Part 21

Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy kurta korcsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel, tormával a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy pisztolyt esténkint = 2 deci). Én még akkor nem ismertem a bornak az ízét. Orlay Soma a festő és Várady Tóni is velünk voltak.

«Navita de ventis.» A hajós a szelekről beszél. Visszatértünk az én «Czifra asszonyomra». Vajjon csakugyan kiadja-e Frankenburg? Ha az nem, majd kiadja Vahot Imre. De hát ha ennek sem fog kelleni.

– De már arra fogadok, hogy ki lesz adva a novellád! hatalmaskodék Petőfi; Orlay és Várady hallgattak.

– Én azt sejtem, hogy nem lesz belőle semmi.

– No hát fogadjunk.

– Egy millióba.

– Az sok lesz.

– No hát még többe. Ha te veszted a fogadást, megeszel egy tányér csigát s megiszol egy itcze ürmöst.

– Ez nekem annyi, mint a halál.

– No hát tégy ellenébe te, a mi ezzel fölér.

– Tehát, ha te veszted a fogadást, akkor te lefordítod németre a «Három alma, meg egy fél»-t.

– Hiszen te gyilkos, uzsorás vagy! Ez nekem kettős halál.

Felcsaptunk a fogadásra.

Rám nézve az a jó volt benne, hogy én akár megnyerem, akár elvesztem a fogadást, mindenképen nyertes maradok.

Másnap délben a Pillwaxban találkoztunk egy fekete kávénál.

Egy derék franczia nyelvmester, monsieur Rayée is oda szokott közénk ülni; egész Budapesten nagy tiszteletben részesülő alak. Akkor még szép fiatal ember volt.

Petőfi bemutatott bennünket egymásnak, s rólam így szólt:

– Ime, az igazi franczia író a magyarok között.

Ez volt ő nála a non plus ultrája a magasztalásnak.

Monsieur Rayée megigérte, hogy a mint a «Czifra asszony»-om megjelenik, azonnal le fogja fordítani francziára a Journal des Demoiselles számára.

Kezdtem kétségbeesni a szerencsém fölött.

No de van róla gondoskodva, hogy a fák ne nőjjenek az égbe.

Még hátra volt egy nagy faktor az írók pályafutásában.

Hátra volt a censor «typis admittitur»-ja.

Hátha kitörli a censor az egész novellát?

De hisz az tiszta lehetetlenség. Hiszen nincsen abban se politika, se vallás, se közerkölcs ellen semmi.

És mégis megtörtént.

Egy reggel a szokottnál is mogorvább arczczal ront be a szállásomra Petőfi, sarkig kivágva az ajtót, s elkerítve a Miatyánkját annak a censornak: «Itt van ni! Kitörülte a lapból az egész novelládat».

– Már most mit csináljunk?

Petőfi erre ezt tanácsolá:

– Eredj oda a czenzorhoz s beszélj a fülével.

– Hogy hivják azt a czenzort?

– Resetának hiják. Csodálom, mert külömben olyan derék, becsületes ember, nekem mindent elnéz: hogy ha valamennyi czenzor mind forró kénköves fürdőt kap is a pokolban, ennek az egynek hideg douchet adnak felülről az enyhítésére. Nem tudom, mi lelte ez uttal?

A jó öreg Reseta csakugyan megörökítésre méltó derék ember volt. Megkövesült bureaukratasága daczára még is derék, szabadelvü és hazafias érzelmü férfi. Ha természetemben volna a poétázás, a petrificált fához hasonlítanám, mely fa létére szikrát tud adni, mint a tűzkő. És mindenek felett nagy oltalmazója volt a fiatal iróknak. Mindnyáját tegezte.

Nálam különös joggal tehette azt, mert még se bajuszom, se szakállam nem volt.

Mikor beléptem hozzá s elmondtam neki, hogy ki vagyok és mi járatban vagyok, letette az egyik szemüvegét, feltette a másikat; az egyikkel betüt, a másikkal emberképet szokott nézni.

– Hiszen te nagyon fiatal ember vagy; mondá szemrehányással rokon hangon.

– Azt nem tagadhatom.

– Aztán kálvinista is vagy.

– Azt hiszem és vallom.

– És végül szabadelvü is vagy?

– Azzal meg dicsekedem.

– No hát, édes ifju szabadelvü, kálvinista barátom, hogy tudtál te egy ilyen kisértetes história leirására tollat venni a kezedbe? Hát azért adta neked az Isten a talentumot, hogy babonát terjeszsz vele? Nemde, nem az-e a ti feladatotok, fiatal költőké, hogy a világosságot sugározzátok az egész népre? S te a helyett a sötétséget akarod sűríteni? Hisz a kik a te rémes históriádat elolvassák, mind lunatikussá lesznek tőle! Hát álmoskönyvet, csiziót akarsz te a közönségnek szerkeszteni? Pokolbeli viziókkal traktálod te a hivő népet?

Mint a kovácspöröly, úgy hullott a fejemre a czenzor minden szava.

Megpróbáltam magamat gyöngén mentegetni, felhozva, hogy hisz ez csak költészet.

– Annál rosszabb, mert a költészet varázsa alatt behizelegteti a balhitet a szivekbe.

Még egy paizst emeltem föl a védelmemre.

– Hiszen hasonló munkákat Dumas Sándor egész kötet számra irt: a «Mille et une fantomes» czim alatt.

No ezért aztán tökéletesen porrá tört Reseta bátyánk.

Fölugrott a székéről s az asztalán heverő irásokra ütött a tenyerével: azt hittem, hogy mindjárt megesz.

– Micsoda? Hát te Dumasra hivatkozol? Hát nem tudod, hogy azt a jezsuiták fizették meg azért, hogy az «Ezeregy kisértet» könyvét megirja? Hát ez a te mintaképed? Hát te is Loyola Ignácz zsoldjába szegődtél?

Én a sárga földig voltam legázolva; ha nem szégyenlettem volna, sirva fakadtam volna.

Minden további szó nélkül kértem vissza a kéziratomat, s dugtam a karbonári köpenyem alá.

Ekkor aztán a derék öreg úr megszánt; (mert áldott jó szívü ember volt). Utánam jött, megállított az ajtóban, megfogva a köpönyegem vitézkötését.

– Ne vedd ezt a leczkét nehéz szívvel; édes öcsém. Nem árt az neked. Fordíts te hátat ennek a nyavalygós, tulvilágban járó ábrándoknak. Hagyd te ezt a franczia romantikusoknak. Keresd te másutt az eredetiséget. Irj azokról, a mik valósággal itt vannak körülöttünk: a magyar élet eleven alakjairól, a kikben van hus, vér, igazi érzés, tréfa és komolyság! Maradj te a földön; ne járj te se égbe, se pokolba; meglásd, hogy jobban oda találsz, a hova törekszel.

Ezzel bocsátott el: soha sem felejtem el a szavait.

Még soha nagyobb fiaskót nem csináltam, (pedig elismerem azoknak szép számát), mint az én «Czifra asszonyommal». Hanem aztán meg volt bennem az a démoni valami, hogy a mi nagyon fájt, az egyuttal nagyon felizgatott.

A legelső leczkének a hatása alatt neki ültem, s addig ki sem jöttem az odumból, a míg meg nem irtam a «Sonkolyi Gergely»-t.

Ezt aztán kiadta Fankenburg igazán, pompásan is dijazta. Petőfi sokat nevetett rajta (pedig hej, de ritka madár volt nála a kaczaj) s Reseta bátyánk megdicsért érte, mikor az utczán összetalálkozott velem. A nyájas olvasó ezt találja az összes munkáim elején, mint Numero 1-et.

Csak azután, mikor az uj megszületett, fogtam hozzá a korábbi szülött eltemetéséhez.

Valóságos temetés volt biz az. Az első szülött takarítása. Előttem volt a nyított kemencze szája s abba egyenkint hajigáltam bele a meggyujtott lapokat. «Ti a sötétséget akarjátok terjeszteni? No, hát támaszszatok világosságot! Égjetek el! És azután elnéztem, hogy zsugorodnak az elégett lapok egymás fölött, vándorló szikrák, mint tüzférgek, hogy tekeregnek bennök még sokáig; mintha az elüzött démon keresné még a maga eszméit.

Utóljára kivettem az elégett iráshalmazból egy reszkető lapot; a tenyeremre tettem, a fekete lapon még csillámlott a betük sora a tinta érczfényétől. Megpróbáltam, hogy el lehetne-e azt még olvasni? El lehetett. Volt benne valami gondolat, a mit nagyon megsajnáltam. Talán egy köny is esett a hamvadt lapra. Ráfujtam: elrepült.

S ezzel be volt fejezve a gyászszertartás.

Az én szellemi első szülöttem porrá és hamuvá lett szépen.

Porrá és hamuvá lett azóta sok más is.

A két lapszerkesztő, a ki az első munkáim kinyomatta; a czenzor, a ki kitörülte; a jó barátok, a kik mulattak rajta, a kritikus, a ki leszidott érte, mind por és hamu már.

A kedélyes táblabiró, a ki az eszmét adta hozzá, a tiszttartó, a ki félt a közzétételétől, a grófok, a kik megharagudhattak volna érte: mind por és hamu már.

Maga az az emlegetett kis leány, első álmom, a kire gondoltam, mikor az első munkám írtam, mit fog rá mondani? Régen por és hamu.

És az a lelkemhez nőtt jó barát, a szabadság leghivebb dalnoka, az óriás valamennyiünk között, az is por és hamu.

És utána és körüle egész nemzedékei az isteni szikrától átvilágított dicső sziveknek: irók, tudósok, költők, æszthetikusok – por és hamu.

Valóban, ha a sok fényes por, a mivel ez a föld-teke már be van burkolva, elkezd tündökölni, úgy ez a mi kis planétánk a csillagos ég-ürben önfényétől ragyog.

*

Hanem a sok közül, a mi porrá, hamuvá lett, egy mégis feltámadt, a kire legkevesebb szükség volt, s ez az én novellám.

S itt kezdődik már most a valóságos igazi elbeszélés, a mit a czim igér; mert a mit eddig elfecsegtem, az mind csak előljáró beszéd volt.

Hogy el ne felejtsem: – ebből a gyászos történetből a szomorú nyereségem az volt, hogy a fogadást megnyertem és így Petőfi kénytelen volt a vesztett fél kötelességét teljesíteni: lefordítani a magyar népdalt németre. Meg is felelt gavallér módra tartozásának.

A műbirálók és irodalomtörténetirók iránti kedveskedésből ide iktatom az eredetit a fordítással együtt.

«Három alma, meg egy fél! Kérettelek, nem jöttél, Ha nem jöttél, ott vesztél, Lányok anyjává lettél. Hej, huj! Nem bánom! Nekem is van virágom, Hej, huj! Leszakasztom a nyáron.»

Drei Aepfel und a halber, Liess dich rufen, kamst nicht her; Bist nicht kommen, bliebst dahaam: Bist geworden so Fra-maam. Hej huj! meinetwegn! Hab ich auch a Bluml gsegn: Hej huj! Sommers thu ichs pflücken pflegn.

De olyan szép volt ez a német vers, hogy még Kertbeny is irigy volt rá.

Hajh, boldog Isten, de sokszor eldaloltuk ezt a német verset magyar nótára, a mikor nagyon el voltunk busulva, aztán hirtelen jó kedvet akartunk magunknak csinálni: sötét, csunya, zivataros idők jártán, magányos oduinkba internálva, a mikor az volt a közös jelszó, hogy «czudar a világ» – hanem azért «hej-huj! meinetwegn! hab ich auch a Bluml gsegn, hej-huj, Sommers thu ichs pflücken pflegn», hát akkor muszáj volt egyszerre szivszakadva kaczagni minden embernek.

Mondok valamit! Azt hiszem, hogy azon a mezőn, a hol az eltünt költőt keressük a zöld pázsit alatt, mikor tavasszal a kikiricsek kidugják a fejeiket a fű közül, valamennyinek be van zárva még a kelyhe, ha olyankor valami ismerős hang rákezdené: «hej-huj! meinetwegn!» hát akkor egyszerre egy három lépésnyi területen valamennyi kikirics mind nevetésre nyitná fel a kelyhét. – Arról megtudnók, hogy ott játszsza a bujósdit «ő».

*

Hajh-hajh!

De régen volt ez már.

Tavaly az országos kiállítás alkalmával, a hiuság ördöge rávett, hogy kiállítsam az összes munkáimat. Megtelt velük egy egész könyvtár.

Ha a születésem napján megmutatták volna azt a sok tiszta papirost, a mit nekem majd mind tele kell irnom, bizony azt mondtam volna rá, hogy: «Visszaszületek!»

Így azonban, miután már megvan, hát csak megnyugszom benne. Maga az idő szerinti osztályozása az eredetinek, a nyelvek szerinti a fordítottaknak két napi munkát adott magamnak, de aztán mikor meg volt, én is azt mondtam, a mit a székely atyafi mondott, mikor elkészítette a portája előtt a szép nagy tanórkaput, czifra bálványforma zábéval, zászlókopja bunkós végű léczekkel, kiugró galambbúggal, arra kifaragta a saját maga csinálta kegyes mondókát ékes kezdőbetükkel, végre be is festette, kék, zöld, piros és sárga festékkel, nem kimélve tőle a tulipánt, gránátalmát és szekfüvet; akkor aztán megállt a müve előtt nagy elégedetten: «Sok ez egy embertől!»

Hát a mint ott állok, az átelleni orgonának vetve a hátamat, megbök valaki könyökkel oldalba. («Köszönöm.»)

– Ugyebár, ön a szerző?

– Én biz az, Isten bocsássa meg!

– Ráismertem arról a rézszobráról ott a szekrény tetején.

– Az nagyon hasonlít hozzám.

– Jobban, mint ez a kis portrait itt az üveg alatt.

(Negyvenkét év előtt festettem azt magam tükörből.)

– Pedig én akkor is ismertem ám önt igen jól. Jókat mulattunk együtt hajdanában.

Csak akkor kezdtem figyelmesen szemügyre venni diskuráló társamat. Alacsony tömzsi alak volt; ránczos képe olyan szinű, mint a kordovány, hanem egészséges pirossággal lazurozva, apró fekete tatárszemei azzal a hamis hunyorgatással csakugyan emlékeztettek rá, hogy szurkáltak felém valaha. Tudom is én, hol? Csavargó életem folytán ezer irókollegával, kétezer képviselővel, négyezer honvéddel, nyolczezer tisztelt választó polgártárssal lettem per tu pajtás; nem vagyok én Gyula császár (talán Julius Cæsar? corrector), hogy egy egész hadsereget a fejemben tartsak. Aztán negyven nem tudom hány esztendő mulva.

A tisztelt barátom izzadt a nagy sokaságban, annálfogva a kezében tartotta a kalapját; a feje egészen kopasz volt, egész orographiát lehetett rajta tanulmányozni, csak a homloka elején volt egy tincs megátalkodott haja, azon kivül egyik fülétől a másikig egy keskeny sövény, mintha hátrafelé kötötte volna fel a pofaszakállát, a mit elől leborotvált. Valószinüleg ez is másként volt hajdanában.

– Hát bizony sokat össze tetszett irogatni azóta! mondá az én barátom, olyan hangon, hogy dicséretnek is vehettem, meg szemrehányásnak is. Hanem hát még sem teljes a gyüjteménye.

– Nem gondolnám.

– De én bizonyosan tudom. Hiányzik belőle valami. No találja ki, hogy mi? Még azt sem találja ki? Segítsek egy kicsit? Hát a legelső munkája. Bizony talán már a nevére sem emlékezik? Hát a «Czifra asszony».

Erről a szóról aztán egyszerre a fejembe villámlott a neve az én régi ismerősömnek.

– Hisz ön az én Szepi barátom, a kivel hajdan Bántódon…

– Igen, igen! kapott a szavamba nevetve, a tiszttartóéknál. Szegény az is meghalt, a fia patikárius lett, mégis meghalt.

– Ön pedig akkor doktor volt, a ki – pegazusokat gyógyított.

(Nem akartam azt mondani, hogy lódoktor.)

– Az voltam, de felhagytam vele. Egy kis örökséget csináltam. Jószágot béreltem ki, volt egy kis szerencsém, most magam ura vagyok; szereztem egy kis birtokot, adósság nélkül.

– No ennek örülök, bár én is azt tettem volna. Hát a falsche Catalanit énekli-e még?

– Van eszemben. Hiszen olyan a hangom, mint a repedt fazéké.

– Hát ha ráér, látogasson meg. Nagyon fogok rajta örülni, ha a régi boldog gyerekkorunkról előhozakodhatunk. Teringettét! De szép fiúk voltunk akkor mind a ketten, mikor vis-a-vis tánczoltuk a franczia négyest.

– Külömben is be akartam önhöz rontani. Nem jöttem üres kézzel. Hoztam valamit az ön számára, a minek ön nagyon meg fog örülni. Nem találja ki?

El nem tudtam gondolni, mit hozhatott nekem, a mit én olyan nagyon szeretek, faluról? talán barabolyt, vagy csíkot; ezeket Pesten nem lehet kapni, pedig én nagyon szeretem.

– Hahaha! nevetett, mikor bevallottam az élhetetlenségemet. Hát azt, a mi önnek hiányzik az összes művei közül: a «Czifra asszony-t!» Nem emlékszik már rá, hogy én tisztáztam le, s az eredetit magamnál tartottam?

Boldog Isten! Ez az ember negyven év óta tartogatja bebalzsamozva azt a halottat, a kit én magam elégettem.

Csakugyan kiváncsi voltam rá, megköszöntem a barátságát s megmondtam neki az órát, a melyen életveszedelem nélkül be lehet hozzám jönni, (a ki más időben jön, annak hátrakötöm a sarkát) s azután nem beszélhettünk egymással többet, mert rákezdtek orgonázni, hogy az embernek még a foga is vaczogott bele. A nagy orgona volt a tőszomszédom.

Másnap a bizonyos órában ott volt nálam az én régi jó barátom.

Elhozta azt a bizonyos kéziratot. Szép bőrtok volt a számára készítve, nagyon megbecsülte a tulajdonos. Láttam az orczáján, milyen nagy áldozatot cselekszik, a mikor ezt nekem visszaadja. Feltettem magamban, hogy nem fogadom el az ajándékát. Hanem azért mégis kiváncsi voltam meglátni az «első szülöttemet» halottaiból feltámadva.

Akkor még jó becsületes merített papirra irtunk, a mi nem fakul meg olyan hamar, nem törik, nem mállik, még a tinta sem veresedett meg rajta. Olyan volt, mintha tegnap irtam volna.

Ugyanazok a selyembogártojásforma betük, a milyeneket most irok, azok a sürü, egyenes sorok. Hanem a tartalom egészen idegen rám nézve. Úgy olvashatom, mint valami idegen munkát. De a míg olvasom, lassankint visszatér minden körülmény az emlékezetembe. Látom a szobát, a miben tanyáztam, az ócska képeket a falakon; s eszembe jut, hogy ennél a szónál az éji őr hány órát kiáltott.

– Vissza fogom én ezt önnek adni, kedves barátom; látom, hogy becsben tartja. Rám nézve ez a munkám meg van halva. Elégettem.

– De pedig nem azért hoztam én ezt önnek, hogy ezt is elégesse, hanem hogy irja meg a folytatását.

– A folytatását? kérdém elbámulva.

– Azt bizony. Mert a mi eddig itt van, az csak fantázia, de a mi ezután következik, az igaz történet, és az túlmegy a legvakmerőbb költői képzelődésen is. Azért jöttem ide, hogy azt önnek elmondjam. Ráér meghallgatni.

– Óh kérem! Soha sincs nekem semmi dolgom.

– Szabad rágyujtanom?

– Szabad. Csak arra kérem, hogy mikor nem szíja ön azt a patkányfarkat, ne tegye ide mellém, mert mikor a holt szivarnak úgy magában vékonyan szálldogál föl a lelke, attól jobban félek mint a kisértettől.

Az én barátom kényelembe helyezé magát és hozzá kezdett.

– A bántódi kastély már azóta a negyedik kézen járja. Igazán mondom, soha sem láttam még vándorló kastélyt; ez az. Nincsen maradása, mehetnékje van. Ugy változtatja a gazdáit, mint a kikapó asszony szeretőit. Azt még talán tudja ön, hogy a legutolsó Palárdy gróffal mi történt? Nem tudja? Hisz az is tragikus dolog. Mikor az öreg gróf meghalt, a fiatalra egészen tehermentes szép birtok szállt. Volt ugyan magának szép csomó adóssága, de azokat még az apja életében (mint kiskorú) revocálta. (Zárjel között mondom: ön, mint honatya, keresztül vihetné az országgyülésen, hogy a kiskorúság harminczöt esztendőre megnyujtassék, az ország egyszerre ranzsirozva lenne.)

A fiatal gróf, a mint az örökségét átvette, azon kezdte, hogy megházasodjék. Valami németországi princzeszt talált magához méltónak. A menyegző előtt lejött Bántódra a kastélyát lakályossá tenni; oda akarta hozni az ifju menyasszonyát a mézes hetekre. A nászutazás Olaszországba épen abban az időben nem volt ajánlatos. Tetszik tudni: «1848». Többet nem mondok. «Kennst du das Land, wo die Granaten blühen?» De nem granátalmák, hanem az égő granátok. Azoknak épen akkor volt a szüretje. Itt Magyarországon meg minden in dulci jubilo volt. A pesti revoluczió! Tetszett benne résztvenni. Paraplui alatt. – Kérem! Nagyon jól tette, hogy megkimélte az életét. Az a másik bolond is – pardon – akarom mondani, az az egyik bolond is jobban tette volna, ha megtartja magát az utókornak, s irja nekünk ma is a szép verseket, mintsem hogy ott áll a pesti dinnyepiaczon rézlábon, rézköpönyegben, s integet rézujjakkal a vásárosoknak, hogy itt kapni a jó cserhajút! – De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, visszatérek a bántódi kastélyhoz, a melyet az ifjú gróf pompásan berendezett, Bécsből hozatott uj butorokkal, rangjához illő kényelmet otthonosítva meg az ősi lakban. A sok ócska retyemutyát felhordták a padlásra. Külön lakosztálya volt a princzesznek, külön a grófnak; az utóbbi igen egyszerű, de mégis izléses bútorzattal; a felesége hálószobájában selyemmennyezetes nyoszolya, a magáéban jegesmedvebőrrel bevont kerevet. – De soha abban a selyemkárpitos ágyban a grófné nem hált; a gróf is csak egy éjszakát töltött a jegesmedve bőrön. Másnap korán hajnalban, senkinek annyit sem mondott, hogy «köszöntetem a plébánust», kocsira ült, ott hagyott kastélyt, jószágot, szép menyasszonyt; csak nagy tudakozódás után jöttek rá a jószág- és jogigazgatói, hogy beállt néma barátnak valami trappista kolostorba.

Könnyű volt kitalálni az okát. Ő is áldozatul esett a családi rémhagyománynak. Neki is megjelent a czifra asszony. Ezzel az egész lényéből ki lett forgatva! Azt hitte, hogy e lélekjelenés után hat hétre meg kell halnia. Ezt az időt sietett felhasználni bűnbánással, testsanyargatással és éjjeli imákkal. A legkegyesebb carthausi lett belőle. A hat hét azonban elmult, meg is szaporodott s a grófon csak nem fogott az ősi átok: szépen életben maradt. – Azonban a családi hagyomány szerint a «czifra asszony» boszuállásának vannak stádiumai. Ha a megjelenése napjától hat hétre nem hal meg a választottja, úgy várhat a halálra hat hónap mulva. Prolongál neki. S ha még akkor sem váltja be a fenyegetését, akkor következik a hat esztendő. De ez az utolsó terminus. Ez aztán olyan, mint ha a financzdirekczió mondja, hogy «fizess!» – A gróf megunta a kolostorban várni be a hat hónapot, levetette a barátruhát, visszament az ezredéhez, a hol eddig szolgált (kürazér volt) s aztán verekedett odalenn az olaszokkal, később ellenünk is, elég alkalma lett volna meghalni, de biz a hat hónap is elmult, s a fatalis terminust átugrotta megint. Se kard, se golyó nem fogott rajta. Most már aztán igazán türelmetlen kezdett lenni. A hat esztendei időt nehéz végig várni helyben ülve. Elkezdett futni a világba. Elment Grönlandba jegesmedvéket vadászni, bekóborolta Afrikát mind a három oldalán, felmászott a Himalayára, körülkerülte a földet; az emberi nemzet mindenféle szinü asszonyait tanulmányozta anthropologice: (úgy hiszem koponyaméreteket vett fel róluk) – haza a tiszttartóinak csak annyit irt, hogy hová küldjenek utána pénzt, de sokat! hogy honnan vegyék? az az ő dolguk. Végre aztán emberevők közé jutott a hatodik év vége felé, s azok megették.

– Ah! kiálték fel, hihetetlennek találva a befejezést.

– Meg azok! Megették csizmástul. – Úgy szokták azok a kannibálok – ott Homburgban. Még akkor virágzott ez az anthropophagusok nemzete. Több embert megettek ezek, mint a Fidzsi szigeti karaibok. – Ez is halál. – Csunya halál. Mikor egy hajdani milliomosnak holnapra nincs mit ennie. – Én ott voltam a temetésén. – Mikor a jószágot elárverezték. – Mert az ám a legszomorubb temetés, mikor a halott fölött dobszó prédikál. – Pontban azon napon történt meg, a melyen hat év előtt a gróf ott hált a kastélyban. Azóta ő meg van halva. Kisért ugyan itt-amott, de fél is tőle minden ismerőse, mint a vámpyrtól. Mert az az igazi vámpyr, az a félelmes kisértet a kit ha meglát az ember, keresztet vet – nem magára – hanem a bugyillárisára: «Jaj, itt jön az a kósza lélek, a ki engem megfog, s addig el nem ereszt, a mig tíz forinttól száz forintig meg nem szivattyuzott.»

– No ez még eddig nem borzasztó történet.

– Majd az lesz mindjárt, csak elébb hadd gyujtok másik szivarra.

Égett már, s adta a füstöt. (T. i. a «patkányfark.»)

– No hát, a ki megvette a hivatalos kótyavetyén a szép Palárdy birtokot, egy fiatal, derék magyar földbirtokos volt, a kinek a bevezető jellemzésére elég annyit mondanom, hogy «akkvizitor» volt. Kérem! Magyar – fiatal – gavallér – földbirtokos – és vagyonszerző! Unikum! Az ősi birtoka odafenn volt a Kárpátok között, a hol mindig fúj a szél. Fiatal nejének nem tett jót a havasok levegője, azért vásárolta meg ezt a mi sikságunkon fekvő birtokot, a hol az ember magától a levegőtől meghizik.

Szép daliás férfi volt maga is, a felesége is egészen hozzá illett. Ő maga barna-piros Attila-ivadék, a neje szőke, lengyel hölgy. Volt egy kis hat esztendős fiuk, a kit imádtak. Hajnalig mindig az apjánál aludt a fiú, akkor az apa felkelt az istállókat sorba járni, a béreseket felköltögetni, arra meg az anyjához ment a kis fiú tovább aludni. Igy volt náluk felosztva a szeretet.

Megjegyzem, hogy a birtokba vétel után az új földesúr nem ment ám a kastélyba lakni, hanem a tiszttartói lakban telepedett le. És ezt nem azért tette ám, mintha félt volna valamiféle kisértettől, hanem abból az igen helyes indokból, hogy egy olyan nagy kastélyban lakáshoz roppant nagy léhűtő szolgaszemélyzet kell; ő pedig takarékoskodni akart. Az ott talált tiszttartót elcsapta (nem azt ám, a kivel mi mulattunk, az már akkor meghalt; egy morvát hozott a gróf a helyébe) s maga állt be tiszttartónak. Lett is ott rend mindjárt! Nem arattak vetés előtt.

A nevét is megmondom az új földesúrnak, de ezt ne tessék használni, az urak nem szeretik, ha az igazi neveiket megörökíti az ember valami regényben. Nevezzük csak «Lomniczy»-nak.