Part 15

Az én szomszédom elájult és lefordult a székről. A garçonok kivitték a szabadba, fellocsolni. Ez szenzácziót keltett a vendégtömegben. Valaki elájult. Valamit olvasott. Mit olvasott? A legelső kérdezőnek adtam a hirlapot. Nekem már elég volt. Azt azután feltolták a billiárdra, onnan olvasta fel a táviratot a sokaságnak.

Én pedig felmentem az asszonyhoz.

Ébren volt; ruhástól együtt vetette le magát az ágyra. Minthogy csak kettőnknek volt egy szobánk: nem vetkőzhetett le. Egy idegen férfi előtt!

Bocsánatot kértem tőle, hogy háborgatom a nyugalmát; de ezt a nevezetes eseményt tudatnom kellett vele.

Erre neki is egyszerre kiment az álom a szeméből. Felkelt az ágyról s odajött hozzám.

– Lássa ön, milyen isteni gondviselés volt az, hogy önt elbocsátották a hadseregtől. Most ön is el volna fogva. A mi rossznak látszott, milyen jó lett belőle.

Az első pillanatra magamat is megkapott ez a hálaérzet. Bizony furcsa komikus megoldása lett volna az én tragœdiámnak, ha én, a helyett, hogy a halálomat találam, találtam volna egy átkozottul unalmas dolce far nientét Mainz vár sánczai között! Tehát a «rosszból» lehet valami «jó».

Szeretném tudni, hogy javítja meg az én elrontott életemet valaki? valami?

Szegény asszony! Ha sejtenéd, hogy ezzel a catastrophával a te egész vagyonod hamuvá lett!

Jó alvást kivántam neki. Azt mondtam, elmegyek valami jó szállást keresni magánházban. Itt nem maradhatunk.

Ha jól emlékezem rá, kezet is adtunk egymásnak: szórakozottságból.

Visszamentem a kávéházba. Egy lélek sem volt már ott a szolgálattevő személyzeten kívül. Hová lettek? Minden ember elszaladt a börzére.

Börzére? Hajnali négy órakor.

Hja! ezen a napon nem volt se éj, se nappal a börzén. Éjjel, nappal ki voltak világítva a folyosói; a gáz égett a nagy kandeláberekben. Ilyenkor nagy dolog folyik ott.

Magam is kiváncsi voltam odamenni.

A bejutáshoz igen jó ajánlólevelem volt, a két öklöm; a nélkül be nem jutottam volna. Benn a teremben már öklöződtek. Egy sánczostrom Spichenernél csupa symphonia ahhoz a lármához képest, a mi oda benn folyt.

Én egy börzeszolgának husz frankot igértem, ha kihíja a kulisszák közül egy pillanatra X. urat, az én börzeügynökömet; átadtam neki a névjegyemet.

Beletelt egy jó óra, a míg szerencsém lehetett a derék férfiúhoz.

A czilindere be volt zúzva, a kabátgallérja lehasítva, három gomb hiányzott a mellényéről, s a nyakravalójának a máslija hátul volt a csigolyáján. Csorgott az arczáról az izzadtság. Kezében volt a jegyzőkönyve.

Mikor engem megpillantott: extasisba jött az arcza. Odarohant hozzám. Megölelt, megcsókolt.

Megbolondult ez?

– Uram! Barátom! Félistenem! Ön egy próféta! A sedáni catastrophára óriási hausse ütött be a börzén!

– Hausse? Mondám én elámulva.

– Az ám! Ha csak elvesztették volna az ütközetet a francziák, erre nagyszerű baisse állt volna be; de hogy lerakták a fegyvert, erre az egész börze megfordult, s most őrült módon szöknek fel az értékek. Ön csodaember! Hogy ezt megszagolta! Eresszen vissza! Hadd megyek milliókat csinálni. Az ön pénze haussera van engagirozva. Ma Tortoninál reggelizünk pontban 12 órakor. Nyolcz milliót hozok önnek haza. Ereszszen! Vagy itt hagyom a kezében a kabátom szárnyát.

Azzal visszarohant az aranyborju orgiájába.

Én pedig rábiztam magamat egy kifelé törekvő népáramlatra (ez bizonyosan a megvert contremine volt) s szépen kitolonczoltattam az utczára.

Azt hittem, hogy álmodom.

Hát lehet a feketéből fehér? A tűzből jég, a jégből tűz? Lehet a szerencsétlenségből szerencse?

Hátha nem igaz, a mit az a hóbortos összevissza hadart.

Reggel volt már. Betértem egy kávéházba theázni. A thea mellé hirlapot is adtak.

A legujabb kiadásu hirlapban már a börzetudósítás is benne volt: «Általános hausse! Franczia értékek keresettek! Valuta erősen áll! Pénz bőven!»

Tehát még sem álom!

Délig elácsorogtam az időt. Pontban tizenkét órakor ott voltam a megjelölt restaurantnál, mely a legdrágább. Az ügynököm már ott ült. A reggeli meg volt rendelve: négy tuczat osztriga, erdei szalonka, árticsóka vaczok, giardinetto; chablis, château Lafitte, grand vin Mumm, sect.

– Lesujtó diadal! mondá az ügynök. Ecrasant vereség a contreminere! Uram! Napoleon kapitulált Vilmos király előtt: én pedig kapitulálok ön előtt. Ön jobban ismeri a börze psychologiáját, mint én!

– Én ismerem a börze psychologiáját?

– Nagyon megérthető! Ön a franczia táborból jött. Bizonyosan nem azért volt ott, hogy törött kezeket, lábakat egymáshoz ragaszszon; hanem hogy közvetlen közelből szerezzen tudomást a hadseregek állapotáról. Hja, ha azt a többi börzematadorok is így csinálnák! Hanem hát ahhoz kurázsi is kell. Önnek már két nappal ezelőtt tudomása volt róla, hogy Mac-Mahont körülfogják, hogy le fogja tenni a fegyvert császárostól együtt. Ön idejekorán megugrott. Nekem avisot adott. Én szót fogadtam. S itt az eredmény. Négy millió frank a mai nap nyeresége.

– De hát hogy lehet az?

– Még ön kérdi tőlem? Hiszen nagyon kiszámította ön, hogy a franczia főhadsereg capitulatiójával a császár elfogatásával vége van a háborunak. A francziáknak nincs több mozgó hadseregük. Kénytelenek békét kötni. A börze előre escomptálja a békekötést. Ezért szállnak fel a franczia értékpapirok olyan rohamosan. Mit csináljak önnek a nyolcz millió frankjával?

Nekem e perczben minden keserű volt, a mi csak a fogam alá került.

– Majd meglássuk. Mondám.

Hát már én nekem nem sikerül ezt az átkozott milliót agyonverni? Én kidobom a tengerbe, s ő visszauszik negyedmagával! Tapad hozzám ez a gyűlöletes pénz, mint a maszat: mentől jobban mosom tőle magamat, annál aranyosabb leszek Úgy teng rajtam, mint a bélpokloson a viszketeg sömöre! Hát már Fortuna nem istenasszony, hanem ördögasszony. Megfojt ez az arany!

– Egyedül jött ön? Kérdezé tőlem X. úr.

– Nem! A feleségemet is elhoztam.

– Van jó szállásuk?

– Egy szoba a harmadik emeleten. Épen szállást akarok keresni.

– Mondok önnek valamit. Egy itteni bankár, contremineur, a mai differentiák kiegyenlítésére a lakházát ajánlja fel; neki négyszázezer frankba került, nekünk kétszázezerért kinálja.

– Fogadja ön el.

– Rögtön be lehet költözni. S a többi pénzzel mit tegyek? A házi gazda egészségére!

Koczintottunk. No lám, milyen egyszerre házi gazdává lettem Brüsselben, a hol még az éjjel szállást sem tudtam kapni.

– Hát most térjen ön át az egész összeggel a baissere. Mondám X. urnak.

Az ügynök letette maga elé a poharát s rám bámult.

– Monsieur? Nem szokott ön rendesen bort inni? Nagyon erős volt a pezsgő?

– Nekem nem szokott megártani a bor. Egész józanul beszélek.

– Akkor menjen ön valami psychiater orvoshoz. Vizsgáltassa meg magát. Önnek valami kedélybaja van.

– Meglehet; de azt a pénz nem gyógyítja meg. Tegye ön fel a pénzemet egy heti határidővel baissere.

– No már, uram, egyszer sikerült önnek az, hogy az ördögnek a szakállát leborotválja, másodszor sikerült az ördögnek az üstökét levágni, most az ördögnek a farkát akarja ön kitépni? Már abba nem megyek bele. Nekem adja ön ki az eddigi nyereségből a provisiómat, s a többi pénzével játszszék ön maga a börzén.

– A provisióját húzza ön le magának, hanem a többi összegemet csak kezelje úgy, a hogy mondtam. Én a börzére nem mehetek üzleteket kötni, mert nekem vissza kell mennem Párisba.

– Párisba? Most? Hisz akkor ön tökéletesen meg van bolondulva. Hisz ott most revolutio van.

– Épen azért megyek oda. A nőmnek minden garderobeja, ezüstneműje, ékszere, szőnyege ott maradt az elhagyott palotámban, azokat el akarom hozni.

– De uram, az Isten áldja meg! Ebből a nyolcz millióból, a mit ön nálam hágy, vehet ön a feleségének annyi új garderobeot, ezüstnemüt, szőnyeget a mennyit akar: s nem dugja érte a fejét a guillotine alá.

– Ejh! uram! ön nem érti az én dolgomat! Szakítám ketté bosszúsan ezt a kelletlen párbeszédet.

Erre az én emberem a mutató ujját az orra hegyére nyomva, azt mondá:

«Ahán!»

Én pedig az ajkaimat beszorítva, azt hangoztattam:

«Ühüm!»

Arra ő felhúzta szemöldökeit s felnyitotta a száját hamiskás mosolylyal:

«Ehe!»

Én pedig mutató ujjamat a szájam elé keresztbe téve, azt mondám:

«Ohó!»

Ezzel aztán megértettük egymást, tisztázva volt a helyzet.

Mert hisz az egész normális állapot, hogy egy sokszoros milliomosnak, a felesége mellett, még egy «mostoha feleségének» is kell lenni.

Ha veszedelem üt ki, hát akkor honnett ember legelőször a hites feleségét menti meg. Hanem azután igaz gentleman visszatér a szeretőjéért a vész színhelyére s azt is megszabadítja.

Ezt jelenti az «ahán, ühüm, ehe, ohó!»

Még az nap átköltöztettem az asszonyomat a most szerzett palotámba. Bámult nagyon; de nem tett semmi észrevételt.

Megkérdeztem tőle, hogy van-e még költsége? Még volt huszezer frankja. Jól takarékoskodott: három hónap alatt nem költött el többet huszezer franknál.

Azt mondtam neki, hogy csak rendezkedjék be tetszése szerint, nekem halaszthatlan utam van valahová. Nem kérdezte hová? S nem marasztott.

Én felültem a vasutra Páris felé.

Sokkal gyorsabban tértem vissza, mint jöttem.

A határon tul felvettem a tiszti egyenruhámat s jól jártam vele. A kik idejövetelemnél akadékoskodtak, most az egyenruhám, érdemrendem láttára csupa engedelmességgé váltak. Egy tiszt, a ki Mac Mahon seregéből törte magát keresztül, megsebesülve! Agióm nőtt.

Párisba érve, meglepett az utczák megváltozott alakja. Minden kapu fölött, minden erkélyről trikolor zászlók lengedeztek. A katonák ölelkezve fraternizáltak a néppel. Láttam, a mint a császári lovas gárda katonái a kaszárnyájuk fölött büszkélkedő császári sast a kardjaikkal vagdalták széjjel. Ugyanazokkal a kardokkal, a melyekkel négy nap előtt a forrongó népet verték széjjel az én hotelem előtt.

De az én hotelem is szépen megváltozott. Mint a hernyóbáb, melyből egy éj alatt pillangó lett. Ez is szárnyakat kapott. Az erkélyről két óriási háromszínű zászló lengett le a földig e felirattal: «Vive la Republique!»

Tehát már köztársaság volt! Tegnapelőtt még császárság!

S mindez egy csepp vérbe sem került.

Olyan gyöngyen ment mindez végbe, mint mikor egy szép menyecske ma eltemeti az urát, s holnap férjhez megy máshoz. Azt a szegény halottat biz egy napig sem gyászolta senki.

Már az új kormány is megalakult. S az e feletti nagy öröm letörülte a nagy keserűséget, a mit a sedáni kataklyzma okozott.

Az utczákon nem lehetett látni egy rendőrt, mouchardt. A nemzetőrség tartotta fenn a rendet.

S az idegeneket, a kik Palikao uralma alatt csunya üldözés tárgyai voltak, senki sem hajkurászta többé, sőt ellenkezőleg nagy veres plakárdok hirdették a felhivást, hogy az idegenek, kik barátjai a szabadságnak, lépjenek be a szabad csapatba, mely a zsarnokok leküzdésére lesz hivatva. Elég volt valami exoticus szabású ruhában megjelenni az utczán, hogy az embert a hölgyek összeölelgessék.

Hát ide is hiába hoztam el a fejemet! Nincs itt se guillotine, se barrikád, a hol az ember olcsón túl adhat az életén. Csupán a szabad csapatba beállás van kilátásba helyezve. De hisz az meg épenséggel életbiztosító intézet!

Nem tudom megöletni magamat!

És a millióimat? Azokat talán inkább.

A hausse kitartott állhatatosan. Napokon keresztül. Egész Európa hitte, hogy a békekötés küszöbön áll.

A hatodik napon, mikor az én börzei kötésem terminusa beállt: jelent meg a republikánus franczia kormány manifestuma, melyben kijelenti, hogy a háborut a végkimerülésig folytatja Francziaország s addig nem nyugszik, míg az ellenséget le nem söpörte a haza földéről.

Ez a nyilatkozat a békereményeket úgy leforrázta, mint egy Orbán napi dér a viruló szőllőket. Beütött nagy rohammal a baisse.

Az én pokolnak áldozott millióimat megint visszazúdította rám a csudálatos forgatag: ismét megduplázva!

Engemet inzultál a szerencse! A szerencse ördögasszony!

NINCSEN ÖRDÖG.

Ekkor én is elővettem a jobbik eszemet.

Azt mondtam:

«Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint a milyennek hiresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor én nekem most már tizenhat millióm van? Hát van én nekem valami szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: «magaviselete: hűséges; erkölcse: kielégítő.» Aztán keress magadnak más bolondot, aki befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek. Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, oda jön a boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát, mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja hány, akiket az öreg be nem vallott? A fekete bőrü «Hathor», a mandulaszemű «Anaitis», a piczi szájú «Milytta», a szép keblű «Baaltis», akikkel a rossz nyelvek gyanusítják a tátit. Hát mért legyek én jobb, mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserűsége volt az első szülöttével, Kain urfival. Ájh, hájh! Az a historia Sátánnal, meg az almával nagyon furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitől fogva. Az élet csupa illuzió. Ha analyzáljuk, csupa «fex». Az a mienk, ami a kezünkben van. Bolond, a ki hisz; de nagyobb bolond, a ki nem hisz és kutat. Én bizony neked, édes ördögöcském felmondok. Szép az élet: én élni akarok. Elmehetsz ördöghirével a merre akarsz.»

Nagyot nevetett erre az én ördögöm, s azt mondta:

– Dehogy hagylak én el! Most vagy már csak igazán az enyim. Nem halsz meg, ne is halj meg. Éled a világodat. Elég gazdag vagy hozzá. Lesz belőled épen olyan nekem tetsző gonosztevő, mint azok, akiket gyűlölsz: ártatlan szűzek megrontója, családok felforgatója, szerencsétlen teremtések életrehozója. Most tetszel már nekem. Lesz belőled átokmagotvető, Istent kicsúfoló, szívtelen kéjelgő, a ki önmagától visszaundorodik, mikor egyedül van, a ki teszi a rosszat, azért mert teheti, a kinek gyönyör a kétségbeesett áldozat sikoltozása! Így szeretlek látni.

No hát benne vagyok: itt maradok.

Nem álltam be a franc tireur légióba, pedig magyar vitéz volt a vezére, úgy tudom: «Varjassy.» Visszamentem Brüszszelbe. És azután ott maradtam.

X. úr még egyszer eljött hozzám Canossába, mezítláb, szőrkötéllel a nyakán, eklézsiát követni. Elismerte, hogy én vagyok a bibliai «Czafèàt-Panèàkh», az álommagyarázó «József». Vakon fog ezentúl követni. Mit csináljunk tovább?

– Azt csináljuk, hogy tájékára sem megyünk többé a börzének, hanem őrizzük a juhainkat szárazon.

– Ez a legokosabb gondolat.

Ő is megkapta a maga provisióját, s vett rajta magának egy földbirtokot s kiment tejgazdaságot kezdeni.

Én pedig ettől az időtől kezdve egészen fashionable gavallér lettem. Eljártam a jockey-klubba, a szinházakba; a palotámat megnyitottam estélyekre, a feleségemet elhordtam minden rangjához illő mulatságba, s nagy ambitiómat helyeztem benne, hogy a toilettjeiben senki által felűl ne múlassék, s hogy a legszebb fogata legyen.

Nem mondhatnám, hogy ezért a folytonos gyöngédségért valami különös háladatosságot tapasztaltam volna az asszonyomnál. Inkább bizonyos nemét az aggodalomnak vettem nála észre.

Néha, midőn bejelentetlenűl léptem be a szobájába, azon kaptam rajta, hogy valami rovancsolt könyvet rejtett el előlem a fiókjába.

Ez azt számítgatja össze, hogy mibe kerülhet ez a mi fényűző háztartásunk?

Ha csak azt összegezi is, a mit én az ő tudtával kiadok: bizton felmegy négyszázezer frankra. Az ő hozományának a kamatja pedig legfeljebb százezer frank. Ezt az ő értékpapirjai bánják.

Azok már otthon voltak nálam: kiváltva a bankártól, aki az előleget adta rájuk.

Ez alatt csendesen, a maga terminusára, bekövetkezett az örvendetes családi esemény.

Fiucska lett, a ki megörvendeztetett bennünket.

Én azt indítványoztam madamenak, hogy csak egy hónap mulva kereszteltessük meg, s akkor tudassuk a családi örömöt az otthoni előkelő körökkel: beleegyezett.

Az alatt ő is szépen felépült: visszanyerte előbbi rózsás arczszinét, sylphidi termetét. Egészen deli hölgy lett belőle. A kis fiút megkereszteltettük Vilmosnak (Jemmy). Ez akkor nagyon népszerű név volt. Dajkát én magam választottam ki a számára.

Mikor aztán nem kellett többé semmi egészségrontó zavartól tartanom, egy délután egy czédulára azt írtam az asszonyomnak, hogy óhajtanék vele vagyoni kérdésekről behatón értekezni.

Ő azt írta nekem vissza, hogy hasonló óhajtástól van áthatva.

Erre én azt a rózsafaszekrényt, a melyben madame értékpapirjai voltak, aczélfogantyújánál fogva átvittem az ő boudoirjába.

Ekkor is épen azzal a bizonyos rovancsolt könyvével foglalkozott, a melyet említettem; de ezúttal nem rejtette azt el előttem.

– Asszonyom, mondám neki; épen ma hét hónapja annak, hogy ön engem egy bizalmas közlésével meglepett. Akkor nem tehettem önnek semmi észrevételt; mert ön olyan egészségi állapotban volt, a minőben mi orvosok minden izgalmat károsnak találunk a női szervezetre nézve. Tapasztalhatta ön, hogy én azóta is folyton a legnagyobb figyelemmel ápoltam önt és minden veszélyessé válható kedélyizgalomtól megóvni törekedtem. Most azonban már önnek az egészsége egészen normalis állapotba tért vissza; gyermekét megkereszteltük, van becsületes neve, van egészséges dajkája. Ma már szólhatok önhöz egészen őszintén. Most is tartózkodni fogok minden szemrehányástól. Ebben az egész szomorú összeköttetésben, mely közöttünk létrejött, a hibás, a vétkes egyedül én vagyok. Az én véghetetlen hiúságom és önhittségem volt az, mely elhitette velem, hogy egy szép, fiatal, dúsgazdag és előkelő hölgy engemet válaszszon élettársául, minden helyes ok, minden megérthető előzmény nélkül, mellőztével minden előleges ismeretségnek, hiányával minden ajánlatos tulajdonnak. Ez az én bűnöm, hogy ezt hittem; s elismerem, hogy a büntetést, a melyet kaptam, megérdemeltem. Ön ellen nincs semmi vádam. Ön kétségbe volt esve a szerencsétlensége miatt; mentette a becsületét: hogy mi áron? kinek a vesztével? az nem lehetett önre nézve kérdés. A becsületét, a büszkeségét megkellett tartania: igaza volt. Azonkivül is ön nagylelkű volt; annak, a ki által ön megmenekült, az egész vagyonát szabad tetszésére átadta. Most azonban önnek a becsülete meg van óva; egészsége helyreállt; én a büntetésemet végig kiálltam. Most visszaadom önnek a hozományát, úgy a hogy nekem átadta. Emlékszik rá? A menyegzőnk éjszakáján. S most én kérem önt vegye ön kezébe az elefántcsont-táblát és az irónt, s jegyezze föl a kötvények czímeit, a hogy én diktálni fogom.

Az asszony gépiesen engedelmeskedett. Én egyenkint felszámláltam neki a kötvények czímeit: ő írt. Mikor vége volt, összeadta. Talált az összeg.

– A kötvényekben benne vannak a tavalyi szelvények mind és az ideiek is, úgy a hogy ön nekem azokat kézbesíté.

– És a háztartásunk költsége? kérdezé bámulva.

– Azt az én saját vagyonom fedezte. És most vegye ön át a hozományát tőlem. Mert én e mai napon beszélek önnel utoljára.

Megdöbbenve nézett reám.

– Én önt elhagyom e mai napon úgy, hogy azt sem fogom megmondani, hova megyek! És soha nem fogom önnel tudatni, hogy hol vagyok! Mint a börtönéből kiszabadult gonosztevő, eltagadom azt az időt az életemből, a mit a fegyházban töltöttem. Lehet, hogy a nevemet is megváltoztatom. Hazát, otthont nem fogok ismerni többé. A hol az éj meglep, ott aluszom.

A nő reszketett minden izében.

– És most háromféle út áll ön előtt, folytatám kegyetlen hidegséggel. Választhatja tetszés szerint, a melyiket akarja. Az egyik az, hogy félrevonulva csendes falunkba, szomorú ősi kastélyomba, ott elzárkózik a világtól, egyedül gyermekének él, azt neveli becsületes, munkakedvelő férfinak. Gyakorolja a jótékonyságot a szegény föld népén; tenyészt virágokat, állatokat; ír, olvas, rajzolgat; engedi magát magasztaltatni, sajnáltatni s várja a boldog elfeledtetést vagy az én még boldogabb halálhiremet. Szomorú út, egyhangú és messzetartó.

A második út az, hogy beleveti ön magát a világ zajába, s élvezi az élet gyönyöreit, nem válogatva, hogy mi a tiltott, mi a megengedett. Versenyez a bolondokkal s keresi a hirnevet az őrültségben. Ez is szabad. Csakhogy nagy óvatosságot követel; mert én, a férj, nem leszek a közelben, s meglehet, hogy az egész földteke lesz kettőnk között. Egy botlás következményeit nehéz lesz a világ előtt legitimálni.

A harmadik út pedig az, hogy ön válópert indít ellenem, s törvényesen elválik tőlem. Ez is nagy áldozatokkal jár. Vagyoni áldozattal is, mert nagyatyjának végrendelete, megfosztja az örökségétől, ha protestáns hitre tér át, a mi nélkül el nem választják; de még nagyobb a lelki áldozat: őseinek hitvallását elhagyni, megválni a templomtól, a melyben eddig vígaszt keresett, elveszteni minden védszentjeit.

– Mind a három út nehéz és keserves, asszonyom; de önnek egyet választani kell a három közül; még pedig most, még a mai napon: azért, hogy ha ön a harmadik útat, az elválást tartja jónak, azon esetben lemehessek önnel Erdélybe, unitarius törvény szerint eszközölni az elválást. Gondolkozzék rajta. Éjfélig várok.

E szavaim után az asszony felkelt a helyéről; a szemei égtek, az arcza lángolt.

– De én egy negyedik útat is tudok, mondá lihegve.

– És az?

– Az, hogy nem bocsátom önt el magamtól.

S ezt mondva, megragadta mind a két kezével a karomat.

Én lelkem egész keserűségével kaczagtam fel.

– Grófnő! Hát hiszi ön, hogy lehet olyan kényszer, olyan érdek, olyan nagylelküség vagy olyan gyávaság, mely engemet arra bírjon, hogy én a leszolgált börtönidőmön túl még csak egy napig is együtt éljek egy asszonynyal, a ki engemet lelke egész hidegségével gyűlöl? Képzelheti ön azt, hogy én viselni fogom továbbra is azt a lelki torturát, hogy egy nőnek az arczán, a szemében lássam a véghetetlen lenézést, a mit megérdemlek? Kivánhatja ön azt, hogy én mindennap újra meg újra végig szenvedjem önbecsérzetem keresztrefeszítését? Nem, grófnő! Ha ön üdvözülni fog, akkor én megyek elkárhozni; mert én még a mennyországban sem akarok önnel összekerülni.

Csodálatos volt! E durva sértő szavakra Flammának az arcza egészen átszellemült. Gyönyörködni látszott bennem. Két karját leeresztve s széttárva, olyan volt, mint egy martyrnő, a ki várja, hogy a máglyát meggyújtsák alatta.

– Igaz! Mind igaz, a mit ön mond; rebegé, midőn dühöm alább hagyott s szóhoz tudott jutni. Nem gyűlölet; de annál rosszabb indulat volt, a mit ön iránt éreztem, egész egybekelésünk óta: a megvetés. Velem elhitették, hogy ön csak a vagyonomért vesz nőül; a többi önre nézve közömbös. A vagyonomat odaadtam önnek, s azt hittem, hogy ön azt kedvteléseire eltékozolja. Ez a gondolat öldökölt mindennap. Ha ön gyöngéden ápolt, gondozott, arra gondoltam: fél, hogy meghalok, s vissza kell adnia, a mit velem kapott. Mikor kardot rántott ön a lázadó néptömeg ellen az én oltalmamra, arra gondoltam: a vagyonomért védelmez! A kényelem, a fényűzés, a mivel körülvett, a drága ajándékok, ékszerek, ruhák, fogatok, mind vádolták önt előttem. Pedig óh mint szerettem volna önt becsülni. Mikor a hirlapokban olvastam önnek hősi magaviseletét, hogy reménykedtem magamban: miért nem ismerem én ezt az embert ilyen férfinak? ilyen nemesnek? bátornak? Mért vagyok arra kényszerítve, hogy őt lenézzem, megvessem, útáljam? És most ideteszi ön elém az egész hozományomat, úgy, a hogy önnek átadtam. Még a jövedelméhez sem nyúlt hozzá. Nem volt igaz, a mit önről mondtak nekem. Ön nem alacsony önérdekből vett el: hű ápolása, gyöngédsége, mennyei türelme mind ingyenben volt, nemes, nagy lelke tette azt. És most azt mondja ön nekem: nem leszek tovább a tied! A mikor megismerteti magát, jellemének egész fényében; a mikor ideálomat találom fel önben, akkor azt mondja, elvesztem rád nézve örökre! Nem, uram, az lehetetlen, hogy ön most taszítson el magától. Én vétettem ön ellen sokat, én önnek végtelen kinokat, gyötrelmeket okoztam; de egy egész életen keresztül fogok azokért megfizetni, hűséggel, szeretettel. Én nem választhatok az ön által elém írt útak közül. Én nem akarok sem a gyalázat gyönyöreiben elégni, sem ascetai ridegségben megdermedni. Én boldog akarok lenni, én szeretni akarok!

– Van önnek gyermeke, szeresse azt.

E szó dühbe hozta.