Part 19

– Legyen önnek esze! Hisz ez semmi egyéb, mint egy rég megoldott természeti talány. A nőknél bizonyos állapotban uralkodó idiosyncrasia teremti ezt. Az egyik asszony megbámulja Napoleon képét, s a szülötte Napoleon-arczot kap, a másik rábámul egy majomra, s a fia majompofát hoz a világra. Hisz ezt az igazságot már Jákob pátriárka ismerte, mikor Lábánnál juhokat őrzött. Sohse kutassuk azt. A jus romanum már kimondta: «Pater est, quem nuptiae denominant.»

– De én nem kérdezem sem a római jogot, sem a természettudományt! Engem csak a becsületérzés vezet. Én nem fogom eltűrni azt, hogy a Magláy család elsőszülötti jogait egy korcs bitorolja! Én követelem, hogy azokba a törvényes igazi utód helyeztessék bele. Nekem nem kell sem a birtok, sem a név. A kolostorban majd adnak valami nevet: «Frater Paulus». Az leszek. A Magláy nevet nem viselem többé. Azért kivánom, hogy ön végezze el azt az ügyet minél előbb.

– Nevezetes bolondság. Hm, hm! Nekem pedig elvem, hogy igazságtalan ügyet soha sem vállalok el.

– De ez épen igazságos.

– No, ha ön azt hiszi, hogy igazságos, hát akkor legyen az akarata szerint. Én rögtön kurrentáltatni fogom a bécsi franczia követség útján az Algirban tanyázó Ernő úrfit, s a mint az hazaérkezik tudósítani fogom önt felőle; akkor aztán majd jőjjön fel. Addig elkészítem a lemondásról szóló okiratokat.

– Jól van. Addig itt fogok maradni Pesten, nem megyek ki a házból, s kérem önt, ne tudassa senkivel, hogy hová lettem?

IX.

Magláy Fülöp csodaszerű eltünése óta elmult egy egész hónap. Ez alatt mind a maglái jószágigazgatójához, mind a budapesti fiskálisához egymást érték a levelek Sternberg gróféktól. Fülöp és Adél, s végre a nagynéne maga sürgetve tudakozódtak az elveszett ifjú vőlegény felől; de felvilágosítást sehonnan sem nyertek.

A harminczadik napon aztán kap Magláy Fülöp a városmajori lakásán, hol elrejtőzve lakott, egy rövid levelet, melyben felszólítják, hogy annak a tudvalevő lemondási ügynek a végbefejezése végett jelenjék meg a fiskális házában.

Fülöp makacsul ragaszkodott ez elhatározásához, lassankint hozzászoktatta már a szivét ahhoz a nagy fájdalomhoz, a mi e lemondással együtt jár, megválni a szép világtól, a még szebb fiatalságtól, s a legeslegszebb menyasszonytól! Beállni halottnak, s úgy élni tovább…

A kitüzött órában ott volt az ügyvédnél.

Mikor benyitott annak az elfogadó termébe: egy fiatal embert talált ott, a ki szivarozva nyúlt végig a pamlagon, a lábait magasabbra rakva fel, mint a hogy a feje volt.

Az első tekintetre ráismert. – Ez az Ernő.

Igen: annak a buksi, nagy, szegletes feje, gorombán esztergályozott ábrázatja, zsákhordásra termett vállai, széles ajkai, azzal a csufondáros fintorlattal, ez a sülök orr!

– Szervusz, Ernő!

Arra az a fekvő alak vállat von; felnéz a padlásra, nagy füstöt fúj felfelé s meg sem mozdul fektéből.

Erre eszébe jut Fülöpnek, hogy hiszen az ő öcscse már egy pár év óta folyvást angolokkal jár együtt: az már nem hall magyarul, s azzal angolra fordítja az üdvözlést.

– God marrow, sir.

Ekkor aztán egyenesre peczkelődik a fekvő alak s ülővé változik, a két izmos tenyerét a térdére fektetve, s azzal a két hegyes, apró szemével oda néz a megszólítóra.

(Ezek az Ernő vasvilla szemei.)

S a fogai közül ezt morzsolja:

– Mit tetszik önnek?

– Ah, hát te még értesz magyarul? Mikor jöttél haza?

– Ugy reggel négy óra felé.

– Egyenesen Afrikából?

– Nem. Egyenesen Európából, most ott szoktunk makaózni.

– Hát lőttél sok oroszlánt?

– Bakot lőttem egynehányat; de oroszlánt nem láttam.

– Hát akkor mivel töltötted az időt?

Erre már felpattant ültéből és interpellált.

– De mit faggat ön engem azzal, hogy én mivel töltöm az időt?

– Szeretném tudni, hogy minek jösz azért olyan nagyon tűzbe?

– Én meg előbb azt szeretném tudni, hogy hol és mikor ittunk mi egymással testvéri poharat, a mi önt arra feljogosítja, hogy engem tegezzen?

Ez a szó nagyon elkeseríté Fülöpöt: a mellére ütve mind a két tenyerével, kiáltá indulatosan:

– No ez sok! Te már is meg akarod tagadni a testvéri viszonyunkat, a mikor én még le sem mondtam a kedvedért az első szülöttségről.

Erre aztán kiesett a szivar a szájából annak a másik fiatal embernek, a nagy kaczagástól. Oda futott a mellékszoba ajtajához, az volt a fiskálisnak az irodája. Bekiáltott hozzá:

– Jőjjön ki csak, édes apám! Itt van egy úr, a ki nekem minden áron bátyám akar lenni.

Pargha fiskális úr erre a szóra előjött a dolgozó szobájából, szájában a keresztbe fogott kalamust, a két kezében irásokat és tentatartót hozva.

– Micsoda? Hát ez a fiskális úrnak a fia? – kérdé elámulva Fülöp.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy az én fiam, a gézengúz!

– Én azt hiszem, hogy az én Ernő öcsém.

– Az ám! Nagyon hasonlítanak egymáshoz.

– Megfoghatatlan!

– Hát a hogy a minap már megmagyaráztam. A nőknek az idiosyncrásiája, semmi más. Akkoriban épen én jártam ott a maglái kastélyban. De már azzal talán csak nem akarja ön azt a dicsőült emlékű úrhölgyet gyanúsítani, hogy ebbe az én hypopotamus pofámba szeretett volna bele. Az én Jóskám épen olyan jogon hasonlít az ön Ernő öcscséhez, mint a Sternberg Fülöp önhöz. Ránk bámultak…

Fülöp még kételkedett.

– De hát az az arczkép: – mondá – az a Vénus-kép ott a rakomiczi kastélyban.

– Hjaj, barátom! Az egy párisi énekesnőnek a képmása, a szép Cornemuse istenasszonynak, a ki a megboldogultnak fiatal korában egy uradalmába került.

Fülöp megkönnyebbülten lélekzett fel.

– No hát, irjuk alá a lemondást. – Mondá Pargha úr, leterítve az okiratot Fülöp elé. – Ernő úrfi azt irja a Saharából, hogy ő most nem jöhet; mert tevepárduczokra vadászik; hanem csak csináljuk meg azt a majoratus átirást, s én adjam is el a dominiumot, az árát küldjem utána. Hát csak frissen, édes Fülöp barátom! Itt van, irja alá. Van két tanú. Az egyik a Jóska, a ki előttemezi a historiát. Aztán menjen cistercita barátnak: várják!

És e közben szeretetreméltó malicziával mosolygott a fiskális.

Magláy Fülöp azt mondá erre:

– Köszönöm szépen. Már mást gondoltam. Csak maradjon az öcsém öcsémnek.

– Ön pedig visszamegy szépen a szeretetreméltó menyasszonyához?

– Igen. És a Jóska öcsémet fogom megkérni, hogy jőjjön el vőfélynek.

– Jó lesz. Elveheti ön nyugodtan Sternberg grófnőt. Hanem csak annyit mondok, hogy mikor az az idiosyncrasia elkövetkezik, akkor tegye üvegharang alá. – Szegény asszonyok! Mennyi rosszat rájuk fognak! Pedig az örök, kitanulhatatlan természet titkai ezek! Ki tudja a teremtés rejtélyét?

Magláy Fülöp visszatért a menyasszonyához. Sok dolga volt elrendezni való: azzal vágta ki magát. Boldog pár vált belőlük s viruló család gyarapult utánuk.

*

Már most az a kérdés, hogy e sok derék ember közül melyik volt a legderekabb? Magláy Sebestyén-e? vagy Sternberg? vagy Fülöp? vagy a Pargha fiskális?

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

HOGYAN TÁMADT EZ AZ ELBESZÉLÉS?

(Olyan előljáró-beszéd forma.)

Nagyon régi keletű ennek az eredete.

A ki nem restelli az elolvasását, kénytelen lesz velem visszafáradni azokba az időkbe, a mikor még úriszékek voltak. Így hitták azokat a törvényszékeket, a mikben egy nagybirtokot képező uradalom a maga jobbágyai fölött törvényt látott, s ügyes-bajos dolgaikban igazságot osztott: az árvákat megosztoztatta, a veremfeltörőket megcsapatta, szülőikkel gorombáskodó fiúkat egész három esztendeig tartó fogságra elitélte. Tessék elhinni, hogy nagyon okos világ volt az (már t. i. az én időmben).

Mint patvarista, sokszor jártam a princzipálisommal ez úriszékekre, ott lehetett praxist szerezni. A jegyzőkönyvek letisztázása is a patvarista nemes hivatását képezte. A pulyka, liba feltráncsirozás hivatala már akkor lemaradt az uzusból. Egy emberöltő idővel elébb azonban még a fafürészelés és éjjel a lámpás-hordás a hintó előtt is nagyban gyarapította a patvarista joggyakorlatait.

Az úriszéki ebédet rendesen a tiszttartó adta, természetesen az uradalom költségére, s a patvarista is hivatalos volt az asztalhoz. «Sohse keresd, édes öcsém, hogy hova ülj? a hová te leülsz, ott van az utolsó hely.»

Volt szerencsém gyakran az ilyen utolsó helyen ülni.

Találkoztam ugyan, életkorra hozzám hasonló asztaltársakkal is; de azoknak mind előkelőbb titulusuk volt az enyimnél. Azért pertu voltunk. A Simi már jurátus volt (tabulæ regiæ nótárius), annak már kardja is volt, nekem még a sétapálczaviselés is illetéktelen túlbecsülése lett volna társadalmi állásomnak. A Misi pedig uradalmi cancellista volt, tehát biztos fizetésben levő hivatalnok. Azután volt még egy megátalkodottan a fiatalsághoz tartozni akaró jó pajtásunk, a ki veterinariát végzett s annál fogva «lódoktor»-nak hivták, a keresztneve különben Szepi volt; ezzel a hárommal együtt tettünk ki egy franczia négyest, mikor tudniillik a Bántódi úriszéken összetalálkoztunk, a hol este az uradalmi tisztség női sarjadékával rögtönzött tánczestély fejezte be az ünnepélyes törvénylátást.

Az úriszéken prezidensül (igen is, és nem alelölülőül! inkább visszatérek a diák műszóért, de fuvolázni nem tanulok meg), tehát prezidensül fungált Darvady Márton jogigazgató úr, nagyszerű anecdota-mondó, eleven krónika, kitünő paskevicsjátszó, pesti két emeletes házi úr, és üres óráiban tabuláris fiskális. Ennek a jurátusa volt Simi barátom, a ki viszont egyéb jó tulajdonságain kívül kitünő tánczos volt, különösen a lengyelt tánczolta nagy tűzzel s a hölgyeknek fáinul tudott udvarolni. Ellenben a Misi a tarokkjátékban volt jeles, a miért rendesen expropriálták a tánczkolonnból, s kicserélték a kopasz ispánnal, a ki csak rontja a játszótársaságot, ultimót mond pagát nélkül. Végül a Szepi, a lódoktor, csodaszerű énekes volt, a ki olyan magas hangon tudott áriázni, mint egy «falsche Catalani». Ha az ember behunyta a szemét, azt gondolta, valami primadonnát hallgat. Én mind a három dologhoz értettem egy kicsit: tánczolni is, kártyázni is, meg énekelni is, de mondom, hogy nagyon középszerűen, azért nem is nagy volt utánam a kérdezősködés. Ha valahova negyedik kellett: quadrillban, tarokkban, vagy quartettben, akkor engem is bevettek. A széptevéshez is épen csak olyan kevés talentumom volt: azt képzeltem, hogy ha egy szép hölgynek valami bókot mondok, megharagszik érte. Azt is megvallom, hogy szerelmes voltam valami nagyon kicsiny leányba, a ki még akkor nevelőbe járt, s attól féltem, hogy az megtudja, ha másnak udvarlok s majd szomorú lesz érte. És így, leszámítva azt, hogy a jegyzőkönyvet nekem kellett letisztáznom, meglehetősen fölösleges figurát képeztem a bántódi úriszékeknél.

Hanem azért mégis szerettem oda járni.

Volt ott egy nagyszerű régi kastély. Annak a második emeletén, a kertre nyiló sarokszobában volt az én patvaristai szállásom.

Derék nagy szoba volt, négy ágygyal ellátva. Azok közül az egyik az én számomra, a másik Simi pajtáséra felvetve, a többi kettőn csak szalmazsákok voltak.

De én abban a szobában rendesen csak magam háltam, mert a Simi pajtás, mikor vége volt a tánczmulatságnak, rendesen átment a kopasz ispánhoz, s ott azután Misivel, meg Szepivel ittak, pipáztak, daloltak és ferbliztek reggelig. (Én még akkor nem ittam bort, dohányozni most sem tudok, ferblihez pedig pénz kell, s nekem soha sem volt több pénzem egy huszasomnál, krajczáros tarokkhoz elég, de ferbliben egy visszavágásra feneket ér.)

Tehát egyes-egyedül voltam abban a hatvannégy szobás kastélyban. Már a princzipálisaink a tiszttartó kényelmes lakásán voltak elszállásolva, a mit a kastélytól egy nagy park választott el; magában a kastélyban senki sem lakott. Az egyetlen felügyelő sáfárnak a kerti házban volt a lakása, annak a béresnéje készítette el számomra távollétemben a mosdó vizet, felvetette az ágyamat, ha tél volt, befűtött; én soha sem láttam a személyét, csak a sáros talpának a folyosón hagyott nyomáról képzelem, hogy asszonyféle lehetett. Mikor későn este a tiszttartói lakból hazatértem a kert ropogós kavics-útján saját lépteim visszhangjára neszelve, nem várt senki, én sem alkalmatlankodtam senkinek. Ismertem a nyitját a kis kertre nyiló oldalajtónak, a mi kulcscsal soha sem volt bezárva; a folyosó bejáratánál megtaláltam a gyertyatartót, meg a gyufát és a hálószobám kulcsát egy szekrényre letéve, s aztán magam magamnak világítva ballaghattam fel a szűk csigalépcsőn a második emeletbe.

Nem jutott eszembe, hogy féljek. Ugyan mitől is? Arra még nem volt eset, hogy patvaristát megöltek volna pénzéért. Van esze a rablónak, hogy nem vesztegeti magamforma prédára az idejét és fáradságát. A mi pedig a kisérteteket illeti, no azok szépen megjárják, ha velem van bajuk, mert én a mint leteszem a fejemet, egyben elalszom, huhukolhatnak én miattam!

És aztán egyáltalán a félelem nem az én feladatom. Terringettét is! Tizenkilencz éves korában az ember olyan óriásnak képzeli magát, hogy mikor felhős idő van, kénytelen lehúzni a fejét, hogy be ne üsse vele az eget! Oroszlán jőjjön ide! Megeszem!

Sőt ellenkezőleg, nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy egyes-egyedül tanyázhatok egy ilyen rengeteg palotában. A hátulsó csigalépcsőről ugyan nem volt az első emeleti lakosztályokba bejárás, hanem a második emelet valamennyi szobája, folyosója mind nyitva állt előttem. Végig járhattam rajtuk, tanulmányozhattam a falakra felakasztott ócska rézmetszvényeket, a mik mind Mária Terézia korából valók voltak, insurrectionalis jeleneteket ábrázolók. A folyosókon rámákban álltak sorban felakasztva a sokféle családi czímerek, utolsó tisztességtételek maradványai. Azokból tudtam meg, hogy a kastély birtokos urát Palárdynak hivják, vagy legalább annak hivták valaha.

Mert a gazdatisztek sohasem említették a földes uruk nevét, csak ugy nevezték, hogy «a gróf».

Aztán meg egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem félni a kisértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt irtam titokban. Itt készültek a legborongósabb részletei a «Hétköznapok»-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van benne irva apróra, egész valóságában. Már három vármegyében ismertek akkor: Veszprémben, a hol az első novellám megjelent a «Tavasz»-ban, Komáromban, a hol nyilt titok volt, hogy a Pesti Divatlapban az –ó–ó aláirású leveleket én irom, és abban a vármegyében, a hol a bántódi uradalom volt. Ott már tudták, ha eltüntem a társaságból, hogy miben töröm a fejemet? A tiszttartó nevetett, a kisasszonyok azt mondták rám, hogy «szegény fiú»; csak a jó öreg princzipálisom mondta azt, hogy: «lesz belőle valami, de prókátor bajosan».

Az ilyen iróhirben álló fiatal ember kellemetlen útitárs. Minden ember azzal a tartózkodással közelít felé, hogy «bizony még bele talál írni a regényébe!» Egyszer megpróbáltam az ispán kopasz fejét rávenni, hogy nyissa fel előttem az első emeleti lakosztály termeit, de észrevette szándékomat s nem állt rá: «Még le találnád írni a regényedbe, a grófom megtudná s rögtön elcsapna az ispánságból.»

Furcsa kastély lehetett az és furcsa gróf.

De én azért mégis leirtam a furcsa kastélyt, a hozzátartozó furcsa grófokkal együtt. Még akkor eleven grófot nem láttam.

Az utolsó úriszék összeesett a szürettel, a mikor az én patvaristaságomnak az esztendeje is a végére járt. Pestről megint lejött a tabuláris fiskális a hivatalos functiókra. A Simi ezuttal egy tudománynyal gazdagabban érkezett meg. Akkor került fel a «polka», ő már tudta; de még a provinczián nem ismerték, valószinű volt pedig, hogy a legközelebbi farsangon az lesz a bálok favoritja, mint tavaly a mazur volt, azelőtt pedig a «radovacska». Nagylelkű volt megigérni, hogy az úriszék alatt az egész fiatalságnak betanítja az új divat-tánczot. Kapós is lett érte!

A parasztok ügyes-bajos dolgai úgy felhalmozódtak az őszi évadra, hogy az úriszék ebéd után is tartott űléseket, s ennélfogva a protocollum is nagy halomra felgyűlt, annak a letisztázásában ugyan Simi barátomnak is segíteni kellett volna; csakhogy annak olyan infámis rossz irása volt, hogy maga sem tudta elolvasni; azért az egész az én nyakamra maradt.

Előre látva a feladat nagyságát, már a vacsora alatt meginstáltam a tiszttartóné asszonyságot, hogy az én számomra egy egész font faggyúgyertyát kegyeskedjék felküldeni a szobámba, mert sokáig fenn kell maradnom. Erre aztán a tiszttartó elmondott egy tréfásan kisérteties adomát a saját gyakorlati életéből, hogy rémítette őt egy éjjel halálra egy font faggyúgyertya, a mi az ablak csavarjára volt felakasztva, ő arról egyet, olló nem lévén, a másik égő gyertyával koppantott le, az elégett kanócz azonban tovább izzott s egyenkint perzselte el a felaggatott gyertyák bélvégeit, a mik aztán időközönkint nagy koppanásokkal hullottak le a padlóra, az ő halálos rémületére. Nevetni való volt az nagyon!

– Csak te, fráter, furcsábbul ne járj abban a kastélyban, mondá a jurium director, baljóslatú arczczal. Ott igazi kisértet jár.

– Igazi kisértet? kaptam én rajta nagy mohón.

– Még pedig szép asszony alakjában.

– Ugyan spectabilis! inté óva a tiszttartó.

A kisasszonyok erre a szóra felugrottak az asztaltól s kiszaladtak a szobából, azt hitték, valami olyan csintalan adoma kerül az asztalra, a miből nem kell a kis leányoknak kapni.

Pedig hát nem azért protestált a tiszttartó.

A fiskális úr azonban már benne volt a krónikázásban s nem hagyta magát visszatartóztatni.

– Nevezetes története van ennek a kastélynak, ha irott krónikák nem bizonyítanák, az ember alig hinné el. A ki ezt a kastélyt építtette ezelőtt kétszáz egynehány esztendővel, a Zrinyi, Nádasdy, Frangepán összeesküvésből hirhedett Palárdy Máté volt, ki a felségárulási per bevégezte után donatióba kapta ezt az összeesküdött főurak egyikének uradalmát; öreg legény volt már akkor, sok csatája volt férfiakkal, de asszonyokkal is, s ekkor jutott eszébe, hogy megházasodjék. Elvett egy szép tizennyolcz esztendős báró kisasszonyt a Pfalzból, a nejét hivták Eglantine von Lilienhorstnak. Palárdy Máté, eddig szerzett tapasztalatai után, nem bizott az asszonyi hűségben, nem mert Bécsben maradni a feleségével, hanem lejött vele ide a falusi jószágára. Ezt a kastélyt úgy építteté, hogy az első emeleti lakosztálynak semmi összeköttetése ne legyen a ház többi részével, annak külön lépcsője volt elzárt tornáczczal, sarkon forduló fülkékkel, mik rejtett bejáratokat fedeztek el, akustikai kürtőkkel, a miken hallgatózni lehetett távoleső szobákból, a plafondba alkalmazott leskelődő lyukakkal és egymásnak megfelelő tükrökkel, a mik minden mozdulatot elárultak.

A tiszttartó nagyot sóhajtott: «Ez mind bele fog jönni ennek a crucifixus poétának a regényébe!» A jószágigazgató ellenben folytatá kedélyesen a megkezdett regét.

– Ez még mind nem volt elég a szerelemféltő férjnek. A neje mellett semmi férficselédet nem tűrt meg. Férfi libériába bujtatott leányok voltak az inasai, még a kocsis is a sequioris sexus tagja volt. Sétáiban, kocsikázás közben a férj kisérte mindenüvé, s mikor ez vadászni ment, a feleségét bezárta a belső szobájába. Az ebédet úgy tolta fel egy emelőgép a konyhából az étkező asztallal együtt a szobába.

Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak.

– De hisz akkor ugyanazzal a sülyesztővel akár egy élő embert is fel lehetett szállítani a földszintről az emeleti szobába.

A fiskális úr nagyot nézett a szemem közé.

– Ecce ni! Hiszen neked akár ne is mondjam tovább, kitalálod magadtól is.

– Bizony jól teszi spectabilis, ha nem historizálja tovább, véleményezé a tiszttartó. Nem nyilvánosságra való ez.

De a fiskális úr már fel volt ingerülve ellenem az előre szaladásomért.

– No hát mondjad te, fráter, hogyan volt tovább? ha olyan könnyen kitalálsz mindent.

Minden arcz vigyorogva fordult felém, úgy érzi ezt az ember, mintha parázson pirítanák.

No hát segíts, édes múzsám! Rigorozáljunk. A hölgyek is visszatértek az asztalhoz a mesélésre.

– Hát én úgy gondolom, hogy egy szép napon valami irigy árulkodó, vagy elutasított udvarló bevádolta a szép úrhölgyet a dölyfös főúr előtt, a ki aztán az első indulat hevében hűtlennek vélt neje ellenében alkalmazásba vette szent László törvényét s megölte őt kihallgatatlanul.

A jurium director nagy felleget fújt a pipájából.

– Pedzi! mondá röviden. De hát miért akarja maga, fráter, hogy a szép úrnő ne legyen valósággal hűtelen, hanem csak látszatból? kérdé examináló minával.

– Azért, felelém, mert a költői igazságtételben logicának kell lenni. Ha a megölt delnő valóban bűnös volt, akkor semmi keresete többé ezen a világon, nyugodjék békével! Az én felfogásom szerint a nőnek ártatlannak kellett lenni, s e felől a férjnek később bizonyos tudomást kelle szerezni. Ebből a lélektani helyzetből erednek azután a viziók, a miket a zavart idegrendszer a valósággal összetéveszt, a hallucinatio látványokat és hangokat idéz fel, a miket csak egy ember lát és hall, míg beleőrül s azok utoljára is megölik. Így képzelem én a végét a Palárdy gróf tragœdiájának.

A jurium director megcsóválta a fejét.

– Közel tapogatózott a fantasiájával a fráter a valósághoz. De hát hogyan csinálná azt ki maga, hogy a Palárdy gróf kétségtelennek higyje a felesége hűtlenségét, s mégis meggyőződjék a tévedésről, de akkor, mikor már késő, mikor már nem hozhatja életre az asszonyát?

Körülvakartam a hajamat (volt ám még akkor elég).

– Olyan rögtönözve ezt a feladványt nem tudom megoldani, hanem majd egyet aluszom ezzel a gondolattal, s majd megálmodom az alatt.

– No, no! Csak segítségére ne találjon önnek jönni a szép ős Palárdyné az éjjel, elmondani a maga történetét. Mert feljár ám az ebbe a kastélyba most is, s a ki előtt megjelenik, az hat hétre a látvány után meghal.

A hölgyek összeborzadtak, én pedig tüntettem a nevetéssel.

– Akkor én nem igen várok a légyottjára, mert én nyolczvannégy esztendős akarok lenni, mint az öregapám volt.

– Nem kell nevetni a dolgon, édes öcsém, szólt a jurium director, pipáját kiverve; még eddig, a hány ura volt ennek a kastélynak, mindenik előtt megjelent a szép kisértet halála előtt hat héttel, és pedig több izben, akár aludt, akár ébren maradt, s ha vendég foglalta el a ház ura helyét: az is meglátta s rossz vége lett.

– Ugyan ne ijesztgesse agyon, spectabilis, ezt a fiatal embert, szólt közbe a tiszttartó, a ki restellte a földesúri család titkainak egy irkafirkász jelenlétében való profanálását. Még valami talál vele történni az éjjel.

Erre aztán az én derék jó princzipálisom állt elő a jó tanácsával.

– Tudja mit? fráter. Vigye fel magával a kastélyba a protokollumokat és fogion hozzá a letisztázásukhoz. Soha még kisértet protokollum-tisztázást félbe nem szakított.

Magam is azon voltam, hogy minélelébb a magányos szobámba feljussak. Siettem búcsút venni a társaságtól, a hónom alá nyalábolva az aktákat.

Hanem hiszen szép protokollum lesz az, a mit én az éjjel lemásolok!

A fejem tele volt már a boszuálló hölgygyel, ki századok multán is vissza-visszatér, ártatlanul bemocskolt nevéről halottköntösével letörülgetni a foltot, s viszi magával a tulvilágra, irgalmat nem ismerő kézzel, az áldozatokat, kiket ott kap. Engem nem fog ő bántani, mert én az ő lovagja leszek, védelmére kelek, a költői «Minne-törvény» szerint.

Borongós volt az idő, csillagtalan az ég, hideg, novemberi szél söpörte végig a kavicsos tekervény-utakon a száraz falevelet; mintha egész szellemcsapat jönne utánam zizeregve, a levéltelen jegenyék sudarain olyan síró hangot adott a szél, mint egy másvilágról jövő orgonaszó. Én magányos sétámban a sötét geszt sűrűjében bátran daloltam a legújabb népdalt: «Zajjal tajtékzik a Maros.» A tisztáson cziczázva suhantak át mindenféle fehér és fekete alakok, azok a sáfár házi nyulai voltak, a feketéknek még a szemei is pislogtak, mint a parázs. De engem még a házi nyulak sem voltak képesek megrémíteni. Szerencsésen eljutottam a kastély hátulsó lépcsőjéhez vezető kis ajtóig. Az épen tárva volt. Ez nem tetszett. De még kevésbbé tetszett az, hogy a szegletszekrénykén, a hol rendesen az én gyertyatartóm és gyufás katulyám szokott elkészítve lenni, nem találtam se az egyiket, se a másikat.

– A ki áldója van a részeg sáfárjának! dörmögém. Most aztán botorkálhatok fel a lépcsőn a koromsötétben.

Húh! Egy denevér repült el a fülem mellett.

Elkezdtem a lépcsőn fölfelé lépegetni.

Hátha mégis van benne valami?