Part 13

– De kedves Flamma! minek nekem ez a felhatalmazás? Minek adja ön nekem át a hozományát és ezt a fölhatalmazást hozzá?

Ekkor fölállt a helyéről és rám nézett; olyan volt, mint egy jéghegy, az északfénytől bevilágítva.

– Azért, hogy azt ne mondhassa ön, hogy a menyegzője napján egy shilling nélkül hagyta önt ott a felesége a szép Wight-sziget partján.

Rábámultam.

– Hogy értsem ezt Flamma?

Arra ő a legnagyobb nyugalommal ezt mondá:

– Én már a más neje vagyok.

Én azt éreztem e szókra, mintha a boszorkánymesék lovagja volnék, a kit a varázslónő egy vesszőütéssel hüllővé változtat. A hideg gyíkbőr pikkelyeit érzém egész testemen végigterjedni.

– Ki az az ember? kérdezém tőle.

– Szigfrid.

– S miért nem vette önt el, ha nejévé tette?

– Mert már van neki törvényes neje – Egyptomban s attól nem válhat el.

– S miért jött ön én hozzám?

– Megfogadta, midőn a szerencsétlenség ért, hogy férjhez fog adni egy distingvált férfihoz, a kinek jó neve és állása van, hogy a házasság ne kivánjon magyarázatot.

– Mikor volt az?

– Három hónapja.

– A mikor én Bécsből ide kerültem?

– Igen.

– Azért kötött velem rögtön barátságot?

– Azért.

– Ez volt az oka, hogy fölléptetett képviselőjelöltnek?

– Ez. S hogy a választását megsemmisítették, azt is ő eszközölte. A tanut ő állította elő. Azért, hogy új választás legyen s az alatt ön velünk megismerkedjék.

– Az egész előre elkészített terv volt?

– Igen.

– A Cenni házassági komédiája. S annak az ön által elárultatása?

– Azért volt, hogy önnek a bizalmát megnyerjem.

– Tehát mindenki összejátszott?

– Mindenki.

– Diodora is?

– Ő csinálta az egész tervet.

Ez az egész vallatásszerü párbeszéd hasonlított ahhoz, a midőn egy hypnotizált medium a delejezőjének minden kérdésére önakarat nélküli feleleteket ád.

Én a halált éreztem minden idegeimben. Meg volt bénulva testem lelkem.

Ő pedig állt ott előttem, leeresztett kezeit egymásba téve, azzal az átszellemült szeráf arczczal, a mire esküdni lehetett, hogy az az ártatlanság égi mintaképe.

S ez az ördög! Az ördög! Itt van az én életemnek ördöge, a ki megöli testem, lelkem, a ki elkárhozít! Hiszen megmondta ezt nekem az a másik! Mikor odajött hozzám, szemrehányást tenni, hogy miért nem futottam el ő vele, hisz ő szegény leány nem adhat mást, csak szerelmet. – Megmondta, hogy ez a szebbik nem angyal! Megmondta, hogy szerencsétlen fogok lenni és átkozni fogom a sorsot, ha őt elnyerem. De hisz ez is csak szerep volt! Azért rágalmazta, hogy még jobban megszeressem; azért ijesztgetett, mert tudta, hogy felbátorít, – óh ezek úgy ismertek engem, mint a hegedüvirtuóz a maga violinját, s úgy játszottak rajtam, a hogy akartak!

Egy mentő gondolatom támadt.

Nevetni kezdtem.

– Te most engem próbára tettél? Tréfa volt az egész! Flamma.

S azzal a keze után nyultam.

– Valót mondtam. Szólt ő, s visszatiltó mozdulatot tett a kezével.

Meg voltam dermedve. Megszüntem gondolkozni. Mint egy őrült, mint egy holdkóros bámultam magam elé. Az iróasztalomon volt egy kétélü kalábriai tőr, a mit papirvágónak használtam, arra bámultam el olyan nagyon; az aczél patinájába arany betükkel voltak bevésve e szavak: «buona notte».

«Buona notte. Buona notte» suttogám magamban.

Ő szakítá félbe a hallgatást.

– Akar ön még valamit kérdezni tőlem?

Én a kezemmel inték neki, hogy távozzék.

Erre ő, mint egy gép-báb, mint egy android, megfordult és ment az ajtó felé.

Ebben a pillanatban valami tűzláng futott át testemen, lelkemen. Egy perczig úr volt bennem az az őrület, hogy utána ugorjam egy szökéssel, s azt a kétélü kést hátulról a szivébe döfjem. Hátulról, orozva, ahogy ők megöltek engem.

Jobb szellemem visszatartott. Két életet ölnék meg: s az egyik még Isten kezében van.

Kinyilt az ajtó, ő kiment rajta s betette maga után.

S én ezzel elszalasztottam azt a soha vissza nem térő pillanatot, a midőn azt mondhattam Isten, ember és ördög előtt: «megöltem az asszonyomat, – mert más asszonya volt». – Ez a pillanat nem tér vissza többé soha. Elszalasztottam.

Ő megmenekült. Ő élni fog, és folytatja a természet útját.

Eltemetve csupán én vagyok. Vagy holtan, vagy élőn eltemetve. Épen úgy, mint az a jó barátom, a kinek a történetét a két leány előtt (leány előtt!) elmeséltem. Hogy intettek egymásnak a szemeikkel akkor! Óh én okosabb vagyok, mint az én jó barátom volt! S már akkor benne voltam a tőrben! S most itt ülök a menyegzőm éjszakáján, épen mint az; magamra hagyva egy «good bye» nélkül. – No de nem egy shilling nélkül. Nekem legalább ide adták a pénzt! Ki vagyok fizetve a gyalázatért.

Megfizetve én? Egy millióval kifizetve, azért, hogy meggyaláztak!

Mennybéli Jehova Isten! Ne tudj most rólam semmit; mert nem tőled kérek ma tanácsot!

Azt mondta az a márványszivü nő: «ha az Istent megtagadod, az Isten megbocsát, mert ő jóságos. De ha az ördögöt megtagadod, az boszut áll!»

És én tartottam nekik egy dissertatiót arról, hogy nincsen ördög, nincs lény, sem test, sem szellem, a ki tegye a rosszat, csak azért, mert rossz; a ki fájdalmat, gyötrelmet, pokolkínt okozzon másnak, csak azért, hogy ő maga gyönyörködjék benne; s már akkor négy szempárból sugárzott felém a dæmon tűzszikrája. Mind a négyben ott volt az ördög, a ki rám les!

No hát én bennem is él egy ördög, ha fölébresztették! S majd meglátjuk, hogy melyikünké tud czudarabbul harapni?

Mindenekelőtt hideg vér!

Ne áruljuk el, hogy mi lakik bennem?

Elég hosszu az éjszaka tanácsot tartani.

Lássuk mit lehet tenni?

Utána menjek Volhyniába annak az embernek? Feleletre vonjam? Hisz ő kitünően lő, én meg sehogy sem. Az öl meg engem s aztán kinevetnek.

Magamat lőjem főbe? – Hát mi lesz belőle? Az asszony egy napig ájuldozni fog, egy hétig kisértetet lát, hat hónapig gyászolni fog: akkor mindenki megtudja, hogy miért lőttem magamat főbe, – s akkor duplán kinevetnek.

Válópört indítsak? a «si fuerit dolus» alapján. Hát kell nekem az eddigi hirességemhez még az a celebritás is? Hogy éveken keresztül példabeszéd tárgya legyek az országban?

Akár merre akarok kigázolni a sárból, mindenütt a nevető publikum gunyhahotájával találkozom.

Ah, ez az igazi pokoltűz! A vigyorgó arczoknak, a nevető szemeknek a lángja.

Ne hagyj el édes eszem! Találj ki valami olyan megtorlást, a mi nekem egyúttal elégtétel. Valami olyan módját a halálnak, a mi nekem megnyugvást adjon a föld alatt, ezeknek pedig, a kik idefenn maradnak, elvegye a nyugalmát örökre.

Mert hiszen azt, hogy mától fogva halott vagyok, azt már tudom. De szabad a halálnemekben válogatnom.

Reggelre megszületett a terv az agyamban.

Mondhatom, hogy ez a terv becsületére vált az én ördögömnek.

Meghalok; de nem fog kinevetni, megátkozni, elitélni senki. Becsület, jó hirnév takarja rám a hantot. És meghalok úgy, hogy ez az asszony nem fog elfelejteni, a míg csak él; s a míg rám visszaemlékezik, addig nem lesz boldog. Keresni fog, hívni fog, mikor már nem leszek. És meg fogja bánni minden nap azt, a mit velem elkövetett.

Az én ördögöm olyan furfangos praktikát fondorkodott ki, a mivel ő neki megszerzi a poklot a földön; nekem pedig megnyitja a mennyországot. – Már annál derekabbat csak nem lehet egy ördögtől kivánni.

AZ ÉN TERVEM.

Másnap azt mondtam a nőmnek:

– Mi itt nem maradhatunk. Egy esztendeig külföldön kell lennünk. Párisba fogunk menni.

– A hogy ön kivánja.

Még ki sem voltak bontva az úti bőröndjei.

Akkor elmentem a megye székvárosában lakó ügyvédemhez, s azt megbiztam, hogy vegyen fel a birtokomra annyi kölcsönt, a mennyit csak lehet kapni a földhitelintézettől. Azt adtam okul, hogy birtokot akarok vásárolni. Erre az ügyvédem megsugta, hogy ne siessek nagyon a birtokvásárlással, mert a hogy be van avatva a viszonyokba, úgy tudja, hogy Szigfrid gróf vernőczi birtoka egy év lefolyása alatt eladó lesz; másfél millió forintért. Nagyon uszik már. Akkor a feleségem hozományát is hozzátéve az örökölt és kölcsönvett összeghez, megszerezhetem magamnak ezt a birtokot.

Ez egy kis villanyszikra volt. Egy perczig világított és melegített. Hát még azt a vernőczi kastély homlokzatára kifaragott vízi tündért is birtokomba keríthetném? Hogy egészen «otthon» legyek!

Jól van, mondám neki. Várni fogok rá. Addig küldje utánam a pénzt Párisba, mind a kölcsönt, mind az örökséget, utasítsa azt Hirsch párisi bankárhoz.

A nőm hozományát tartalmazó szekrényt pedig feltettem a postára s szabályszerü biztosítás mellett elküldtem Brüszszelbe egy elsőrendü bankházhoz letéteménybe.

Pár nap mulva útban voltunk Páris felé.

Én az egész úton azt a gyöngéd figyelmet tanusítottam a nőm iránt, a mivel a fiatal férj tartozik a feleségének a nászutazáson.

A schweiczi útvonalat választottam. Ez által kikerültem mind azt az alkalmatlanságot, mely ezekben a napokban, a Németországon keresztül Francziaországba utazókra bőségesen várakozott.

A háború a levegőben függött: – a világ két legnagyobb nemzetének háborúja. Minő zürzavar van ilyenkor a vasútakon és pályaházakban, az elképzelhető. A Schweicz azonban semleges volt. Dél-Francziaország nyugodt. Csak Párisba megérkezve sejteté velünk a boulevardok néptömegét ellenőrző mouchardok nagy serege, hogy itt valami rendkivüli izgalom van.

Egyelőre nagyon békességes tüntetés volt.

Kék blouseos munkások nagy tömegekben vonultak fel a Concorde-térre, fehér zászlókkal és rúdra szegzett táblákkal, a mikre e szavak voltak irva: «A bas la guerre.» – «Vive la paix.» (Le a háboruval! Éljen a béke.) Népszónokok tartottak beszédeket a háboru iszonyai felől; tiltakoztak a dicsszomjas zsarnokok ellen, a kik Francziaországot veszedelembe viszik.

Beszélhettek már!

«Bellona» is szép asszony. Mentül jobban rágalmazzák az irigyei, a szeretői annál őrültebben imádják.

A föld szomjazta a vért már.

Én már értesülve voltam az egész politikai helyzetről. Erre volt alapítva a tervem.

Épen Párisba érkezésünk utáni napon lett közzétéve Napoleon hadizenete Poroszország ellen.

A lelkesedés általános volt. «A Berlin!» hangzott minden utczán. A tömegek a Marseillaiset énekelték, fölváltva a «le depart»-tal.

Én a nőm számára egy hotelt béreltem ki, melyet egy a hadizenet következtében hirtelen elköltözött diplomata hagyott el. Butort, kocsit, lovat, cselédeket mind átvettem. Jutányosan lehetett hozzájutni.

Nőm meg volt lepetve e nagy gyöngédség által.

Láttam az arczából, hogy szeretne valami megjegyzést tenni, hogy ez mégis túlságos fényüzés. Ez a pompa, kényelem nem áll arányban a mi vagyoni tehetségünkkel. De ő is talán leolvashatta az én arczomról az adandó választ: «Kedvesem: Ön rám bizta, hogy tegyek önnek a milliójával, a mit akarok, hát én azt elpazarlom – önre».

Mikor aztán az asszonyom jól el volt helyezve, akkor azt mondám neki:

– Én felajánlottam a franczia kormánynak a szolgálatomat, mint tábori orvos a háboru tartamára. El lett fogadva. Megkaptam Palikao herczegtől a kinevezést. Ma este indulok a rajnai hadsereghez.

– Ha ön úgy kivánja, én nem mondhatok ellent.

Jó, engedelmes feleség!

Elég hosszu idő mult már el a menyegzőnk óta; két hetes házasok voltunk. Hajh, nekem úgy tetszett, mintha hét tél, hét nyár mult volna el azóta!

– Ne tagadjon ön meg magától az alatt semmi élvezetet, folytatám; itt hagyok önnek visszatértemig negyvenezer frankot.

– Takarékosan fogok vele bánni.

Több szót nem váltottunk.

Én még azon nap fölvettem a Hirsch bankházánál az ügyvédem által utánam küldött pénzt, a mint annak megérkezéséről értesítve lettem.

Ott azt kérdezték tőlem, hogy váltókban akarom-e fölvenni, vagy cheeck-ekben? – Én azt mondtam, hogy cheeck-eket kérek. Háborus időben a váltót nem szeretem, mert megeshetik, hogy a kormány behozza a moratoriumot.

Mit? Moratoriumot? Napoleon kormánya? – Hogy a szemem közé nevettek! «Tête quarrée» (szögletesfejü: – idegenek czime.)

Én ezzel a legközelebbi gyorsvonatot fölhasználva, elpályáztam Brüszszelbe. Ott legelőször fölkerestem azt a bankárt, a kinek a czimére a szekrénykét elküldtem. A szekrényt felnyitottam előtte s constatáltam, hogy abban egy millió százhuszonötezer forint névértékü osztrák és magyar állampapirok vannak. Kértem azokat honoráltatni. A bankár 75 perczentjét a névértéknek bocsátá rendelkezésemre: 3 havi lejárattal, 15% provisió mellett. Én átadtam neki a nőmtől kapott meghatalmazást, közjegyző által hitelesített másolatával együtt s aláirtam a kötvényt, melyben felhatalmazom, hogy a letéteményezett értékpapirokat, a határidőre meg nem történt beváltás esetén, értesítés nélkül eladhatja.

Az eként fölvett összeget a saját pénzemből kiegészítettem két millió frankra.

Akkor ezzel az összeggel elmentem a legelső legjobb hitelü börzeügynökhöz: átadtam neki az egészet, s azt mondtam neki, hogy játszszék az egész összeggel franczia értékpapirokban «baisse»-re.

Az ember végignézett rajtam.

– El akarja ön veszteni ezt az összeget?

– Az az én gondom.

– Játszott ön már valaha a börzén?

– Soha sem.

– Ismeri ön a pénzpiacz helyzetét?

– Nem ismerem.

– Hát szolgálok egy pár adattal. Minden franczia értékpapir emelkedőben van. Páris lelkesül a háboruért. A finánczkörök pénztárai a kormány rendelkezésére állnak. A franczia hadsereg csatakészen áll a Rajna mellett; a poroszok még most készülődnek. Bajorország semleges marad. Dánia készül Schleswig-Holsteinba betörni. A burkusok veresége biztos. Annyira biztos a háboru kimenetele, hogy egy párisi financièr 200 ezer frankot ajánl fogadásul 100 ellen arra, hogy augusztus 15-én a francziák Berlinben lesznek.

– Hát még azt a pénzt is tartsa meg nevemben.

Az ügynök vállat vont, s elfogadta a megbizásomat, hogy játszani fog az átadott összeggel baissere. Megállapodtunk egy titkos irásban, melynek chiffreivel terminusonként értesíteni fogjuk egymást. Sürgönyeim a Hirsch-házba utasítandók.

Én aztán Brüsselből visszatértem Párisba. Ott beszereztem a tábori szolgálathoz szükséges sebészeti eszközöket; felvásároltam három szekeret, jó erős trakéhni lovakkal, magam és szerszámaim számára, esetleg sebesültek szállítására s ezzel a készülékkel, a genfi egyezmény védjegye mellett, mint önkéntes tábori orvos, csatlakoztam a számomra kijelölt hadtesthez.

Már most aztán világosan látható a tervem, melyet amaz átkozott éjszaka megszült.

Halott vagyok; keresem a halált. Öngyilkos nem akarok lenni, mert azt megvetik, elitélik, elfelejtik. De ebben a titánok harczában lehetetlen, hogy meg ne találja a halált az, a ki keresi! A gyútűs puskák, a Krupp-gránátok, a mitrailleusök rettentő tűz-záporában csak lehetetlen, hogy meg ne találja valaki azt a megváltó vasdarabot, a melyért imádkozik. Ott fogok meghalni a becsület, a dicsőség mezején. Nevemről lemos minden szennyet a vér. – És az az átkozott pénz, melylyel kifizették a gyalázatomat, el fog repülni a levegőbe. – Mikor az az asszony meg fogja hallani dicső halálom hirét, keresni fogja, hová lett a saját vagyona, meg az enyém? Nem hagytam róla semmi nyomot hátra. – És akkor kénytelen lesz leszállani az uri pompából, fényüzésből és meghuzni magát az én kis szegény tót kastélyomban: és küzdeni a létfentartás nehéz munkájában; törleszteni keserves termesztményeiből a terhelő adósságokat, és mindennap rólam álmodni és álmában kérdezni, hova tettem az elveszett kincseket? és eljárni kártyavetőnőkhöz, asztalkopogtatókhoz, azok által tudakolni a halott titkát és kiáltani fog utánam kétségbeesetten! Én pedig ravasz leszek, s nem fogom elárulni, hogy hallom a hivását! – Nem jövök másodszor elő! Akár csókot igérjenek, akár kutyaharapcsókot! Nem kell hinni, hogy a holtak haza járnak! Okos emberek azok!

TALÁLKOZÁS.

Meg kell vallanom az igazat: mikor a franczia tábori lazarétumba kerültem, úgy éreztem magamat, mint inas a mesterek között. A franczia chirurgia általában vezérhelyen áll, s a franczia tábori orvosokat a nagy hadjáratok képezték ki; míg az én egész sebészeti praxisom nem terjedt a klinikán és a boncztermen túl.

Azért ezek a mesterek mégis szívesen fogadtak, mint engedelmes tanítványt, mint önköltségén szolgáló volontairt. Én az öreg Duvalnak az egészségügyi csapatjához lettem beosztva, a ki már Sebastopol ostrománál is tábori orvos volt, s meg tudtam vele magam kedveltetni.

Azt kérdezte tőlem az öreg úr legelébb is, hogy voltam-e már háborúban?

Én bizony szégyenszemre megvallottam, hogy daczára a vitézségéről hires magyar nemzethez tartozásomnak, sohasem hallottam egyébkor ágyúzást, mint az uralkodónak születésnapján.

Megnyugtatott az öreg: «Csigavér! A tábori orvos biztosabban van a csatatéren, mintha otthon ülne a kályhasutban. Mi csak távolról halljuk az ágyúzást. A lazaretum fölé felhuzzuk a genfi egyezmény vereskeresztes zászlóját; azt minden czivilizált ellenség tiszteletben tartja. Mikor vége az ütközetnek, az ellenséget megvertük, elszaladt; akkor előjövünk az ambulanceokkal, felszedjük a sebesülteket, az ellenségét ugy mint a magunkét, válogatás nélkül: a ki sulyosan sebesült, annak a helyszinén rögtön köteléket alkalmazunk a sebére; aztán összehordjuk őket s kezdődik a munka.»

Igy látta azt az öreg mester mindig. A francziák megverik az ellenséget. Az ellenség elfut. A francziák a takarodó trombitafuvásával felszedik mind a két fél sebesülteit s ápolják őket emberségesen.

Itt az orvos lőtávolon kívül esik.

De hátha egyszer az ellenség veri meg a francziákat? s a golyózápor közül kell a sebesülteinket elhordanunk?

Én a Douay tábornok hadtesténél voltam.

Nem lehettem olyan szerencsés, hogy a franczia hadsereg első támadásában részt vegyek Saarbrückennél, a hol a poroszok előhadát diadalmasan kiverték a francziák s csakugyan ők szedték össze a sebesülteket.

A mi legelső két sebesültünk egy angol volt, meg egy badeni, német szolgálatban levő tisztek.

Három vakmerő tiszt a németek táborából lóháton, teljes egyenruhában, fényes nappal belovagol a franczia tábor közepébe. Ott előre-hátra nyargalásznak, az előőrsöt levágják, ételt, italt requirálnak, feljegyzik a franczia hadállást, a csapatok elhelyezését, megszámlálják az ütegeket; míg egyszer a francziák észreveszik, hogy nini, ezek ellenséges tisztek! Akkor aztán visszafordulnak, lövöldözve, vagdalkozva a rájuk rohanó franczia csapatokkal, két tisztet a francziák közül lelőnek; de az egyik halálrasebesülten visszalő s az angolt hasba lövi, az leesik a lováról; a badenit összevagdalják; de a harmadik utat tör magának s a franczia táborból visszanyargal a poroszokhoz.

Ezt én rossz omennek vettem. A francziák annyira bizakodtak, hogy elhanyagolják az előőrsi szolgálatot.

Másnap a poroszok háromszoros túlnyomó erővel támadták meg Douay tábornok hadtestét Weissenburgnál.

Ez biz a francziák hibája volt; nekik kellett volna háromszoros erővel megtámadni a poroszokat.

A francziák hősiesen harczoltak a túlnyomó ellenséggel szemben, abban a hitben, hogy a nagy ágyúzásra majd csak segítségükre jön valamelyik szomszédságban levő hadtest s e hősi küzdelemben erősen meg lettek a hadsoraik tizedelve. Elébb a helységben védték magukat; onnan porosz lövegek által ki lettek szorítva; akkor a szőlők és csalitok között foglaltak állást, tovább harczolva. Halottakkal és sebesültekkel volt fedve a tér, árkokban, bokrok mellett hevertek.

– Uram! Mondám az én törzsorvosomnak, ma itt nem mi fogjuk fölszedni a sebesülteket, ha csak a golyózápor között oda nem megyünk a vér mezejére az ambulanceokkal.

– Próbálja ön meg, ha van kedve.

– Kedvem. (Hiszen azért jöttem ide.) A rendelkezésemre adott tizenkét mentőlegényt magam mellé véve, behatoltam a hordágyakkal a csatatérre.

Semmi dicsekvés nincs benne. A katonák a legnagyobb csatadüh közepett sem lőnek puskával a mentőcsapatokra. Hanem az megtörténhetik, hogy egy szétpattanó gránát szilánkja közéjük téved.

S volt alkalmam ezeknek a granátoknak a működését megfigyelni.

Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy perczig sem tartott szünetet. A francziáknak mitrailleuseik voltak; azoknak a recsegő, kerepelő ropogása valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. Csakhogy a félelmes mitrailleusenek egyenrangú ellensége támadt a Krupp-ágyúban. Ez nem golyókat, hanem pokolgépeket okádik. A hosszú czilinder alakú löveg a hol leesik, ott elsül s mintha egy ágyúból kilőtt másik ágyú volna, kartácszáport szór ki a torkából. A mitrailleuse csak ezer lépésnyire arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál.

A sebesültek, a kiket a csatatéren felszedtünk, mind kartácslövés által voltak megsérülve. Ott hevertek a rekettyésen, mely a két ellenséges sereget elválasztá. A poroszok ágyúgolyói magasan a fejünk fölött süvöltöttek el.

Az én betanult legényeim olyan nyugodtan dolgoztak ott, mintha csak a mezőn hordanák össze a kévéket. Tudták, hogy a gyilkos lövegek nem őket keresik, hanem a francziák ütegét, mely a poroszok előnyomulását akadályozza.

Én azt a leirhatlan mámort éreztem, a mely mindenkit meglep, a ki először kerül derék ütközetbe.

Itt álltam a halál birodalma közepett, a rettenetes Malach Hamovesh angyalainak a zsinatjában. Valami szent borzalom fogott el az én uramnak, a mindnyájunk urának közelléte előtt. Ezen a reszketésen át kell esni mindenkinek.

Látni alig lehetett az ütközetből valamit. Az ágyúfüst, mint lomha köd feküdte meg a völgyet, a porosz gyalogság a földön kuszva hasmánt nyomult előre, csak a puskák füstje árulta el az arczvonalát, s a franczia gyalogság hevenyészett árok, fa, mellvédek mögül lőtt; csak a zuávok, a turcok veres fövegei bukkantak fel időközönkint.

A fegyverropogás között a jeladó kürtszó osztotta a parancsokat.

Egyszer aztán valami más hangzású trombitaszó hangzott fel az oldalunkban.

A mellém rendelt veterán sergeant megkapta a karomat.

– Monsieur, most loholjunk innen a saraglyáinkkal, mert lovasság jön.

– Ellenséges lovasság?

– Az mindegy ördög; akár ellenség, akár jó barát. Ha lovasság talál utban, legázol bennünket.

Mi tehát felkaptuk a hordágyakat s igyekeztünk sebbel-lobbal a harczvonal mögé jutni.

Mind a kettő jött. Lehetett hallani messziről, a mint ezernyi paripa patái alatt dübörög a föld: «Quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!»

Jobb szárnyunkat megkerülve egy porosz huszárezred közeledett gyors koczogásban.

Ezzel szemben egy franczia lovas vadászezred vágtatott a magaslatról, lejtőn alá. Az ezredet maga a főparancsnok Douay tábornok vezette.

Erős nyugati szél fujt; a felvert por a franczia lovasságnak előtte, a porosznak mögötte járt.

Egyszer csak a porosz huszárezred kétfelé vált, jobbra, balra kanyarodva, s mögötte előtünt egy egész ágyúüteg, mely hatalmas dechargeal üdvözölte a chasseuröket.

A kartácsok iszonyú dulást követtek el a franczia lovasságban, hanem azért annak a rohamát fel nem tartóztathatták. A chasseurök ádáz ordítással rohantak a porosz lovasokra. Az ütegnek nem volt ideje másodszor lőni. Az ágyúkat hirtelen felkapcsolták s lovasüteg, huszárezred megfordulva vágtatott a franczia vadászok elől. Azt hittük, diadal; pedig csak ravasz hadi csel volt.

A por elvonultával én csak azt láttam, hogy a csatamezőn vonagló paripák és kinlódó vitézek hevernek szerteszéjjel.

Siessünk menteni.

Rémlátvány volt! Ember és állat egymáson henteregve; a halálra sebesült lovak nyerítettek, a harczosok káromkodtak, egy-egy paripa elfutott, magával hurczolva a kengyelbe akadt halott lovagját.

A halálra sebesültek között volt maga Douay tábornok is.

Mikor a vén sergeant kiszabadítá a lova alól: szökött a nyakából a vér.

– Oh mon général! zokogott a veterán, kendőjével tapasztva be a tátongó sebet.

– Ne sirj! hörgé a tábornok. Kiáltsd helyettem: «en avant!»

Nem jó vezényszó volt.

A huszárokat üldöző chasseurök egy komló-ültetvény elé kerültek, mely meg volt rakva porosz lövészekkel. Azok aztán hátba fogták őket, gyilkos tüzelést indítva meg gyorspuskáikkal.

A chasseurök most a komló-ültetvény ellen fordultak. Az pedig rettenetes erősség: a magas komló-póznák erős sodronyokkal dúczokhoz kötözve lehetetlenné tesznek minden lovas támadást.

A gyönyörű lovas vadász-ezred ott pusztult el.

A főparancsnok elestével aztán el volt döntve az ütközet sorsa. Megjött ugyan nagy későre Mac Mahon tábornagy a hadseregével, de már akkor Douay hadteste szét volt zavarva; Weissenburgot oda kellett hagyni.