Part 18

– Nem értem ezt a dolgot. Hanem annyit értek belőle, hogy ez az úr engem megsértett s azért elégtételt kell vennem.

– Szolgálatodra állunk; – mondák azok egész készséggel.

– Csak arra kérlek, hogy végezzük el minél előbb, míg hire nem fut. Ti intézkedjetek, én addig visszamegyek a tánczterembe, majd ott keressetek föl. Aztán majd egyenkint távozunk el, hogy föl ne tünjék.

Fülöp tapasztalá, hogy itt igen gyorsan megy az igazságszolgáltatás. Alig telt bele egy mazurka, midőn az egyik segéde odajött hozzá s jelenté, hogy találtak egy igen jó és e czélra alkalmatos helyet. A herczegi palota kertjében van egy czéllövöldözésre berendezett oszlopcsarnok.

Ott mindjárt el lehet intézni a dolgot, a nélkül, hogy az urak a hintójaik előjáratása által a cselédség előtt feltünést okoznának. A segédek pisztolyt választottak, harmincz lépés az indulási távol, tiz lépés a sorompó, három golyóváltással.

– No, ez a nap szépen végződik; mondá magában Fülöp.

Aztán még megvárta, a míg a kotillion elkezdődik, annak a minden érdekeltséget fölszívó változásai alatt észrevétlenül eltünhetett a társaságból.

Odakinn a ruhatárban az ismerős mosolygású főinas urtól csakugyan megkapta a felső kabátját. Az övé ugyan kávészinű volt, apró fekete gombokkal; ez pedig őzbőrszinű akkora négy gyöngyházgombbal, mint egy csemegés tányér; hanem hát az ilyen csekélységeken nem akad fenn az ember, halála előtt tíz perczczel. Még ez talán jobb? Volt eset rá, hogy a golyó egy ilyen nagy gombról visszapattant.

A két segédje ott várt alant az udvaron; szép csendesen átmentek a kertbe, fölkeresték a lövöldét; hoztak magukkal gyertyákat, azokat a hosszú csarnok két végében föltüzködték, meggyujtották; elég világosságot csináltak arra nézve, hogy két ember egymást halomra lövöldözhesse. Az alatt a másik fél is megérkezett; orvost is kerítettek valahonnan.

Azután a négy párbajsegéd megtöltötte a pisztolyokat; hoztak két párt magukkal.

Majd a szokásos felhivást intézték Fülöphöz, hogy nem hajlandó-e valami magyarázatot adni, a mit az természetesen elutasított magától. Ilyen affront után nincs semmi diskurálás.

Akkor aztán kimérték neki a harmincz lépésnyi távolt, meg a tíz lépésnyi barrièret, a mit megjelöltek zsebkendőkkel, s aztán fölállították az ellenfeleket, mindegyiknek a kezébe adva a felvont sárkányú pisztolyt, meg egy tartalék gyutacsot, hogy ha a fegyver csütörtököt találna mondani.

– «Sternbergé» az első lövés! monda a szakavatott Arthur, s azzal háromszor csattantott a tenyerével.

Fülöp csak állt ott, és nézett maga elé, a pisztolyát leeresztve.

– No, hát mért nem lősz? kiálta rá Blikus, a segédje.

– Várom, hogy lőjjön Sternberg.

– Te várod, hogy lőjjön a «Sternberg?»

– Na, igen. Az az úr ott.

– Az az úr? Hisz az Greifenwald.

– Hát akkor hol van az a Sternberg?

– Hol van a Sternberg? No ilyen czifrát még nem ettem, a mióta két lábon járok! Hát nem te vagy a Pipó?

– Az meglehet, hogy Pipó vagyok; de akkor Magláy Pipó vagyok; és soha életemben a Sternberg nevet nem hallottam; most jövök Magyarországból.

Erre aztán az általános elszörnyedés hangja zendült föl.

– Ez nem a Sternberg! Ez egy vad ember Magyarországból. Ez lehetetlen!

S a míg szörnyűködnek, jön rohanva a csarnokba az igazi Sternberg Pipó nagy lélekszakadva.

Fülöp mintha csak saját magát látta volna a tükörből szemközt jönni. Még a saját kabátját is az viselte.

– Hallatlan egy dolog ez! kiabált a most érkezett. Itt nekem egy hasonmásom jár a társaságban, a ki minden dolgomat fejtetőre forgatja fel. Ihol van ni. Még a kabátomat is fölvette.

Mikor aztán szemtől-szembe kerültek egymással, akkor tünt ki, hogy van biz a két alak között külömbség; hanem azért mégis oly csalóka a hasonlatosság, ha együtt nincsenek, hogy akárki összetévesztheti őket. Legfelebb a hajnak a színe tér el; de az meg este észre nem vehető.

Akkor aztán nagy nevetés között összebarátkoztak.

Hanem aztán Sternberg elkezdett debacchálni.

– No, te nekem, mondhatom, hogy szép galibákat csináltál egyhúzamban. Visszautasítod Greifenwald tartozását, a mit az a tenyéren kinál, a miatt összeveszítesz vele; a minisztert lenézed, nem köszöntöd, az dühös rám; a nagybátyámmal kitagadtatsz, s az imádottamat rám bőszíted. Ezért az utolsóért vagyok legdühösebb! Mondd csak, miket közölt veled?

– Hát azt mondta, hogy a hévmérő tizenegy fokot mutat, hogy fekete dominón jól áll a sárga rózsa s hogy a holnapi álarczos bál fényesnek igérkezik. Becsületemre, egyebet nem mondott.

– Oh, te barbár eszkimó! Hisz az annyit tesz, hogy tizenegy órakor legyek ott az álarczos bálban, ráismerek a sárga rózsás fekete dominójáról. S te mind ezekre mit feleltél?

– Hát az elsőre azt, hogy a hévmérő hideget mutat, hogy a sárga rózsa nekem nem tetszik, s hogy a holnapi álarczos bálra nem mehetek el, mert Pestre utazom.

– Óh, te öngyilkos! Most kedvem volna veled rögtön felvenni a pisztolyt! hogy a hasonmásomat elpusztítsam a világról.

– Hát tehetek én róla, ha minden ember elfogadott helyetted?

– S még hozzá téged is Fülöpnek hínak. Nem. Nekünk kettőnknek nem szabad egy városban laknunk.

– Nem úgy! Külömböztessük meg magunkat a nyakravalóinkkal. Én hordok kéket te hordj vereset.

– No ez még mind tréfa. De van egy igen komoly ügyem veled, a mit nem lehet olyan könnyen elütni, mint a többit. Te helyettem egy csókot kaptál az én kis Adél hugomtól.

– Mit? Az a te hugod volt?

– Az ám. A kis ostoba. Az a rossz szokása, hogy ha sok ideig nem látott, mikor megkap, a nyakamba ugrik és megcsókol.

– Ez nagyobb baj nekem, mint neked.

– De ez nem maradhat helyrehozás nélkül Jőjj velem azonnal.

Azzal karjára fűzte feltalált képmását, követve a jó kedvre hangolt segédektől, visszatért vele a palotába. A felső kabátjaikat ezúttal külön szegre akasztották.

A termekben már híre futott annak a csodálatos quiproquonak, a mihez hasonlót csak a shakespearei Comedie of errors hoz föl. Csak hogy ez költemény: a mi történetünk pedig igaz.

Most azután az igazi Sternberg Pipó sorba bemutogatta az igazi Magláy Fülöpöt mind azoknak az uraknak és hölgyeknek, a kik eddig már beszéltek vele, s nagy derültség között lett kiderítve minden félreértés.

Legutoljára maradt az a csók-história.

Az úrhölgyek félrevonultak a szünóra alatt a teázó szobákba. Ott találták föl a szép Adélt, nagynénje társaságában egy myrtusz bouquet alatt.

Sternberg Pipó odavonta magával hasonmását.

– Itt hozom azt a gonosz tolvajt, a ki az én kis Adél hugomtól egy csókot ellopott. Követelem, hogy adja vissza!

A bájos gyermek szépen elpirult erre a tréfás szóra.

Fülöp azonban kitalálta a helyes megoldását ennek a kényes ügynek.

– Vissza nem adhatom, mondá, de visszaküldhetem, még pedig az által, a kinek az szánva volt. S ezzel megcsókolta a hasonmása ajkát.

Ezt mindenki, a ki a jelenetnek tanúja volt, igen finom és helyes ötletnek ismeré el. Sternberg Pipó aztán odalépett a szép hugához, hogy megbizatásához híven visszaadja neki a megküldött csókot.

Hanem a szép lányka tiltakozva eltakarta az arczát a legyezőjével; s azt suttogá:

– Nem veszem vissza; csak hadd maradjon ott.

… Ez bizonyára a legjobb alakban tett vallomás volt.

*

Három nap mulva Sternberg Adél grófnőt eljegyezte Magláy Fülöp.

VI.

Eddig csak négy évszakát ismerte meg Fülöp annak a szép földi világnak, a minek asszony a neve: epedni, élvezni, félteni, csalódni; egymásra következnek ezek, mint tavasz, nyár, ősz és most egy egészen új világra talált, a mi külömbözik minden eddig ismerttől: a minek a fogalmai közel járnak a hithez, az imádathoz.

Sternberg Adelaide otthon nevelkedett az atyai háznál; anyját korán elvesztette, a ki orosz grófnő volt; azontúl az atyjának egy nagynénje vette gondjai alá. Tizennégy éves koráig annak a felügyelete alatt volt; akkor ősi szokás szerint beadták kolostorba s onnan csak akkor került elő, a mikor a világba be lehetett vezetni. Az alatt az atyja is meghalt; azt különben is igen keveset látta, mert a katonai szolgálat távol tartá a családjától.

Ritka eset, hogy egy fiatal leány azt az első férfiarczot, a mit megszeretett, örökévé tegye. Adéllal az történt. A tévedésből adott csókot soha sem bánta meg.

Ez sok édes enyelgésre adott tárgyat a hosszú időszak alatt, a mi az eljegyzés és a menyegző napját elválasztja.

– Látod, ha olyan nagyon nem hasonlítottál volna a bátyámhoz, soha sem szerettelek volna meg.

– De valami külömbség mégis csak van közöttem és a bátyád között.

– Ég és föld! Te olyan vagy, mint a milyennek szerettem volna mindig a bátyámat látni. Mindig azon ábrándoztam, miért nincs meg nekem ez az én bátyám két példányban, hogy a míg az egyik teszi azt, a mi neki tetszik, a másik tenné azt, a mit én akarok? És ime most csakugyan megvan, a miről ábrándoztam. Az egyik Pipó szalad a vadak után az erdőben, a városban meg ki tudja mi után? a másik meg itt ül mellettem szépen és engem mulattat. Annak csak a hirét hallom: itt leesett a lóról, karját törte; amott megsebesítették a párbajban; de most már nem esem kétségbe miatta; hiszen megvan kettősben: a másik itt kiséri az én hárfámat a fuvolájával. A mende-monda hír elhatol hozzám, mennyit vesztett az egyik bátyám a kártyajátékban, hogy viszik haza mámoros fővel. Most már nem szörnyűködöm rajta, mint azelőtt, mikor még csak egy volt: hiszen a másik itt van, és engem tanít sakkozni; mámorunk is van, de együtt, mikor Shelleyt, vagy Byront olvassuk. Látod: ilyennek kellene lenni a bátyáknak, mint te!

– Az a csodálatos, hogy a bátyák nem szoktak a hugákhoz annyira ragaszkodni.

– De én pedig, látod, azt szeretném, ha én nekem örökké testvérem maradnál. Akkor is lakhatnánk egy házban. Mindig egymás mellett lehetnénk. Aztán szerethetnénk egymást nagyon. Nappal te tanítanád nekem a kertben, a mezőn, a napkeleti virágnyelvet, a mit én nem tudok, éjjel meg én te neked a csillagismeretet a mit te nem tudsz.

– Testvérek között ezek mind igen szép tudományok, mondá enyelegve Magláy Fülöp, hanem én ezeknél sokkal jelesebb tudományokat is sejtek.

– Oh, minden esetre. Ilyen a vallás. Tudod, hogy mi volna az én vágyaimnak a netovábbja? Az, hogy ha te szerzetes lennél, én pedig apácza.

Erre már hangosan elkaczagta magát Magláy Fülöp.

– No, ne nevess ki; mert szomorú leszek. Hát milyen szép volna az! Te abban a szép fehér talárban, kék selyem övvel a derekadon. Milyen magasztos alak lennél. Az a te szép csengő hangod hogy vinné égnek a zsolozsmát. Az enyém pedig utána szállna: odafenn összetalálkoznának, együtt repülnének a csillagokig.

Magláy Fülöp megragadta kedvese kezét s keblére vonva azt, könyörgött neki, hogy csak maradjanak itt ezen a szép földön együtt: hisz az asztronómia szerint a föld is csak egyike a sok régi bolygóknak, és így a ki a csillagokba vágyik, gondolja el, hogy az egyiken már rajta van s nyugodjék meg benne.

… A menyegző határideje az őszi hónapokra volt halasztva, a mikor Adelaide a tizennyolczadik évét betölti, az alatt a menyasszony hol Bécsben, hol Felső-Ausztriában volt a nagynénjénél; Magláy Fülöp csak rövid időközökre távozott el mellőle; mikor a jogi és gazdasági ügyeinek rendezése személyes jelenlétét követelte.

Félbeszakítá ezt az idyllt a bekövetkezett vadászidény, a mikor az a másik Pipó, a szeleburdi, szintén odakerült a nagynénjéhez a nimródi élvezetek ösztönéből. Egynéhány jó pajtást is hozott magával: egyszerre megnépesült a csendes kastély kopókkal, vizslákkal, terrierekkel.

Hanem Adelaide nem eresztette velük vadászni a maga Fülöpjét. Elég ha az egyik üldözi a vadakat.

– Ugyan nem fájna a szived érte, meglőni egy olyan kedves állatot, mint egy őz? Azt mondják, hogy az elejtett szarvas sír, mikor meghal, s a könnyei csorognak a szeméből, akár egy embernek. Hát abban ugyan mi vitézség van, azt a szegény kis futó nyulat orozva lelőni? a ki még panaszkodni sem tud. Azt meg épen lelkiismeretháborító öldöklésnek tartom, mikor a vadászok a fajd himét olyankor lövik le, mikor az épen menyegzőjére készül? Szeretnéd te, ha valami náladnál hatalmasabb lény épen akkor, midőn te az esküvőre indulsz, egy fa mögül, lesből, ledurrantana? Gondolj a túlvilági lények bossszújára! Ne bántsd te az ártatlan állatokat, a kik az Isten cselédjei!

Sternberg Fülöp kinevette a hugát ezért a sentimentális beszédért; hanem Magláy Fülöp szót fogadott neki; ezért aztán őtet is kinevették. Adél annyira vitte a varázshatalmát a vőlegény fölött, hogy az még az elejtett vadak husából sem evett, egészen következetes maradt a kedvese nézeteihez.

Egyszer aztán az egész vadásztársaság felkerekedett, Sternberg Fülöp meghivására átrándulandó a grófi majorátus ősi uradalmába, Radomitzba.

Fülöp, a bátya oda is meghivta Fülöpöt, a vőlegényt.

– Medvére vadászunk.

Ide már férfi-bátorság kell. A medvét nem lehet azzal vádolni, hogy gyáva, hogy nem tudja védeni magát. Nem is a husáért lövik meg, hanem azért, mert dúvad; a szegény jobbágyok zabját learatja, marháit levágja. Veszélyes ellenség. A medvével szemben legény kell a gátra!

Adélnak azonban épen ezért legkevésbbé tetszett ez a neme a vadászatnak, ha abban az ő kedvesének is részt kell venni.

– Ne menj oda! Bizony szerencsétlenül jársz. A Frigyes nagybátyámat is medvevadászaton lőtték agyon; a legkedvesebb barátja lőtte meg véletlenül. Az apánknak egyszer a meglőtt medve összetörte a kezében a puskaagyát, s a czombján sebet hasított. Nézd ezt a kiterített medvebőrt itt! Rettenetes állat volt az, a mi ezt viselte, egy fejjel nagyobb az embernél; milyen iszonytató körmök, milyen agyarforma fogak! Kérlek: ne menj oda!

De már a veszedelem élénk leirása épen arra való volt, hogy Magláy Fülöpnél az ellenkezőjét érje el a kivánt hatásnak.

– Akkor, kedves Adél, ha olyan veszedelmes állat az a medve, mégis csak felkeresem és beszélek vele.

– Az atyám is rosszúl járt vele.

– Kötelességem bosszút állni érte.

– No hát csak egyre kérlek. A medvének is van hímje és nősténye. Ne lődd meg a nőstény medvét! Hátha kis fia van!

Ezzel a szavaival általános derűltséget keltett Adél az egész társaságnál.

– Kedvesem, galambkám, szólt Fülöp bátya nevetve, csak az a baj, hogy nálunk a medvehölgyek nem viselnek a fejükön főkötőt. Nem ismer rá az ember, hogy úr-e vagy asszonyság, mikor bemutatja magát!

– Csak ti ne nevessetek azon, a mit én mondok: mert én nekem van valami érzésem, a mi azt súgja, hogy szerencsétlenség lesz annak a vége, ha Fülöp egy nőmedvét meg talál lőni.

– Majd nem úgy beszélsz tíz esztendő mulva.

VII.

A radomiczi kastély a Sternberg grófi családnak ős fészke. Még azokkal a sánczokkal van körülvéve, a mik a husziták támadásait diadalmasan kiállták. A régi emlékek mind jó karban vannak fentartva; a várfelügyelő sorra megmutogat mindent a látogatóknak, a kiket a kiváncsiság idehoz: a fegyvertermet, a kaszabörtönt, a vas szűzet, az ódon himzéseket, a kitömött állatok gyűjteményét, s sorba elmagyarázza a falakon függő ősi képek neveit, viselt dolgait; a mennyiben azok nem volnának a kép szegleteire felírva lapidár veres betűs sorokban. Az ősi sirbolt is megnézni való, azokkal a századokat jelző márvány emlékekkel, az oroszlánra taposó pánczélos alakokkal, kik vaskesztyűs kezeiket imára összetéve tartják. Maga a várkastély kápolnája is megnézésre méltó, freskóival, oltárképével és nagybecsű monstrancziájával.

Csupán egy szobának az ajtaja szokott rendesen elzárva lenni, a legutóbb meghalt Alfréd gróf hálószobájáé.

Ennek a szobának a kulcsa az ifjú Fülöp grófnál szokott állni. S ez nem is nyitja fel annak az ajtaját más, mint a családhoz tartozó rokonok előtt.

A medvevadászat két első napja sikertelen volt. Az első hajtásban a medve kitört és elmenekült. A másodiknál a megriadt vadász, a kire ráment a maczkó, nem mert rálőni. (Először látott hajtott medvét.) Hanem aztán a harmadik hajtás bő kárpótlást nyujtott: egy nagy anyamedvét vertek fel, két hathónapos bocsával együtt. No ez már ugyan magával hordta nemének bizonyságát a két fiában; de azért Magláy Fülöp csak leterítette azt egy jól irányzott lövéssel, a két bocsnak pedig a másik Fülöp oltotta ki az életét szép kettős lövéssel. Az elejtett anyamedve gyönyörű példány volt, sokszor volt már a hajtásban; a lehúzott bőre alól valami tizenkét mindenféle kaliberü golyót szedtek ki (volt köztük egy rézgolyó is), a miket különböző alkalmakkor ajándékoztak emlékül a vadászok a maczkónak, s a miket az szépen megköszönt és elvitt magával. A Fülöp golyója azonban épen a szivén ment keresztül; az már egy medvének is sok.

Ennek a torát aztán fényes lakoma ünnepelte meg.

Fülöp bátya megirta a diadalt a hugának. Kellemetes örömmel és ijedtséggel kevert kedélyhullámzást remélt vele okozni a kicsikének.

A következő napon nem volt hajtás, azt pihenőnek hagyták. A többi czimborák változatosság kedvéért elmentek pisztrángot fogni, Sternberg Fülöp azonban otthon tartotta druszáját és leendő sógorát, hogy holmi prózai ügyekről értekezzék vele. Meg akarta ismertetni az atyja végrendeletével, mely intézkedik a vagyon felosztása iránt a fiú és leány között. A vőlegénynek ezt szükséges megtudni. Az anyai birtok egészen Adél hozományát fogja képezni; az apai birtoknak pedig a becsárából készpénzben fizeti ki neki a bátyja a járandó negyedrészt az esküvője napján.

Könnyen megegyeztek: gavallér ember volt mind a kettő. A mit az egyik mondott, a másik ráhagyta.

Akkor aztán, a horgászó társaság visszatértéig még marad egy kis elölni való idejök.

– Jer velem, – mondá Sternberg Fülöp. – Tekintsük meg, a míg magunkban vagyunk, azt a szobát, a hol az atyám meghalt.

Egyedül mentek oda.

Az egész szoba azon módon volt hagyva, a hogy a gróf halála napján találták. Hirtelen és véletlen volt a halála. Még erőteljes férfi volt akkor, az életősz kezdetén.

A szarvasbőrrel terített ágyon még ott hevert a kis zsebbeli imakönyv, a mit a gróf magától soha el nem hagyott. Az éji asztalkán a gyertyatartóban fenékig kiégett a viaszszál; tehát éjjel kellett a halálnak történni. A mellett volt egy kis fekete üvegcse: bizonyosan digitalisz-cseppekkel, meg egy kis arany kanál; a pohárból a víz elpárolgott régen. A vadászöltöny szépen rendben volt rakva egy székre, a czombtakaró saruk, meg egy vastag nemez kalap, a mi teli volt tarka madártojásokkal, azt tanusíták, hogy a megboldogúlt aznap gázlókra cserkészett a kokojszásban.

A szoba közepén pedig volt egy nagy bőrkarszék, rézfejű szegekkel kiverve.

– Ebben a székben találták az öreget meghalva, – mondá Sternberg Fülöp.

– Hogy kerülhetett ő ide erre a székre? – kérdé Magláy Fülöp.

– Innen nézett maga elé, oda arra a falra.

– Hát mi van azon a falon?

Az egész hálószoba tölgyfa táblázattal volt burkolva, a mibe művészi vésővel voltak faragva mindenféle vadászdiadal jelvények; lábaiknál felakasztott fáczányok, nyulak, fajdok. A székkel szemközt álló fatáblát épen egy szép pávamódra szétterjesztett farkú fajdkakas ékesíté.

– Hát mit nézhetett azon?

– Meg akarod tudni?

– Van valami változtatva ezen a szobán azóta, hogy az atyád meghalt?

– Csak ez a tábla van helyre tolva. Ez kijár a helyéből.

– S mi van alatta?

Sternberg Fülöp egyet fordított a kifordított fajdkakasnak a fején, s arra az egész tábla félrehúzódott a helyéből. Alatta egy nagy életnagyságú olajfestmény tünt elő. Vénus, a kis fiával, Ámorral. A nő háttal van fordúlva, csak a fejét fordítja hátra visszanéző arczczal, s a kis eleven, szerető, piros arczú gyermek a vállára kapaszkodva, néz azon keresztül. A kövér, rózsaszin kis kezek olyan ellentétet képeznek a fehér rózsa szinével vetekedő vállon és nyakon.

Hosszan végig omló aranyveres hajzat takarja a csodaszép női termetet, a hogy az a fürdőből kiszállt.

Magláy Fülöpnek a szívverése elakadt, a mint azt a képet meglátta. Ez a nő, és ez a gyermek ottan!

Kifutott a szobából.

– Hát téged mi lelt? – kérdezé Sternberg Fülöp, a mint a szobát ismét rendbe hozva és bezárva utána sietett.

– Semmi, semmi, – hebegé az. – Nem tudom mi bajom támadt? Úgy elszédültem egyszerre.

– A fulladt levegő odabenn. Magam is elfulladok, ha soká benn vagyok.

A hazaérkező vendégtársaság lármás zaja aztán új hangulatot hozott a termekbe, a kisértetek lábcsoszogása elveszett benne.

Hanem Magláy Fülöpnek a jó kedve meg volt ölve végképen.

Félrehúzta magát a társaságból, alig lehetett rátalálni, mikor az ebédhez keresték; ott meg se enni, se inni nem akart. Szavát nem lehetett venni. Beszéltek előtte bolondnál bolondabb adomákat, a miktől a többiek veresre nevették magukat: az ő arcza még csak el sem mosolyodott.

– Tán biz az elejtett nőmedvének a lelke kisért Pipó! – szólt nevető kötődéssel a druszája hozzá.

Magláy Fülöp csak a fejét bólintotta meg rá, magában mondva: «Bizonyára lélek volt az, a ki megütött; de ugyan a földig ütött.»

Még az nap búcsút vett a barátaitól, azt mondta, hogy sürgős izenetet kapott a jogigazgatójától, haza kell sietnie Pestre.

VIII.

Pargha fiskális úr ismeretes alak volt a fővárosban. Széles vállú termete, hatalmas nagy feje, dörgő hangja, magában is feltünővé tették; de a mi hírt, nevet szerzett neki egész országszerte: az a páratlan ügyvédi gyakorlata volt, összekötve rendkivüli ismeretekkel, és a mi ezekhez csatlakozott, az a meseszerű becsületessége. Igazságtalan ügyet el nem vállalt soha, s a mit megkezdett, azt meg is nyerte. Sok nagy főúri családnak volt a jogigazgatója; azok között legrégibb kliense volt a Magláy család; fiatal korában annál kezdte, mint uradalmi ügyész, mielőtt Budapestre felköltözött. Sebestyén úrnak nagyon kedves embere volt. Le is járt a birtokára minden esztendőben a nyári juristitium alatt vadászni.

Magláy Fülöp a radomiczi vadászat után egyenesen Budapestre sietett, s csak ruhát sem váltott, úgy ment uti gúnyában Pargha úrhoz.

A fiskális megdöbbent, a mint meglátta. Az ifjú egészen meg volt törve.

– Beteg volt ön?

– Semmi baja a testemnek.

– Hogy olyan halavány?

– Arra van okom. Azért jöttem önhöz, hogy egy nagyon sürgetős ügyet elintézzünk minél hamarább.

– No no! Pénzkérdés?

– Igen is, az.

– Sokat vesztettünk a kártyán?

– Mindenemet elvesztettem.

– Mindenét? Hisz az lehetetlen!

– Úgy állok, a hogy itt vagyok. Semmim sincs.

– De hisz ez képtelenség! Ez érthetetlen dolog! Hogy ön elvesztette mindenét! Hát ki nyerte el?

– Az öcsém: Ernő.

– Az Ernő öcscse? Hisz az itthon sincs. Odaát Afrikában lövi az oroszlánokat, hogy csak úgy ordítanak bele. Ha soká ott lesz, nem marad oroszlán, csak a menazsériákban.

– És azért mégis ő nyerte el az egész vagyonomat. Én átiratom az ő nevére a maglái majorátust: legyen az ő tulajdona.

– Hát ön?

– Én pedig elmegyek Jászóra, felveszem a szerzetesi köntöst.

Már erre mennydörgő nagyot kaczagott Pargha fiskális úr.

– No ez már jó tréfa. Ennek magam is nevetek.

– Sohse nevessen rajta. Elhatározott szándékom az.

– No hát mi baj van? Szerencsétlen szerelem? Hűtelen lett a szép menyasszony?

– Az egy angyal, a kire halandó nem érdemes. Ő imád engem. Ő is kolostorba fog menni.

– A mennykőt! Az meg apácza lesz?

– Igy egyeztünk meg.

– Tán a rokonok tiltják a házasságot?

– A rokonok mind óhajtják.

– S önök mégis kolostorba mennek? Egyik erre, másik arra.

– Nem tehetünk másképen.

– Fiatal ember! Fiatal ember! Ön valami nagy bolondot csinált! Vallja meg igazán. Amerikai párbaj nyomja a lelkét?

– Becsületemre mondom, nem az.

– De hát akkor mondja meg ön, hogy mi az indító oka egy ilyen megfoghatatlan elhatározásra? mert ha nem tudja ön okát adni, akkor nem kolostorba, hanem Döblingbe, az elmekórok házába kell önnek bekérezkedni.

– Hát megmondom őszintén. Megtudtam, hogy én nem vagyok az apámnak a fia.

– Hogyan?

– Minden ember Sternberg Alfréd fiának néz el. Úgy hasonlítunk egymáshoz, mint egyik néger a másikhoz. Sternberg Alfréd gróf abban az időben még nőtlen volt s itt járt Magyarországon: kastélyunkban is lakott, a mikor én a világra jöttem.

– No no, fiatal ember! Gondolja meg ön, hogy mit ejt ki a száján. Saját anyja ellen akar-e ön ily megbélyegző vádat emelni, s maga itéletet hozni? Az erény mintaképe ellen, a ki már halott, s magát nem védelmezheti.

– Tanúbizonyság ellene ez a hasonlatosság.