Part 14

A visszavonulás egyébiránt a legnagyobb rendben történt meg. A poroszok kezébe nem sok fogoly került s azok is nagyobbrészt zuávok voltak meg turcok, nem igazi francziák.

Azt senki sem fogadta el, hogy meg lettünk volna verve. Mindenkit lelkesített az a meggyőződés, hogy a veissenburgi küzdelem, csekély védő haderővel túlnyomó támadósereg ellenében, tervszerű részlete volt csupán egy nagy döntő ütközetnek. Azt hitte minden franczia katona, hogy ez csak ismétlése a lombardiai nagy ütközetnek, a midőn a franczia-olasz hadsereg balszárnyát engedték Benedek tábornagy által hanyatt-homlok döntetni, hogy azalatt Solferinónál a franczia hadsereg zömével az osztrák armádia derekát törjék keresztül. Most is úgy lesz. Itt van még Mac Mahon egyfelől, másfelől Bazaine két derék sereggel.

Másnap megjelent közöttünk Mac Mahon és maga a császár, fiatal trónörökösével s a weissenburgi ütközetben kitünt hősöknek érdemrendeket osztottak ki. Nekem is jutott belőle egy. Az öreg Duval ajánlatára kaptam a becsületrend lovagcsillagát. Egy párisi lap reportere csodadolgokat irt rólam a lapjának, az önfeláldozó magyarról. Gondoltam rá, hogy ha majd ezt olvasni fogja az «asszony», mondani fogja magában: még sem mindenütt olyan gyáva az az ember!

De bizony hiába vártunk mi a visszatorlásra. Weissenburg után következett Spicheren, Wörth. A németek mindenütt túlnyomó erővel támadták meg a francziákat, s kiderült, hogy tüzérségi fegyverzetük jobb, mint a francziáké. Mac Mahon seregét elválasztották Bazaineétől. Az óriási harczokban Rézonville, Gravelotte előtt, Bazaine másfélszázezer emberét visszaverték Metz erődítvényei közé, Strassburgot ostrom alá fogták s Mac Mahonnak elzárták az útját Páris felé.

A hány ütközetünk volt, a sebesülteket mindig az ellenség szedte össze a csatatéren.

Természetesen egyik hadtest a másiknak a dolgáról nem tudott semmit. A melyik vereséget szenvedett, az szentül hitte, hogy a másik hadsereg győzött.

A párisi hirlapok és a börze is megtették a magukét e részben.

Egy este, mikor futáshoz hasonló erőszakolt mars után megérkeztünk egy városba: a kávéházban kezembe vettem egy hirlapot. Kiváncsi voltam a börze-tudósításra. «Páris. Óriási hausse! A járadék 68·15-re hágott, nagy győzelemhirek!»

No akkor az én két millió francom lángot vetett!

Hanem aztán mikor a kövérbetűs diadalhireket elolvastam, ez az örömem tetemesen alább szállt: «Mac Mahon szétverte a porosz hadsereget, a porosz koronaörökös el van fogva!» Épen aznap hagytuk martalékul az összes tábori podgyászunkat az ellenség kezében.

Hát így csinálják a börzén a hausset?

De valjon meddig lehet a börzét hazugságokkal traktálni?

Meddig? Mindig!

A Mars la Touri népirtó ütközet után már valóságos czéltalan futás volt a Mac Mahon alatti csapatok sorsa. Az ellenséggel érintkezésbe jutott katonák nem is gondoltak már a védelemre. Ha egy csapat porosz ulánus megjelent az országuton, minden ember futott a kerteknek; a gyalogok elhányták a puskáikat; a vértesek ledobáltak mellvértet, sisakot, a tüzérek elvagdalták az ágyúkba fogott lovak istrángjait, s felkapva rájuk, elvágtattak a világba. Nekem lóháton kellett a sebesülteket szállító szekereim mellett revolverrel a kezeimben nyargalászni, hogy a marodeurök ki ne dobálják a betegeket, s maguknak ne vegyék el a szekereimet.

Egyszer magamat is majd elfogtak a bajorok. Valami kisebbszerű ágyú-csetepaté folyt az uton két franczia és két német löveg között. A franczia ágyúk nagy hirtelen le lettek szerelve a németek golyói által. Maga a tüzértiszt is nehéz sebet kapott. Én fel vettem őt a vállamra s kihoztam a tűzből. A bajorok még egy shrapnellt küldtek utánunk, melylyel be lett fejezve a csatározás. A mint a szórólöveg a fejünk fölött szétpukkant, én egy ütést éreztem a kappim bőrernyőjén. Nem törődtem vele. Bizonyosan a shrapnell borítékából egy szilánk tévedt oda. Nem tudott két hüvelykkel jobban találni?

A mint a sebesült tisztet elhelyeztem a kocsimon, én is felkaptam a lovamra s siettem a futók után.

Egy patak hidjánál megtorlódott a futó katonaság.

Én nem sokat tétováztam: neki vágtam a szekereimmel a patak medrének, hogy a sekélyen átgázoltassak.

Egy bajor huszár rotta utánam vágtatott s a pataknál utólért. Egy fiatal hadnagy volt a vezetőjük.

«Rendez vous! Demandez pardon!» kiáltá rám a hadnagy, revolverét a homlokomnak szegezve.

Ahán! Itt jön az «én emberem!» Hiszen tégedet kereslek már régen!…

Odafordultam feléje s belenéztem a pisztoly csövébe. Németül feleltem neki.

– Hát csak lőjj agyon, kamerád! Nem adom meg se magamat, se a sebesülteimet.

Nagyot bámult rám a fiatal vitéz, aztán leeresztette a homlokomnak szegzett pisztolyát.

– Elszászi vagy? kérdé tőlem.

– Nem. Magyarországi vagyok.

– No hát eredj Isten hirével!

S azzal engedett békén a mentő szekereimmel együtt átgázoltatni a patakon. Én aztán a répaföldeken keresztül elkerültem a veszélyeztetett országutat, s estére bevergődtem a chalonsi táborba.

Rátaláltam a tábori kórházra.

Hajh, az öreg Duvalnak átkozott rossz munkája volt ma!

Csupa láb-sérült katonákat kellett ápolnia. A dicsőséges kardvágta, golyózúzta sebek helyett feltörött bokákat és sarkakat kötözgetni.

Össszecsókolt, mikor három szekér igazi sebesültet adtam át neki. Azt mondta, hogy derék ficzkó vagyok. Megengedte, hogy én segédkezzem neki a sebészi műtéteknél, a mi nagy kitüntetés volt.

Mikor aztán elkészültünk a munkával, kimosakodtunk, akkor azt mondá az öreg úr:

– No már most én is adok neked valamit. S a kabátzsebébe nyult.

Azt gondoltam, szokás szerint, egy elszívhatatlan szivarral fog megkinálni.

Ezuttal nem szivar volt.

– Átadom neked az elbocsátási leveledet.

Majd hanyatt estem.

– Elbocsátási levelem? Miért bocsátanak el?

– Azt kérdezd meg Trochu minisztertől. Az ő rendelete, hogy minden idegen tisztet azonnal el kell távolítani a franczia hadseregből.

– Hát megérdemlettem én ezt?

– Igaz, hogy nem érdemletted meg, fiacskám. Nagyon bátran viselted magadat. Sok sebesültet összehordtál. Ott jártál a legnagyobb fegyvertűzben. Hanem hát csodálatos dolog az, hogy te neked nem történt soha semmi bajod. Mindég ép bőrrel kerültél vissza. Nem tudnád megmondani az okát, hogy miért tetted annyiszor koczkára az életedet, holott te nem vagy franczia?

Hát én tudtam annak az okát, de nem mondhattam meg.

Igazuk van a francziáknak, ha az ilyen emberben, mint én gyanakszanak; a ki soha sebet nem kap az ütközetben s mindenüvé odafurakodik. Hát még ha azt meg fogják tudni, hogy ma egy üldöző bajor huszártiszttel németül beszéltem, s arra az hagyott engem tovább vonulni. A vert seregnek joga van árulásról álmodni.

És abban is igazuk van a francziáknak, ha azt mondják nekem: «Mit használod te fel a mi nemzeti szerencsétlenségünket a te öngyilkossági kisérleteidre? Azt gondolod, hogy ilyen világháborút azért gondolt ki Mars isten, hogy a te aprócska családi contraversiáidat eligazítsa vele? Ha meguntad az életedet: eredj ott egy fűzfa, kösd fel rá magadat!»

Duval úr csak akkor vett rajtam észre valamit.

– Nézd csak, nézd! Te meg vagy sebesülve a homlokodon.

Eddig nem is gondoltam rá.

– Valami kartács-szilánk horzsolt talán. Nem érdemes a flastromra.

Átvettem főnökömtől az elbocsátási levelet, aztán resignáltam neki a hátas lovamat, a kórházi készleteimet, meg a két szekeremet. A harmadikat megtartottam magamnak a tovautazásra. Ez volt most a leggyorsabb alkalmatosság: a saját ekvipázs. A vasutak mind katonaszállításra voltak lefoglalva.

Mielőtt Chalonst elhagytam volna (késő éjjel) betértem egy útszéli kávéházba, elfogyasztani egy csésze kéményseprő folyadékot, a mit fekete kávénak neveztek.

Lenn a völgyben vakító fény támadt.

A császár parancsára felgyujtották a tábori sátrakat. Tovaszállításukra már nem volt idő. Az egész tábori felszerelést el kellett égetni és aztán futni ki tudja merre.

A kávéházban kézről-kézre forgó párisi hirlapokban ritkított betüs sorok hirdették nagy fennen:

«A porosz hadsereg szétszóratott. Kétszáz ágyú zsákmányul esett. Moltke tábornagy fogoly, Bismark halálra sebesült! Járadék 71·25.»

Azt tehát elértem szépen, hogy a vagyonom megsemmisült, hanem én magam életben maradtam.

A halál nem található sehol!

A «SVEET HOME» (ÉDES OTTHON.)

Csunya locs-pocs időben érkeztem meg Párisba.

Már előtte való napon folyvást vert bennünket az eső. A nagy ütközetekre rendesen meg szokott jönni a zivatar. A poeták azt mondják, hogy az ég leakarja mosni könyeivel a földről az emberek által kiontott vért; a természettudósok pedig azt mondják, hogy a tömérdek felrobbant lőpor gáza idézi elő az esőt. Tény, hogy minden nagy ütközet után bőrig ázunk.

Mikor az egylovas bérkocsiból kiszálltam a hotelem előtt, azt kérdezé a portásom, hogy kit keresek? «Magamat». Nagy mesterségembe került megértetni vele, hogy én vagyok a gazdája. Arra kinyitotta előttem a lépcsőajtót s beeresztett. Aztán meghúzta a csengetyüt háromszor. Ez azt jelenti, hogy az «úr» érkezett meg.

A komornyik az előszobába jött ki elém. Szemet, szájat tátott, mikor megpillantott. Szép figura lehettem. Fejemen egy kopott veres keppi, átlyukasztott ellenzővel, a homlokom piszkos, véres kendővel átkötve, arczom feketére égve s három hónapos bozonttal benőve, egyenruhám piszkos, foltos, a fölött egy gummi köpenyeg csuklyával, lábaimon czombig érő csizmával, felkötős sarkantyúval, piszkosan, sárosan, oldalamon kard és revolver és szalonnás tarisznya.

– Itthon madame? kérdém tőle.

– A boudoirjában van.

– Mondja ön neki, hogy megjött «monsieur», aztán csináljon tüzet a szobámban, át vagyok ázva.

A komornyik emberszerető férfiú volt; azt mondta, hogy sétáljak be csak a salonba, ott már ég a tüz a kandallóban.

Aztán mondja még valaki, hogy nincsen democratia! mikor egy ilyen ágról szakadt marodeurt bebocsátanak a salonba; a saját felesége salonjába.

Csakugyan égett már a tüz a kandallóban. Oda álltam eléje, hogy egy kicsit átjárjon a meleg.

Pár percz mulva a komornyik eltávozása után bejött az asszony. Sietve lépett be, hanem aztán megállt az ajtóban.

No bizony volt oka rá, hogy megijedjen tőlem.

De ha az én alakom ijesztő volt ő rá nézve, az ő alakja meg épen gyülöletes volt nekem.

Három hónap óta nem láttam. Azóta nagyot változott.

Más férj előtt ilyenkor a nő gyönyörüséges, nekem utálatos volt.

– Ön eljött a táborból? Rebegé halkan.

– Igen. Elcsaptak.

– Önt? Hogy lehet az?

– Azt hitték, hogy az ellenség kéme vagyok.

– Esztelenség! Hisz önről annyi dicséretet irtak a lapok. Hányszor veszélyeztette az életét a sebesültek miatt.

– Épen azzal lettem gyanus. Tisztességes feltser nem őgyeleg az ütközetben.

E közben letettem a sipkát a fejemről.

– Ön meg van sebesülve? hebegé az asszony.

– Bagatelle! Egy kis horzsolás. Már behegedt.

A gummi köpenyeget is levetettem magamról.

– Hiszen ön érdemrendet is kapott.

Ott fityegett a legion d’honneur a mellemen.

Dühös voltam, leszakítottam onnan; a kandallóba akartam dobni.

Az asszony megkapta a kezemet.

– Nem, nem! Ne tegye azt! Hagyja a mellén!

S ő maga tüzte azt fel ujból a kabátomra.

– Igaza van. Hadd legyen ott. Legalább van rajtam egy «folt», a melyik becsületes. Beszéljünk másról.

S ugyan minek is volna ezt a tárgyat tovább üzni-füzni?

Egy csatákból megjött katonának a kapott sebéről vagy a kapott érdemrendéről beszélni a felesége előtt? Mikor én nem vagyok igazi katona, a sebem nem igazi seb s a feleségem nem igazi feleség. S még az érdemrendem sem az én érdemem.

– Hogy van ön? Beszéljünk arról.

S aztán kikérdeztem, mint egy lelkiismeretes házi orvos, hogy érzi magát? Egész szakszerüleg. Ő felelt, a hogy patiens szokott nyilatkozni az ordináriusa előtt, adtam neki tanácsokat, hogy minő életrendet kövessen.

Mikor az megvolt, akkor azt kérdeztem, hogy nem jöttek-e leveleim?

Csak egy jött a napokban; de az is felbontva érkezett.

– Ki bontotta fel?

– A rendőrségnél bontották fel, az idegenek külföldről érkezett leveleit egy idő óta mind felbontják.

– Bele nézett ön is a levélbe?

– Hogyne? De nem tanultam belőle semmit; mert chiffreekben van irva.

(Aha! Ez a brüsseli börzeügynököm tudósítása.)

Én úgy tettem, mintha nem volna rám nézve sürgetős a levél elolvasása. Beszéltettem magamnak az asszonnyal a párisi élményeiről. Tarka világ volt itt az alatt!

Csak akkor hagytam el a salont, mikor a komornyik jött jelenten, hogy már ég a kandallóban a tűz.

Akkor azt kérdezte tőlem az asszony, hogy nem akarok-e vele vacsorálni?

– Elszoktam én már attól; majd sütök magamnak egy darab szalonnát a tűznél.

Azt gondoltam, még mindig a bivouacon vagyok.

A szobámba átmenve, ott találtam az iróasztalomon a levelet, lenyomtatva egy bronz súlyzóval.

Az ügynökömtől jött a levél. A titkos irás kulcsa a zsebemben volt, egy cigaretta hüvelybe felirva. Ha véletlenül elestem volna a vérmezőn, azt is elszivta volna valami Krankenwärter.

A levélben ez állt:

– Önnek a rámbizott összege megkétszereződött. Most van nálam négy millió frankja. A baisse folyvást tart A párisi börzén pár napig roppant hausset idéztek elő hamis győzelmi hirekkel. Annál nagyobb lett a visszaesés. A francziák mindenütt vesztenek. Ha ön beleegyezik: én tovább dolgozom a pénzével baissere.

A táborban megtanultam káromkodni.

– Sapristi! Én nem így alkudtam! A sors ironiázik velem. Én elakarom veszíteni azt az elátkozott pénzt, melyért életem, lelkem üdve, becsületem lett becserélve, s a vak szerencse a helyett megkettőzteti azt. Megduplázva sem kell!

Rögtön megirtam a választ az ügynökömnek, azt a határozott utasítást adva neki, hogy rögtön forduljon át az egész összegemmel a haussera. A levelet átdolgoztam chiffrekre s elküldtem a póstára a komornyik által.

S aztán elővettem az iszákomból a szalonnát, profontot s a kandalló tüzénél elkezdtem azokat megpirítani.

A ki négy millió frankot kidob az ablakon, az csak megengedhet magának ilyen fényüzést.

Hanem a cognac már nem izlett rá. Három hónapig egyebet sem ittam, mint cognacot Az jó hideg és meleg ellen, éhség és szomjuság ellen; jó az influenza ellen, a váltóláz ellen, aztán meg a félelem ellen.

Most már itthon vagyok; nem kell több cognac.

A helyett jól esik egy pohár tiszta víz.

Ah, milyen régen nem ittam már tiszta vizet. Beh jól esett! Még is csak nagy boldogság az az édes otthon! Kap az ember friss vizet inynya.

Drága sveet home!

VOX POPULI…

Az utczán éktelen nagy zsivaj volt; behallatszott a szobámba a záró redőnyökön és belső táblákon keresztül. Én ezt egészen normalis állapotnak találtam. Párisnak nem lehet befogni a száját. Ok pedig van elég a kiáltásra.

A komornyik, kit a postára küldtem, halálsápadt arczczal rohant be hozzám.

– Monsieur! Meneküljön! Az emeute közelit!

– Hová közelit?

– Ehez a hotelhez. Ön előtt egy német diplomata lakott itten. A nép megszokta ezt az ő lakásának tartani: valaki odadobta közéjük a jelszót, s most ide jönnek a házat megostromolni. Már két német nevü bankárnál minden ajtót, ablakot összetörtek.

– Majd beszélek a fejükkel. Ön menjen madamehoz s kérje fel a nevemben, hogy vonuljon a téli kertbe, s akármi zajt hall ne jőjjön elő.

Azzal felkötöttem a kardomat, feltettem a sipkámat s lementem a lépcsőkön.

A kapus már akkor bezárta az ajtót. Kivülről hatalmas döngetés hangzott rajta.

Mondtam a kapusnak, hogy nyissa fel az ajtót.

Kihuztam a kardomat s kiléptem a felnyilt utczaajtón.

A sokszor látott kép tárult elém. Minden osztályból összeverődött csőcselék: blouseos férfiak, czilinderkalapos járdataposók, diákok, gaminok, kofák és divathölgyek festői egyvelegben.

A ki az ajtómat döngette, az egy lakatoslegény volt; gondolom hogy nem volt egyéb oka rá, mint hogy volt neki hozzávaló kalapácsa.

Mikor kiléptem, a kik legközelebb estek a kapuhoz, vissza vonultak. Többen kiabálták: «nini! egy katonatiszt».

Én pedig hangom teljes erejével odakiáltottam a tömegnek:

– Citoyens! Itt ebben a házban egy beteg asszony van. A ki ezen az ajtón be akar törni, annak a fejét én kettéhasítom.

Ez bizony nem olyan szónoklat, a mivel a fellázadt népet le lehet csillapítani.

Egy pár legközelebb álló gommeux, a kit a skandalum hoz ilyen helyre, gyorsan visszahuzódott a hölgye mögé, hanem a kalapácsos erősen ütötte a mellét és kiabált, hogy az ő fejét próbáljam kettéhasítani. A távolabb állók felemelt botokkal és esernyőkkel hadonáztak.

El voltam szánva.

Egyszer csak megkapta valaki hátulról a kezemet, a karddal.

A feleségem volt ott.

– Mit keres ön itt? Minek jön ide?

Odafurakodott mellém.

Ő aztán tartott szép beszédet a néphez. Soha sem hittem volna, hogy ilyen szépen tud deklamálni.

– Citoyens! Mi nem vagyunk németek, ellenségek; hanem magyarok, jó barátok. Férjem a franczia hadseregnél szolgált. Nézzenek a homlokára: Francziaországért kapta e sebet; nézzenek a mellére: Francziaországtól kapta a becsületrendet.

Én reszkettem a dühtől.

Mit dicsér engem ez az asszony a nép előtt, a ki szivében megvet?

– Madame! Menjen a szobájába! Rivaltam rá. Itt önre nincs szükség. Bocsássa el a kezemet! Hadd vágok a canaille közé!

De olyan erősen átszorítá mind a két karjával a jobbomat, hogy nem birtam azt kiszabadítani.

Utoljára felkaptam a nőt az ölembe, s nem törődve azzal, hogy mit üvölt a nép, felrohantam vele a lépcsőn; bevittem a különszobájába s ott ledobtam az ágyára.

– Maradjon fekve! Kiálték rá. Ön az életével játszik.

– Hát akkor maradjon ön itt mellettem. Esengett. Ne menjen vissza a nép közé!

– Eh! Ettől a parasztos csőcseléktől megtudom önt védelmezni, de egy görcsrohamtól nem: s ez önnek az életébe kerülhet.

E szóra úgy tetszett nekem, mintha mosolyt láttam volna az arczán.

Én már mindent rosszra magyaráztam.

Azt hittem, hogy az alatt a mosoly alatt az a gondolat rejlik: «féltesz úgy-e? ha meghalok, vissza kell adnod a hozományomat a rokonaimnak!»

Szeretném, ha itt tépnének szét a szemei előtt.

Mért nem jönnek hát utánam? Mit késik rám rohanni a megharagított oroszlán: a nép? Nem a szemébe vágtam azt, hogy «canaille!»

A következő percz meghozta a magyarázatot. Az utczán trombitajelszó hangzott; azután paripák robogása. A császári gárda maga érkezett meg, s az nagy hirtelen megtisztította az utczát a zendülő tömegtől. Az utczai zaj elvonult másfelé. Másutt is van beverni való ablak.

Nem sokára férfi hangokat hallottam a teremben.

Az asszonyt még egyszer kértem, hogy maradjon az ágyban csendesen s kimentem a terembe.

Egy rendőrbiztos beszélt a komornyikkal.

Midőn meglátott, nyájasan üdvözölt s a komornyiknak inte, hogy hagyjon magunkra.

Én megköszöntem neki a gyors segélyt, mely házunkat a rombolástól megszabadítá.

– E felől meg lehet ön nyugodva: ez elmult, mondá a biztos; hanem valami más, komoly baj van.

– Nekem van komoly bajom?

– Önnek. A rendőrségnek tudomására esett, hogy ön egy chiffrekkel irt levelet kapott Brüsselből.

– Tudom. Fel is bontották a levelemet.

– Ön erre a levélre válaszolt. Szintén chiffrekben. A levél ezelőtt egy órával lett feladva a postára.

– S már ennek a tartalma is ott van a rendőrség kezében?

– Igen. Lesz ön szives nekem átadni e titkos irásnak a kulcsát?

– De uram, az a levélváltás üzleti titkokat rejteget, a miket én egy harmadiknak nem árulhatok el.

– Biztosíthatom önt felőle, hogy rendőrségünk ép oly titoktartó, mint a velenczei nyelvtelen kőoroszlán.

– S mi történik velem, ha nem adom oda önöknek a titkos irás jegyeinek kulcsát?

(Ha azt mondja, hogy főbe lőnek, akkor nem adom oda.)

– Akkor rögtön kitolonczoljuk önt Párisból s a belga határig a lába sem éri a földet.

(Az már más! Ebből nem kérek.)

– No hát tessék velem a dolgozó szobámba jönni s hüvelyezzük le mind a két levél tartalmát.

Ott volt a zsebében a rendőrügynöknek mind a kettő.

Az első az én ügynököm levele volt. Ezt már ismerjük.

A második pedig volt az én válaszom. Ez pedig igy szólt:

«A francziák győzni fognak, tegye ön fel összes vagyonomat haussera.»

A rendőrügynöknek kicsordult a szeméből a köny.

Egészen meg volt hatva az által, hogy ime, egy idegen ennyire bizik a francziák diadalában: összes vagyonát fölteszi rá!

Én pedig szerettem volna magamnak tapsolni: «Bravo Dumány! Ezt a komédiát jól játszottad!»

Ekkor a rendőrügynök bizalmasan megszorítá a kezemet s nagy suttogva így szólt:

– Jól van uram. Ez rendben van. Hanem már most adok önnek egy tanácsot. Ne maradjon ön egy napig sem tovább Párisban. Ma még mi parancsolunk itt, de hogy holnap ki fog parancsolni? azt senki sem tudja. Azért pakoljon össze rögtön s fusson az asszonyával együtt, a merre még ma szabad az út. Holnap lehet hogy én is futok.

– Köszönöm uram.

Ezzel átadtam a derék férfiúnak az útlevelemet láttamozás végett. Két óra mulva már kezemben volt az utlevél. A hajnalt már a vasúton láttuk meg. Az asszony megvallotta, hogy nagyon boldogul érzi magát, a midőn Párist elhagyhatja.

FORTUNA ÖRDÖGASSZONY.

Két egész nap telt bele, a míg Párisból Brüsselig el tudtunk vergődni. Minden vonat túl volt zsúfolva kiutasított idegenekkel és menekülőkkel s minden állomáson hosszú ideig kellett várni a renden kívüli vonatokra, a melyek tartalékos katonákat, nemzetőröket, hadiszereket szállítottak Páris felé. Azonkívül minden városban ki kellett szállni valamennyi utazónak s a rendőrbiztosok előtt igazolni magát útlevelekkel s a málháit megmotoztatni.

Rám nézve még azzal is meg volt nehezítve az igazolás, hogy a homlokomon levő seb elárulta, hogy valamiféle katona vagyok. Az effélének pedig Trochu kemény parancsa szerint meg volt tiltva Francziaországot elhagyni. Nekem tehát még az útlevélen kívül az elbocsátási decretumomat is elő kellett mutatnom Trochu parancsa szerint. Ezen aztán eltanakodtak a messieursök, hogy melyik parancsát tiszteljék Trochunak? a melyik kikerget, vagy a melyik bennmaraszt.

A határnál pedig épen négy óráig kellett időzni a vonatnak, az általános podgyász-átmotozás végett, s nekem ez alatt be kellett mennem a térparancsnoksághoz, és igazolnom magamat, hogy nem vagyok katonaszökevény, sem spion, hanem szabályszerűen elcsapott idegen önkénytes tábori orvos; s becsületszavamat adnom rá, hogy a hölgy, a kit magammal viszek valóságos törvényes feleségem.

Mikor végre késő éjjel bevergődtünk Brüsselbe, alig tudtunk szálláshoz jutni. Minden hotel túl volt tömve. Nagy nehezen tudtam szert tenni egy harmadik emeleti szobára. Oda felbocsátottam az asszonyt a lifton; magam pedig lementem a kávéházba egy pohár punchot meginni.

Ott is ember ember hátán volt. Úgy látszik itt nem akar éjszaka lenni. Öten-hatan olvastak egy hirlapot. Valami nagyon érdekes hir lehetett benne. Olyan lárma volt, hogy nem értettem semmi szót.

Kértem a garçont, hogy szerezzen nekem is egy hirlapot.

Megsugta, hogy ezek már régiek: esti lapok; hanem ha nem sajnálok öt frankot kiugratni, elküld a nyomdába s hozat számomra egy reggeli lapot. Természetes, hogy nem sajnáltam az öt francot.

Mint tapasztalt hirlapolvasó, a lap hátulján kezdtem: ott vannak a táviratok.

Az egyik Arlonból kelt s azt a hirt hozta, hogy Mac-Mahon állása nagyon jó, erődítvények mögött áll, melyek képesek 300 ezer embert feltartani; a tegnapi ütközet a francziák győzelmével végződött.

A másik sürgöny Meziersből azt táviratozta, hogy a tegnapi véres csata a franczia sereg vereségével végződött, mely a német sereg által a belga határ felé szoríttatik. A császár Mac-Mahonnál van. A csatavonal Bariletól Lachapellig terjed. 3000 franczia 500 lóval belga területre szoríttatott át s ott a fegyvert lerakta.

Az asztalszomszédom (úgy látszik franczia) udvariasan kért, hogy mutassam meg neki is a táviratokat.

Odatartottam eléje a lapot.

– Eh! Ezek még a tegnapi esti lapból vannak ismételve, elkésett előfizetők boldogítására. Lesz ujabb. Nézzük a lapnak az első lapját.

Ott soha sem szokott távirat lenni.

Ezuttal volt. Épen a lapnak a homlokán. Akkora betükkel nyomtatva, mint egy darázs.

«Szerdán. Szeptember 2. délután 8 óra. Mac-Mahon hadserege megadta magát, lerakta a fegyvert. Mac-Mahon sulyosan megsebesült, helyette Wimpffen tábornagy vette át a vezényletet. Ő irta alá a kapitulácziót. Napoleon személyesen maga adta meg magát a porosz királynak.»