Part 2

Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok. Egy magas, csontos ángol nézett levegőnek s keresztül sétált rajtam. Az óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perczeit számlálta.

Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és dulakodás, egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. Birkóztak. A férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte verte a férfi fejét, karmolta az arczát, tépte a szakállát, míg egyszer a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát s aztán a két karját hátrafacsarni.

– Mit csinál ön azzal a nővel? kérdezém felháborodva a férfitól.

– Óh uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! én már nem bírok vele. Rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) A feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.

A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.

– A gyermekei ott maradtak a waggonban, lihegé a férj. S most ő le akar ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is el fog veszni.

Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.

– Legyen ön irgalommal és segítsen őt megkötöznöm. Külömben elöli magát. Oldozza le nyakkendőmet s kösse össze a nőm kezeit, a míg én hátrafeszítve tartom a karjait.

Úgy tettem, a hogy kivánta. Leoldoztam a selyem shawlt a nyakáról s átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.

A nő szidott, átkozott, s az arczomba fujta a tajtékát, átkozódásaiból csak azt az egy szót értettem meg: «Cserni Bôzs».

«Cserni Bôzs» – vagy, a hogy a csehek mondják «Cserni Boh», vagy az oroszok «Cserni Bog» – a «fekete isten!»

A mint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az ölébe s elvitte őt a veszedelmes helyről, a hol még folyvást súgtak-zúgtak a fejük fölött a repűlő kövek. A boldogtalan asszony arczát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.

Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből feltódult; hanem veres. A máglya vígan égett. A kínordítás kardala pedig egyre hangosabb lett.

A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bérczek, a fekete fenyő-erdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.

Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott össze s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült neki: egy koczkáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A fekete keztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta. A fiatal férj fogott egy nagy követ; azzal kezdte el betörni a waggon oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant. A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se feleség. A romhalmaz uj alakot kapott. Legalább együtt folytatták a nászutat egy boldogabb planeta felé.

A piktor újra kezdhette a vázlatát.

Az angol utazó ismét belém botlott. Ezuttal észrevett. Megszólított.

– Szőr! tud ön németül? Szőr!

– Tudok. Szőr.

– Kiáltson Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jőjjön ide, Szőr.

Odahívtam a kecskepásztort, a ki ez ideig ezt az egész dolgot igaz helvéta hitü praedestinatiós flegmával nézte, a hosszú botjára támaszkodva.

Holmi «kedves barátom», «édes atyámfia» féle megszólításokat nem értett meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy «itt van valami megszolgálni való!» az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott egyik szikláról a másikra, a hosszu botjával vetve magán.

Én tolmácsoltam, a mit az angol proponált.

– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?

– Nagy futamodás…

– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s visszajösz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.

– A kecskéimet nem hagyhatom.

– Hány kecskéd van?

– Hat.

– Mi az ára egy kecskének?

– Valami tizenöt frank.

– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már tolmács nélkül is megérté a kecskész.)

Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napoleont s odanyújtá a ficzkónak.

Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a hegyes kalapja alatt.

– Hát aztán ki őrzi a kecskémet?

Praktikus helveta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja tartani.

– Majd őrzöm én addig kecskéidet, míg visszajösz. Mondá az angol.

A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe sülyeszté, s azzal odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.

– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.

– No hát hadd itt a kürtödet, majd fujok egyet rajta, ha szükség lesz rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt; ezzel lobogtass.

A kecskepásztor hozzá fogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol veres shawlját lobogtatva a kezében.

Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, a míg a pásztor oda jár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.

Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornáczának. A lángok egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a rettenetes fojtogató bűz, mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a lengyelzsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját összeperzselte már a ráhullott szikra, még sem tágított a helyéből. Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött a tűzbe; «pchi!» s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.

A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett a párkány közelében maradni.

Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen menteni ebből a rémhalálból.

S azok még is ordítottak odaalant.

A mit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a pályamentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.

Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző perczek, melyek alatt a segélythozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hivogatta össze a kecskéket.

Milyen rossz gondolatok bántottak e perczek alatt!

– Hát mit vétett ez az embercsoport, a kinek most ily nyomorultul kell elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? A kik tegnap szeretteiktől elbucsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán haza siettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket: meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, a ki egy napos férje mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, a kiket az anyjuk nem menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, a kik a vész perczében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi kalauz, a ki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a sarkával azt a sziklatömeget, hogy épen most zuhanjon alá?… Ki az, a ki gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló martyroknak? – Ki az, a kinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a világon az a «fekete isten?» A szarmata pogánymythosz «Cserni Bog»-ja? A ki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: a kinek ereje a rombolás, gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozás.

De még nem ezek voltak a legrosszabb godolataim.

Ha van az a «czerni Bog» s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az egészen az ő fekete jellegéhez illő. De hogy én nekem: az érző embernek az a legutolsó gondolatom, hogy lám milyen jó, hogy nem én velem történt az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.

Pedig úgy van.

Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy milyen nagy szerencse ért engem! – Mennyivel külömb lény vagyok most a többieknél? – Lám engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen megmenekültem.

Eh! Én bennem is itt van a czerni Bog: itt lakik a májamban, a zsigereimben a fekete Isten!

A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.

Távol állt meg a katasztrófa szinhelyétől.

Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.

Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.

A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az utasokat kikérdezték; többen megkisérték köteleken lebocsátkozni a lezuhant waggonokhoz. Néhányat azok közül megkimélt addig a tűz: ott még talán élő embert lehet találni.

A munkások pedig a feldült pályatest helyreállításához fogtak: a mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni, hogy ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta?

Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: monsieur d’Astrakan!

Végre egy munkás megrántja a kabátomat.

– Herrle! önnek kiabálnak odafenn.

– Úgy? Nem is tudtam, hogy monsieur d’Astrakán a nevem.

Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános süvegem és mencsikoffom van.

Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem fel oda. De ez már olyan régi időnek tetszett, hogy egészen elfeledkeztem róla s nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most, mint felnőtt ember jön rám szemközt.

Siettem fel az őrházhoz.

Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül várt a feljárónál.

– Jőjjön uram, mi nem tudunk ezzel a kis fiúval beszélni, a kit ön hozott ide.

– Elhiszem azt, hogy nem tudnak vele beszélni; de én sem tudok, mert néma.

– Dehogy néma! Beszél az folyvást.

– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől visszanyerte a szavát. Hát mit beszél?

– Épen azt akarjuk megtudni: olyan nyelven szól, a a mit senki sem ért.

– Hát akkor én hogy értsem?

– Hát kié az a gyermek?

– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók mind odavesztek.

– Talán még is fog ön valamire boldogulni vele.

Bementem a hivatalnokkal az őrházba.

A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító waggonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek.

Csak a kis fiú volt odabenn, meg az én praktikus angolom, a ki azóta visszaadta a kecskéit a pásztornak.

A mint a gyermek engem meglátott: egyszerre megszünt sirni. Könnyein keresztül ragyogott az öröm, felém nyujtá a kezeit s azt mondá: «Jőjjön! Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.»

Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég csoda; de még nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat magyarul mondta. Egy amerikai nábobnak az öt éves fia, a kinek az egész kisérete csupa angol, német és szerecsen. S ez magyarul szól!

Odamentem hozzá s akkor átölelte a nyakamat.

– Vigyen az atyámhoz. Nem leszek rossz. Félek nagyon.

Ezt is mind magyarul mondta.

– Ki az ön atyja? Hogyan hivják? Kérdezém tőle én is anyanyelvemen.

Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S aztán kis gondolkozás után felelt:

– Úgy hiják: a «Silver-King.»

Ezt a szót az angol utazó is megérté.

– A Silver-King? mondá, hisz az miszter Du Many Kornél.

– Igen! mondá a gyermek. Mama úgy hivja apát: Kornél.

(Tehát ez a gyermek nem is volt süket soha, csak «bikács» néma.)

– Én azt az urat ismerem. Mondá az angol utas. Amerikai úr. Nagy úr.

– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám neki angolul.

– Nem! Nem! kiáltá fel erre a gyermek. Én önnel akarok apához menni! s erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.

E szerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha angolul kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?

– Csodálatos, hogy ez a fiú magyarul beszél.

– Én nem találom csodálatosnak, mondá az angol. Majd az állomáson táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. – Párisban lakik. – Várni fogja önt a perronon. Csak vigye ön a gyermeket hozzá. Ön tud vele beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.

– God bye szőr.

A NÉMA ANYA.

Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti pályaudvarba. Párisban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az utczákon nem jár más, mint a kit a vasuthoz siettet a kérlelhetlen végzet.

A perronra itt nem eresztenek senkit, a mióta divatba jött a berobogó vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a vámőrök kiváncsisága is az utimálhák tartalmának megvizsgálása iránt. A váró közönségnek a foyerben kell tartózkodni.

Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre elküldtem, mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett vonaton. Velem nem volt más, mint az oldaltáskám, a mi velem együtt megmenekült. Még a jó magyarországi szivarjaim is elfogytak az útban.

Ezért a legelső utasok között voltam, a kik az előcsarnokba kisiettek. A kis fiút a kezemen vezettem.

Még ki sem léptünk az ajtón, a midőn a gyermek kiszakitotta a kezét az enyimből, s előre futott, hangosan kiabálva: «Apám! kedves jó apám!»

A tourniquet mellett egy férfi és egy hölgy állt.

A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az arcza a kis fiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes gödröske áll, a finom orr, a csigametszésü száj. Alig lehetett több huszonnégy évesnél. A férfi magas, izmos termetű alak volt, derékban karcsú. Barnapiros arcza, az oldalszakál kivételével, simára borotválva. Fején gömbölyű nemez kalap, felső kabátja kék rókával prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű. A hölgy igen egyszerű fekete ruhát viselt.

A férfit negyven évesre becsültem. – «Gyerek ember!»

A kis fiú tehát előre rohant, két karját kiterjesztve s ismét csak magyarul kiabált.

A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet s futtában felkapta két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival, az arczát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kaczagott. A gyermek sikongatott magyarul: «apám, apám». Az apa pedig indulatosan rebegé: «my little fool!» (Kis bolondom!) – angolul.

Azután valamit súgott a fiúnak fülébe, mire az elkomolyodott, széttekintett s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez hajolva, s a közben mind a két karjával átölelte annak a nyakát.

Az apa erre odavitte a gyermeket a hölgyhöz.

– Nézd! Itt a mamácskád.

Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, a kit elbocsátott, mint némát s visszakapta, mint csevegőt, hogy ez a nő az őrjöngés extásisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a kincsét. – Megfoghatatlan! A hölgynek az arczát egy mosoly nem deríté fel, a szemeiben egy köny nem ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.

És a gyermek, a mint az apja odanyujtá, a két karján emelve az anyja felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A szempilláit lesülyeszté, hogy a nagy szemei elborultak s a száját úgy összeszorítá, hogy az ajkai eltüntek, mintha menekülni akarnának a csók elől. Nem hasonlított már a hölgyhöz épen semmit.

A hölgy aztán egy olyan lehelletszerü csókot adott a gyermek homlokára. De nem szólt semmit. A gyermek pedig végig czirógatta kis kezével a hölgynek az agutiprémes karmantyuját – a mibe a két keze dugva volt. Épen úgy, mint a waggonban az én asztrakánomat. – Mi ez? – Amerikai szokás?

De hát mi közöm nekem mind ezekhez a talányokhoz? Mit nézem én ezt a családi jelenetet? Ha valami jámbor cockneynek a gyermekét mentettem volna meg: most azzal szivesen kezet szorongatnék s aztán betérnénk a vasuti étkezőbe, s ott egy pohár forró punch mellett megkötnénk a barátságot; de egy amerikai nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem. Azt hihetné, hogy várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket, megkapták, karjaik között van, – a többit elolvashatják a hirlapokból, én megyek a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.

Azonban alig haladtam el mellettük néhány lépésnyire, a férfi utánam kiáltott. A nevemet ejté ki.

No hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én – itt az idegenek földén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én már «monsieur d’Astrakan» is. Úgy tettem, mintha nem én volnék az.

A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a fiúcskát, s megragadta a karomat. – Francziául szólított meg.

– Ohó uram. Így nem lehet én tőlem elosonni.

Nagyot bámultam rá.

– Hát hogy tudja ön, hogy én, meg az a név egymáshoz tartozunk?

Nevetett nagyon. Szép fogai voltak. Ha igaziak.

– A táviró mindent meghozott, még a személyleirást is. Ön tőlem nem menekül meg. A mig Párisban lesz, addig az én házamban lesz az otthona. – Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.

S azzal odavitt a misztresshez, megmondta neki a nevemet, egész helyes kiejtéssel; a társadalmi állásomat, melyet Magyarországon elfoglalok; még a választókerületemnek a nevét is tudta.

Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett mutatnom az útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, a ki azt elolvasta, rögtön meg is táviratozta az abban talált adatokat miszter Du Manynak. Nem hiába ő a Silver-King.

A delnő könnyedén meghajtá a fejét a bemutatásra.

– Ő az, a ki megmenté a katastrófából a mi kis Jemmynket. Magyarázá az apa.

Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny finom kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy kicsit meg is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy útban elhagyott kapuczinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem! Láttam már valakit a kapuczinus-majomért is extasisba jönni.

De még akkor sem szólt semmit.

Ez a hölgy néma!

Vagy talán az az amerikai etiquette, hogy egy hölgynek nem szabad nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arczczal kifejezni?

De hogy a gyermek, a kit még Jemmynek hínak, az is ilyen komollyá legyen egyszerre, mikor az anyjával találkozik s a helyett, hogy kérkednék vele, hogy ime ujra tud beszélni, úgy összeszorítja a száját, mint egy hajóskapitány, mi ennek az oka?

Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misztress, mert a fiú csak magyarul beszél, azt pedig a misztress nem érti.

Valjon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki tanította megnémulni?

Talányok, a melyeket nem birok kihüvelyezni!

Miszter Du Many hátra szólt egy hozzá tartozó cselédnek.

Az egy athletai termetü vadász volt, fényes ezüstös egyenruhában. Arról szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.

Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet – odahaza a magam szülőföldén, mikor vidéken utazom, de ha Párisba jövök, akkor szeretek a magam ura lenni, s többre becsülök egy udvarszobát a Spanyol-magyar vendéglőben, vagy a hotel Jakobban, mint a legpompásabb vendéglakást egy szt.-germainei pénzkirály palotájában.

Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer valamit megfogott, azt elereszsze.

– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve jobb lesz. Mert ha ön most egy vendéglőbe száll meg, úgy el fogják lepni a reporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz nyugta. Az mind ráspolyozni, gyalulni fogja önt a roszbergi katasztrófa részleteiért s egy hétig ott fogja ön magát látni az illusztrált lapokban. Tudom, hogy ez önnek nem lesz kellemes.

Ezt jól eltalálta.

– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly absolut nyugalmat fog találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak a Hortobágyon volna egy gulyás karámjában.

(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, a mit Hortobágynak hínak, s azon gulyások, a kik karámokban laknak, s hogy az nekem kedvencz tanyám?)

Megadtam magamat.

Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a misztress megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval jöttek a vasuthoz.)

A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja öléből. És igy a misztressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval, az apa és én a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé vettük.

A «SILVER KING.»

Megvallom, hogy nagyon érdekelt ez az ember, a kinek az aura popularis ezt a melléknevet adta: «az ezüstkirály.» Nem a gazdagságáért, mert én a pompát meg nem látom. Le tudok irni egy tökkel befuttatott nádgunyhót, egy megható várromot, de eleven palotát nem. De érdekelt főképen azon talány miatt, hogy mi vonatkozás lehet ezen délamerikai idegen család, meg az én szegény kis rokontalan nemzetem között? Hogy kerül a magyar beszéd egy amerikai Croesus öt éves fiacskájának a szájába? – Gyermek koromban ugyan ismertem egy kis öt éves fiút, egy rendkivüliségéről hirhedett grófnak a fiát, a ki «csak» latinul beszélt. Hanem hát a latin nyelvnek van professora; de ki gondol a finn-ugor nyelvtanra Amerikában? S micsoda marotte lehet az egy ilyen kiváló családnál, hogy a fiú olyan nyelven beszéljen, a mit senki sem ért meg? Valakinek még is kell lenni, – de ki lehet ez a valaki? (A süketnéma intézetekben csak németül tanítanak.)

Utközben, a mig a vasuttól Mr. Du Many lakásáig kocsiztunk, megismertetett egygyel mással, a mit a vendégnek szükséges tudni. Hogy kilencz órakor van a reggelizés, tizenkettőkor a falatozás, hat órakor az ebéd. Egyébiránt teljes szabadságomban van azokon megjelenni, vagy elmaradni. Ha nem vagyok ott, nem várnak rám; ha később jövök, ujra tálalnak, rendelkezhetem a szakácscsal a hogy tetszik. A mai napot jó lesz talán a nyugalomnak szentelnem – ily izgalmas utazás után.

Én viszont a magam részéről elmondtam, hogy semmiféle szokásaim nincsenek: akkor eszem, iszom, aluszom, a mikor hozzájutok, fáradt soha sem vagyok, a nappalt alvásra nem vesztegetem és így, ha tetszik, ma is együtt reggelizhetünk.

Hát így még jobb.

Mr. Du Many azután kimenté a nejét, hogy az a mai kilenczórai reggelinél nem fogja a háziasszonyi tisztjét teljesíteni, mert az egész éjjel fenn virrasztott, hogy korán reggel kinn lehessen a vasutnál; most azután egy pár órára le fog pihenni, azután pedig a gyermekeit mozsdatja, öltözteti, s csak ezek után jön elő.

(A gyermekeit mozsdatja, öltözteti! Tehát mégis van ott anyai érzés! a kis Jemmy tán csak mostoha gyermeke?)

– Van több gyermeke is a misztressnek? kérdezém.

– Még két fiú és két leány.

– Négy gyermek?

– De ezzel az első szülöttével együtt öt.

– Ah! Ilyen fiatalon.

– Huszonöt éves. Hét év óta vagyunk házastársak. Hát mit tehet róla az ember? – Nekem nincs több feleségem ennél az egynél; ő is mindig hozzám tart: így aztán soha sem jövünk ki a keresztelőből.

(Ez elég délamerikaiasan van mondva, de magyarnak is beválik. Nekünk ez nem «shoking!»)

Tehát a kis Jemmy első szülötte misztress Du Manynak; e szerint nem mostoha gyermek.

Ezzel azt a magyarázatot is elvesztettem, a mit addig adtam az anya és gyermek közötti felötlő idegenkedésnek.

Mr. Du Many palotájába megérkezésünkor mind mozgósítva találtuk már a cselédséget. Kiki tudta a maga teendőjét. A komornyik engemet a rendelkezésemre álló lakosztályba vezetett, mely el volt látva a legnagyobb kényelemmel: háló, fürdő, dolgozó, elfogadó szoba egymás mellett. Mindenben a legnagyobb választékosság, jó izlés és comfort, minden fitogtató pompa nélkül.

Mikor az átöltözéssel készen voltam, a komornyik (a ki zárjelben mondva elsassi franczia volt, s hozzám németül beszélt: tudta, hogy ez nekem jól esik, minthogy magyar vagyok) azt a praktikus indítványt tette, hogy ha levelet akarok irni, itt van az iróasztal, ha pedig inkább szeretem olvasással tölteni az időt, a következő szobában megtalálni a hirlapokat.

Én szépen megköszöntem a kalamárist: de ma nem kérek belőle. Leveleket, a hová kellett, már Zürichből irtam.

Az olvasószobába lépve, ott találtam az asztalon körbe rakva a legujabb hirlapokat: csupa franczia, angol, olasz lap volt, sőt egy németországi is; de Magyarországból semmi: még egy Pester Lloyd sem.