Part 16

– Azt a gyermeket? Én azt a gyermeket gyűlölöm. Gyűlölöm úgy, hogy soha meg nem csókolom és nem imádkozom érte. Én attól a gyermektől borzadok, mintha a testembe égetett stigma volna. Világra hoztam, de anyja nem leszek neki soha!

E rettenetes kitörés után az ajtónak vetette a hátát, mintha erőszakkal akarná meggátolni eltávozásomat.

Én azon a titkos ablakon át, a melyiken saját lelkünkbe lehet tekinteni, végig néztem a saját énemen.

Itt most két ember beszél egymással, a kik közül az egyik igaz érzésből szól; a másik tettetésből.

Az igaz érzés ezé az asszonyé: a tettetés az enyém.

Nem a legnagyobb hypocritaság-e az én tőlem, hogy én itt most játszom a nagy charactert, a ki a felesége vagyonához hozzá sem nyúlt, holott ennek a sokszoros koczkáztatásával halmoztam kincseket kincsekre. És most kevélyen visszaadom a gazdagságom alapját neki. S aztán azt mondom, nem tartozunk egymásnak semmivel. Ő lángoló szerelmével vesz körül, s én lefejtem magamról a szerelmet, azt mondom: szobor vagyok, jég vagyok! S aztán jövel Hathor, Mylitta, Baaltis! Törpülj el, nyomorúlt tettető ez asszony igaz nagysága előtt!

Odamentem hozzá, megfogtam a kezét.

– Hát majd fogom én önnek a fiát szeretni, leszek neki igaz édes atyja.

E szavaimra odarogyott le elém, s átkarolta a térdeimet hevesen zokogva.

Én lehajoltam hozzá, hogy fölkaroljam.

Nem engedte magát fölemeltetni.

– Nem! Hagyjon így! Én nem kegyelmet könyörgök; hanem ítéletet. Legyen ítélő bírám. Tudja meg azt, hogy az az ember, a ki engemet így megrontott, álomitallal kábított el. Öntudatlan, tehetetlen voltam, a midőn meggyilkolta a lelkemet!

De már akkor én is ott térdeltem mellette a földön; s csókjaimmal árasztottam el arczát, ajkait, szemeit.

– Hát mért nem mondtad meg ezt nekem mingyárt az első órában?

– Tettem volna, ha te is maradsz annál, a mire abban a pillanatban gondoltál. Mikor olyan égő szemekkel néztél arra a kétélű tőrre, ott az asztalodon. Ha te követed azt, a mit akkor a szived sugallt, hogy felkapod azt a tőrt, s rám emeled: akkor én elmondtam volna neked mindent. De te hidegen kiutasítottál a szobádból. Én szóltam még hozzád: «nem akar ön még valamit kérdezni tőlem?» Te némán intél: semmit.

Én karjaim közé szorítám a nőmet.

– Hiszen te ártatlan vagy, mint maga az a szegény gyermek.

Igazán olyan volt az ölemben, mint egy elveszett gyermek, a kire az atyja rátalált.

– Te nem vagy bűnös. Mondám én neki. Hanem én az vagyok. Már most hallgasd meg te, hogy miket vétettem én te ellened, azóta, hogy férj és feleség vagyunk? S aztán, ha megszán a szived, bocsáss meg érte.

Ekkor aztán én gyóntam meg előtte.

Elmondtam mindent, a mit az idő alatt elkövettem. Úgy borzadozott! Mentűl rettenetesebbeket mondtam neki, annál jobban hozzám simult.

És aztán megbocsátott.

Ekkor aztán kivándoroltunk Amerikába. Itt hagytuk az európai fájdalmakat. Nekem bizony a tót királyságomra sem volt gondom. Hadd üssék dobra a nem törlesztett adósságok miatt.

Az új világban is folyvást beczézett a szerencse. Akármire vállalkoztam, az mind sikerült.

Így lett belőlem idő jártával a «Silver King.»

Európába csak azért jöttünk vissza, hogy Jemmyt gyógyíttassuk, aki egyszerre csak néma kezdett lenni; s Amerikában a ki doktor, az csak universal gyógyszereket árul.

Már most érthetsz mindent.

Értheted, hogy egy délamerikai nábobnak az öt esztendős fia, mikor a némaságából megtér, miért szólal meg magyarúl? Ki tanította erre?

Soha sem szeretett ez a gyermek senkit, csupán engem, és senki sem szerette őt: egyedül én.

Én pedig szeretem egész lelkemből és igazán; mert ennek a gyermeknek köszönhetem egész boldogságomat. Nem csak a gazdagságomat; a nélkül lehet az ember boldog; lehet a mellett boldogtalan. Hanem ezt itt.

(A nábob elővett a tárczájából egy fényképet, négy nevető gyermekarcz egy fürdőkádból előkandikálva, olyan egyformák: gömbölyű rajtuk minden. Az egész, mint egy madárfészek.)

– Ezt hozta nekem az én kis Jemmym… Ha ő nem jön, ezek sem jönnek.

(Könyei ragyogtak a szemében.)

– Látod barátom: nincsen ördög. Engem a pokolba taszítottak s a mennyországba estem.

*

(– Bocsánat, hogy még egyre kiváncsi vagyok: mi lett Szigfriddel?

– Óh az most igen hires ember. Egész honett módon keresi a kenyerét: itt van a párisi hyppodromnál, jó fizetéssel alkalmazva mint lóidomár. Azt mondják, hogy igen szépen tud ugratni: én még nem láttam. Nagyon dicsérik, a kik látták. Én nagyra tudom becsülni, ha valaki a talentumát értékesíti.)

Ez alatt szépen ránk virradt az idő. A felkelő nap a bezárt redőnyök résein át aranypiros karikákat rajzolt a falszőnyegekre, hosszú fénykorongokat toldva hozzá a sűrű szivarfüst ködén keresztül.

A mi, puncstól és cognactól ráspolyos hangjaink közé egyszerre egy csengő hang vegyült.

«Apácska, apácska!»

S egy kis szárnytalan Kherub-fej jelent meg az alcoven függönyhasadéka között.

– No, gyere ide Jemmy! Szólt neki az én barátom.

A gyermek a hivásra kiugrott az ágyból, s mezítláb, egy ingecskében odafutott az apjához, s felkuporodott az ölébe, belecsimpajkozva mind a két karjával a nyakába.

S ennek a pajkos sikongatására aztán a szomszéd szobában is egyenrangú visítozás támadt. Az volt a gyermekek hálószobája. Úgy volt ez, mint a madaraknál: ha egy a fiókák közül el kezd csipogni, a többi pulya mind felüti a fejét és utána csipog.

«Verik a reveillet!» mondá az én barátom. Következik a csapatszemle.

De nemsokára megjelent maga a főhadszertármester; az oldalajtón benyitott az asszony. Reggeli pongyola volt rajta.

– Önök «még» ébren vannak? kérdezé.

– S te «már» ébren vagy? viszonzá a férj.

A nő megállt előttem s néhányszor csendesen megbólintá a fejét, mintha azt mondaná: «már most értesülve van ön?»

Azután odament a férjéhez s a gyermeket megölelte és megcsókolá.

Először csókolta meg születése óta.

S a gyermek nagyon jó fizető volt. Húsz csókot adott vissza egyért, s azután egyik karját az anyja, másikat az apja nyaka körül fonva, egymáshoz szorította a fejeiket. Az ő feje volt legfelül. Soha szebb képet nem láttam életemben.

Azután kivette a nő a gyermeket az apja öléből s a saját karjára emelte.

Oda szorítá az arczát az orczájához.

– Gyere kicsikém a kis testvéreidhez. Korán van még. Alugyatok tovább.

S átvitte őt a másik négyhez. A gyermek csókokat hányt a kezével az apja felé.

A Silver King megszorítá a kezemet.

– Ez a nap ünnep lesz a családunkban örökre: az első anyacsók ünnepe.

Szótlanul viszonoztam a kézszorítást.

– És most még egy felvilágosítással tartozom, szólt a nábob, búcsuzásunk előtt. Meglepő lehet, hogy egy családapa ilyen titkait a családéletének elmondja egy jó barátja előtt, a kiről tudja, hogy az azokat tovább fogja adni. Hanem hát mi rólunk annyiféle mesét költött már a népfantázia: hogy gazdagodtunk meg? Egyik azt mondja: általános kéme voltam a poroszoknak, azoktól kaptam kincseket, a miért a francziák hadállásait elárultam nekik; a másik azt hireszteli, hogy a nőm egy király szeretője volt: az tett dúsgazdaggá; a másik azt állítja, hogy még most is az, s én a civillistában osztozom; van, aki arra esküszik, hogy az ördögnek adtam el a lelkemet, s az hordja nekem a mesés kincseket. Ezekkel szemben az őszinte igazság leleplezése a legjobb védelem. Ember voltam, emberi dolgok történtek velem, amiket nincs okom eltitkolni. Nincsen ördög!

A MAGLÁY-CSALÁD

I.

Egy szép reggelen Magláy Sebestyén úgy találta, hogy a feleségének a szemei ki vannak sirva.

Hisz az egész föld tekintete másforma lesz záporeső után, hát még az asszonyi szemeken hogy ne látszanék meg?

Kivált az olyan szép szemeken, mint Klarindáé, a miknek az örvényébe, ha valaki belenéz, hát beleszédül.

Látni azokban mindent, a mi az égen van: csillagot, szivárványt, villámlást, holdudvart, napfeljövetelét.

Magláy Sebestyén rendesen csak a borulatot szokta benne látni.

– Mért van kisirva a te két szép szemed, te égből lejáró angyal?

A lehunyó szárnyas szempillák még egy ragyogó könycsepppárt zúztak szét. Kész volt a felelet.

– Elszökött tőlem a Lórim!

A Lóri, az a madárfejü ember, a tarka szárnyú, a ki beszélni tud háromféle nyelven, de legszívesebben németül; a ki úgy szerette az asszonyát, hogy annak a szájából ette meg a narancsszeletet s minden embert vérig harapott, a ki az úrnőjéhez közelített, s urat, cselédet egyformán «filounak, spitzbubnak, betyárnak» czímezett; ő neki pedig sorba csókolta mind az öt ujja hegyét, olyan hangos csattogtatással, hogy a ki nem látta, hogy madár, azt hitte: vőlegény, a ki menyasszonyától kérdezősködik; s mikor annak a nevét kimondta: «Liebe Klarinda», azt annyi hízelkedéssel tette, olyan beczés hanglejtéssel, hogy az csupa csoda volt; néha még azt a szót is hozzátette: «Liebst du mich noch?»

És mégis el tudott szökni. Itt áll a szép czifra kalitka üresen a kitárt ablak előtt.

– Nosza minden ember, a ki csak mozoghat: hajdú, szerezsán, vadász, kertész, csősz, erdőkerülő! Jobbágyok! Naplopók! Kenyérpusztítók! Neki az erdőnek! Száz arany üti a markát, a ki a beszélő madarat meghozza! Ne félj bálványom: visszakerűl a madarad.

A maglái uradalom vadas erdősége tesz valami hatvanezer holdat; de ember is van hozzá elég, a ki azt felhajtsa egy madárért.

II.

A Magláy-család történetében valósággal történelmi szerepet játszanak a kajdácsok.

Mint a név maga is sejteti, a család Bosniából vette eredetét; a hol az ősei régi magyar nemesek voltak abból az időből, a mikor Hollós Mátyás volt Bosnia királya, vagy talán még régibb időből, a mikor Nagy Lajos elvette a szép bosnya királyleányt. Egy közülök ott esett el a Rigómezőn Szibinyáni Jankó oldala mellett, a hogy a bosnyák népdal Hunyady Jánost nevezi.

Magláy Sebestyénnek az ősapja unokatestvére volt Karposznak, a ki rövid ideig Albánia királyául szerepelt, míg a törökök a fejét le nem ütötték.

Ez akkor történt, a mikor Piccolomini tábornok nyolczezer emberrel betört az ozman birodalomba s egész Balkánig hatolt győzedelmesen. Számításba vette a török járom alatt nyögő keresztény népeket: szerb, bolgár, bosnyák, macedón nemzetet, hogy azokkal fogja szaporítani a seregét.

Kiáltványokat azonban hiába bocsátott volna hozzájuk, mert azoknak az olvasás nem mindennapi foglalatosságuk; ellenben ott vannak a guszliczárok, a kik a hosszúnyakú hegedűjök mellett a hősballadákat éneklik minden csárdában. Ezeknek a szava ott az oraculum.

A délszláv népballadák legfényesebb hőse a «királyfi», a «Deli Markó»; a ki ott alszik a hármas érczkapuval bezárt barlangban, míg a menyasszonya érte nem jön, fel nem költi: akkor aztán feltámad és felszabadítja a rab népeket és visszahozza a hajdani fényt és boldogságot.

A Deli Markó nem jön ám pusztán emberi erővel; hanem annak kiséretében lesznek olyan lények is, a minőket emberszem soha nem látott, emberhez hasonló ördögfattyak, s emberi nyelven beszélő szárnyasok!

Ezt a népmesét használta fel a furfangos Piccolomini balkáni hadjárata alatt. Nissza elfoglalása után tömérdek majmot és papagájt zsákmányolt a török főurak háremeiben: kapta magát, azokat odakötöztette a dromedárok púpjaihoz s ezeknek a kiséretében vonult a nép elé.

«A Deli Markó jön!» hangzott az üdvkiáltás mindenünnen; s a majmok és papagályok segélyével elfoglalta Piccolomini az egész Balkánhegylánczig minden tartományaikat a török basáknak, a kik úgy látszik, hogy még annyit sem tudtak a hadviseléshez, mint a Deli Markó csodaállatjai.

Már ennél a történelmi emléknél fogva is kedves állatja lehetett a Lóri papagály Magláy Sebestyén úrnak.

III.

De különben is egészen oly előkelő hang uralkodott a maglái várkastélyban, hogy abban egy czímeres kajdács, melyet nórimbergai madárprofesszor tanított ki emberi beszédre, s melynek az eredeti ára kétszáz oroszlántallér volt: éppen nem szégyelhette magát a környezete miatt.

A pompa méltó volt ahhoz a fejedelmi jövedelemhez, melyet Sebestyén úr óriási uradalmaiból kihúzott.

Valaha a Zrinyiek és Frangepánok birtokát képezték azok; Sebestyén úr dédapja okos ember volt: mikor amazok a nagy hires főurak elvesztették a fejüket, ő megtartotta a magáét s nem is vallotta kárát. Ezt a szép várkastélyt is ő építtette még I. Lipót alatt, a kinek igen hű embere volt.

Az emeleti szobák, termek, mind az asszony rendelkezésére állanak: a földszintiek az úréra. Az épület két szárnya a vendégeknek szolgál, mellékházakban tanyáz a szolgahad.

Az emeleti szobák pompáját leirni katalógus kellene, a földszintiek pompája annál egyszerűbb. Ezeket diszítik régi fegyverek, harczi troféumok; egy termet foglalnak el az ősök arczképei, férfiak, hölgyek drága bronzrámákban; a képek művészi tekintetben is nagybecsűek, többnyire velenczei festők munkái, csak a két utolsóelőttit festette Kupeczky: Sebestyén úr apjáét és anyjáét; a következő kettő már ujabb iskolájú bécsi festő műve: ezek Sebestyén urat és nejét ábrázolják, e század elején viselt divat szerinti jelmezekben.

A képen Sebestyén úr nem is mondhatni, hogy nem volna nyalka férfi; a díszmagyar dolmány sokat tesz! a ránczok sem látszanak olyan nagyon a szemek körül; a szájon sem tűnik fel az a kellemetlen fekete folt, s a csak nem összeérő sűrű szemöldök kifejezése szelidítve van meglehetősen; a szemhéjak sem olyan vörösek, mint a valóságban.

Ellenben a női arczképen semmit sem kellett eszményíteni a művésznek, ennél csak az lehetett a feladata, hogy híven eltalálja. Az istennői arcznak valami olyan szine van, mintha a lemenő nap adott volna neki arany zománczot: a bágyatag szenvedélynek szine; hozzá e vénusi ajkak, e lángoló feketekék szemek, a mik fölött a legtökéletesebb két fekete szemöldív juttatja az embernek eszébe Amor nyilazó tegzét. Annál megkapóbb az ellentét a dús hajzatban, mely a sáfrányhoz hasonló; két oldalt a hófehér nyakra és kebelre hull alá fürtökben, míg elől, akkori divat szerint, oldalt elválasztva, az üstök csigája a homlok háromnegyedét eltakarja s árnyékot vet a többire. S a piros ajkak még félig nyitva vannak, mintha nem volna elég, hogy a szemek megszólítják a ránézőt.

E két ráma után következik még sok üres hely, a miket az elmés szobafestő egyelőre allegoriai képekkel töltött ki.

… Egy másik hasonlóul nevezetes tornácza a földszinti lakosztálynak az agancsterem. Ilyent is csak igazi főurak rendezhetnek be. Mert e pompás ágbogak viselőit magának a tulajdonosnak kellett elejteni; ezt nem lehet úgy összevásárolni, mint a majolikát. Aztán meg olyan vidék is kell ahhoz, a hol az ilyenek megteremnek. – Micsoda hatalmas állati koronák! Ritkaságok! Csodák! Természet játékai. Van köztük egy húszvillás és egy huszonkét villás agancs. Az elsőbbet Sebestyén úr nagyapja, az utóbbit az édesapja hódította el nemes vadászati hevélyben.

Magláy Sebestyén gyakran sétálgat egyedül végig e termeken, s meg megáll az utolsó két kép előtt; nagyot néz és fejet csóvál. Azután átmegy az agancsterembe: a szarvasdíszek, a vadkanfejek, hiúzbőrök muzeumába; tőle is számos diadaljel van azok közt, de olyan, mint az ősök által terítőre hozott, egy sincs.

Pedig nem veszett ki a méltóságos rőtvadak főnemessége a földről. Rég tartja a hirét a szarvasok fejedelme, a ki a többieket vezetni látszik. Nevet is adtak már neki. A «Sardanapal». Évek óta vadásznak rá és nem tudják elejteni. Pedig valóságos harámbasa a szarvasok között. A fiatal szarvasbikákat mind kiüldözi a lankaságba, megöli az ellenállót. Egy tuczat kopót felvillázott már a szarvaival. Egyszer belekerült már a hajtásba s akkor neki fordult a vadászláncznak s az egész szarvasgulyát maga után vezetve, keresztül tört a vadászokon. Egynéhány vadász úr máig is emlegeti az összetört oldalbordáiról ezt a mulatságot, a hogy az egész vadcsapat keresztül gázolt a hátán. Maga a Sardanapal pedig egyenesen neki vágtatott a fővadásznak, beleakasztotta az agancsát annak a vadásztáskájába, felkapta a levegőbe s úgy vitte magával tüskön-bozóton keresztül valami fél mértföldnyire, míg a táskaszíj elszakadt s a nyavalyás összetépve, karmolva megmenekült valahogy.

Erre feni a fogát Sebestyén úr szörnyen.

Most már huszonnégyes agancsa van Sardanapálnak.

Az unicumok közé tartozó!

De nem engedi magát lövésre kapatni a ravasz gonosztevő!

Pedig Sebestyén úr egész éjszakákat eltölt a bozóti lesben, hogy a Sardanapált puska végére kaphassa; de a vén satrafa azt a fogást használja, hogy mielőtt maga a mindig változtatott búvhelyéről előjönne, előbb szétereszti a sutákat kémszemlészetre, s addig maga ki nem jön a patakhoz, a míg azok vissza nem térnek; aztán olyan szaglása van, hogy a puskának a szagát, szélmentében, megérzi háromszáz lépésnyire.

Ugyanazon a napon, a melyen Clarinda szemei veresre ki voltak sírva, az agancsteremben várta Sebestyén urat Mirkó, a kedvencz puskafelhúzója.

Mirkó dalmata volt, még pedig a lovas fajtából, a mi már nagy ritkaság. De annál nagyobb virtuóz a lóval bánásban: ennek mindegy, akár szilaj, akár tanult ló; a sziklákon úgy ugrál vele a ló, mint a zerge, a vízben úgy úszik, mint a delfin.

– A fővadász jelenti, hogy az éjjel a Sardanapál a Tarcsabozótban rigyeztett: két fiatal szarvasbika menekült ki a bozótból sántítva. Most ott lehetne lepni.

A dalmatának az arczán, keresztben a két szemöldöke között, végig a szája szegletéig, látszott egy tüzes veres vonal.

– Hát téged mi lelt a pofádon? – kérdé tőle Sebestyén úr.

– A lovam a sűrűbe vitt. Egy égerfa-galy visszacsapódott, majd kiütötte a szememet.

– Nekem ne hazudj! Tudod, hogy semmiért sem haragszom, mint a hazugságért. Egy dolgot kivéve, mindig igazat kell mondani minden becsületes embernek. Ha valaki a legdrágább kincsemet ellopja s megvallja, nem keresem rajta tovább. De ha valami cselédem egy őszibaraczkot elcsen a fáról s kérdésemre hazug módra eltagadja, felvágatom a gyomrát, úgy kerestetem meg benne. Téged nem az égerfa ütött meg.

– Igenis. Nem az ütött meg.

– Hát mi lelt?

– A méltóságos asszony végig vágott a pofámon a lovagostorával.

– Az én feleségem? No ez csodadolog. Mit vétettél neki?

– Hát mikor a Cserebere gróffal…

– «Sternberg» gróf, te szajkó! Tanuld meg a nevét.

– Már az én nyelvem csak erre jár rá.

– No hát, mit csinált vele?

– Hát mikor a Szentkúthoz ki akart vele lovagolni, a hová mindennap ki szoktak menni együtt…

– Kettecskén?

– Nem. A méltóságos asszony a Lórit is magával szokta vinni.

– Hiszen az madár.

– De igaz. Nem akarok többet hazudni. Hát a méltóságos asszonynak a lovásza részeg volt: én vezettem elő a lovat. Aztán a ló nem volt hozzám szokva, ficzánkolt. Éppen akkor, mikor a méltóságos asszony az egyik lábát feltette a kengyelbe, egyet ugrott a ló, úgy hogy a méltóságos asszony visszacsúszott. Ezért aztán jót húzott a fejemen keresztül a lovagkorbácscsal.

– Ez megint nem igaz! Most megint hazudtál. Az én asszonyom ilyen dologért a cselédjét meg nem üti. Mondd el az egész igazságot!

– No, hát elmondom, ha parancsolják. Az történt, hogy a mint a méltóságos asszony lába lecsúszott a kengyelből s ő a földre hibbant, a ruhája fennakadt a kengyelvason, úgy hogy a lába egész a térdéig meglátszott s én azon elnevettem magamat. Ezért ütött arczul.

– Ugy-e? Igy volt? Hát aztán szép fehér volt a térde?

– Nem az. Inkább szép rózsaszin.

– No, már most igazat mondtál. Ezért megjutalmazlak.

S azzal kivett a zsebéből egy dupla császáraranyat s azt a baltenyerébe fektette, ellenben a jobb kezét is felfelé fordította tenyérrel.

– No itt van. Válassz. Melyik tenyerem tetszik? A bal aranyos, a jobbik üres. A kinek a jobbikat adom, az velem te-tu pajtás lesz.

A dalmata elvigyorodott e fogas kérdésre. Azt mondani, hogy a tele marok jobban tetszik az üresnél, alávaló érzésre mutat; de az ellenkezőt mondani meg világos hazugság.

– Hát hiszen nekem is van két kezem, hogy mind a kettőt elfoghassam.

– Legény vagy! – szólt Sebestyén úr, helybenhagyva a kényes kérdés megoldását: s odaadta a szolgájának az aranyát is, meg a paroláját is. – Most már látom, hogy nem hazudol. Úgy is tégy. Mindig igazat kell mondani annak, a ki férfi! Egyetlenegy esetet kivéve.

De hogy mi az a kivételes eset? azt nem mondta meg neki.

– No, már most vágtass a fővadászhoz s mondd meg neki, hogy az éjjel ott leszek lesben a huszonnégyágúra.

IV.

Sebestyén úr kiment az erdőre, meg is találta, a mit keresett. Ott volt a Sardanapál a sűrűben, a hol a fővadász jelezte. De azért még sem tudta azt meglőni, mert ez a szultánja a szarvasoknak úgy körülvette magát háremhölgyeivel, hogy az egész csorda suta közül épen csak a huszonnégy ágú koronája látszott ki. Ott robogott el a szeme előtt az egész had, a nélkül, hogy magát a vezérgimet czélba vehette volna.

Sebestyén úr pedig fejébe vette, hogy éjszakára is ott marad az erdőben s törik-szakad, elejti a Sardanapált.

Nem volt vele más, csak Mirkó. Ketten együtt meghúzták magukat egy leskunyhóban, s hogy az idő teljék, kézről-kézre adták a nagy tízpintes kulacsot.

A kulacsban jó tengermelléki veres bor volt s minthogy csak ketten voltak hozzá, a fejükbe mehetett.

Mirkó egészen beletalálta magát a pajtásságba s «komámnak» czimezgeté a gazdáját. A főur viszonozta a bizalmat.

Egyszer csak nagy lárma támad az erdőn; mintha hajtóvadászatot tartanának, száz torok kiabálásától zendül meg a liget; a fákat ütögetik.

– Száz milliom ördög! ordít fel a főúr. Ki a bolond hozza ezeket most a nyakamra?

– Hát biz az a bolond te magad vagy, komám; szólt rá Mirkó. Te rendelted el, hogy minden hajdú, vadász, csősz menjen keresni az elszökött Lóri madarat. Hát most azt hajtják fel.

– Megint igazat mondtál; én voltam az a bolond. A huszonnégyes agancsot már elkergették pokollá! No hát igyunk. Csak legalább a madarat megfognák!

De hát azért is hiába hajtották fel az erdőt. A szolgahad a mint rábukkant a lesben ülő gazdájára, nem tudott egyebet felelni, mint hogy hiába fáradtak.

– No, ha elfáradtatok, feküdjetek le. Majd reggel folytassuk. E szerint se madár, se huszonnégyes agancs! Igyál komám!

Mirkó még egy nagyott húzott a kulacsból s azzal még jobban feloldódott a nyelve.

– Hej komám! mondá hamis hunyorítással; tudom én, hol van a te elszökött Lóri madarad; de még azt is, hogy hol van a te huszonnégyes agancsod?

– Az utóbbit szeretném előbb megtudni; hát hol van a huszonnégyes agancsom?

– Mikor otthon vagy, akkor az is ott van a kastélyban; mikor elmégy hazulról, akkor nincs ott.

– Ez annyit tesz, hogy a fejemen hordom.

– De biz ott.

– Nem félsz, hogy felöklellek?

– Nem. Mert akkor nem tudnád meg tőlem, hogy hol van a beszélő madarad. Azt pedig te nagyon szeretnéd tudni.

– No, hát hol van?

– A Cserebere grófnál.

– A Sternberg grófnál? Akkor hát nálunk van.

– Dehogy is van. A gróf még ma délben elutazott.

– Hisz búcsút sem vett tőlem.

– Tőled nem. De a feleségedtől igen.

– Hát akkor szerencsés utat neki!

– Nem úgy, komám! nem úgy, uram. Én hű szolgád és pajtásod, nem vehetem a lelkemre, hogy ezt a gyalázatot elhallgassam előtted. Tudod, hogy dalmata vagyok: morlák nemzetségből. A ki egy morlákot arczul üt korbácscsal, az olyan adósságot vállalt, a mit keservesen fizet vissza s nem viszi a másvilágra. Elmondok mindent, hallgass rám. Hát a mint én a kapott ütés után vérző arczomat eltakartam a tenyeremmel, csak annyit láttam, hogy maga a gróf segítette fel a méltóságos asszonyt a nyeregbe. A madarász-gyerek hozta a kezén utána a Lóri madarat, a mit mindig magával szokott hordani az asszony, mikor kilovagolt; ezüst láncz volt a madárnak a lábán; az felült a vállára s mikor vágtatni kezdett a paripa, a madár is repkedett a szárnyaival, mintha ő is segitene hozzá. Olyan volt az, mint valami tündér, mint maga a «Vila».

«Mikor ketten együtt elrobogtak, én kimentem a vad ménes közé, a mi ott a zsarnói völgyben legelész; kiválasztottam egyet azok közül a mokány lovak közül, a miknek a sörénye a csülkéig omlik le; arra felkaptam; de nem a hátára, hanem az oldalára. A hogy a vad indiánok szoktak lovagolni, mikor meglopják a bölénycsordát. Félkezükkel a mén sörényébe, fél lábukkal a farkába kapaszkodnak; a fejüket lehúzzák a ló nyaka mögé; az egész emberből semmi sem látszik elő. A kiválasztott ló a vezérmén volt; a mint az megindult, egész falka ló indult a nyomába; azok még jobban eltakartak.»