Part 4

Azzal becsengette a komornyikot. Kiadta neki az egész campagnera való utasítást. Most készítse el a samovárt a theának mandarin likőrrel. Tizenkét órakor hozza fel a punchot, gyümölcscsel, két órakor fekete kávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel.

– Remélem, hogy ön kibirja az éjszakázást? szólt hozzám fordulva.

– Kérem: Fő-fő kortesvezér vagyok odahaza.

– Elég. Akkor ismerem a kaliberét.

– Remélem, hogy az egész menu mind saját termelés?

– Természetesen. A thea a hongkongi kertem zsengéje; a mandarin szeszt a borneoi narancsligetem gyümölcséből főzik, a kávét a Cuba szigeti telepem adja, a «gizr» szeszszel együtt, a mi a kávébab-cseresnye gyümölcséből készül. A bor is a saját termesztményem. Nekem ez mind nem kerül semmibe. Csupán a süteményekhez való lisztet veszem pénzért. Az magyarországi. – Ott én nem birok semmit.

– Pedig önnek szép birtoka volt ott a felföldön.

– Nem hallotta volna ön, hogy azt adósságok miatt elkótyavetyélték?

– S ön ezt meg engedte történni?

– Majd ha végig hallgatta ön az én történetemet, akkor természetesnek fogja találni, hogy azt tettem. De végkép még sem szakadtam el a hazámtól. A hajdani kastélyom kertjében igen szép káposzta termett. Ezt se Franczia-, se Olaszországban, se Amerikában nem tudják, hogy mire használható. Én azt minden évben felvásároltatom, s szokás szerint hordóba betaposva, posajtott állapotban elszállíttatom oda, a hol épen tanyát ütöttem, Párisba, Palermóba, vagy New-Yorkba. És abból én nekem a feleségem alkalmilag pompás «korhely-levest» szokott készíteni.

– «Korhely-leves!» Koronája a magyarországi dáridóknak.

– S ért ahoz a grófnő?

– Hahaha! kaczagott az excollégám. Hiszen olyan magyar grófnő az, mint azok, a kik odahaza a Tisza-Duna között francziául beszélnek, nem azért, mintha magyarul is nem értenének, hanem azért, mert ez az anyanyelvük; aztán meg, mert a magyarnak az a rossz szokása, hogy a ki egy hibát ejt a beszédben, annak a szeme közé nevet.

Ezzel a revelatióval az egész eddigi combinatiom is gyökerestül ki lett irtva. Azt gondoltam, hogy az én magyarom egy amerikai pénzkirály lányának szivét hódította meg s annak a kezéből kapta a számlálatlan milliókat: (dollárokban számítva, a mi a mi pénzünkben, arany ágióval együtt 2 frt 40 kr.)

Dumány úr az arczomról olvasta le a gondolataimat.

– Ön meg fogja tudni, hogy én se nem raboltam, se nem házasodtam a vagyonomat: még csak az eszemmel sem szereztem azt a Dárius kincsét, a mivel most valósággal rendelkezem. Elmondom az utat és módot, a melyen hozzá jutottam – mások elrettentő példájára, – de senkinek sem tanácsolom, hogy azt utánam csinálja. De nem is hiszem, hogy még egy ilyen történet valaha ismétlődjék, s még egyszer szülessen a világra két olyan rhinoceros idegekkel ellátott ember, a ki ezt keresztülélje, mint a milyenek ennek a szerepvivői valának. Még azt is hozzátehetem, hogy az az ár, a mit én ezért adtam, azokkal a számokban kifejezhető kincsekkel, a miket nyereségül kaptam, soha sincs kifizetve; – hanem valami mással, a mit a mathesis meg nem határoz: – azzal igen.

Ezzel letelepedtünk a theázó asztal mellé. Dumany úr nehány hasáb illatos czédrusfát dobott a kandallóra. – A tűz hangos pattogása s az álló óra méla tiktak ketyegése kisérte az egész elbeszélést. S már most ettől a percztől kezdve nem én irom a regényt, hanem Dumány Kornél úr.

– Mindenek előtt állítsuk helyre az alkotmányszerű jogfolytonosságot, mely szerint a magyar parlament tagjai egymást tegezik.

Egy kupicza mandarin szentesíté az ősi szokást összekoczczintva.

– Szervusz!

– Krisztigott.

– – – Úgy hiszem, hogy nem szükséges előtted körülményesen leirnom a «csepegői» választó-kerület ethnografikai sajátságait. Meg vannak azok örökítve az országgyűlési annálisokban. Nincsenek ugyan ottan csepegőkő barlangok, de vagynak háromezer honfias nyeldeklők, melyeken már sok nemes nedv lecsepegett. Az egész csepegői választó-közönség két kategoriába soroztatik. Az első rendbeliek azok, a kik nagyon sokat isznak, a második sorozatbeliek pedig, a kik még többet isznak. A tótok pálinkát isznak, a svábok sert isznak, a finnugorok bort isznak: az intelligenczia mind a hármat issza; az Isten kiválasztott népe pedig szolgáltatja mind a hármat, a mi még nagyobb eredményre vezet, mint ha inná.

Ha Dante Magyarországon járt volna, okvetlenűl bele került volna a csepegői képviselőválasztás a pokol leirásába.

És a mellett megkivánják a tisztelt választók, hogy hazafias meggyőződésük nyomatékos argumentumokkal megszilárdítassék, a mi curzus szerint variál s a választás napján négy angyalra is fölemelkedik.[1]

Vannak szilárd jellemű választók, a kik csak consortiumban en bloc engedik magukat megvásároltatni; vannak ellenben speculativ szellemek, a kik mind a két félnek eladják magukat. A kik pedig a minden eddigelé ismeretes camorristák, brigantik és kleftek elől elnyerik a pálmakoszorut, azok az ugynevezett kortesvezérek.

Nem akarlak untatni azokkal az előzményekkel, a mikkel a magyar hirlapok a választási campagne alatt tele tömik a hazai közönséget. (Jó szerencse, hogy az egész világon senki sem érti a nyelvünket.) Meg lehetsz felőle nyugodva, hogy sem az én korteseim, de az ellenjelölteméi sem hagytak semmi eszközt felhasználatlan, a mi a kívánt diadalra vezet. Én a conservativ-nemzeti-clericalis pártnak a zászlóját lobogtattam, ellenfelem pedig a liberális-pánszláv-reformpárt oltárán áldozott.

Csupán a választási nap óráinak élményeit adom elő.

Délután hat óráig mind a két párt kimerítette leleményességének egész tárházát. A veres tollnak a szavazatait (én voltam a veres toll) a zöld toll szavazatai épen egygyel haladták túl.

«Ezt nem lehet engedni!» kiabálták a kortesvezetők.

«Hol van még egy szavazó? Nézzük a lisztát!»

A liszta még mutatott egy szavazót a szomszéd Bögreszegről: «Tóth Jánost» a gelencsért.

«Hol van Tóth János, a gelencsér, Bögreszegről?»

A bögreszegi biró (a mi hivünk) jelenté alássan, hogy Tóth János a gelencsér czudarul megrágta a szíjat; mert a helyett, hogy eljött volna szavazni, tegnap este elment deszkát árulni Földvárra.

Ez annyit jelent magyarul, hogy «meghalt».

Ez már baj!

Hogy az ördögbe tud valaki meghalni a választás előtti napon?

«Nincs a faluban több Tóth János?»

«Van. De az tyukász. Nincs beirva a lajstromba; mert nem fizet adót. Ellenben itt van: fuvaros minőségben.»

«Ide vele!»

Előhozták a tyukászt: szájába rágták, hogy most rögtön be kell mennie a sátorba Dumány Kornélra szavazni Tóth János, a gelencsér helyett. Úgy is egy házban lakott a megboldogulttal.

Szabadkozott, hogy az lehetetlen, hisz a gelencsér Tóth Jánosnak az a mellék neve, hogy «csorba». Rászakadt az agyagpart egyszer, s kiütötte az első két fogát. A zöld tollasok bizalmi férfiai egyszerre rá fognak ismerni, hogy nem ő a Csorba Tóth János; mert neki mind a harminczkét foga megvan.

«Ha csak ez a baj: itt a kudarczi tilógus, mingyárt kirántja kendnek a két első fogát!»

A tyukász vonakodott a műtéttől. Igértek neki pénzt: egész fel hatszáz forintig.

«Azt a szent kirilájzumát! Két rongy fogért! Verbőczy sem diktál többet 10 forintnál darabjáért. Marad még kendnek harmincz! S azokról jól lesz gondoskodva.»

A tyukász utoljára kötélnek állt s ki hagyta rántani a két első fogát: aztán mehetett bátran a meghalt gelencsér helyett én rám szavazni.

Ezzel egyenlő számra lett emelve a veres és zöld toll szavazatsora.

De még ezzel semmi sincs megnyerve: legfeljebb egy új választás.

«Ezer forintot még egy szavazatért!»

Valaki fölfedezte, hogy van még egy szavazó itt helyben a választási központban: a «Nyakigláb» zsidó. Derék, becsületes szegény ember. A kinek teljes világi életében mikor kalapja volt, akkor csizmája nem volt, s mikor csizmája volt, akkor kalapja nem volt. Hanem azért bejegyzett iparos volt: ablaküveges; a kinek csak akkor van keresete, ha jégeső esik. Hanem azért van egy felesége, meg hét gyermeke. Ez segíthetne mi rajtunk, mi meg ő rajta.

Csak az az egy baj van vele, hogy a szegény Nyakigláb épen haldoklik: az egyik lába már a koporsóban.

Hátha megtenné a mi kedvünkért, hogy még egy kis fél órácskát itt időzzön. Hiszen vár az a Bummelczug.

Odaszaladtak a kortesek a butikjához.

Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy «úgy húzza halasztja, mint a zsidó a halálát». Hátha ez is tudja halasztani.

Először a feleségét fogták elő. Felvilágosították a szerződés előnyei iránt. Csak egy névnek a kimondása a szavazatszedő bizottság színe előtt, s ezer forintot hágy vele örökségül a családjára.

Akkor a feleség és a hét gyermek rohant a haldokló ágyához. Egész életük boldogsága függ ettől az egy szótól.

A főkortes megmutatta a haldoklónak az ezeres bankót.

Ilyen lehet a paradicsom ajtajának a firhangja!

Szegény már nem tudott neki örülni.

Utoljára a kortesek felkapták a beteg nyoszolyáját négy lábánál fogva (az idő drága, az elnök kitüzte a zárórát) s hozták nagy diadallal a szavazatgyűjtő sátor elé. A feleség ott ment az ágy mellett, s vigasztalta, biztatta a beteget: «csak még egy kicsit!»

Szerencsésen eljutottak vele, cseppentett pontosan a záróra utolsó perczében a bizottság elé.

«Iczig Maykäfer: másnéven Nyakigláb üveges. Nro 1501» hangzott a jegyző szava.

«Kire adja ön a szavazatát?» Kérdé az elnök.

Az üveges nem hallott már semmit. Száraz, hideg keze ott nyugodott a felesége kezében, megtört szemei felfelé fordultak, véglehelletével ezt rebegé:

«Du meine Liebe.»

«Dumány Nellire.» Kiálták az én bizalmi férfiaim. Világosan mondta «Dumány Nellire» (Nellinek neveztek a barátaim.)

Az ellenfél bizalmi férfiai ellenben követelték, hogy világosabban szóljon a szavazó.

De már az nem tette meg ezt a barátságot, mert meg volt halva.

S miután az első szava csakugyan úgy hangzott, hogy «Dumány», a jegyzők beirták a szavazatát az én rovatomba.

Az elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Dumány Kornél úr a mai napon alkotmányosan megejtett képviselőválasztásnál 1501 szavazattal az ellenjelölt 1500 szavazata ellenében Csepegő kerület képviselőjének megválasztatott.

Ámde a mandatumnak sarkára taposott az ellenfél petitiója.

Megtámadták az egy halott szavazatát.

A képviselőház kiküldött egy biráskodó tagot, szigorú vizsgálatot tartani.

Az Iczig szavazata megdönthetetlen volt.

Azokkal szemben, a kik azt allegálták, mintha Iczig nem az én nevemet mondta volna, hanem azt hogy «Du meine Liebe» tíz tanu állt elő, a ki kész volt megesküdni rá, hogy először is az üveges nem tudott németül és másodszor oly szilárd karakterü hazafi volt, a kiről fel nem lehet tenni, hogy élete végperczében a Jehovát német szavak kimondásával indítsa méltó haragra.

Ekkor aztán az ellenfél a másik halottba kapaszkodott. Utána jártak a bögreszegi papnál, hogy a választás előtti napon eltemette a Tóth Jánost. De a pap nem tudta, hogy melyik volt a kettő közül: a gelencsér-e, vagy a tyukász. (A tyukászt elküldtük hosszú fuvarba Gallicziába.)

Ekkor elrendelte a vármegye a vizsgáló képviselő felhivására a halott exhumáltatását és agnoscáltatását.

De mire a mixta commissio kijött, akkorra az én embereim úgy eltették láb alól az egész corpus delictit, hogy soha senki sem talált rá többet.

Nem is derült volna ki ez a pia fraus soha, ha egyszer csak mint egy diabolus rotae elő nem ugrik az a falusi borbély, a ki a rám szavazandó Tóth Jánosnak a kritikus órában két ép fogát kivette a pelikánjával. Pedig keményen volt érte fizetve.

Hiszen tudhattuk még Midás király történetéből, hogy borbélyra nem lehet titkot bízni. Csakhogy ez nem a nádasnak beszélte el a titkát, hanem a vizsgáló biróságnak.

Ezzel aztán mindnyájunkat megborotvált a borbély.

A képviselőház azonban e miatt megsemmisítette az én megválasztásomat s én mehettem haza, ezzel a hátamra ragasztott gúnyczímmel: «az egy halott képviselője» zabot hegyezni, vagy újra kezdeni a választási «kutyalagzit».

DIOGENES BÁCSI.

Hát a ki ezt az episodot ismeri az életemből, az (miként te is czimborám) ilyenforma vázlatot csinál a jellemzésemből:

«Hiú, elkapatott gentry kamasz, a ki keresztül bukott az érettségi vizsgán, annál fogva egyedül a képviselői állásra birván kvalifikáczióval, be hagyja magát ugratni a politikai hajczihőbe a kutyúpajtások által s a hiú ambicziójáért elvesztegeti az őseitől ráhagyott tisztességes birtokát. Ez is sport neki, mint az agár és lóverseny. Egyformán virtusnak tartja a csalást: a turfon, a kártyaasztalnál és a politikában, s aztán átkozza a világot, mikor megtudja, hogy mások még jobban tudnak csalni, mint ő».

Hát ugyebár te is ilyenforma portrait-t vázoltál felőlem?

Lásd pedig én már huszonhat éves koromban doktor medicinae voltam s harmincz éves koromban a hirlapok emlegettek, mint igen keresett speczialistát idegbajokban. Bécsben voltam letelepedve, a hol pedig ugyancsak erős a verseny, s a hazafiúi buzgalom nem tol előre senkit. A legkomolyabb embernek tartott mindenki, még saját magam is.

S erre elég jó okaim voltak.

Az apám mindig buzgó hazafi volt: élénk részt vett a politikai küzdelmekben. A forradalom után be is volt zárva egy időre Olmützben. Az alatt nekem kellett a gazdaságunk után látnom. Nagy kamasz voltam már, abban a korban, a mikor életpályát kellene választani. Tudhatod jól, hogy akkoriban nagyon kevés válogatás volt magyar fiúk számára. Csehül állt a világ idehaza.

Nekem sem tetszett az apám mestersége. Láttam, hogy tönkre megyünk. Mikor visszakerült az öreg az államfogságból, ismét a mi házunk lett az elbúsult hazafiak találkozója. Soha ki nem fogytunk a vendégből, s reggelig eltartott a tanácskozás, természetesen poharak mellett. Én nem vettem azokban részt; a míg az elkeseredett celebritások a lelkesítő dalokat énekelték, én az alatt a magam kis szobájában a német és franczia nyelvtanokat búvárkodtam.

Vadászni sem lehetett, mert puskaengedélyt oly gyanus embereknek, mint az apám, nem osztogattak.

Egy szép napon aztán azt mondtam az apámnak, hogy én valami életpályához akarok kezdeni, a mi kenyeret ád.

– Csak nem akarsz Beczirker lenni?

– Az nem! Hanem orvos.

– Micsoda? Borbély? Felcser! A Dumány család ultimus surculusa doktor! Mingyárt agyonlőlek!

– Hiszen nincsen hozzá puskád.

– Kiátkozlak!

– Ahoz meg nincsen puskaporod. Én se átokra, se áldásra nem adok semmit. Azokat a chemia már mind analyzálta. A Frauenhoffer-vonalak még azt is megmondják, hogy mi van a pokolban. Hát ettől én nem félek. Hanem a mitől félek, az, hogy mi tönkre fogunk menni.

Ez nagyon érzékeny oldala volt az öregnek. Felpattant, leszamarazott.

Én aztán megmutattam neki a távolléte alatt vezetett számadásaimat, a mik nagyon kedvezőtlen arányokat mutattak ki a bevételeink és a kiadásaink között. Látni sem akarta ezt a fertelmes dolgot.

– Ne legyen neked semmi aggságod! Ha momentán egy kicsit meg is van rigázva a gazdaságunk: majd regresszirozni fogjuk magunkat.

«Regresszirozni!» Ez az igazi magyar szó. Ha ezt a szót a tudós társaság ki próbálná irtani a magyar szótárból, lebontanák a hazafiak az akadémia palotáját!

– Itt van Dienes bátyád, ne félj lurkó! Nyolcvanhét esztendő nyomja már a vállát. Isten nyugtassa meg. Felveti a pénz! Ha meghal, mindene ránk marad. Legközelebbi agnátusai mi vagyunk. Azzal egyszerre regresszirozva leszünk. Jobb lenne, ha azt kultiválnád. Az öreget kultiválnod kellene. Oda kellene hozzá menned. Azt doktorolnád!

Én azonban erre sem álltam rá. Felvilágosítottam róla az öregemet, hogy nem bizonyos az a virtualitás. Az ősiség el van törülve, mindenki annak testálhatja a saját vagyonát, a kinek akarja.

– Épen ezért kellene kultiválnod az öreget. Én nem adhatok neked egy garast sem, hogy nekem doktorságot tanulj. Eredj, kérj a Dienes bátyádtól. Ha ő ád, akkor beleegyezem.

– Már voltam nála és adott is.

– Mit? Mennyit?

– A mennyivel az egész cursus alatt beérem.

– Akkor hát ne mondd, hogy schmutzigoskodom. Én is kiszurok – huszon – husz forintot.

Nem mondta meg az öreg, hogy mennyi időtartamra? Egy hónapra-e, vagy egy esztendőre?

Az első hónapnál többször nem is vettem azt igénybe. Azontúl szereztem a mennyi kellett, franczia leczkeadással.

Hogy pedig az öreg Dienes bácsitól mit kaptam, azt majd mingyárt elmondom.

Dienes volt a neve; de minden ismerőse úgy hítta, hogy «Diogenes.»

De még túltett classicus mintaképén, a régi cynicus philosophuson.

Nem volt már olyan vén ember a vármegyében, a ki visszaemlékezett volna arra, hogy azt a dókát újnak látta, a miben az öreg minden reggel panyókára vetve, végig járta az utczát, a házától a templomajtóig. Be nem ment a templomba, csak ott végezte az ájtatosságát a templom küszöbén, a hol a többi koldusok. Onnan ment a közkuthoz, tele merítette a korsóját s vitte haza. Semmiféle cselédet nem tartott. Félt, hogy meggyilkolják. Mind a két csizmaszárába egy töltött pisztoly volt dugva. Főtt ételt soha sem evett; de még kenyeret sem. Azt hitte, hogy megmérgezik. Azért elég változatos menűje volt: burgonya, dió, kerek répa. A gulyájából beállított egy tehenet az istállójába, de annak mindig ő maga adott szénát, kiválogatva szálankint, nehogy valami mérges szironták-levél közétévedjen, a mi a tejet megmérgezi. Azt a tehenet minden reggel, este ő maga fejte meg. Csinált turót, meg vajat. Ez volt a fényűzése. A vizet, a mit a kútból hozott, előbb üstben felforralta, úgy hűtötte ki, hogy a bacillusokat kiölje belőle. Ujságot sem olvasott mást, mint a mit a falubeli plébánostól kapott kölcsön, a tót nyelven szerkesztett Narodné Novinét; de azt is előbb parázs fölé hintett fenyőmagon megfüstölé, no nem a tartalma miatt, hanem hogy netaláni miasmák spóráit távol tartsa magától.

Minden birtoka árendába volt adva: az évi haszonbért csak arany- és ezüstpénzben fogadta el s azt egy hatalmas régi vasládába elzárta. Executio útján százasok is jutottak a birtokába, azokat üres nádszálakba összesodorgatva dugdosta el. Kölcsön nem adta a pénzét senkinek: még a takarékpénztárnak sem volt előtte hitele; ajándékozni pedig hite és meggyőződése tiltá.

Mi volt hát az, a mit én nekem ajándékozott s a mire az apám előtt hivatkoztam?

Hát épen az ő dicsőséges példája.

Hát ha egy «tót királyság» jövedelme mellett lehet sült burgonya, vaj és dió élvezésével nyolczvanhét esztendeig elélni, mért ne lehetne én nekem ugyanazon életrend mellett nyolcz tanfolyamon keresztül átvergődnöm?

Azonban az igazság végett meg kell jegyeznem, hogy erre a diogenesi életmódra csak az elején voltam rászorulva, később tudtam annyit keresni, hogy tisztességesen megélhettem.

Diplomás orvos voltam már, mikor az atyám meghalt.

A temetést nyomban követte a csőd.

Nagyon jó ember volt szegény! Nem tudott a jó barátainak valami szivességet megtagadni: például egy váltó aláirását. Mert a mostani magyarok eként tartják fenn azt a hajdani daliás, jó szokást, miszerint a fegyvertársak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánczczal, s ha egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát eltemettetni. Ezt pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkivánja, hogy ha már ő neki meg kell halni, hát egykét jó pajtását is temessék el vele együtt.

Ért-e valaha véget az a csődper? nem tudom.

Én egészen megszoktam a bécsi életet s nem voltak többé magyar fájdalmaim.

Az orvosi hivatás ugyan, fiatal kezdőnél sok fáradsággal jár, de a mihez az embernek kedve van, annak a terhét nem érzi. Nobel passióim nem voltak, megéltem a keresményemből.

Még az alkotmányos korszak helyreállása sem csábított a hazámba vissza. A bécsi ismerős körökben általános volt az a nézet, hogy nem lesz ez tartós: a magyarok majd tesznek megint valami genialis dolgot, hogy elveszítsék, a mit már a kezükben tartanak.

Néha, mint specialistát, Magyarországra is meghivtak valami úri beteghez. Jó honorariumot szoktak adni; hanem azért örültem, ha visszaszabadulhattam a végeszakadatlan ebédekből és vacsorákból az én megszokott bécsi bajtársaim körébe, a kik a Wandelnál a stammasztal mellett vacsorálnak, kiki a maga pénzére: egy «Pfiff» bor mellett dobzódva.

Egyszer megint kapok egy pénzes levelet. Rettenetesen össze-vissza volt pecsételve, a legkomiszabb spanyolviaszkkal, a minőt csak valaha, már használt levélborítékokról, takarékos kezek leolvasztottak.

Elbámultam, midőn a kőpor alól kiásott sorok végén Diogenes bátyám aláirását láttam meg, mellékelve hozzá egy fakó százforintos, a mi már régen kiment a forgalomból, s melyen jól ki lehetett venni, hogy sok ideig volt összegöngyölitve.

Mit akarhat az öreg, hogy igy dobálózik a százforintossal?

Ilyenformán irt:

«Édes doktor uramöcsém.»

«Tudván azt, hogy doktorok egy lépést sem tesznek ingyen, itt küldök uramöcsémnek száz forintokat, azzal a kéréssel, hogy ne sajnáljon engem nehány napra szegény házamnál meglátogatni.»

Én rögtön bepakoltam a száz forintját egy boritékba, ilyesforma izenetet mellékelve hozzá:

«Kedves urambátyám.»

«Én száz forintért az itteni patienseimet itt nem hagyom; hanem ha én rám, mint orvosra van szüksége kedves urambátyámnak, úgy tudassa azt velem, minden pénzmelléklet nélkül. Azon esetben rokoni kötelességemnek tartom kedves urambátyámnak orvosi tanácsadásommal haladéktalanul szolgálatára lenni.»

Postafordultával megjött a válasz e levelemre.

Igenis: orvosi tanácsadás végett hivat az öreg.

Azonnal siettem hozzá utazni. Még akkor vasut nem volt azon a tájon. Bérkocsit kellett fogadnom odáig.

Tiz éve mult, hogy az öreget utoljára láttam; akkor volt nyolczvanöt esztendős; tehát azóta lett kilenczvenöt. Ritka időkor!

Senki sem él már azok közül, a kik vele egyvivásu emberek voltak. Látott gyermekeket vén emberekké, kis leányokat vén asszonyokká lenni. Látta őket sorban elmenni a temetőbe.

Nevetséges gondolat, hogy én, a harmincz esztendős ficzkó, adjak most orvosi tanácsot annak az embernek, a ki kilenczven esztendeig tudott élni orvos nélkül.

Még előttem állt az alakja, a hogy tiz év előtt láttam.

Olyan egyenesen járt, mint egy granátos. A botot a hátratett kezében hordta, nem használta támaszkodásra. Sűrü, tömött fehér haja penészzöldbe játszott s a háta közepét verte, övig lelógó szakálla meg olyan volt, mint a kender. Mindennap begyalogolt a városba télen-nyáron, hozzá igazítani a klepsidráját a toronyórához. Szemüveg nélkül olvasott és szemzette a reine claudeokat. «Akarok én még ennek a gyümölcséből enni.» Evett is belőle. Nyáron gyümölcs járta répa helyett.

Tudtam már a jó szokást. A vendégnek a korcsmában kell hagyni a kocsiját cselédestől: ott rendelheti meg magának az ebédet. A kastély udvarára kocsival behajtani nem lehet. Nagyobb igazság kedvéért akkora ló-sóska nőtt a kapujában, hogy azon dolog volna átgázolni. Hanem a kertajtón keresztül be lehet járni. Van egy vén kertész, a ki egyuttal mindenes: az beereszti az embert.

Most is épen ott találtam az öreget a kertjében, mint tiz év előtti látogatásomnál. Ójtogatott. Már ezuttal nem gyümölcsfákat, hanem csak rózsákat. Ez volt az egyedüli szenvedélye: a rózsa. Erre nem sajnálta a pénzt. S tudta valamennyinek a nevét és származását.

Mikor tiz év után ujra meglátott, egyszerre rám ismert.

– Hozott Isten, Nelli öcsém. Hisz te most is a régi gyerek vagy!

Mindig simára volt borotválva az arczom; nem kellett nekem bajusz. Hiu voltam erre a különösségemre, nem tagadom.

– De urambátyám is a régi legény még, mondhatom.

Hát ez is igaz volt. Épen úgy keresztül-kasul volt barázdálva az arcza ránczokkal most is, mint tiz év előtt.

Nagyon megbecsült: leültetett egy rózsalugasban a padra.

– A szobámban nagy rendetlenség van: oda nem vihetlek be.

Nyugtalanul tekintgetett a vén kertésze felé, a ki épen egy csomó sárgarépát hozott üstökénél fogva.

Kitaláltam az arczából, hogy mi a baja.

– Ebéd után vagyok, urambátyám. Siettem őt megnyugtatni.

Erre mingyárt megkönnyebbült.

– Hát miben lehetek szolgálatjára urambátyám? Mi baját érzi?

– Nincs én nekem más bajom, mint az, hogy meg kell halnom. Még pedig rövid időn. Csak egy esztendőm van hátra.

Hypochondria lepte volna meg az öreget?

Elővettem az orvosi diagnosis fogásait.

– Sohse kopogtasd az én bordáimat; ne hallgatózz a szivverésem után: a pulsusom se tapogasd. Nincs az én zsigereimben semmi hiba, a pupilláimat se vizitáld. Bolond se vagyok. Más dolog van.