Part 3

Volt ott egy könyvtár is: abban mindenféle tudományos és szépirodalmi munkák. Azok közt sem volt semmi magyar: még fordításban sem.

Az olvasó szobából nyilt egy billárd terem: annak a falait pompás freskók kerítették, melyek gyöngéd színkezelése franczia iskolára vallott. Csupa népies alakok voltak, normandi, baszk, breton, kabyl, uszkók tájakról. Biz azok között a hortobágyi csikósélet nem volt képviselve. Egy mellékszoba tele volt ethnographiai ritkaságokkal, de még azok között sem találtam bár csak egy karikás ostort, vagy egy csikóbőrös kulacsot sem, mely az én fajtámra emlékeztetett volna. – Lehetetlen, hogy annak a háznak az ura Magyarországon járt volna, mert akkor valami népjellemző különösséget csak hozott volna el magával.

Nehány percz mulva ő maga is odaérkezett. A reggeli fel volt adva. Egy théázó szobába mentünk át, útba ejtve egy amerikai ejtőző szobát, mely félkört képezett, hajókabin mintára gömbölyü kis ablakokkal s az ablakok közeiben hasonló gömbölyü keretbe foglalt csendélet képekkel.

A reggeliző szobában szemembe tünt egy Meissonier-féle arasznyi nagyságu kép, kétszer olyan széles rámában, meg egy Alma Tadema-féle színvázlat.

Mr. Du Many észrevevé érdeklődésemet, sietett megjegyezni, hogy ezek a képek csak ideiglenesen vannak itten elhelyezve: az lévén a hivatásuk, hogy az oceánon túl szállíttassanak, a hol az ezüstkirály newyorki palotájában rangjukhoz méltó társaságban foglalhatnak helyet.

Én megjegyzém, hogy nekünk scytháknak is vannak már számbavehető művészeink.

– Jól tudom: mondá M. Du Many. Nekem is van a newyorki gallériámban egy Munkácsy genre, egy Zichy Mihály aquarell és egy Benczur. Itt csak a franczia és a német művészeket tartom.

Tehát a magyar festőművészeket mégis csak ismeri!

Ez az első lépés a nemzetközi elismertetésre: a festészet.

A festőművészet után következik a «liszt». – Rossz élcz biz az és más nyelvre lefordíthatatlan; de már megvan: hogy a leghiresebb magyar zeneművésznek a neve azonos azzal a gőzmalmi productumával Magyarországnak, a miből a finom süteményt készítik; de ezt az utóbbit Dél-Amerikában még jobban kedvelik, mint az előbbit.

Mr. Du Many megjósolta, hogy a magyar lisztnek valamikor nagy kelete lesz Dél-Amerikában.

Erről a tárgyról áttértünk arra a közeleső körülményre, mely szerint az amerikai buza nemsokára el fogja özönleni Európát, s ha még a védvámos politika is érvényre jut Német- és Francziaországban, akkor a magyar gazdák nagy árhanyatlást fognak megsinyleni.

Erről áttértünk a nemzetgazdászatra, arról megint a financziákra. Ezekben az én gazdám egészen otthon volt. A magyar rente akkor lett először bevezetve az európai pénzpiaczokon. Mr. Du Many a legszebb reményeket táplálta a pénzügyi mívelet irányában. Nem késlelkedett kimondani, hogy ezt rövid időn követni fogja a «rente conversio». Nem ád neki tiz esztendőt, hogy Magyarország 4%-os jövedék-papirokat fog kibocsáthatni. Ebből belevitorláztunk az általános politikába. Az én házigazdám e téren is teljesen a horizon fölötti álláspontját constatálta. Nagy bámulója volt Andrássy Gyulának, föltétlenül helyeselte annak bosniai politikáját; nagy eredményeket várt Tisza Kálmántól, s komolyan sajnálta Apponyi Albert grófnak az ellenzékhez való csatlakozását; beszélt Kossuthról is és a függetlenségi pártról: azt a nézetét fejtve ki, hogy ez a párt egészen a czéljával ellenkező irányban működik, s hogy első feladata Magyarországnak a jó pénzügyi helyzet, mert a nélkül nincs független állam a világon.

Mindezekből én azt eszeltem ki, hogy az én házi gazdám nagyon sokat olvasott Magyarországról s érdeklődik iránta. Hanem azért holmi pathetikus hangulatba nem engedte magát átbugzoltatni. Szinházakról, irodalomról nem folytatta az általam megkezdett diskurzust, s ha én a magyar költőkről beszéltem neki, ő a plattdeutsch, meg a langue d’oc költészet gyöngyeiről értekezett: mintha ezek mind egy szinvonalon állnának.

Annyit el kellett ismernem, hogy mr. Du Many sokkal többet tud Magyarországról, mint Párisban szokás tudni; a czigányokat nem tartja uralkodó néptörzsnek hazánkban s a rablóromantikát nem nézi magyar specziálitásnak. De azért valami különös rokonszenvekkel nem akar megvesztegetni, s mindenféle mirobolans magasztalásától a magyar hősi erényeknek ugyan tartózkodik.

Félbeszakítá a beszélgetésünket mr. Du Many komornyikja, ki két levelet hozott be az urának.

– Megengedi ön, hogy elolvassam a leveleket?

– Kérem.

– Válasz van bennük, két meghivóra, a mit ma reggel elküldtem.

Azzal felbontá a két levelet, s beléjük pillantott. Azután visszatette mind a kettőt a tálczára, min a komornyik hozta.

– Adja át a komornának a leveleket, tegye a feleségem asztalára, ha fölkel.

Azután én hozzám fordult mr. Du Many.

– Két urat hivtam meg a mai ebédünkhöz; az egyik a belügyminiszteri államtitkár, a másik a St. Germaine L’Auxerroi-i lelkész. Szép tőlük, hogy napján a meghivásnak elfogadták azt. Gondolom, nem lesz önnek ellenére ezzel a két derék urasággal megismerkedni.

– Nagyra fogom becsülni az ismeretséget.

Nyomban visszatért a komornyik. Ezuttal nekem hozott izenetet.

– Madame la comtesse kéreti monsieurt, hogy fáradjon át hozzá.

A KÖZTÁRSASÁGI GRÓFNŐ.

Madame la comtesse.

Perui, vagy laplatai grófnő? Ez sem mindennapi tünemény.

Siettem eldobni a szivaromat s hagytam magamat a grófnő boudoirjába átvezettetni.

A közbeeső termekben futtában szétnézve, ismét csak azt láttam meg, a mi nincs ott. Az ősök arczképei. Azok a vertugadinos, fehérre puderozott haju ősanyák, meg a pánczélos szép apák, csipőjökre támasztott marschallbottal. Egy sincs ottan. Talán ezek is a newyorki képtárba vándoroltak. A másik volt teljes hiánya mindenféle élő állatnak, a mi előkelő úrhölgyek szobáiban alkalmatlankodni szokott, semmi papagáj, majom, selyempincs és bernáthegyi.

Annál inkább meglepett a boudoir berendezése.

Ajtó nem volt rajta; nehéz brocat függöny takarta félig a bejárást. A belépő csakugyan azt hihette, hogy a tündérország tárul fel előtte. Volt valami hasonlatosság a Capri szigeti kék barlang és e szoba között. Kék világításban minden. Szemközt valami nagy lugasforma látszott amerikai folyondárokból s annak a hátteréből jött a világosság a szobába. S ez a háttér egy végtelennek látszó téli kertet mutatott, csoportosítva üde, virágzó tropikus növényzettel. S e keletindiai pagonyban tarka-barka apró madársereg repkedett, csicsergett az örökzöld lombok között, veszekedve a fészkek felett. Az egész téli kert felülről kapta a világítását, s ez tette olyan tündérgrottaszerüvé a boudoir félhomályát.

S hogy a téli kert növényzetének kipárolgó ambrájától gutaütést ne kapjon az ember, az egész nyilás el volt zárva valami átlátszó lemezzel. Csak hogy ez a lemez nem üvegből volt, hanem vizből. Valami folytonos vizesés képezett egy olyan üvegvékonyságu lemezt a téli kert és a boudoir között, hogy azon keresztül lehetett látni. Ez az állandó vizablak zárta el a téli kert forró és fűszertelt legét a boudoirtól. A madárkák is óvakodtak annak neki repülni. Egy rugó nyomásával meg lehetett szüntetni az átjáró előtti vizesést, s akkor be lehetett lépni a téli kertbe. – Ugy hangzott folyvást, mintha csendes eső esnék.

A tündérlugassal szemközt volt egy kerevet, az előtt indus faragványu asztal, fölötte egyszerü rámában mr. Du Many Kornél életnagyságu arczképe.

A grófnő reggeli toiletteben volt, a mi, ha jól sejtem, nyers selyemből lehetett. A fején nem volt semmi, csak hosszu, tömött szőke hajfonadék volt háromszoros tiarának körüle csavarva.

Olyan leányos termete volt: karcsu és hajlékony, az ember azt hihette, hogy hajadon.

Ebben a különös világításban olyan fehér volt az arcza, hogy szinte félelem volt rá nézni. Mintha egy alabástrom szobor nézne azokkal a sötétkék szemekkel s beszélne a karminpiros ajkakkal.

Helyet mutatott számomra egy karszékben: ő maga az ottomanon telepedett le.

– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, szólt simán folyó hangon, s jól artikulált franczia nyelven, a hogy azok beszélik, a kik könyvből tanulták. A férjem ma estére két vendéget hitt: az egyik egy kormányhivatalnok, a másik egy pap. Az elsővel a férjemnek van dolga, a ki a roszbergi catastrofánál szerencsétlenül járt utasok hozzátartozóinak óhajt pénzbeli kárpótlást adni. Szegény kárpótlás, mondhatom. A papot pedig én kértem fel, hogy az ott elveszettek lelki üdveért tartson holnap requiemet. – Nagy vonásokban Mr. Du Many minden áldozatra kész, de a részletekhez ő nem ért. Ilyenhez asszonyok inkább értenek. Azt sem tudjuk még, kik voltak? hányan? miféle emberek, a kik ott szerencsétlenül jártak? Ki menekült meg? És milyen állapotban? Segített-e rajtuk valaki? Hát a mi hozzánk tartozókból maradt-e valaki élve? Mindezekről ön adhat nekünk legjobban felvilágosítást. Azért kérettem ide: mondja el nekem az egész vasuti szerencsétlenségnek a részleteit, úgy a hogy azokat tapasztalá.

– Grófnő, mondám, ezeket a részleteket végighallgatni nagyon erős idegzet szükséges.

– Az idegeim semmivel sem érzéketlenebbek, mint más asszonyé; – hanem én tudok nekik parancsolni. S aztán elvégre is, hadd fájjon nekem is. Ez vezeklés. Ne kimélje ön a flagellumot. Kezében van! üssön vele!

S ez a nő igazán magas fokra tudta vinni az önkinzást. Nem engedett elhallgatnom semmit; kényszerített elmondanom a legizgalmasabb részleteket, s mikor legjobban borzadozott, akkor lehajtotta a fejét s kezével csendesen ütve a mellét, suttogá: «mea culpa!»

Már azon is megütődött, hogy a salonkocsi kikapcsolása miatt támadt a vonatkésés.

– E szerint az a baleset egészen a mi rovásunkra megy. Ha a mieink is a rendes kocsikban foglaltak volna helyet, a hol más tisztességes ember megfér egymással, akkor a vonat hamarább áthalad a veszélyes helyen, mint a sziklaomlás bekövetkezik. De hát a Silverking fiának salonkocsit kell berendezni: ez nem szíhatja azt a levegőt, a mit más Istenembere. S ezért a mi bolond kevélységünkért kellett annyi jó embernek kinhalált szenvedni.

Ennek a combinatiónak bizony elég alapja volt.

Tovább beszéltem: a hogy a nő kivánta.

Iszonyut kellett neki kiállani, mikor a vész közeledtét elmondtam előtte: a catastropha előtti perczeket. A szive dobogását lehetett hallani a szünetekben.

Mikor már a kezemben volt a keze a gouvernantnak, hogy lesegítsem a lépcsőről, a hölgy úgy segített volna neki: úgy taszította volna mind a két kis kezével, úgy hivta a nevénél: «no hát! Alice! ugorjon hát!»

– Megint visszament a waggonba a kalapjáért.

Erre görcsösen felkaczagott a hölgy és két kezét a feje fölé kapta.

– Hahaha! A kalapjáért! Ilyen bolond volt mindig. – Hahaha! Soha sem jött az asztalhoz kalap nélkül. Azt hitte, hogy szégyen, ha a fülét meglátja valaki. Hahaha!

Szerencsére megjöttek a könyek: ezek elolták a kaczajgörcsöt.

– Szegény jó Alice! Legjobb barátnőm volt a világon. Hogy szerette azt a gyermeket! Inkább anyja volt neki, mint én. Miért engedtem meg neki, hogy a gyermeket kisérje?

Elmondtam azt is, hogy a gouvernante a vész pillanatában is legelőször arra gondolt, hogy a gyermeket szabadíttassa meg velem.

– És nem látta ön őt többet soha? Nem került elő a lezuhant kocsiból?

Eltagadtam, hogy láttam még egyszer. Ez már csakugyan nem női életszervek számára való leirás lett volna. Azt mondtam, hogy a vonat nem várt: a sebesültekkel gyorsan kellett tovamennünk.

– És a többiekről mit tud ön? A hozzánk tartozókról? A kik a gyermeket kisérték. Mint egy uralkodó fejedelem fiát! Egész suite-tel! A derék doktor Mayer?

– A legelső waggonban volt, mely összeégett.

– Hát Tom, a szerecsen?

– Azt agyonnyomta az összelapított kocsirom.

– Leghűségesebb cselédem volt. Egyszer egy alligátortól szabadított meg. Vasruddal verte agyon a szörnyet. Nehéz sebeket kapott tőle. S csak nevetett rajta.

– A halálban is nevetett.

– És a szegény kis Topsi? a kis játszó társ? Jemmynek a tejtestvére. Az ő anyja volt a Jemmy dajkája. Úgy a lelkemre kötötte a gyermekét, hogy felneveljem: papot csináljak belőle! Szépen szavamnak álltam. Szentet, martyrt csináltam belőle! – És egyet sem lehetett közülök megmenteni?

Én felvilágosítottam a hölgyet a körülmények felől, melyek a mentést lehetetlenné tevék a segélyvonat megérkeztéig; akkor pedig már késő volt.

– Tudom már. Azon az éjszakán elfelejtettem imádkozni. – Estélyen voltunk; ott nem jutottam hozzá. Pedig úgy bántott valami. Az az elmulasztott imádság. Csak egyszer sóhajtottam fel, mikor senki sem vette észre: «God bless us!» – Akkor történt meg az irtóztató csapás. Hát ki az a rettenetes lény: a ki ránk les, s ha rajta kap, hogy egy este, egy reggel elmulasztottuk az Istenhez fohászkodni, letaszítja az örvénybe azokat, a kik hozzánk tartoznak? Ki az?

Az a fehér arcz, azokkal a nagy kék szemekkel olyan volt e beszéd alatt, mint valami sirőrző nemtő.

– Talán az az egy fohász: «God bless us!» őrzé meg önnek a kedves gyermekét a nagy veszélytől.

– A Jemmyt? Ez a szerencsétlenség gyermeke! Ő miatta kellett elveszni annyi ártatlan embernek! Meg volt átkozva az az óra, a melyben ez a gyermek született. – Nem! Nem ő az átkozott! Ő ártatlan. Nem tehet róla. Én vagyok a bűnös, a ki őt világra hoztam. – Mondjon ön uram még több rémlátást; hadd szenvedjek ki benne. – Nekem ez jól esik.

Őriztem a számat ettől a kegyetlenségtől. Inkább egyet fordítottam az előadáson s beszélni kezdtem a hölgynek az angol utazóról, ki a pásztor kecskéit őrzi, a míg az a szomszéd állomásig elszalad; – aztán meg a phlegmaticus festőről, a ki az egész rémjelenetet lekapja a vázlatos könyvébe.

– Azt a képet nekünk minden áron meg kell szerezni. Egy fogadalmi kápolnában fogjuk elhelyezni.

Kezdtem arra a gondolatra jönni, hogy mrs Du Many kedélyének alapját vallási rajongás képezi. Ebből ered a mély bűnbánat, mely a szerencsétlenség okát arra a kis gyermekre hárítja. Ez okozza az anyának feltünő idegenkedését saját szülötte iránt. – Azonban ezt még sem találtam elég felvilágosításnak. Ez nem elég ok arra, hogy egy anya, a halálból megszabadult gyermekét meg ne ölelje.

– Minő szerencsétlenség! rebegé, összekulcsolt kezeit térdére feszítve. Minő lélekkárhozat! Hogy jelenhetünk meg az Isten előtt?

Én megkisértém őt csillapítani. Felemlítettem előtte, hogy most rövid idő alatt mennyi nagy catastropha rendíté meg Európát. Az eszéki hid leszakadt a vonat alatt, s egy egész század derék huszár lelte halálát a Dráva folyamban. Hát a skócziai hidszakadás, a melynél egy lélek nem menekült meg a hullámokból. Aztán Szeged elpusztulása az árvízben. Egy egész város romba dőlve. Majd az Arrogante hadihajó elsülyedése. Legközelebb az ischiai földindulás, melynél nyolczszáz embert zúztak agyon a romok. És maga ez a roszbergi hegyomlás, mely már a század elején, ugyanazon a helyen négyszázhatvan embert temetett el. – Nem az églakók haragja intézi ezt, hanem planétánk geologiai és meteorologiai phasisai. Ha valakit hibáztatni lehet a mostani balesetnél, úgy legfeljebb a vasuti mérnök az, a kinek a veszélyes roszbergi hegy-vápa előtt nem mellvédet, hanem bástyát kellett volna emelni.

Félbeszakította a beszélgetésünket mr. Du Many közbejötte. A férjnek persze nem szükség magát bejelentetni.

Azzal az ürügygyel lépett be, hogy levelek és hirlapok érkeztek a számomra.

– Hogyan? Hát mint tudhatja a postás, hogy én itt vagyok? Én a Hotel d’Espagnehoz czímeztettem azokat.

– Már értesítve lett, hogy idehozza.

Azzal kezembe adta a «A HON» példányait, meg egy pár levelemet.

Aztán a nejéhez fordult.

– Nos? Eleget dobzódott ön a keserű pohárból? Ki itta fenékig?

A nő válasz helyett a nyakába borult s elkezdett hevesen zokogni.

– Legalább most már meg fog nyugodni.

Én siettem visszavonulni. Leveleim sürgetős feladatokkal voltak megterhelve. (Még ugyan nem bontottam fel őket; de ürügynek jó volt.)

Pontos voltam az ebéden való megjelenésnél; tudtam, hogy az angolok ebben nagyon szigoruak.

A két meghivott vendég úr már akkor elintézte a maga ügyét a háziurral és urnővel.

Gyors megismerkedés után a vendégtársakkal, mindkettő közlékenysége nagyhamar a helyzet szinvonalára segített emelkednem. Az államtitkártól megtudtam, hogy mr. Du Many nyolczszázezer frankot bocsátott a két kormány, a schweizi és a franczia rendelkezésére, a szerencsétlenség következtében meghaltak családjainak, s a munkaképtelenné lett megmentettek kárpótlása czéljából. Azonkívül a szolgálatból elbocsátott vasuti őrnek, a hírt vivő kecskepásztornak egyenkint tízezer frankot. Szintén tetemes összeget a segélyvonat személyzetének. Azonkívül elrendelte a baleset szinhelyén leendő emlékkápolna felállítását.

Mrs Du Many pedig gondoskodott róla, hogy a holnapi requiem a legnagyobb pompával legyen megtartva, s alapítványt tett évenkint e napon megtartandó gyászmise ceremóniáira.

Az ebédhez mrs Du Many fekete ruhában jelent meg, s egyetlen ékszere volt egy szalagon függő kereszt a legsötétebb gyémántokból. Az a kereszt egészen feketének látszott, csak a kivillanó kék, zöld, veres szikrák árulák el, hogy azok gyémántok.

A lakoma olyan ünnepélyes hangulatban folyt le, mint akármely halotti tor: a mihez elég jogczime is lehetett. A menu becsületére vált a franczia szakácsművészetnek.

Kilencz órakor a két vendég úr felkerekedett és búcsut vett.

Én, mint a házhoz tartozó vendég, ott maradtam.

Mrs Du Many bocsánatot kért tőlem, hogy eltávozzék; de ilyenkor már a gyermekeit kell lefektetni.

Mr. Du Many közölte velem, hogy a mrs ezt soha nem engedi másnak, s ha az operában, vagy a theatre françaisban van is, kilenczre haza jön; s ezért nem tudja soha, hogy mi a vége a darabnak. Neki ez a legkedvesebb szinház. – Én ez által nagyon meg voltam hatva. – Valami olyanformát koczkáztattam, hogy nálunk Magyarországon is így szokták a hölgyek.

– Mi férfiak azonban még nem mehetünk aludni; mit csinálnánk reggeli kilencz óráig?

Ellenben még egy csésze theára s egy pár szivar elhamvasztására átmehetünk mr. Du Many hálótermébe.

Igazán terem volt. Magas, mint egy templom. Ha volna bennem chauvinismus, azt mondanám, hogy nemzeti szinű világítás volt benne. A remekművű függő lámpa adta a zöld fényt, a kandalló parázsa a vereset, s a gyönyörű faragványu ágymennyezet párkányán végig pislogtak, mint álomőrző csillagok, a fehérfényű villanylámpák. A szoba csillagfényben derengett tőlük, míg a mennyezet alatt álomtápláló sötét lehetett. A kárpitok le voltak eresztve.

Alig jártunk végére az első szivarnak, a midőn egy szőnyegajtó megnyilt s belebbent rajta mrs Du Many. Ezuttal fehér, gazdagon himzett pongyolát viselt, mely karjait egész vállig engedé látni.

Nem jött egyedül, a kis Jemmyt hozta magával.

– Ez a gyermek mindenképen az apjánál akar aludni. A hogy szokta, mielőtt az intézetbe küldtük.

A gyermek nyafogott, nyügösködött. Alkalmasint álmából verték föl.

Mr. Du Many aztán ölébe vette a kis fiut, kigombolta a czipőcskéit, lehuzta a harisnyáit. A mistress nézte csendesen. – Már ezt bizony ő maga is megtehette volna.

Egyszer aztán jojczakát kivánt s ott hagyta a gyermeket az apjánál.

Mr. Du Many levetkőztette a kis fiut, s szépen dajkálkodva odavitte az ágyához; félrehuzta a függönyöket: letérdelteté az ágyba, összetetette vele a két kezét s megimádkoztatá. Olyan suttogva mondta a gyermek, hogy nem lehetett a szavakat kivenni.

Akkor aztán lefekteté, betakarta az angora pokróczczal, s jó éjt kivánt neki. A függönyöket összehuzta.

Aztán visszatért az apa a kandallóhoz.

Alig ült le, midőn a nyoszolya felől pisszegés hangzott.

«Sztt! Sztt!»

A gyermek széthuzta a függönyöket s a fejét kidugta rajtuk. Olyan volt, mint egy kis cherub.

– Nos? Mi kell még? kérdezé az apa, visszatérve hozzá.

Hát csak az kellett neki, hogy még egyszer meg akarta csókolni az apját. Akkor aztán csintalanul vihogva bujt el az ágytakarók közé.

Mr. Du Many visszajött ismét a kandallóhoz. Azonban észrevevé, hogy nekem kialudt a szivar a számban.

– Ön álmos?

– Két éjjel nem aludtam.

– Akkor keressük fel a hálószobáját.

S ő maga vette kezébe azt a kis sárkányalakú japán gyertyatartót, melynek viaszgyertyájánál a szivarainkat felelevenítettük, hogy majd a szobámba vezet.

– De azt már nem engedem. Majd megmutatja a komornyik, hogy merre van az ajtóm.

De legalább az ajtóig elkisért.

Ott aztán megszorította a kezemet s azt mondá:

– Jóéjszakát. Alugyék jól.

Ez ugyan csak három szó; de azért még is elég volt arra, hogy én nekem az álmot kiverje a szememből.

Magyarul volt mondva.

Szemem, szám nyitva maradt, úgy rábámultam.

Mr. Du Many pedig olyan jóságos ravaszkodással mosolyga.

– Ön nem ismert én rám. Én pedig önt nagyon jól ismerem. – Hiszen kollégák voltunk egykor.

– Kollégák? Hol?

– Hát Budapesten. A Sándor-utczai országházban.

– Ön képviselő volt? Mi neve volt akkor?

– Ugyanaz, a mi most. Csakhogy magyar orthographiával irva: «Dumány Kornél».

– Még így sem emlékszem sem a névre, sem az arczra.

– Nem ám. Mert csak egy napig lehettem képviselő. Másnap kidobtak az ajtón.

– Ah! Most jut eszembe valami. Ön volt az a bizonyos «egy halott képviselője».

– Hát igen bizony. – Én voltam az egy halott képviselője.

AZ EGY HALOTT KÉPVISELŐJE.

Egy ilyen meglepetés magát a «hétalvót» is képes lett volna az álmától megfosztani egy éjszakára.

Visszatértem az ajtóból.

– Uram! mondám Du Many urnak, kit ezentul nem fogok «miszter»-nek czímezgetni. Lehet én nekem valami igényem önnek a hálájára?

– Uram, barátom! szólt mind a két kezét kezembe téve, fehér lapot adok önnek, a nevem aláirásával: azt irja ön fel rá, a mit akar.

– Elfogadom s mindjárt irok fel rá valamit. Mondja ön el nekem annak a történetét, hogyan lett «tekintetes és nemes Dumány Kornél urból, a kis kastélyos magyar gentryből, a fidelis garconból, a visszaküldött országgyűlési képviselőből, Du Many Kornél, az ezüst király, a délamerikai nábob, egy csodaszép grófnő férje, öt gyermekes családapa, a solid vállalatairól, jótékonyságáról hirhedett celebritás?» – Ezt kérem öntől és semmi egyebet.

Dumány Kornél úr megcsóválta a fejét s a fogaihoz kezdte kopogtatni a körmei hegyét, majd ismét mind a két kabátzsebébe mélyeszté a kezeit, s aztán a megszorult adós keserves mosolygásával mondá:

– Kedves édes barátocskám… most ön csakugyan olyan összeget irt fel a fehér lapomra, a mit «a vista» nem tudok kifizetni. Ez a történet, a minek a közlését ön várja tőlem, csak fele részben az enyim, a másik fele a nőmé. Engedje meg, hogy elébb ő vele értekezzem s kieszközöljem tőle a «giro in bianco»-t, ha lehet.

Megadtam a moratoriumot.

Dumány úr ugyanazon a szőnyegajtón át, a melyen az imént a neje belépett, elhagyta a hálószobát. Én egyedül maradtam ott.

De még sem egyedül.

Az ágyfüggönyök mögül nehéz nyögés hangzott, mint mikor valaki rosszat álmodik s nem tud felébredni. A kis Jemmy.

Odamentem. Széthúztam a függönyöket. A világosságra felébredt a gyermek, nagyot sikoltva.

– Apám!

– Mindjárt jön apa, biztatám én, az előtte ismeretes nyelven.

– Ah. Magyar bácsi! Az is jó.

S azzal a kezem után nyult, a hüvelykujjamat átmarkolta erősen.

– Rosszat álmodott kicsikém?

– Nagyon rosszat. Nem tudtam beszélni. Pedig akartam beszélni. Nem tudtam. Egy kigyó összeszorította a torkomat. – Ugy-e nincs ott kigyó?

– Nincs. Ne féljen semmit.

– Ugy-e itt fog maradni?

– Itt. A míg apa visszajön.

– Azután is. Mindig. Soha sem megy el innen. Az jó volna apának. Apa sokszor mondta nekem: Szólj fiacskám. Beszélj hozzám. Senki sincs, a kivel «így» beszéljek, csak te fiacskám. Bácsit is szeretné majd apa.

Mondtam neki, hogy soká itt maradok. Arra nyomban elaludt.

Mire Dumány úr visszajött, én már ismét a kandalló előtt ültem. A mit a gyermekajk csevegett, olyan kedves fényt vetett e férfi kedélyvilágára.

Derült arczot hozott magával.

– Nőm beleegyezett. Azt mondta, gyónás ideje van. Holnap ő fog mindent meggyónni a papnak, ma én gyónom meg mindazt önnek. A realitás szempontjából is, sokkal jobb, ha megtudják rólunk a valót, mint ha azokat a válogatott meséket terjesztik tovább, a mikkel bennünket az ó és új világban illusztrált a hirlapirói fantázia.