Part 17

«A Szentkutnál utólértem a lovagló párt. Távolabb, a hol az ut a hegyoldalba felkanyarodik, láttam egy hintót négy lóval befogva. Az a grófé volt.»

«A Szentkutat eltakarják az óriási cserfák, a miket a piros bogyót termő dalmát boróka sűrűje vesz körül. Én a lovammal ebbe a sűrűbe hatoltam be.»

«A lovag és a lovagnő itt leszálltak a nyeregből s odamentek a forráshoz. Itt a hölgy megfogta a lovagnak a kezét a balkezével, a jobbjával a vállára támaszkodott.»

«Francziául beszéltek. Én értem ezt a nyelvet. Sokáig voltak a francziák az uraink Napoleon idejében.»

«Az asszony azt mondá: «Hát el akarsz engem hagyni? Nem emlékezel már az esküre, a mit nekem ezen a helyen tettél?»

«Az úr felelt rá: «De erősebb az eskü, a mit haldokló anyámnak tettem: hogy Isten tizparancsolatját meg fogom tartani!»

«Hiu beszéd! mondá a nő. Megtartottad-e a tizparancsolatot? Nem ejtett ki a szád istenkáromlást soha? Nem imádtál bálványokat? Nem öltél? Nem gyilkoltad meg párbajban a legkedvesebb barátodat? Akkor nem jutott eszedbe az anyádnak tett eskü? Hát igaz ember vagy te?»

«A lovag ujra mentegetődzött. «Hát igazat mondok. A még erősebb eskü, a mi innen távozni késztet, a szent barátságra tett fogadás, a mit mi egymással kötöttünk; én és Magláy Sebestyén, mikor hadczimborák voltunk. Megesküdtünk egymásnak, hogy minden nagy veszélyből kiszabadítjuk egymást, hogy feláldozzuk egymásért még a vérünket is. Látod, ezt fogadtam az én barátomnak.»

«Megint az asszony szólt: «De hát akkor elfeledted a neki tett esküdet, mikor arra biztattad, hogy vegyen engem feleségül? holott jól tudhattad, hogy én leszek rá nézve a nyavalya, én leszek a halál, én leszek a pokol? Üres kifogás ez?»

«A lovag erre figyelmessé kezdett lenni a bozótban közeledő paripára s inté az asszonyt, hogy vigyázzanak.»

«Ejh mit? oktalan barom az. Csak nem félsz, hogy egy ló meglát és kihallgat? Hát nem látott-e bennünket ez a forrásvíz tükre elégszer s a csermely tud csevegni, beszélt-e ki valamit? Nem hallott-e bennünket a cserfa lombja s a lomb tud susogni, árult-e el valamit? Nem! Nem félsz te semmitől. Hanem nem szeretsz. Nem a haldokló anyádnak, nem a fegyvertársadnak adott eskü távolít el innen, hanem az, hogy mást szeretsz! Szép arának adott eskü tart fogva téged!»

«Ezt olyan indulatos hangon kiáltotta az asszony, hogy még a kajdácsot is tűzbe hozta vele, az is belekiabált: «Filou, betyár!»

«Erre a lovag azt felelte: «Úgy van. Igaz. Nekem menyasszonyom van otthon Csehországban.»

«Ekkor a hölgy megfogta mind a két kezét a lovagnak s arczát az övével szemközt fordítva, azt kérdé: «Szebb mint én? Jobb, igazabb, mint én?»

«A lovag válaszolt: «Se szebb, se jobb, se igazabb nem, mint te vagy; de én el lettem vele jegyezve, mielőtt téged ismertelek volna?»

«S most oda sietsz hozzá?»

«Oda.»

«Ekkor a hölgy elkezdett hevesen zokogni, a kezeit tördelte. A lovag figyelmezteté rá, hogy ne sírja veresre a szemeit, mert a férjének majd fel fog tünni.»

«A nő aztán elcsendesült s csak egyre kérte a lovagot: «No, ha elmégy innen, ha elszakadsz tőlem örökre, akkor vidd el magaddal ezt az én kedvencz madaramat; vidd el a Lórit. Hadd mondja ez el legalább előtted mindennap a nevemet; hadd kérdezze ez meg tőled: «Liebst du mich noch?» mikor már engemet nem látsz többé.»

«S ráerőltette a lovagra a kedvencz beszélő madarát. Lekapcsolta az ezüst lánczot a saját karjáról s annak a karjára csatolta át: a madár a lovag vállára költözött át. És akkor aztán búcsú fejében megölelték egymást s szapora csókok hangzottak; de azt már nem tudom biztosan, hogy nem a madártól származtak-e, a mely a csókolás hangját igen jól tudta utánozni.»

«Azután elváltak egymástól. A lovag felszökött a paripájára s elvágtatott az erdei uton, a hölgy azonban még ott maradt állva, a legelésző paripája nyergéhez támaszkodva, mindaddig, míg a hegyoldali uton álló hintónál újra meg nem pillantotta a lovagot. Még akkor is integetett felé a fehér zsebkendőjével.

«Ezt én mind így láttam és hallottam a mokánycsődör oldalára kapaszkodva. Itt nyeljen el a pokol tüze, ha mind egy szóig így nem történt.»

… Mikor vége volt a szolga meséjének, azt mondá az úr: «Nem beszélted el ezt még senki másnak?»

– Senkinek te rajtad kivül.

– Mit gondolsz? Utól lehetne még érni a grófot?

– Bizonyosra veheted. Ő nehéz, fedett hintóban utazik, felfelé a hegyi uton; éjjel bizonyosan pihenőt is tart. Ha mi paripára kapunk, jó holdvilágnál reggelig utólérjük, mielőtt a csinált Károly-utra betérne.

– Jól van.

Azzal kiment Magláy Sebestyén a leskunyhóból a szerteszét heverésző csatlósai közé.

– Hat szál hajdu keljen fel és jöjjön ide.

Azok teljesíték a parancsát.

– Fogjátok le ezt a ficzkót és verjetek rá ötven botot.

Nem kellett nekik több biztatás. Négyen lekapták a puskafelhuzót a tiz körméről s ketten kétfelől jó friss mogyoróhajtásokkal olyan félszázadot hegedültek el rajta, hogy visszhangzott bele az erdő.

Mikor készen voltak vele, azt mondá Sebestyén úr szép, nyájas, oktató szóval Mirkónak:

– Tanuld meg, komám, hogy ez a jutalma az olyan gazficzkónak, a ki egy nemes úrhölgyre leskelődik és árulkodik.

Ezzel aztán megtudta Mirkó, hogy mi az az egyetlen eset, a miben nem kell elmondani az igazat.

IV.

Fáklyákat gyujtottak s megindult a hajtó vadászat éjszaka a szökevény madár után.

Keresztül a rengeteg erdőn, a kopár Karsthegy borókabozótjain, kecskejárás ösvényein, gyalog, a hogy az ősvad morlákok szoktak menyasszonyrablásra vagy vérboszura járni. Reggelre eléje kerültek a grófnak, a ki az éjszakát valamelyik utféli csárdában tölté.

Sebestyén úr olyan helyen állta el az utat, a hol az hegynek visz fölfelé, ott a menekülés esélye ki van zárva.

Sternberg Alfréd gróf csendesen aludt a hintó mélyében, a póstakocsis aludt a bakon s a papagály aludt lánczrakötve a hintó előülésén. Ez a madár még horkolni is tud álmában, mint az ember.

Egyszerre verte föl mind a hármat a támadó kiáltás: «megállj!»

Sternberg, a mint álmából felrezzent, minden oldalról felé irányzott puskacsövek üregébe látott bele. De mind azoknál elijesztőbb lehetett rá nézve Magláy Sebestyénnek az arcza: ez a kegyetlen mosolygás rajta.

Mazeppa jutott az eszébe.

Az első ijedtsége után hirtelen ráborította a köpenyét a kajdács madárra. Azt nem szabad meglátni Sebestyénnek.

– Ej ha, drága barátom! szólt a főúr, rátéve a kezét a gróf kezére. Hát így szokás elszökni egy magyar nemes házából? Búcsúzás nélkül? Hollandus módra? Aztán még meg is lopni a házamat?

– Én nem loptam semmit. Hebegé az ártatlan hős.

Hanem az ám a fatális dolog, mikor az ellopott tárgy beszélni is tud! A papagáj a maga éles harapófogó csőrével egy percz alatt lyukat rágott a fejére dobott köpönyegen s azon kidugva a fejét, elkezdett kiabálni: «zsivány! betyár!»

Sternberg gróf látva, hogy a tagadás mind hiába, hirtelen változtatott a modorán s magas hangon kezdett beszélni.

– No hát jól van. Állok elébe az úrnak. Tessék velem rendelkezni. Tudom, hogy mi a becsület. Ha megsértettem, adok elégtételt: pisztolyra vagy kardra.

– Ohó! Semmi párbaj! mondá Sebestyén úr. Azt nem vívunk tolvajjal. Az ilyent megbüntetjük.

– Én tiltakozom minden hatalmaskodás ellen.

– Nem ér vele semmit. Én itt földesúr vagyok, pallos joggal birok. Itéletet hozok. Kegyelmed ne higyje, hogy egy nemes úrhölgynek a legdrágább kincsét elrabolhatja valaki, s aztán odább állhat vele. Az ellopott kincset vissza fogja ön vinni azonnal, és a szökésért, meg a lopásért egy esztendei várfogságot fog szenvedni. Ha ellenkezik vasra fog veretni!

A gróf látta, hogy itt veszedelmes kelepczébe került. Ha megmondja, hogy mi uton jutott a kajdácshoz, rögtön főbe lövik; ha magán hagyja a lopás vádját száradni, ez a dalmata nemes bizony becsukatja a vár tömlöczébe; s az ilyen helyiségről nem igen volt a gróf valami jó elővéleménynyel.

Még sem fogja elárulni az asszonyt.

A hintót aztán visszafordították, s a benne ülőkkel együtt csendes ügetésben eldöczögtek a maglái várkastélyig.

A falvakban kijött a nép a házakból, a convoi bámulatára; azt hitte mindenki, hogy Napoleont hozzák, a ki vissza szökött Szent-Ilona szigetéről s innen akarja elkezdeni megint a nagy háborut.

Annyi igaz, hogy Alfréd gróf meglepően hasonlított I-ső Napoleon császárhoz: ugyanazon arczél, az a homlok, az az áll, csak épen a szemeiből hiányzott az a valami, a mi Napoleonnál megvolt.

Mikor a maglái várkastély kapuján berobogott az utazóhintó, a kapus jeladó szavára a vár úrnőjét is kihozta a kiváncsiság az udvari tornáczra.

El nem tudta gondolni, hogy mi lehet abban a körül lefüggönyözött uti hintóban? (A kastély közelében mind lekapcsolták arra a bőrernyőket.)

Mikor aztán a függönybőrt felgöngyölíték, s kitünt alóla a foglyul ejtett Sternberg gróf alakja, Clarinda lefutott a lépcsőkön az érkezők elé. Erős szívü nő volt, a ki a veszélylyel szembeszalad.

A hosszú boltíves folyosón már szemközt találkozott az urakkal.

Sebestyén úr erős kézzel átmarkolva Sternberg kézcsuklóját, hozta őt magával; a Lóri pedig ott himbálódzott a gróf vállán, belekapaszkodva a karmaival annak a vállzsinórjába.

– Ime, feleség, mondá Sebestyén úr, a mit igértem azt beváltottam. Visszahoztam a Lóri madarat. Több könyedet hullani ne lássam. A tolvajt is elfogtam, a ki azt ellopta. Büntetése ki van mondva: egy évi várfogság. És azt itt kell neki leülni a maglái várkastélyban. A parancs ki van adva az őröknek: ha szökik lelőjjék.

Clarinda és Sternberg egymásra bámultak; egy szónak nem volt ura egyik is.

Csak a kajdácsnak a nyelve volt föloldva; az tudta a maga leczkéjét.

«Liebst du mich noch, liebe Clarinda?»

*

Sebestyén úr ezzel ismét visszatért az erdőbe a leskunyhóhoz, nem vitt magával se vadászt, se puskafölhuzót! egyedül kereste fel a hirhedett huszonnégy agancsost a mocsári rejtek helyen s ezuttal óriási vadászszerencséje volt; ráakadt a Sardanapálra s ugrás közben terítette azt le kétszáz lépésnyiről tiroli karabélylyal.

Most már nem vethettek szemére semmit az ősei: ő a huszonnégy ágas agancsot sorozta be a nagy gyüjteménybe.

V.

Valami huszonöt esztendő mulva bontották föl Magláy Sebestyén végrendeletét a veszprémi káptalanban. Az öreg úr kilenczven esztendős szép kort ért el; még akkor is csak úgy halt meg, hogy merész nyargalás közben leesett a lováról és nyakát szegte.

A két fia között úgy osztotta föl a vagyonát, hogy a maglái birtokából majorátust alakított, s azt az idősebbnek hagyta; a kisebbiknek jutottak a dalmácziai nagy erdőségek és egy tetemes összeg tőkepénz, a mit nem volt neki szabad a bankból fölvenni, hanem csak a kamatjait költhette el.

Az idősebb, a Fülöp igen szép tehetségekkel megáldott fiu volt, annak Sebestyén úr kitünő nevelést adott, Franczia- és Angolországban utaztatta, a diplomacziai pályára szánva. Az ifju alakja is délczeg, arcza deli, modora finom, előkelő volt: első tekintetre megnyert minden embert, s a jelleme, magaviselete további ismerkedés után még jobban igazolta a kedvező elővéleményt, nemes szíve mellett eszessége, bátorsága mellett szelid kedélye hódított.

Egészen ellentéte volt neki az öcscse, Ernő; termetre is kétszer olyan széles, mint a bátyja, szegletes fejű, durván faragott ábrázatú, hetyke, csufondáros modorú: nők és férfiak irányában egyiránt. A tanulást nem szerette, a szubordinácziót még kevésbbé, azért se pap, se katona nem válhatott belőle. Egyedüli szenvedélye volt a vadászat: most is odajár valahol Afrikában oroszlánra vadászni.

A mint az öreg úr meghalt, Fülöpöt azonnal hazahítták Párisból, hogy vegye át a majorátust. Ő mindent szépen rendbehozott. Az apjának volt egy derék jogigazgatója Pargha Márton, a ki még fiatal jurátus korában ott kezdte a pályafutását a máglai uradalmi székeken, mint a régi fiskális joggyakornoka. Az öreg úr nagyon is ragaszkodott hozzá: talpig becsületes volt. Ez is lehetett akkor valami negyvenkét esztendős.

Magláy Fülöp Pesten elvégezve a dolgait, fölutazott Bécsbe. Az udvarnál az atyja kedvelt személy volt: ő maga is ott akart pályakört keresni.

Megérkezése után rögtön sietett megtenni az illemlátogatásokat azoknál a főuri házaknál, a mikkel családjának összeköttetései voltak, de a hol őt még nem ismerték. Mindenütt ott hagyta a látogatójegyeit a kapusnál.

Ennek a következése az volt, hogy nagyhamar meghivót kapott Korneuburg herczegnő tánczestélyére, a kinek a palotája híres volt remek németalföldi festményeiről.

Az opera után odahajtatott a herczegi palotához, a mely előtt már akkor hosszú sora állt a korábban érkezett főrangú vendégek fogatainak.

A ruhatárban átadta kabátját a felügyelő szolgának.

– Nem ád valami számot róla? – kérdezé.

– Fölösleges; – szólt az inasok hadnagya mosolyogva; – hiszen ráismerünk.

«No, ez az ember Lavater és Mezzofanti, először lát életemben s háromszáz ember és kabát közül, rám ismer és a kabátomra talál.»

Megnyugodott benne s ment föl a lépcsőkön a tornáczba. Ott meg a hölgyi ruhatár volt. Tánczhoz öltözött kisasszonyok, ékszerekkel terhelt delnők adták át a sürgő-forgó lakájoknak divatos burkonyaikat: egész túlvilági parfummé vált tőlük az athmosphaera.

Fülöp ott látta őket maga előtt ellibegni. Szép fiú volt, nem csoda, ha a hölgyek tekintete megakadt rajta.

Ő maga is nagyon megnézett egyet a sok közül. Fiatal leányka volt. Bizonyosan most mutatják be először a társaságban. Olyan nagy gondja van rá, hogy vállait betakarják a ruhájának tüllfodrai. Egyszerű fehér ruhát visel, narancsvirág diszítéssel. Finom, madonna arcz, az ártatlanság mesterkéletlen zománczával, a mire a pirt a szív lüktetése festi. A hogy vannak hét fő bűnök, úgy vannak hét fő erények is: ezek mind ott voltak egyesülve a szép gyermek szemeiben.

Fülöp megállt, odalapulva a korridor falához, hogy tovább lophassa meg azt a gyönyöradó tekintetet.

Egyszer aztán, mikor a bájos tünemény átadta a köpenykéjét, meg a tekintélyes kisérőnője bayardérjét a szolgálattevő személynek, fölveté szemét és meglátta Fülöpöt.

Abban a perczben örömsugárzó mosolyra nyilt meg az arcza, az ajkai nevetésre váltak.

– Ah! hisz te itt vagy már? kiálta mennyei csengő hangon, s minden tartózkodás nélkül átölelte az ifjut s egy őszinte csattanó csókot nyomott az ajkára. – Hanem aztán egyszerre valami ijedtség váltá föl az örömhajnalt az arczán: elképedt, az ajkai gömbölyűre húzódtak. Hirtelen az arcza elé kapta a legyezőjét félénken, s kisérőnője kezét megragadva, elsuhant a bálterem ajtaján keresztül.

– No, ez a nap jól kezdődik! mondá magában Fülöp, egész mámorba szédülve egy ilyen váratlan tündércsók bűbájától. «Hogy jutottam én ehhez?»

A bálteremben már akkor nagy társaság volt együtt, melyben az igéző tündér könnyen eltünhetett. A ház úrnője, a herczegasszony a terem elején fogadta az érkező vendégeket. Fülöp látta, hogy mindenki ő előtte bókol: maga is sietett hódolatát átadni. Először volt nála.

– Bátor vagyok magamat bemutatni, herczegnő.

– No, csak menjen, maga szeleburdi! vágott a szavába a herczegnő, bizalmas tréfa hangján. Van szüksége magának a bemutatásra! Nagyon jól ismerjük a szép hiréről.

Fülöp elámult: «Ismernek a szép híremről? Hiszen több bolondságot én sem követtem el Párisban, mint a mennyit más fiatal ember szokott. Már idejutott volna a híre?»

Aztán csak odavegyült a társaság közé.

Senkit sem ismert itt: egészen új ember volt. Ellenben vette észre, hogy azok a méltóságos alakok, a kik rendcsillagokat viselnek a frakkjuk baloldalán, bizonyos nehezteléssel sandítanak reá, hogy nem üdvözli őket; pedig ez nem szokás: valakit üdvözölni, a kinek nincs bemutatva az ember.

Egyszer aztán egy fiatal félszemüveges gavallér tör oda hozzá a csoportosuló vendégeken keresztül.

– Ugyan régen kereslek! s azzal megfogja a frakkja gombját, s oda vonja magával egy ablak-mélyedésbe. Akkor kivesz a zsebéből négy darab bankjegyet, mindegyik ezer forintos, azokat az öt ujja közé szorítja, mint egy legyezőt, s azt mondja neki:

– Nos! Hát mennyi ez?

– Négy darab ezeres! felelt Fülöp hűségesen.

– No hát nesze. Tedd el.

– Tegyem el? Hát aztán mit csináljak én ezzel?

– Mit csinálj vele? Hát bánom is én! Végy rajta egy bracelettet Taglianinak! Az a te dolgod.

– Igen, de miféle jogczimen jutok én ehhez a pénzhez?

– Hát ez játékadósság. A baccaratból.

Fülöp fölnézett a levegőbe. Nem emlékezem rá, hogy valaha életemben valaki adósom maradt volna a játékban.

– Nem emlékezel rá? Hát annál rosszabb rád nézve. Azzal a félszemüveges vissza dugta a zsebébe a négy darab ezerest, s tovább sasírozott.

Fülöp pedig nem ért rá, e furcsa találkozás nyitján töprengeni, mert nagyhamar egy gyöngéd legyezőütés érinté a vállát hátulról, s a mint visszafordult, egy junói szépséggel találkozott szemközt, ki brilliántoktól ragyogó, kolibri tollaktól elrepülő ruhában pompázott a szépségkoszorúban, a saison királynője látszott lenni. Fekete haju, fekete szemű hódító szépség volt.

– Aztán majd, édesem, megint ott felejtsen a faképnél, mikor a quadrille kezdődik, szólt nevetéstől csengő hangon a hölgy, elbűvölő szemragyogtatással.

– Én? Én? hebegé Fülöp.

– Igen? Ön az, a ki el szokott feledkezni a tánczosnéiról, a kikkel foglalkozott. De ezúttal körülvétettem a titkos rendőreimmel, hogy el ne szökhessen.

S azzal kaczagva hagyta magára.

Fülöp nem birt magához térni a nagy bámulástól, míg a másik terembe átkalandozva egyszerre csak egy finom diplomata kezei közé került, a ki bizalmas nyájassággal ölté a kezét az ifjú karja alá s aztán elkezdett neki suttogva beszélni bizonyos titkos neheztelésekről, a miknek az okát nem szükség magyarázni, egy szétágazó cselszövényről, a minek a szálai nagyon könnyen kitalálhatók; számtalan veszélyekről, a melyek a fiatal embert a sikamlós udvari parketten fenyegetik, s osztotta a jó tanácsokat, hogy mihez tartsa magát.

Fülöp nem tudott mind ezekre egyebet mondani, mint «ühüm» és «aha». Egy szót sem értett az egész diskurzusból. Szinte jól esett neki, mikor rejtélyes pártfogója egyszerre kirántotta a karja alól a kezét s e szóval: «itt jön ő!» hirtelen elpárolgott mellőle.

De hát ki az az «ő», a ki itt jön?

Egy hat láb magas herkulesi termet, az orosz testőrtisztek egyenruhájában, rendjelekkel rakva, kezében hatalmas csákója. Egyenesen Fülöpre vitorlázik.

– Zdrawdwujtye Zudár, szól a magas úr, s egy olyan izmos tenyeret nyújt Fülöp elé, a melyben az övé egészen elvész.

Fülöp egész tisztelettel és bocsánatkérő arczczal szólt francziául.

– Uram! Ezer bocsánatot kérek. Én többféle nyelvet beszélek, de fájdalom! a hangzatos muszka nyelvet nem vagyok szerencsés birhatni.

– Mit! kiált rá a sámsoni alak, fejét büszkén hátravetve. Te elfelejtetted az orosz nyelvet! Te minket megtagadsz? S azt még nekem szemembe mered mondani? Korcs ivadék! Te szégyenled a dicső orosz nemes nyelvét, a mely három világrészben uralkodik! No hát csak szégyeld. Hanem akkor ne lepjen meg, ha én is szégyenleni fogom a te atyafiságodat, s az örökségedből kitagadlak.

Azzal megfordult a sarkán, s ott hagyta Fülöpöt.

Ez meg csak bámult.

– Ihol van ni! Most meg kitagad valaki az örökségemből! Csak legalább azt tudnám, hogy kinek hívják?

Azonban egy csoport fiatal ember azonnal körülvette, a kik egyszerre mind igen jó pajtásai voltak. Fülöp nagyon különösnek találta, hogy a bécsi előkelő termekben az a szokás, hogy idegen emberek nem mutatják be egymásnak magukat, hanem a hogy összeakadnak, mindjárt per tu lesznek, aztán kinek-kinek csak a gyermekkori beczés neve használódik: Thuri, Nelli, Bebus, Blikus; a melyek ugyanannyi Arthurt, Cornélt, Albertot és Adalbertet jeleznek. Őt mindenki «Pipó»-nak szólítja. Talán az a kicsinyítője a «Fülöp»-nek itt a bécsi arisztokrata világban?

Belenyugodott, hogy legyen hát «Pipó».

Az alatt a tánczteremben végződött a keringő, a felmelegedett tánczospárok elváltak s kerestek ujabb szövetségeket; az inasok frissítőket hordtak körül; Fülöpöt is magával ragadta az emberi forgatag, mi közben azonban egy pár fiatal dandy folyvást a sarkában látszott lenni, – mintha detektivje volna. Végre megunta a sok idegen arcz ismerős mosolygását s behúzódott egy szegletbe. De ott sem talált nyugodalmas menedéket; mert a mint a franczia négyes előjátékát rázendítették, s megkezdődött az előre-hátra futkosás: tánczosok, tánczosnék, átellenesek kipuhatolása, egyszer csak azt látja, hogy egy hosszú nyurga dandy odatánczol feléje, mérges örömmel:

– Ah! végre megkaptalak! Itt van az én vis-à-vis-m. Frissen! Frissen! A marquisnő nyugtalankodik már! Az ouverturet eljátszták.

Fülöp engedte magát a nyulánk ifjú úr által a termen keresztül kalauzoltatni; s gondolta magában: «vajjon ki lehet az, a ki távollétem által szerencsétlenné téve érzi magát?» Jó, hogy annyit megtudott, hogy miként czímezze? «Marquisnő». Bizonyosan az a hódító Semiramis lesz, a ki bejövetelénél megszólította.

Helyesen kombinált, csakugyan a kolibris szépséghez vezették.

– Épen az utolsó perczben! mondá az szemrehányólag, s kezét nyújtva, inkább vezetett, mint vezetteték a tánczkolonneban fentartott helyére.

Fülöp vizsga szemei észrevették, hogy a szép hölgy támlásszékéhez egy kövér, zordon tekintetű uraság támaszkodik, a ki hölgyét kétcsövű pisztolyként fenyegető szemeivel minden léptében kiséri. Ez bizonyosan az a hidalgó, a ki után a deli amazon marquisnő czímet viseli, gondolá Fülöp. Nem sejtette, hogy valaha összeverekedjenek. Az ő szemei a tánczterem túlsó végén kalandoztak; ott látta lejteni azt a bűbájos tündér alakot, a kivel olyan rejtélyesen édes találkozása volt. Még most is ezen a titkon törte a fejét.

A quadrilleben csak akkor lehet a tánczosnőjével beszélni az embernek, mikor a helyére visszakerült, s a míg az átellenesei kergetőznek. Csak hogy a hidalgó úgy a hátuk mögé plántálta magát, hogy egy szó sem kerüli el a füleit.

Lehet azon segíteni.

– A hévmérő ma tizenegy fokot mutat; mondja a marquisnő Fülöpnek.

(Ki magyarázhat ki ebből valami gyanú-okot?)

– Igen. De hideget. Viszonozza erre Fülöp egész tudatlanúl.

Csakhogy a válaszra egy olyan haragtól szikrázó tekintetet kap a tánczosnéjától, hogy elmegy a kedve Reaumur-ről diskurálni.

A következő pihenési időszakokban azt mondja neki az istennő:

– Nem találja ön, hogy a sárga rózsa igen jól illik a fekete dominóra?

– Nem! marquisnő. Ez nekem nem tetszik.

Erre a válaszra kicsiny híja, hogy a körmére nem koppintanak az elefántcsont legyezővel. A szép hölgy arczán észrevehető a boszús neheztelés; a kebel sebes hullámokat hány.

Szerencsére «solo des dames» jön. Ez alatt ráér hódító mosolyát visszaidézni arczára a delnő.

A rákövetkező «tour des maines» alatt ezt sugja a tánczosának:

– A holnapi álarczos bál igen fényesnek igérkezik.

– Nagyon sajnálom, hogy nem láthatom meg; de holnap el kell utaznom Pestre.

Erre a szóra végig néz rajta hidegen az úrhölgy, s többé egy szava sincs hozzá: még az ujjahegyét sem nyujtja neki a lejtés közben, hanem csak a legyező végét, s mikor a grand chaine következik, kiválik a lánczból, s a nélkül, hogy a tánczosára egy pillantást vetne, a háta mögött álló kövér úr karjába akaszkodik, azzal vezetteti magát vissza a helyére.

Fülöp látva, hogy kimaradt a sorból, odább ődöngött s addig tévedezett egyik teremből a másikba, a míg eljutott a buffetbe.

Tapasztalá, hogy vannak okos emberek, a kik az alatt, míg más robotol és izzad, leülnek az asztalhoz és gondoskodnak a testük jóllétéről. Ott találta már Bebust és Blikust egy szöglet asztalkánál pezsgőzve. Szorítottak neki is helyet.

De még alig hozhatott itéletet a bordeauxi felett, a mivel az ember kezdi a vacsorát, midőn feszes léptekkel lát maga felé közeledni három fiatal urat, a kik közül a középsőben az egyszemüvegesét ismeri föl; a másik kettő volt Thuri és Nelli.

Egyenesen ő felé hajtottak.

Az egyszemüveges, féllépésnyi közelben állásba vetette magát, balkeze hüvelykujját a mellénye ujjnyilásába akasztva, a jobb kezében tartott lehúzott keztyűivel pedig a czombját veregetve.

– Uram! így szólt Fülöphöz. Ön én rólam azt beszélte több gentleman előtt, hogy én játéktartozásomat önnek elmulasztottam megadni. Ezért én önt hazug rágalmazónak nyilvánítom.

Azzal tovább laviroztak mind a hárman.

Fülöp elképedve nézett a két asztaltársára.