Part 22

Hát egy pár esztendeig igen jól ment itt minden. A környékbeli uraságok ide jártak gazdaságot tanulni. S azt mingyárt az első belépésnél megkezdhették. Mert hogy a tiszttartói lakásban bizony szüken lehetett elférni a vendégseregnek: három négy úr is kénytelen volt egy szobában hálni, s ha nagyobb társaság volt, két szobában kellett teríteni s volt elég fejtörése a házi-asszonynak, a míg osztályozni tudta a vendégeket, melyiket ültesse a főasztalhoz, melyiket a mellék szobába. (Mert tetszik tudni, vannak némelyek, a kik az utóbbiért megneheztelnek, ellenben vagyunk többen, a kik épen ott érezzük magunkat nagy biztosságban.)

Lomniczy nem volt kártyás; sőt nagyot mondok, még csak azt sem engedte meg, hogy az ő házába kártyát vigyenek be. A kinek tetszett, nyáron kuglizhatott nála, télen meg biliárdozhatott. Hanem persze a tiszttartólak nem volt arra a czélra építve, hogy az valaha kávéház legyen. A biliárdszoba olyan rövid volt, hogy mind a kétfelől ki kellett nyitni az ajtót, ha az ember egy becsületes kvártot akart csinálni a piramidli partiban, s aztán megesett, hogy a kiugratott golyó átszaladt a harmadik szobába, a hol a hölgyek kávéztak s alig tudták előkeresni a krinolinok közül.

Ad vocem «krinolin». Akkor volt ez a csudálatos divat, hogy a hölgyek a léghajó kormányozhatóságát megvalósították. Nem szaporítanám ezzel a szót, ha ez is a motivumok közé nem tartoznék, melyek a história kifejlődéséhez tartoznak. Ha már az urak nem fértek el a dákóval, hát a hölgyek még kevésbé fértek el a krinolinokkal. Pedig tánczolni is szottyant kedvük néhanapján; de a zongorának is kevés volt a hely, nemhogy a tánczolóknak lett volna.

Az uri kastélyban ugyan lett volna elég hely; csakhogy ott egész télen át nem volt fűtve semmi kályha: a hidegben nem esett jól a mulatság; ha pedig befűtöttek hirtelen, olyan fejfájasztó gőz támadt, hogy azt még a rinóczerosz sem állta ki.

Az ismerősök köre pedig egyre szaporodott, a tiszttartói lak csakugyan nem állta ki tovább az ostromot.

Egyszer, a mint Lomniczy a felsőmagyarországi birtoka megtekintése végett hosszabb időre eltávozott (úgy tudom, hogy nagyszerü sajtgazdaságot és pisztráng tenyésztést rendezett be), a neje minden előleges tanácskozás és beleegyezés nélkül, a bizonyos indemnity reményében, átköltöztette a háztartást az úri kastélyba. Nyár volt: szép meleg idő; azokban a hűs magas teremnagyságú szobákban gyönyörüség volt a lakás. Hiszen tetszik rá emlékezni, azok a pompás platánfák hogy integetnek be az ablakokon, a nagy kúszó rózsák meg keresztül bujnak a salugáderek nyilásain s bemásznak a szobába a virággirlandjaikkal. Aztán az erkélyről milyen fölséges kilátás esik!

Arra a halastóra ott a sík pázsit közepén, a mibe azok a rengeteg nagy gyászfűzek lógatják bele az ágaikat! Én nem vagyok poéta ember; de magam is óra számra el tudtam ott ácsorogni, bámészkodva, mikor más dolgom is lett volna.

Az ismerősök, úgy féltréfából, mondák ugyan az asszonyságnak, hogy nem fél-e a «czifra asszony»-tól. (Igy hivta már minden ember a kastély kisértetét, a mióta azon novellájában ez a név lett ráruházva.) De ő nevetve mondá: «Nem féltem én az én uramat semmiféle czifra asszonytól. Magam sem vagyok az; még csak krinolint sem hordok; másféle czifra asszony volt az, a ki miatt az előbbeni földesuraságot utólérte a maga veszedelme».

A hazatérő Lomniczy egészen meg volt lepetve, mikor a háza népét már az új kastélyban elhelyezkedve találta.

Eleinte egy kicsit dörgött-morgott (a családfői jogainak megóvása tekintetéből), a dolgozó, pipázó, tekéző szobáival elégedetlen volt: azon patvarkodott, hogy semmijét sem találja: a volt lakásán tudta már, hogy mije hol áll? most pedig mindenért inas, kulcsár, szobaleány után kell kiabálni, hogy hová dugták el ezt? hova pratálták el ezt amazt? És a mi legnagyobb okot adott a zsémbelésre: az elhagyott kisszerű lakban szorosan egymás mellett voltak a hálószobáik, az övé, meg a feleségéé; itt pedig egész teremsor, folyosó, rejtekajtó választja el őket egymástól; már most a kis Bélácska hogy fog vándorolhatni egyik szülőnek az ágyából a másikba?

A nagy zsémbelésnek utoljára azzal szakitá végét az asszonyság, hogy tréfásan oda veté az urának:

– Tán bizony attól félsz, hogy téged is meglátogat a szobádban a «czifra asszony»?

Ez a tréfás csiklandás elevenre talált. Lomniczy nem szerette, ha a rovására nevetett valaki; igen komoly, mindenkinek becsületadó, de mástól is becsületkövetelő ember volt.

– No engem ugyan nem ijeszt meg semmi czifra asszony. Monda büszkén. Ha tetszik, látogasson meg. Szivesen látom.

– Inkább ha félsz, itt leszek én is melletted! kötődék vele az asszonyság.

– Köszönöm a grácziát: de mikor nekem egy ilyen érdekes hölgygyel készül légyottom, akkor a feleségem asszony csak maradjon a saját szobájában s ne rontsa el a mulatságomat.

S ezen a tréfán évődtek aztán egész este, a vacsora alatt is, s mikor eljött az ideje: a férj ment a maga lakosztályába, a nő is a magáéba. A Bélácska szokás szerint az apjával akart aludni menni; de az azt mondta neki: «Csak maradj te ezentúl az anyádnál; reggel nem találnál oda hozzá.»

Éjszakán alig hogy elcsendesült a ház, roppant nagy dörömbözésre ébredt fel minden ember. A zaj Lomniczy úr szobájából jött: úgy tetszett, mintha a házi úr egész banda zsivánnyal dulakodnék. Asszony, szobalány, paplannal a nyakában, instruktor stiléttel, inas puskával, szakács palacsintasütővel rohantak a megtámadottnak vélt segítségére s mikor benyitnak hozzá, ott találják az ágyaszélén űlve egyedül az urat. A szobában szétszórva hevert csizma, famacska, gyertyatartó, a miket az ajtóhoz hajigált. Egészen ki volt kelve képéből.

– Az Istenért! mi történt? kérdé a felesége.

Lomniczy nagyon restellte a dolgot, hogy annyi ember összeröffent, s még ő neki állt feljebb. Zsémbelni kezdett, hogy az inas nem hozott neki éjszakára friss ivó vizet, s minthogy ebben az új hálószobában nem talált rá a csengetyüzsinórra, azért hajigálta a csizmát az ajtóhoz; most menjen mindenki az ágyába s neki hagyjanak nyugtot.

Azonban a hangjának a reszketése elárulta, hogy valami másnak kellett itt történni; annyival inkább, minthogy az ivó viz is ott állt az éji szekrényen, a csengetyüzsinór is ott csüggött az ágya fejénél.

Ő azonban szigoruan megtiltotta, hogy erről a mai dörömbözésről valakinek említést tegyenek.

Hanem ettől a naptól fogva mintha kicserélték volna. Magába zárt, buskomor lett; alig lehetett szavát venni. A mit soha sem szokott, ebéd után feküdt le aludni. Az inasa, a ki a földszinten épen az ura háló szobája alatt szokott aludni, azt beszélte, hogy az úr mindig éjfél után felkel csizmát huz s nagy dobogó lépésekkel jár fel s alá a szobában; s néha a szavát is hallani, mintha kérdezne valakitől valamit: mintha kiparancsolna a szobájából valakit. Egy reggel pedig, mikor még az úr aludt, a szobájába benyitó inas a vadászkést az ajtóba furva találta; mintha valakinek utána hajították volna. S az úr rendkivül haragos volt, a miért azt az inas észre vette.

Hanem akkor aztán komolyan kérdőre fogta a felesége s egész szivszerinti nyájassággal kivallatta a férjét, hogy mi történt vele?

– A «czifra asszony.»

– Megjelent előtted?

– Minden éjjel. Mindig ugyanegy órában. Pedig én nem vagyok se képzelődő, se holdkóros. Semmi bünömet sem tudom, a miért valakinek a halottja boszut álljon rajtam. Bántja a büszkeségemet, hogy a babona, a mi parasztnak való, engem is megnyergeljen. De ott áll előttem minden éjjel s nem tudom elkergetni. Ébren vagyok; megmosom az arczomat, s mikor meg akarom törülni, nem veszem észre, hogy az ő halotti köntöse akadt a kezembe, abba törülközöm.

Az asszony megijedt. Azt hitte, hogy ez kedélykórság. De eltitkolta a rémületét. Még derült kedélylyel mondá:

– Óh, ez ellen én igen egyszerü házi szert tudok. Meghivunk a környékből egynehány jó barátot, s a hogy más tisztességes ember szokott tenni: egész éjjel eltarrokkoztok ott abban a te megbabonázott szobádban.

Ez a házi orvosság csakugyan jó prophylacticus szer a kisértetek ellen. Ugyan a tarokkozók is szoktak babonákat hinni: vannak, a kik félnek a «rossz bibicz»-től, a «szurokmadár»-tól (Pechvogel), a kik a harmadik ultimo után helyet huznak, de a «dámá»-tól nem félnek: azt letenni jó. Sőt ismerek olyan tarokk celebritást, a ki négy dámával a kezében kimondta a «szólót». Nem! a czifraasszonytól a tarokkozók nem félnek.

Tehát az történt, hogy a soha nem kártyázó Lomniczy egyszerre csak elkezdett szenvedélyes tarokkistának felcsapni: még pedig az «ugrándozó» fajtából, négy tarokkal, nyolcz szinnel megjátszta a «kettőst», kilencz tarokkal az ultimot, kétféle vulpessel bevágott a solóba, s rekontrázott ötödik vételre. Tetszik tudni úgy-e bár, hogy ezek micsoda dolgok?

(– Hogy ne tudnám? hiszen abból élek.)

– Vesztett is eleget, úgy hogy kezdték «kész-pénz bácsi»-nak csufolni: de hát azzal nem törődött. Kész nyereségnek vette, hogy agyonverhetett egy éjszakát a másik után. Mindig volt tiz-tizenegy összekötött kettős a táblán (tetszik érteni?), úgy hogy reggelig nem lehetett abba hagyni.

Ez hát így ment valami egy hétig.

Egyszer megint hozzá ültek a játékasztalhoz, jól megvacsorálva elébb: csak még a thea volt hátra, a mit egész éjjel fogyasztottak. Lomniczy megint beugrott; kérte a talont. Az osztó egymás után felvágott neki négy dámát.

– Ejnye, bizony ha még egy ötödik dáma volna, azt is nekem adnád! mondá rá tréfálkozva.

Erre a szóra belép az inas, egy tálczával a kezében, azon hoz nyolcz findzsát, a szamovárt, czukortartót, tejszines ibriket, rhumos palaczkot. De ugyanabban a pillanatban az átelleni ajtó is megnyilik, s erre olyan légvonat támad, hogy minden gyertyának a lángja lefelé csapódik s a kártyák szétrepülnek az asztalról. Az inas elordítja magát: «Jézus, Mária, szent József!» S kiejti a kezéből a tálczát, minden porczellánostól; Lomniczy pedig elmeredve bámul maga elé, az átelleni ajtónyilás sötétjébe. Magkapta az «ötödik dámát».

Mind felugráltak az asztal mellől: Lomniczy aléltan hanyatlott hátra a karszékébe; magán kívül volt: le kellett őt fektetni. Éjjel futtattak a városba orvosért.

A jelenvoltak valamennyien mind esküdtek rá, hogy ez valóság volt; az egyik látott belőle valamit, a másik a hangját hallotta, a harmadik valami megnevezhetlen sirbolti dohot érzett; de leghivebb tanu volt az inas, a ki semmit sem szólt, csak a foga vaczogott össze, ha kérdezték, mit látott. Hiszen ok nélkül csak nem dobta el a kezéből azt a sok drága theás edényt.

Ez már több a tréfánál!

A minek annyi ember tanuja volt, annak nagy hamar hire futott. Egész szenzácziót keltett az a vidéken. A ki nem akarta hinni, azt megverték.

Mikor már a közönség kidisputálta magát e rémjelenet lehetősége fölött, fogja magát két fiatal katonatiszt (főhadnagy mind a kettő): «No, majd megfogjuk mi azt a czifra asszonyt»!

Még olyan «czifra asszony» nem volt a világon, a ki egy főhadnagy szobájába büntetlenül be mert volna lépni.

Szabadságot kértek a várparancsnoktól (K.... várában volt a garnizonjuk) egy pár napra. S kihajtattak a nem messze levő Lomniczy kastélyig.

Egyenesen elmondták odajövetelük czélját: komoly dolgot csináltak belőle. Ebben a kisértet históriában valami szemfényvesztésnek kell lenni. Az ujabbkori büvészet olyan tökéletességre vitte már e tudományt, hogy valóságos boszorkányságot űz vele. Spiritisták, lélekidézők mind, vagy szándékos ámítók, vagy professionatus komédiások; hátha van valakinek valami czélja azzal, hogy e kastély urait elrémítse? ők ketten majd rájönnek e kisértetjelenés titkára; csak engedjék őket egész erélylyel hozzá látni.

Lomniczy nem akart beleegyezni; de a neje rávette, hogy engedje a két katona vendégét abban a kisértetjárta szobájában hálni.

Vacsora után a két főhadnagy eltávozott; Lomniczy ezuttal a neje szobájába vonult alvásra.

(Nem állhattam meg, hogy ennél a szónál félbe ne szakítsam az elbeszélő hazafit: «De ugyan mért nem tette ezt hamarább is?»)

– Miért ám? Hiszen én is azt kérdeném nyomban. Nem tudok rá más okot gondolni, mint hogy nem akarta, hogy a kisértet még oda is utána menjen, s még a nejét és a kis fiát is megrémítse. Pedig az oda csakugyan nem ment utána. Nem üldözött az mást, csak azt, a ki ama szobát foglalta el, melyben őt ártatlanul meggyilkolták. Éjfél után egy pisztolylövés csattanása verte fel az alvó kastélyt. Mindenki oda futott a háló szobába, a hol a két katonatiszt hált. Az egyik a pamlagon feküdt, a másik az ágyon. A pamlagon fekvő tiszt mély álmából ébredt fel a pisztolydurranásra, s a golyó által összezuzott fali tükör cserepeinek a hullására. Az ágyban fekvő főhadnagynak még kezében volt a kilőtt pisztoly, s még többször is lőni akart vele: felhuzta, meg elcsettentette, szemei mereven bámúltak a semmibe.

Meg volt őrülve.

(– Uram, ön rettenetes dolgokat beszél itten!)

– Nem én. Csak a mi megtörtént. Annyira megháborodott, hogy meg kellett kötözni. Ugy szállították a várba vissza. Ott hagymázba esett. Gyógyította azt mindenféle doktor; még Bécsből is hoztak le kettőt. De még csak a betegségének a diagnozisát sem tudták megállapítani. Nem hallotta azoknak a kórtüneteknek soha senki hirét. Hatodnapra meghalt. A nélkül, hogy egy árva szóval is elmondta volna, hogy mit látott azon az éjszakán.

(– Kérem: van még ebből a történetből több is hátra?)

– Még két szivarom van, a mit kiszivok, azzal vége lesz. Ezt még meg kell önnek hallgatni.

Az én hajdani czimborám folytatá rendíthetlen nyugalommal a rémmesét.

– Csodálom, hogy nem ismeri ön azt a történetet: hiszen le volt irva a Győri Közlönyben, a hol még a főhadnagyok is névszerint fel voltak sorolva. Az, a ki ily gyászos véget ért, egyetlen fiivadéka volt egy előkelő stájer családnak. Ez eset után még a legskeptikusabb filozófus emberek is azt tanácsolták Lomniczynak, hogy hagyja oda azt az elátkozott kastélyt, legalább egy időre: menjen fürdőre, vagy induljon utazni Skócziába.

– De Lomniczy makacs természetű ember volt: vagy talán vonta valami fátum. Azt mondják, hogy vannak lunátikus emberek, a kiket a holdvilág felcsal a ház tetejére éjszaka, mezitláb sétálni. Ezek sem tehetnek róla. Ámbár minden logika ellen van, hogy egy ember, a ki nem cserépfedelező, a háztetőkön sétáljon: még is ösztönözve érzik magukat ez indokolhatlan eljárásra. Ilyenforma lehetett Lomniczynak az a végzetes vágyakodása, csak azért is megtartani hálószobájául a megölt asszony termét. Nem akart félni. Aztán mitől? Egy semmitől! Egy agyrémtől! Hiszen gyermek az, a ki meg hagyja magát ijeszteni azzal a szóval, hogy «jön a mumus»!

Pedig hát ezuttal épen a gyermekszív volt az, a mi nem ijedt meg.

Említém, hogy Lomniczynak volt egy kis fia, a ki azelőtt, míg a tiszttartói lakban tanyáztak, az apja mellett szokott aludni.

A czifra asszony kisértetregéjét már minden cseléd beszélte: a kis fiu is meghallotta azt, s akkor aztán addig nyügösködött az apja, anyja nyakán, hogy engedjék meg neki, hadd háljon ő a papával: majd ő olyan szépen fog imádkozni, hogy a kisértet nem jön oda; hiszen benne van az imádságban: «Ne vigy minket a kisértetbe!» míg engedtek az okos gyermeki beszédnek, s Lomniczy magához vette éjszakára a kis fiát az ágyába.

És attól fogva nem háborgatta őt a czifra asszony.

Ugy ébredt fel, azon az oldalán fekve reggel, a melyiken este elaludt. A kis gyermek karja a feje körül füződött, fejecskéje a vállán feküdt: kölcsönadta az apjának az álmát.

Hát nem szép költői gondolat ez, barátom uram! A kisértet egy nő. Mindenkit üldöz, ijesztget, öldököl erős férfiakat; hanem a mikor egy kis gyermeket lát maga előtt, akkor megenyhül a haragja. Ha fölkel, odajön éjféli órában, rátakargatja a kis alvóra a lecsuszott paplant, megcsókolja és odább lebben. Ezt ön így irná meg úgy-e, ha valami románczot csinálna belőle? A női gyöngédség még a kisértet szivét is uralja.

Hanem hát ez csak poézis, a mit a valóság meghazudtol.

… Ejnye, de imfámis rosszul ég ez a szivar; pedig kiállítási specziálitás. Megengedi ön, hogy egy másikra gyujtsak?

No hát a hogy mondom: a valóság meghazudtolja a poézist. A kisértetnek nincs irgalmat érző szive: nincs nála gyöngédség, kegyelem, kiengesztelődés. Negyvenedik napjára az első megjelenésnek reggel halva találták Lomniczyt az ágyában. Vérömlés ölte meg, mint Attila apánkat.

(– S ön ezt nevezi valóságnak, a mely a poézist meghazudtolja?)

– Igy történt; ezen módon. Ezt én bizonyára nem most találtam ki az ön szórakoztatására, sem pedig a rosszul égő szivarom miatt elkeseredésből. Halva találták a derék, erőteljes férfit az ágyában. Hiszen nagy hire volt annak! Ólomkoporsóban vitték a hulláját haza az őseihez sárosi sírboltjába: ott aluszsza örök nyugalmát. Az özvegye egy napig sem maradt tovább a kastélyban, rögtön összepakolt, a kis fiával együtt felköltözött Bécsbe; a jószágát áruba bocsátotta s mihelyt vevő akadt rá: azt sem kérdte, kicsoda-micsoda? aláirta a szerződést: a többit az ügyvédjére bizta. A kastély egészen ingyenben maradt az új birtokosnak.

– Az uj birtokos – valljuk meg igazán – egy bécsi bankár volt. Éktelen gazdag Dárius ember. A ki csak úgy komázik Szerencse istenasszonnyal. Ezeres bankóval gyújt szivarra. Azt mondják, hogy Bécsben az volt a legnagyobb gyönyörűsége, hogy a pénzestárczáját a külső kabátzsebébe dugva, belevegyült a kohlmarkti sokaságba s aztán nagyon mulattatta, ha a tárczáját kicsenték a zsebéből. Hires volt a börze manövereiről. Egyszer haussera, másszor baissera dolgozott. Először meggründölt egy nagy vállalatot, aztán lánszirozta, tovább pusszirozta, végre konterminozta s így nyerte a milliókat. Tudott is velök élni! Nagy Lebemann volt. Az Opera komikban ő tartotta az egyik proscenium-páholyt, a melyikből fölfelé kell nézni a szinpadra. A leghiresebb bolondságokat ő rendezte. Hagyjuk neki azt a nevet, hogy «Lebemann Alfréd».

Ez vette meg a szép bántódi birtokot.

Én bizony megvallom igazán, hogy nehéz szívvel látom, mikor egy-egy ősi magyar család jószága a másik után gazdát vált. Tudom ugyan, hogy abból az idegenből is jó hazafi lesz időjártával; de csak még is nehezen esik hozzászoknom, hogy a mit őseink lóháton, karddal és kopjával a kezükben meghódítottak, azt a földet az idegen paruplival a kezében ragadja el tőlünk. Azonban utólag még is jól esett, hogy így esett; a bécsi bankár ezt a birtokot is csak spekuláczióra vette: rögtön parczellázta, harmincz évi törlesztésre elárusította; én is úgy jutottam belőle egy kétszáz holdas taghoz; de én hála Istennek, az első esztendőben kifizettem az egész árát; akkor nagy termés volt: tizenkét forintos buzaár, nem tartozom senkinek. Hát nekem, meg több apró gazdáknak egész javunkra vált az a birtokcsere. Lebemann bankár nem tartott meg a birtokból magának egyebet, mint a kastélyt meg a hatszázholdas parkot és vadaskertet. Az nem kellett senkinek. Hét forint luxus-adó a parktól holdankint; no köszönöm szépen. Ő azonban megengedhette magának ezt a költekezést; mert ezen az üzleten is nyert száz perczentet netto.

Aztán meg más öröme is volt benne.

Ő is tudta azt jól, hogy ehhez a kastélyhoz micsoda kisértetes hagyomány van fűzve: épen ez csiklandozta az inyét szörnyűképen.

Itt, a kisértetek elhirhedett tanyáján tartani egy nevezetes dáridót. Ennek van valami pikáns zamatja. Egy olyan lakomát, a melyen száz arany egy kuvert; van minden: csemegék, a melyeket esznek, és csemegék, a melyek maguk is esznek. Tizenegy bonviván gavallér jött le vele Bécsből: mind válogatott sportszmenek és börzebárók. És tizenkét elegáns hölgyecske a balletkarból a szimmetria végett.

Hej, ha ön olyan szépen tudna ilyesmit leirni, mint azok a franczia regényirók, a kiket mi olyan kedvtelve olvasunk ott falun (mikor a feleségünk nem látja), – ez volna az igazi tárgy.

Egy orgia a kisértet tanyáján!

Ezekkel tessék megküzdeni madám «czifra asszony!» Ezzel a féktelen vihánczoló csoporttal, mikor a kiivott poharaikat a falhoz verik s úgy hivják a kisértő szellemet: «Ide hozzánk! szép asszony a tulvilágról! Itt van egy üres szék, itt egy tele pohár a te számodra is! Igyál, mulass, kaczagj velünk! Tanulj élni! Éljen a kisértet!»

Az óra tizenkettőt üt. Az ajtó megnyilik. A lármás had elnémul, de a következő perczben még nagyobb vihongásban tör ki; hisz az éjféli kisértő nem suhanva közelgő rémszellem, hanem a bizalmas komornyik, ki az urának ezüst tálczán hoz egy táviratot.

Távirat! Éjfélben? Azt bizony K... városból hozta egy lovas staféta. Nagyon sürgős lehet. Bécsből érkezett, gyors továbbitás utasítása mellett.

Alfréd úr engedelmet kért a vidám társaságtól, hogy egy perczre a szobájába vonuljon a kapott táviratot elolvasni.

– No, csak el ne kapjon a czifra asszony odabenn! – kiáltának utána a dőzsölők gunyolódva.

Tizenegy pár ott maradt a tivornya-teremben, a tizenkettedik fele, a magányosan hagyott bacchansnő, nem tehetett okosabbat, mint hogy a többiek mulattatására felugrott az asztal közepére s szilaj merészséggel lejtette a pohártánczot, a mivel a dobzódókat még frenetikusabb őrjöngésbe hozta.

Egyszer aztán a mámoros zsivajt egy csattanó dörgés szakítá félbe.

A pisztolylövés a bankár hálószobájából jött.

Mi volt ez?

A hölgyek egyszerre ijedten huzódtak egy csoportba, nagy kendőikkel takargatva ludbőrző tagjaikat: a férfiak szájában is elakadt a dal.

– Ejh, mit? kiálta közülök a legbátrabb. Alfréd most meg akart bennünket tréfálni.

Azzal odarohantak kaczagva a hálószobájába.

Ott aztán abbahagyták a kaczagást.

Lebemann Alfréd ott feküdt az ágy előtti medvebőrön elnyúlva, keresztül lőtt fővel. Jobb kezében a revolver, baljában a távirat.

Felvették a táviratot s a következőket olvasták belőle.

«Seeschiffart maga után rántott minden vállalatot. – Általános panik! Krach! Holnap másfél millió differenczia fizetendő. Pénztáros kasszával elszökött.»

De ezzel ugyan a többi tizenegy uraság is meg volt lőve.

Ezzel a szóval az ő papirváraikat is szétfujta a szél.

Egyszerre kiment a mámor valamennyinek a szeméből. Nem kellett már nekik szép leány csókja; se esszbukéval kevert pezsgő; orczátlan dal, csábító táncz; futott valamennyi ki a kastélyból, felverni a kocsist álmából: – fogatni, vágtatni a legközelebbi vasuti állomáshoz. A dévaj hölgyek is siettek felkapkodni, ki mit talált az útiköntöséből, hogy itt ne felejtsék őket; a Sachertól hozott pinczérek sebtén takarították össze az ezüstnemüt és porczellánt: reggelre üres volt a kastély. Csak az agyonlőtt uraság maradt ott a czifra asszony szobájában, egyedül, végig nyúlva a padlón, a míg este felé előkerült a szolgabiró, meg a törvényszéki jegyző, hogy felvegyék az esetről a protokollumot.

No hát ki tudta seperni a kastélyból a «czifra asszony» az egész bacchanált, úgy-e?

Ez pedig olyan igaz történet, mint a milyenről csak valaha szolgabiró protokollumot vett föl s rányomta a pecsétjét.

Nem hiába mondja Göthe (vagy nem Göthe mondja?), egy szóval egy okos német, hogy: «Sok dolog van még a világon, a miről a bölcsek nem is álmodának».

… De már csakugyan nem szívom tovább ezt a szivart, mert úgy büzölg, mint a tőzeg; pedig «Cuba flór» volna.

A többit, a mi a kastélylyal történt azóta, három szóval elmondhatom.

A krach, tetszik tudni, teljes mértékben beütött. Nekem, hála Istennek, nem volt egyéb papirosom, mint egy pár magyar dunagőzhajózási, egy pár bajai kiházasítási, egy nehány tisza-tűzkárbiztosítási, öt darab balaton-boglári gőzkompozási részvényem. Azokkal a kerti filagoriám belsejét igen szépen kitapetiroztam, a couponjaikat pedig czigarettnek használom; hanem azok a szegény Lebemannok bizony mind Sterbemannok lettek, a kik ott a «czifra asszony»-t inzultálták.

A kastély és a park kótyavetyére került. Potom áron vette meg egy spekuláns. Valami spiritusfábrikáns.

Ez aztán prakticze fogott hozzá a kisértet kiküszöböléséhez. Az egész kastélyt átalakítá szeszgyárrá. A nagy parkot pedig kivágatta: eladta ölfának; a telket köles, burgonya és tengeriföldnek használja, abból főz spirituszt.

És így jelenleg a szellem ellen küzd a szesz: az egyik spiritus ellen a másik spiritus.

De meglássa ön: (kivánom, hogy rossz próféta legyek) az a felingerelt kisértet még ennek a spiritusznak is ki fogja törni a nyakát.