtunk, összekerültem a veres öves tisztelendő urral, meg azzal az ellenfelemmel, a ki azt kiáltotta rám, hogy «meghótt». – Tótul nyájaskodtak. – Nem tudták, hogy értem a nyelvüket.

– Ájh de nagy szamárság volt tőled, Frányó, azt kiáltani ennek a doktornak, hogy «meghótt!» most ezzel beleugrattad a Diogenes dominiumába. Ha nem kotyogsz, itt hagyta volna bivalyfővel az örökséget nekünk: a Maticzának.

– Hát elefánt vagyok én, hogy megszagoljam, hogy olyan kemény ember lett belőle Bécsben?

– Ájh, az ökröt ha Bécsbe hajtják is csak ökör marad.

Igaza volt a tisztelendőnek.

Én voltam az a nagy ökör, a ki mikor már hires doktor lehettem odafenn a metropolisban: – hazajöttem Svatopluk örökébe – folytatni ott, a hol az apám elhagyta.

Nagy bolondság volt ez tőlem, de ha ma történnék ez velem, ma is csak azt tenném.

AZ ÉN SZIGFRIDEM.

Megmondta azt az első találkozásunknál, hogy ezentul elválhatatlanok leszünk. Mi lettünk ettől fogva a siami ikrek.

De egészen ahhoz való alak is volt, hogy a kit egyszer megfogott, azt többé el ne bocsássa. Athletai termet, tornászatban aczéllá edzve; lövésben, kardvívásban felülmulhatatlan. Milyen derék katona lett volna belőle! Hanem hát Schmerling úr, a többi okos dolgok mellett azt is ki tudta vinni, hogy a magyar előkelő ifjak ne tolakodjanak a katonai pályára. A kiért letették az ezer forintot, annak kiváltsága lett azontul a maga lován nyargalászni, nem a császárén. – Pedig egészen generálisnak való ember volt. Hogy tudott kommandirozni! A ki vele tartott, az az ő közkatonája volt, a többi ellensége volt. Azoknak parancsolt, ezeket pedig verte. Szellemes volt, néha a bizarrságig különcz, máskor meg a sagacitásig elővigyázó. Minden ismeretes nyelven beszélt, folyékonyan, határozottan oly módon, hogy ha hirtelen nem akadt a nyelvére a szó németül, helyettesítette angollal, francziával vagy latinnal; a magyar szónoklata pedig a valóságos volapük volt: hétféle szótárból összekeverve. Ezzel imponált mindenkinek. És a mellett bőkezű volt. Ez a fődolog. S gazdagnak kellett neki lennie, mert győzte.

A mint legelőször a karom alá ölté a vaskarját, éreztem, hogy nincs többé akaratom. Az ülésnek vége volt. Én a szállásomra akartam menni, hogy fehér nyakravalót kössek az alispáni ebédhez.

– Eh! Mit annak a kukkónak fehér kravátli? Most rögtön jösz oda hozzá: plein parade, wie du da stehst. Ráparancsolunk, hogy holnap rögtön csinálja meg a statutiót a dominiumodba. Nec secus facturi. Téged be kell a kastélyodba fotografiázni, mit Momentaufnahme.

– De én holnap vissza akarok menni Bécsbe. A patienseimet el kell valahogy látnom.

– Mit látnál rajtuk? Qu’ils attendent, les pauvres bétes; nem várhatnak a meghalással? «Wir können warten!» Bécsi Losungswort. Neked holnap statuálva kell lenned, hogy az összeiró bizottság a birtokodban találjon, s belejőjj a választók lajstromába; mert ha onnan kimaradsz, akkor azután igazán «szmrt» vagy: «ein stiller Mann» s ez ellen nulla medicamina in hortis.

Vitt bracchiummal az alispánhoz. A jegyzőket, a kik a protokollumokat collaudálták, szétugrasztotta az alispán környezetéből.

– Menjetek most az anyátok örömébe! Nekünk itt pressant affairünk van az alispánnál.

Az alispán maga is felkérte a jegyzőket, hogy halaszszák a hivatalos ügyet későbbre. Mikor egyedül maradtunk, kezét nyujtá mind a kettőnknek s leültetett a kanapéra. (Csak engem: Szigfridnek megkivánta a természete, hogy folyvást tébláboljon a szobában.)

– Aztán semmi «tekintetes úr». – Album græcum! – Becsületes emberek per tu vannak.

Ezt is magunkra hagytuk octroyálni. Lettünk «urambátyám, uramöcsém».

Az alispán informálva volt.

– Neked, kedves Kornél öcsém, holnap rögtön birtokba kell venned az örökségedet; azonnal behelyezünk a kastélyodba Dumány-falvára s kezedbe adjuk a kulcsokat.

– A vasláda kulcsait is? szólt közbe Szigfrid.

– A kulcsokat igen. De a láda hivatalos pecsét alatt van. A Maticza elnöke igényt adott be a hagyatékra. – A plébános, a kinél az utolsó napon ebéden volt Diogenes úr, (ott terhelte meg a gyomrát úgy, hogy reggelre meghalt), azt bizonyítja, hogy az öreg úr, ő előtte és a sekrestyése, meg a gazdasszonya előtt kinyilatkoztatta, hogy még azon esetre is, ha Kornél elfogadná az örökséget: a készpénzbeli vagyonát a Maticzának hagyományozza. Ez, mint szóbeli pótvégrendelet lett bejelentve.

– Tranca franca! Hazugság az egész.

– Én is azt hiszem; de a míg a törvényszék határoz e kérdésben: kötelességem a pénzes ládát lepecsételve tartani.

– Hol van most az a láda?

– Ott van a kastélyban, őrizet alatt.

– Ide kellett volna szállítani a megye depositumába.

– Nem engedte magát elszállíttatni. Úgy oda van vasalva a falakhoz, hogy házbontás nélkül el nem emelhető.

– Hát a pénzt ki kellett volna belőle venni, s a megye pénztárába szállítani.

– Nem engedte magát kivenni. Hiszen a financzprokurátor is kiváncsi volt megtudni a pénzes láda tartalmát, azért a bizonyos örökségi illetőségért; de nem volt olyan lakatosi tudomány, a mely ki tudta volna találni, hogyan kell azzal a három kulcscsal a láda zárait felnyitni.

Eddig csak az alispán és Szigfrid tanakodtak; ekkor én is közbeszóltam.

– Hát a megboldogult nagybátyám ugyanakkor, a midőn az állítólagos tanuk előtt kinyilatkoztatá, hogy a készpénzét a Maticzának hagyja, nem tudatta velük a titkát, hogyan kell a hármas lakatot a három kulcscsal kinyitni? Mert mikor én nála jártam, akkor nekem megmagyarázta ennek a fortélyát s meg is mutatta a felnyitott láda tartalmát.

Az alispán az asztalra ütött a tenyerével.

– Bravissimo! Akkor ez a species facti maga döntő bizonyíték a mellett, hogy a készpénz is teneked van hagyományozva.

Szigfrid türelmetlenül zakatolt.

– No hát csak prestissimo el kell döntetni a törvényszékkel a kérdést.

– Hja az nem megy olyan hamar, debacchált az alispán. Előbb a feleknek határidőt kell kitüzni, minden érdekeltnek a meghivást kézbesíttetni. Abba beletelik jó egy «magyar hónap».

– Ördög vigye a hivatalos teketóriátokat! Hát egyéb holmi nincs a Diogenes hordójában, a miből Kornél barátunk hirtelenében pénzt verhetne ki?

– Van biz itt holmi retyemutya. Ott kinn volt az összeiró bizottság: minden kaczatot felvett. Itt van a lajstrom.

Azzal elővett a szekrényéből az alispán egy zsinórral áthuzott s hivatalosan megpecsételt hosszú iratcsomagot. Ez volt a muzeum inventariuma.

Kiváncsi voltam rá, hogy mire becsülték az öregnek a muzeumát?

Sokat vártam; de a valóság meglepett.

A két terem, előcsarnok és öt szoba műkincsei fel voltak becsülve háromszáz hetvenkilencz forint 45 krajczárra.

Valjon mi lehetett az a 45 krajczáros? Bizonyosan egy kopott gobelin-szőnyeg.

– No ez nevetséges. Mondám az alispánnak.

Ő is nevetett rajta.

Szigfrid kikapta a kezemből az összeirási lajstromot s aztán ő is folytatta a nevetést.

Szép elnevezések fordultak benne elő.

A Palissy-féle szekrény volt «tulipántos láda» – becsára 3 frt. Az ódon majolika «ócska cseréptál», a többi meg «régi vas» – «czintányér».

– No ezek remekeltek! mondhatom. Szólt Szigfrid.

Csak én voltam boszus.

Ez már hyperbarbarismus: egy archæolog gyűjteményét olyan mértékkel szabni meg, mint egy zsibárus lomtárát. Protestálnom kellett e vandal felfogás ellen.

– De édes urambátyám. Ez az összeirás egy «Rumpelkammerre», egy kaczattárra illik. A nagybátyám atyja az egész életén át minden jövedelmét erre a gyüjteményre fordítá. Meg kell lenni a tárgyjegyzéknek, melyben specificálva vannak az egyes darabok, hogy melyiknek mi volt az ára.

– Ezt a tárgyjegyzéket nem találták meg a hagyaték átvizsgálásakor sehol. Mondá az alispán.

– No látod! nyugtatott meg Szigfrid barátom.

– Egyébiránt, mondá az alispán, a végrendelethez volt mellékelve egy lepecsételt csomag «Kornél öcsém» czimére: ezt most átadhatom.

Én felbontám a lepecsételt csomagot.

– No hát itt van a muzeum tárgyjegyzéke.

– Hát csak tedd a zsebedbe. Ez a te magántulajdonod. Nem kéri el tőled senki. Szólt az alispán.

– De én kérem ezt a hagyatékhoz csatoltatni.

A tárgyjegyzékből kitünt, hogy a régiséggyüjtemény becsértéke kétszázezer forintra felrug.

Szigfrid kegyetlenül oldalba taszitott a könyökével.

– Kérem. Az az én oldalbordám volt.

– Megérdemelted! Minek szólsz te ebbe? Ez nem cholera morbus. Nem értesz te ehhez. Du Quacksalber.

– Már hogy ne értenék?

– Ideád sincs róla! – A hivatalos összeirás szerint fizetsz a muzeumodért hagyatéki illetéket az ærariumnak 17 forintot; a nagybátyád elenchusa után pedig kilenczezeret.

– Van erre törvényünk?

– Van.

– Akkor fizetem, a mire a törvény kötelez.

Szigfridnek a szemei kidülledtek, úgy forogtak.

– Óh te! Te! – Te doktor!

Válogatott benne, hogy minek nevezzen? Mondhatta volna azt is, hogy «te hyppopotamus!»; de a «doktor» czimet találta a legalávalóbbnak.

Az alispán sem tudott egyebet tenni, mint hogy a pipája hamuját kiverte a tenyerére s ujra rátöltött.

Én persze még akkor annyira «járatlan voltam Izráelben», hogy sejtelmem sem volt arról, miszerint a kormányt, az ország kincstárát megcsalni minden igaz honpolgárnak patriótai kötelessége.

Már most csak kiváncsi voltam végig nézni az egész hivatalos felbecslést.

Diogenes bátyám saját lakószobájának a butorzata fel volt becsülve huszonhárom forintra. No! ennyit nem ér.

Hanem a pipatartó a tizenkét pipával együtt összevissza 90 krajczár. Cseréppipák voltak. – Jónak láttam megjegyzést tenni rá.

– Aztán valahogy rá ne találjon valaki gyujtani azokra a pipákra, mert azoknak a szárában van a Dienes bátyám bankópénze eldugva.

A mint azt kimondtam, Szigfrid, mint a bengaliai tigris odaugrott hozzám, s az egyik markával a számat fogta be, a másikkal a torkomat szorította össze:

– Nem hallgatsz? Te szerencsétlen Aesculap!

Hát ezt mi lelte most?

Az alispán azonban segélyemre jött s kiszabadított a körme közül.

– De csak hadd beszéljen! Mondá. Érdekes dolog ez nagyon! Hát a pipaszárak tele vannak bankóval?

– Százasokkal, meg talán ezresekkel is. Az öreg maga mondta nekem.

– Ez fölöttébb érdekes! Ezt jó tudni.

Szigfrid magánkivül volt.

– Hat ihm schon! Reingefallen! oh te imbecile!

Az alispán megrázta az asztalán levő csengetyüt, a mire a mellékszobából egy irnok megjelent.

– Üljön le fráter az asztalhoz: hajtson be hosszában egy ív papirost s vegye fel a jegyzőkönyvet.

Aztán diktált neki.

Formaliter protocollumot vetetett fel arról, a mit az imént elmondtam. Azt nekem alá kellett irnom.

– Én tehát már most a pipaszárakból előkerülendő összeget is mint a Maticza által igényperrel megtámadott készpénzbeli hagyatékot, a törvényszéki tárgyalásig birói zár alá vetem. Mondá szeretetreméltó flegmával az alispán.

– Hát kellett ez neked? dorgált Szigfrid keményen. Milyen szépen kihúzgálhattad volna magad azokat a százasokat, ezreseket a pipaszárakból. S most denunciálod magad magadat! Sequestráltatod a pénzedet, a miről nem tudott a financprokurátor semmit, s fizetsz tőle keserves nagy illetéket.

– Hát ez olyan, mint a talált pénz: a mit a becsületes megtaláló nem dug zsebre, hanem feljelent a hatóságnak.

– No jól van: ez igaz. Ámbár én, ha a saját pénzestárczámat elveszteném s azt magam megtalálnám, bizony nem sietnék fel vele a policzájra, hogy följelentsem.

Másnap megtörtént a statuczió. Az alispán, a hivatalos assistentiával kijött Dumányfalvára, a hová én előre elmentem, megrendelni a vendéglőben a hivatalos lakomát. Szigfrid vitt ki a saját négyes fogatán.

A kastélyt felnyitották és engem abba hivatalosan bevezettek. A kulcsokat a kezembe adták; azután a birtokba is kivittek, s a szántóföldek egyikéből egy hantot a markomba nyomtak. Ezzel meg lettem téve földesúrnak.

Azután hozzáfogtak a pipaszárak rejtelmeinek napfényre hozatalához. Egyet ütöttek az ostorménszárra kalapácscsal, s aztán kiszedték a széthasadt nádból az összegöngyölített bankókat.

Tiz darab ezeres került elő, s egy hosszú bámbusz pipaszárból kétszáz darab százas.

Azokat papir közé téve egyenesre kivasalták, s minden jelenlevő hivatalos személy pecsétnyomójával egy nagy borítékba lepecsételték. Kívül ráírták: «néhai Dumány Dienes hagyatéka». Azt a massae curator, reversalis mellett, átvette.

– Milyen jó lett volna az neked most hevenyében, monda boszankodva Szigfrid.

– Majd jó lesz az neki hidegen is: monda rá az alispán. Hadd hüljön ki egy kicsit az a pénz a vármegye cassájában.

– Hiszen van én nekem egy kis megtakarított pénzem otthon Bécsben, vigasztalám a barátomat; ha most visszamegyek a dolgaimat elrendezni, marad annyi összegem, hogy az itteni gazdaságom rendbehozhassam vele egészen.

– Jól van: én is veled megyek Bécsbe.

S a saját fogatán vitt el egész Nagyszombatig, a hol vasutra ültünk, ott is egy coupéeban utaztunk.

S aztán mindaddig, a míg csak én Bécsben elvégeztem a dolgaimat, mindig együtt ebédeltünk, vacsoráltunk, operaház vagy Singspielhalle egy páholyban látott bennünket megjelenni. Magam is jókedvű ficzkó voltam akkor s jól esett magamat kimulatnom még egyszer utoljára a szép osztrák császárvárosban.

Az utolsó nap Szigfrid maga segített a bútoraimat a bécsi szállásomról a kastélyomba elszállíttatni; akkor aztán az üres szobámban nem hálhattam, annál egyszerűbb volt az egész éjszakát átlumpolnunk. Engem bizony megvallom, hogy Szigfrid pakolt fel a vasutra s csak Nagyszombaton ébredtem fel a mámoromból. Ott ismét várt ránk az ő négylovas csézája s röpített a pompás országúton tovább.

Egy régi hű inasom volt Bécsben, azt megtartottam, s előre küldtem a bútorokkal. Praktikus legény volt. Mire megérkeztem a kestélyomba, már be is volt rendezve a számomra egy hálószoba, meg egy étkező. Szakácsné is került a házhoz. S én először életemben élveztem azt a gyönyörűséget, hogy a saját asztalomnál ebédelhettem, sőt még Szigfridet is megvendégelhettem magamnál. Van ebben valami.

Szigfrid folyvást tartott tanácsokkal, plánumokkal, hogy kell ezt a kastélyt lakályossá átalakítani, s el kellett ismernem, hogy mindenben igen jó izlése volt.

– Csakhogy ez nagyon sokba fog kerülni.

– S mennyi az a te megtakarított pénzed?

Mondám neki, hogy valami négyezer forint.

– Az nagyon kevés. Maga a kastélyod berendezése elfogja azt nyelni; a gazdasági épűleteid pedig mind ruinának készűlnek. Aztán igás jószágot, gazdasági gépeket mind be kell szerezned. Két fogatot is kell venned, egy úri kocsiba valót, meg egy konyha fogatot. Magtárad üres, pajtádban se széna se szalma. A bérlődtől át kell venned a szeszfőződét, a göbőlyhízlalóval együtt, mert a nélkül itt a felföldön nem lehet gazdálkodni. Neked kell most legalább még húszezer forint.

– Hiszen majd lesz több is, ha a törvényszék fölmenti a bátyám készpénzhagyatékát a zár alól.

– Csakhogy az soká fog tartani. S te addig nem várhatsz. Tudod mit? Én addig a míg a pénzedhez juthatsz, adok neked kölcsön húszezer forintot.

Megdöbbentett ez az ajánlat.

Szigfrid egész renyhe modorban magyarázá.

– Egy nagy birtokot akartam vásárolni, de nem klappolt össze az alkunk. A szomszéd steiful tartja magát. Most hever a pénzem. Könnyen nélkülözhetek húszezer forintot belőle.

S azzal kivette a tárczáját s leszámlálta elém a húsz darab ezrest.

Olyan hűséges arczczal tette azt, hogy nem lehetett visszautasítani.

Kötelezvényt akartam róla adni.

– Nem kell sok irkafirka: csak írd fel egy névjegyedre (itt a plajbászom.) «Jó, húszezer forintig. Fizetem, mihelyt pénzem lesz.»

S egy ilyen névjegyre ideadta nekem a húszezer forintot.