Part 20

Egyszer csak úgy tetszik, mintha a saját lépteim hangján kivül még valami más csoszogásféle is zavarná a falak csendjét. Nono!

Egyre közeledik: felülről jön lefelé.

Olyan sötét van, hogy csak hallom, de nem látom a kisértő alakot.

Azon is segítve lesz. Egyszerre egy kék csillag gyullad ki a sötétben, mint valami sirbolti fény, s én látom alászállani a magasból, kit? a fehér asszonyt!

De magam is összeszedem a bátorságomat:

– Megállj! ki vagy? rivallék rá vitézül, s két kézre kaptam az egész protokollumot, azzal az elhatározott szándékkal, hogy úgy vágom hozzá valamennyi aktát a kisértethez, hogy rögtön odaragad a falhoz.

– Jézus Mária! Szent Anna! hördült fel a szembejövő alak, s egyuttal a kék világ sárgára lobbant fel (addig csak a kén égett a gyufa végén) igazi világításba helyezve a hordozóját. Hát nem volt az se fehér, se asszony, hanem a vén sáfár, a ki a tiszttartóné rendeletéből egy font kecskefaggyu gyertyát vitt fel a szobámba, ő hordta el magával a gyertyámat és gyufámat, nem remélve, hogy ilyen korán haza jövök.

– Úgy megijesztett az ifju úr, hogy egy krajczár sem maradt a zsebemben, rebegé az ember fogvaczogva.

Adtam neki egy két krajczárost, hogy nyavalyát ne kapjon az ijedségtől. Azt gondolta a fogásáról, hogy huszas s megköszönte.

Az egy szál gyufa az alatt elaludt; a többit elvettem tőle s most aztán én haladtam odább gyufavilágítás mellett.

A mint abba a tágas nagy szegletszobába megérkeztem, kellemesen lepett meg a jó langyos idő; a nagy ódon zöld kályha, a keramikai trofeumokkal az ormózatán, jó előre be volt fütve. Gondoskodtak róla, hogy a patvaristának a keze el ne gémberedjék, mikor jegyzőkönyvet tisztáz.

Az egy szál gyertya, a mit meggyujtottam, csak homályosabbá segített tenni a szobát.

Tehát lássunk a lélekidézéshez.

Ezek a falak zárják be talán most is nyugodni nem tudó lelkedet, ártatlanul megölt «fehér asszony?»

«Fehér asszony» legyen a czime? Nem! Hisz ez a czim már úgy el van viselve, hogy nem is lehet többé igazán fehér. Tehát «fekete asszony?» Az sem. Hisz ez a döghalál jelképe a költészet országában; azután ebből is van már elég. Tehát micsoda? kék, sárga, rózsaszínü asszony? Egy sem illik ide. Megtaláltam! «czifra asszony» lesz a neve. Ez a magyar népmythosz szerint túlvilági tündért jelent. Azonkivül majd kifejtem én azt a novellámban, hogy miért szolgált rá az a hölgy a «czifra» elnevezésre. Valami bizarr, valami rendkivüli alak lesz belőle, a ki czifrálkodik azért, mert a férjének akar tetszeni: senki másnak.

A kezdet gyorsan ment. Leirtam én a bűbájos Eglantinét oly pazarlásával a hölgyi bájaknak, hogy mikor elolvastam, már nem az asszonytól, hanem a férjtől kezdtem félni, hogy egyszer csak odaüt a buzogányával az asztalomra, s a fülembe ordít: «Hol láttad te mindezeket kákompille?»

A férj jellemzésére annál több sötét szint használtam el. No, az meg lehet elégedve az arczképével. Megérdemlik ezek a házi zsarnokok, hogy az ember ne kimélje őket.

És a nő mégis szereti őt és hűséges hozzá.

«Egy angyal, a ki hűséges az ördögéhez!»

(Ez olyan szép frázis, hogy a tiszttartóné Stammbuchjába is beválnék.)

De most hogyan bogozzuk a cselszövényt?

Ha a becsületes realisticus iskolát követném, hagynám a szép asszonyt szép fiatal legénynyel összeviszonyulni. A tényleges adatok nyomán felhozhatnám hozzá az emelősülyesztővel a kedvesét, a hogy az étkező asztalát felküldik hozzá s ezt maga a férj kileshetné a Judáslyukakon és Dyonisius füleken keresztül; de hát az ideálista romantikusok szerint még olyan asszonyok is vannak a világon, a kik hűségesek, de nagyon unalmasak; sőt olyan poéták is, a kik az ilyen unalmas asszonyokról még unalmasabb regényeket irnak; s engemet azzal vert meg Apolló, hogy az utóbbiak közé tartozzam.

Tehát hogyan furfangoljuk ki, hogy ő tiszta, ártatlan maradjon, de a látszat mégis oly csalhatlan tanubizonyság erejével birjon, miszerint a férj embergyilkos haragia egészen indokoltnak láttassék a talány megoldása előtt?

Éjfélig elbajlódtam vele, válogatva az eszközökben. Beszélő papagáj, mely titkokat kifecseg? Nem való ide. – Virágvázában elrejtett törpe, a ki észrevétlenül hallgatózik? Ez sem alkalmatos. A tizenkétóra elkongására megérkezett a sugallatom. Rendkivüli és regényes:

A hölgy bezárva a szobájába. Esteli világítás. Hárfázik, majd sakktalányok megoldásával tölti idejét. A kor divatja szerint horoscoppal vallatja a zárt ajku jövendőt. A himzésbe már belefáradt. Majd alvásidejére figyelmezteti az óra; leveti czifra köntöseit… (kinálkozó volna az alkalom a női bájak speciális leirására; – de eszembe jut, hogy ha az a bizonyos kis leány olvasni fogja, milyen szemrehányó bámulással tekint majd rám! hát csak irjuk azt: «a függönyök összehuzódtak mögötte.») Sehol sem látható többé!

A bántódi kastély elcsendesült. Csak a nagy álló fali óra ketyeg, folyvást ismételve «addig-meddig» egyhangu időfelosztását; a «halálóra» kopog a deszkák közt, tizenegyet ütve, a szélvitorla nyikorog odafenn a háztető tornyacsain. Minden alszik…

Minden alszik: csak a szerelemféltés van ébren! Ez a nyitott szemekkel álmodó rém.

Palárdy gróf éjjel ellopózik a vadásztanyáról, erdőkön keresztül haza oson, meglesni, mi történik a kastélyban, a mig őt távol tudják.

Titkos ajtó, rejtett csigalépcső odavezeti az áruló szögletig, a melyből egy fali óra átlátszó czimlapján keresztül felesége szobájába látni.

Az utolsó gyertyavilág is kialudt már a kastélyban, csak az éjjeli mécs ég.

Nem hisz a cselédségnek. Vár és leskelődik.

Azt már megsugta neki valaki: tán a gonosz cseléd, vagy saját rossz szive, hogy a sülyesztővel, mely az étkes asztalt felhordja, egy férfi alakot is fel lehet ide csempészni.

És nem vár hiába. A mint az egész kastély elcsendesült, megmozdul az ágyfüggöny, s kilép fehér háló köntösben a szép hölgy.

Félénken, óvatosan széjjeltekint. Majd gyertyákat gyujt: két négy águ karos tartóban nyolcz szál gyertyát.

Mi lesz itt ma?

Hogy ennyi fény kell hozzá!

Azután a hárfájához ül s három accordot ád rajta: kezdetét egy ájtatos zsolozsmának.

Ájtatos zsolozsma! A pokol, a bűn orgiáihoz bevezetés!

A sülyesztő gép halk nyikorgása hallik: az érczcsigák sirnak; a padló koczkája félremozdul, s a négyszögü nyiláson kezd csendesen fölemelkedni egy férfi alak.

Az arczát nem láthatni onnan a les rejtekből, mert háttal van fordulva felé, s félig letakarva lepellel. Ugyanaz a lepel redőkben omlik alá az egész ülő alakon, s azt betakarja.

Ki ez?

A leskelődő szive nagyokat dobban, a mint a szép hölgy ez alakhoz lép, s térdét meghajtva előtte, megcsókolja a szivét.

A szivét!

És milyen szerelmes tekintettel!

Így csak azt csókolják, a kit imádnak.

Az álló óra megszólal: azt mondja «kakukk».

Elmondja tizenkétszer egymás után. Éjfél az idő.

A nő arcza mosolyra vonul. Fejét ingatja negéddel.

Ej, ej, te csufondáros óra!

Azért se lásson semmit az ércz kakukk madár, a ki az óraütésre kiugrik az odujából s a szárnyait összeveri!

Hirtelen odahuzza a spanyolfalat, s rejtett buvókát csinál belőle ő maga és a férfi alak körül.

A leskelődő nem láthat többé semmit. Ez is elég.

Könnyen beléphetne a szobába: csak a fali órát kellene eltaszítania. De az ő haragja hideg.

A kiontott asszony-vér nem mossa tisztára a férj nevét, hanem bemocskolja… Mást gondolt ki a számára.

Ott marad, mig másodszor is megszólal a hárfa: a hymnusz véghangjait adva. Hymnuszét!

Az emelő gép csigái sirnak, nyikorog a kötél: a spanyolfalat összecsukják, a férfi alak eltünt, az asszony egyedül van, a gyertyákat egymásután kioltja; aztán letérdel, imádkozik s ágyába siet.

Az óra egyszer mondja: «kakukk».

– Majd holnap eljösz te megint! suttogja a férj s távoztában kifőzi a nehéz tervet. Most visszatér, lopva, a vadásztanyához.

Másnap késő este, mikor már a cselédség aludni ment, ismét hazatért a kastélyába; rejtekajtón, rejteklépcsőn át, titkos ajtón keresztül betoppant az asszony hálószobájába.

A nő már ágyban fekszik, de ébren van.

Mikor a férj belép, először ijedten felsikolt, de a mint megismeri megérkezett urát, rémsége örömre válik.

– De megijedtél tőlem, kedvesem!

– Nem tőled, hanem a véletlen megjelenéstől.

– Aludtál talán? S valami jót álmodtál?

– Nem aludtam, nem álmodtam: rólad gondolkoztam.

– Akkor hát örülsz, hogy megérkeztem?

– Mindig örülök, ha látlak.

– Tehát szeretsz nagyon.

– Tudod te azt.

– Nem mondják azt, hanem teszik. Hát megölelnél-e, ha kérnélek? Kebledhez szorítanál-e, úgy, a hogy én téged?

A nő széttárta karjait ölelkezésre: ajkait nyujtá csókolásra, s arra a férj oly erővel szorítá őt magához, ajkait ajkaira nyomva, hogy ezzel az ölelkezéssel megölte az asszonyt.

(Sokkal szebben volt ez abban az én novellámban leirva, ez a gyilkosság szerelmi öleléssel, hanem hát a vén czigány mindennap egy nótát felejt.)

Az asszony tehát meg volt ölve a legideálisabb halál nemével.

Hanem már most a hullát el is kell rejteni valahová.

Palárdy vállára emelte a holt asszonyt s a rejtek-lépcsőn levitte abba a félgömbölyü csarnokba, a hol a cserépben tenyésző virágok szoktak állni; két ilyen virágedényt félretolt a helyéből, az alattuk levő márványkoczkákból hármat fölfeszített, azoknak a helyébe gödröt ásott; az onnan kikerült földet a virágcserepekbe szétosztotta; azután belefektette a halottját asirba, rátakarta a többi földet, visszahelyezte a márványkoczkákat s rájuk tolta ismét a virágvázákat.

De ez még mindig csak fél munka volt.

Még csak az asszony volt megölve. Hátra volt még a bűntárs.

Ismét visszatért a hálószobába: elővette a neje hárfáját s azi a három accordot, a mit tegnap hallott, elpengette a hurjain. E jeladásra azonnal csikorogni kezdtek az emelőgép csigái: a padlatkoczka félrecsuszott s a sülyesztőből kezdett kiemelkedni a tegnap látott férfialak, leterítve fejtől talpig fehér lepellel.

Palárdy a spanyolfal mögött leskelődött, mig a gép megállt s a férfialak egészen előtte termett.

Akkor odarohant hozzá, jobbjában kivont karddal, s baljával letépte róla a takaró leplet. Látni akarta az arczát s aztán kétfelé hasítani az egész alakot egy csapással.

Azonban a felemelt kard kiesett kezéből, mintha villám ütött volna bele. Az a férfialak volt – a mi urunk Jézus Krisztus, viaszkból kiformálva.

Palárdy reszketve tántorodott vissza. Nem bűntárs, hanem birája jelent meg előtte.

Nem birta hirtelen felfogni eszével, hogy mi történik vele?

Csak lassankint vezette vissza az emlékezete eltévedt elméjét a látott valósághoz. Eszébe jutott, hogy a feleségét otthon, Németországban, apáczák nevelték. Azok tanították meg viaszkép gyömködésre; látta is a szülői háznál több szüz Mária képét, miket leánykorában készített. A szobor lábainál ott hevertek a gyömködő pálczikák, a viaszfestékek; csak az utolsó zománcz hiányzott még a szent szobron. A nő ezt a férje születésnapjára készítette; meglepetés akart lenni: azért volt a titkolózás. Ezt megtudhatta Palárdy attól a gépésztől, a kire a sülyesztő titka volt bizva, ez értett egyet az asszonynyal.

A Krisztus-szobor azon hires és mindenütt ismeretes minta szerint készült, melyen az isteni alaknak a szive kivül látszik a mellen, sugároktól körülfogva. Ezt csókolta meg az asszony, mikor a férje rálesett. Ennek a szivnek szánt ő egy tőrdöfést.

Most azután ez a viaszkép szurta az ő szivét keresztül.

Szerette volna most már tiz körmével felvájni a sirból az ártatlanul megölt hitvest: szerette volna elhitetni magával, hogy csak álom volt az egész; bejárta az egész kastélyt, egyik termet a másik után; sehol sem volt maradása. Utoljára visszatért ismét a neje hálószobájába. Félrehuzta az ágyfüggönyöket. Ott feküdt az asszony. Fel is riadt a lépteire, miként nem rég.

– Te itt vagy?

Az asszony ajkára tette az ujját, s egy vércsepp maradt utána az ujja hegyén.

– Ártatlan voltam. Gyónás nélkül, halotti szentségek nélkül küldtél a túlvilágra. Jőjj utánam: légy tanum, hogy igaz lélek vagyok.

Palárdy félőrülten rohant ki e rémteljes szobából, futott a saját ágyasházába s levetette magát a kerevetére. De alig huzta magára a medvebőr takaróját, midőn egy kéz levonta azt róla s ott látta ismét maga mellett ülni azt a halovány alakot, azzal a véres ajkkal s hallotta a hivogató szavát.

Mindenütt rátalált az. Ha a zsölyeszékbe dült le álomra, odaült a szék karjára, onnan költé fel a szavával; hasztalan taszította el magától, elesett, megint fölkelt. Hasztalan védte magát ellene kardjával; vághatta négyfelé: ujra egyesült, megint odaült az ölébe. Most már az szorította őt a kebléhez olyan erőszakos öleléssel; most már az csókolta az ő ajkait olyan fojtogató csókkal, hogy fulladozott bele. Rettegés volt rá nézve az álom. Csak mikor megvirradt, tünt el a rém előle.

– Nem temettelek volna el elég jól?

Leszállt a virágtelelő csarnokba s hüledezve látta, hogy két virágcserép jobbra-balra feldült s egy márványkoczka kiemelkedett a helyéből.

«Sok volt rajta a föld!» Kiásott belőle a mennyi elég, hogy a kőlap helyére álljon. El volt a halott temetve megint jól.

A következő éjszakán daczolni akart a rémmel. Megérkezett a vidám vadásztársaság; borozó asztalhoz ültek, muzsikust hozattak, czimbalom, török síp kisérte a danát: «Elindula Szent Péter Rómába. Botját veté vállára haragjába!» Egyszer csak azt hallja Palárdy, hogy a vad tivornya közepett valaki ezt énekli a fülébe: «Gemitus mortis, dolores inferni Circumdederunt me!» Oda néz. Megint ott ül a nő a széke karján.

– No, ha idejöttél, hát igyál velünk! – kinálja a billikommal.

A rém megizleli a bort; és egy vércsepp ott marad az ajkáról a serleg szélén.

És azontúl Palárdyt hiába erőltetik a czimborái, hogy áldomásozzék velük: inkább a fejére hagyta önteni a bort, mint hogy szájához értesse a serleget.

– Ezt! Ezt vigyétek el innen előbb!

És senki sem tudja kitalálni, hogy ki az az «ez».

Majd őrjöngések veszik elő. Egész éjjel beszél a semmivel. Küzködik a puszta léggel. Kergeti magától a saját árnyékát. Repülő szunyogot üldöz buzogánynyal. Ágy alá buvik. Félholtra iszsza magát. Utoljára barátokat hivat, azokkal énekeltet szent zsolozsmákat maga körül, mig maga szőrcsuhában imádkozik a Jézus-szobor előtt térdepelve. Az sem ád neki irgalmat. Réme ott is közéje áll s útját szegi a mennyei malaszthoz.

A negyvenkettedik napon ott találják Palárdyt holtan elterülve, nejének nyoszolyája előtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az én gyertyáim azonban csonkig leégtek, a papirtakaró lobogott a tartókban. Tovább nem is lehetett volna már folytatni. Magam is siettem az ágyba kerülni: az is olyan hideg volt már, mintha egy kisértetet ugrattam volna ki belőle. Azonban nem kellett ringatás; aludni mindig jól tudtam: az álom a jobbik fele az életnek. Csak az igazán a mienk, a mit elaluszunk. A kastély rémasszonya olyan kegyes volt, hogy nem háborgatott, a nap fényesen sütött be a redőnyök között, mire fölébredtem.

A sok kegyetlen protokollum ott hevert mind az asztalon letisztázatlan s az urasági hajdu már ott dörömbölt az ajtómon, hogy viszi authentizálásra; aztán siessek kávézni, már az uraságok mind ott ülnek.

No iszen szép kis dicsériáda várt rám a tiszttartói lakban, mikor kirukkoltam vele, hogy én bizony egy betüt sem másoltam le a tegnapi jegyzőkönyvekből, hanem a helyett megirtam a kastély «czifra asszonyának» a novelláját.

«Óh, maga poéta!» Ez volt az abszoluczió. Ebben a szóban megvan az általános bűnbocsánat. Elfelejti az ember a leglényegesebb rábizottat? Oh, maga poéta! Ott mondja ki az igazat, a hol nem kérdezték? Oh, maga poéta! Bakot lő a kártyában? Oh, maga poéta! Ez az egy mindent indokol s egyúttal konstatálja az emberi társaságban való inferioritásunkat.

A fiatal pajtások csinálták ehhez a legsavanyubb képet, a kiknek már most velem együtt meg kellett osztozni a jegyzőkönyveken, hogy hamarább elkészüljön a letisztázás.

«Egy föltétel alatt megbocsátunk a poétának!» mondá ki az itéletet a jurium director; «ha este felolvassa előttünk a novelláját. Hadd lássuk, hogy poétázta ki a dolgot?»

Nekem pedig semmi sem nagyobb gyönyörüségem, mint felolvasást tartani. Készséggel fogadtam.

Össze is gyült a legszebb társaság erre az én előadásomra. Ebben a tekintetben nem voltam már új legény. Pápán, Kecskeméten nagy közönség előtt produkáltam magamat, kitünő sikerrel (hirlapi nyelven mondva).

Meg is volt a kivánt hatás. A kisasszonyok a szemeiket törülgették, a fiatal barátaim a nyelvükkel csettentgettek, a tiszttartó egy-egy «szapperment»-et szalasztott el közbe-közbe, s a jurium director szájában kialudt a pipa. Mikor véget ért a novella, azt mondták, hogy de kár, hogy nincs tovább. «Nem volt már több gyertyám!»

– Furcsa, furcsa, nagyon furcsa! mondá fejét csóválva a jurium director. Hallotta azt maga valakitől? («Nem én soha!») Csaknem úgy esett, a hogy leirta.

– De még azt is kitalálni, hogy van a kastélyban egy gödör, a hol egy márványkoczka ki szokott néha emelkedni magától! szörnyűködék a tiszttartó.

– Hát aztán nem néztek utána, hogy mi van alatta? kérdezém én nagy mohón.

– De igen. Csiperkegomba-telep volt alatta, az képes fölemelni a nehéz márványkövet.

Ezen nagyot nevettek, a mi rontotta a hatást.

A tiszttartóné azonban sietett azt helyrehozni: felmagasztalt azért, hogy nem követtem a szokott szellemidéző irók chablonját, a kik a hazatérő lelket obligát fehér köntösben hozzák elő, hanem a kisértő lelket minden éjjel más-más pompás öltözetben hoztam elő: válogatott garderobjában, hiven a cziméhez: «a czifra asszony».

A kisasszonyoknak azonban legjobban tetszett a halál neme, a mivel a hősnőmet megöltem.

– Hanem aztán fráter, valahogy ki ne adja ezt a bolondságot valami ujságba; mert a Palárdy grófok megölik érte: nem szeretik, ha ez a története az ősapjuknak publicitásra kerül. Ezt a tanácsot a tiszttartó adta nekem.

– Én is a mondó vagyok; folytatá a princzipálisom, de azon okból, hogy ha bele talál kóstolni az iróságba, soha sem lesz önből fiskális.

Én azonban hypocrita válaszszal tértem ki:

– Hát ugyan ki is adná ki az én novellámat? Nincs én nekem semmi ismeretségem Pesten.

Hanem a mint összepakoltam a firkámat, s odább álltam vele, egyike a pajtásoknak utánam osont s elkisért a kastélyig; utközben addig kért, hogy adjam neki oda a novellámat: hadd irja ő azt le magának, bizony soha sem fogja mutatni senkinek, a míg hajlandó lettem ráállni; s oda adtam neki, örökítse hát meg legalább tintában. Másnap reggel vissza is adta készen. Olyan gyönyörü calligraphiája volt, mint a metszés. Én meg aztán azt kértem el tőle s az eredeti kéziratomat hagytam nála.

Mert nem voltam egészen igazmondó, a mikor azt állítottam, hogy nincs én nekem semmi ismeretségem a pesti irodalmi magas régiókban. Volt: egy jó pajtásom a diák életből; az ott volt egy szépirodalmi lapnál segédszerkesztő, javítnok; jól emlékezem a nevére: Petőfi Sándornak hitták.

Az még nagyobb bolond volt, mint én: az már egy pályát ott hagyott az iróságért.

Volt akkor már három szépirodalmi lap Pesten és Budán, hanem ezek közül az egyikkel ellenséges lábon álltunk. (Már én is.)

Ez volt a Honderű. Szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár.

Ez valami külföldieskedő, előkelő modort igyekezett meghonosítani az irodalomban, (szalonképessé tenni); ezért a másik két lapban: az Életképekben és a Pesti Divatlapban ütöttük, a hol értük. Én egy rossz szójátékot is csináltam a lapja czimére: «Honte de rue», s ezt a Pesti Divatlap kiadta.

A mint a bántódi úriszékről hazakerültem, otthon várt egy levél Petőfitől, mely igy kezdé:

«Áldás és háboru!»

«No Marczi pajtás most már vigan vagyunk! Horváth Lázi azt irta rólunk valamennyiünkről a Honderüben, hogy «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten». Ezért Imre (Vahot) kihivta; megverekedtek: nagy bolond lyukat lőttek a levegőbe. Hanem már most Imre arra kér, hogy több komáromi levelet ne irj neki, hanem inkább küldj valami humoreszket, a min röhöghet a publikum. Egyébiránt van nálam valami epizód, a mit Kecskeméten irtál, azt legközelebb beszurom, stb.»

Magam is kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet az?

Szavának állt a barátom. A legközelebbi száma a Pesti Divatlapnak meghozta tőlem a legelső czikket: «A kártya» volt a czíme. Nem tudom én már, hogy mi volt benne; csak azt tudom, hogy a «makkfilkó» volt benne a hős. Olyan diákgyermekmunka lehetett biz az: hézagtöltő.

De megkaptam én azért az elismerést.

Kapok nyomba egy frankirozatlan (olvasd: bérmentetlen) levelet a postán, csunya fakó tintával irva. A tinta még hagyján, de a tartalom! A velem együtt élt kortársak előtt csak a nevét kellett kimondanom: «Simon István» s már tudták, hogy mi volt a levélben. Ez a Simon Pista volt a világ minden eddig ismert goromba emberei között az Attila, Isten ostora. Olyan dorongokkal, szeges buzogányokkal, gombos korbácsokkal soha kritikus nem dolgozott, mint ő. A ki Simon Pistát nem kóstolta, az nem is tudja, hogy milyen az ize az igazi csapról eresztett kritikának. Megirta az a véleményét mindenkinek, a ki csak feltünt valahol a hazai irodalom, művészet és politika terén; remekműveit zsebében hordta minden kitünő hazafi; mert szidatni rendesen nem kellemes dolog; de úgy szidatni, a hogy Simon Pista értett hozzá, pokoli élvezet! Nálam ezen kezdte a levelét:

«No gratulálok a bécsi vörös toronynak az új kandidátusához, a kit benned megnyert.» (Az a bécsi vörös torony a bolondok intézete.) Ez buzdító hatással volt reám nézve. Ha a drámámmal az akadémiai pályadijat megnyertem volna, nem lelkesített volna úgy fel, mint a Simon Pista kritikája. Mindig az kellett nekem, hogy szidjanak.

Első dolgom volt, a mint Pestre felkerültem juratériára, Petőfit felkeresni a Pillwaxban: a «Közvélemény» asztalánál.

– Irtál-e valamit azóta? förmedt rám, vagy csak ferde száju portrékat mázoltál mindig?

Szótlanul nyujtottam át neki a letisztázott novellámat. Szótlanul dugta el ő azt a Csokonai mentéje zsebébe. Azzal fizetett, szivarra gyujtott s odább ment. (A «Közvélemény» asztala «aufschreibent» nem türt.)

Másnap reggelizésnél már ott találtam Petőfit a Pillwaxban: reggelizve. Végre meginterpelláltam.

– Hát mit szólsz hozzá? Jó lesz «Imrének» a novellám?

Erre változatlan márvány-arczczal mondá:

– Ezt nem kapja Imre. Ezt viszem «Frankenburgnak».

«Ezt viszem Frankenburgnak!»

Ez a superlativusa az elismerésnek.

Ez épen olyan, mintha a mai világban egy fiatal ember folyamodik tiszteletbeli helyettes fogalmazói állásra s azt az elintézést kapja, hogy kineveztetett valóságos miniszteri titkárnak.

Nem Imrének; de Frankenburgnak!

Tudniillik, hogy az Imre egy tiszteletpéldánynyal szokta honorálni a kezdő irók zsengéit; ellenben, a mit Frankenburg kiád a lapjában, azért harmincz erős forint honorárium jár ivenkint: s ez nagy különbség a qualifikáczióban. Ez a «főrendiház diurnummal».

Este találkoztam vele a szinházban. A nemzeti szinháznál akkor az a jó szokás uralkodott, hogy minden fiatal írónak ingyen bejárása volt az álló helyre. Képzelhetni azt a zsivajt! A tudósoknak ellenben adtak egy saját páholyt. Képzelhetni azt a lármát!

– Nos, hát mit mondott Frankenburg? kérdém tőle.

– Tánczolt örömében, mikor elolvasta.

– Hát kiadja?

– A legközelebbi számban.

– De hátha megbánja?

– Akkor én keresztre feszítem.

Még soha darabnak így nem tapsoltam, mint ezen az estén. Az igaz, hogy a leghatásosabb darabot is adták: Szigligeti «Szökött katoná»-ját. Először láttam. Egészen magával ragadt. Kivált azok a gyönyörü népdalok, Füredy rokonszenves előadása mellett.

Hanem a hátam mögött Petőfi mindig veszekedett valakivel. Ugy zavarták az élvezetemet.

– Ugyan kivel pöröltél annyit a szinházban? kérdém, mikor vége volt az előadásnak.

– Ejh, hagyj békét! Az az ostoba Pivoda.

– Ki az a Pivoda?

– Egy németbe ojtott rácz, a ki a német szinház direktora számára fordítja a «Szökött katonát». Ott is elő akarják adni. De a szerencsétlen a népdalokat már nem tudja németre átcsavarni, s egyre engem ösztökélt, hogy fordítsam le neki barátságból: «Három alma, meg egy fél. Kérettelek, nem jöttél!» Én! Magyar népdalt! Németre!

Igaz, hogy rettenetes gondolat is volt.