Part 12

Erre csakugyan kiváncsi voltam; mert rejtély volt előttem az egész leány.

– Önnek azt mondták, hogy én vagyok a sátán. Azt is tudom, hogy ki mondta? Az a másik: az az angyal. Hiszen mindenki azt hiszi, a ki bennünket együtt meglát, hogy ő az angyal, én az ördög. Azért, mert nekem macskaarczom van, hamis szemeim, nevetésre álló ajkaim; azért mert kényeső természetem van: szeretek kötődni, gunyolódni: ugrálok, tánczolok, nem vigyázok az illemre: azért nekem kell lenni az ördögnek. Az a másik pedig, a miért madonna-arcza van, mert a szemeit lesüti s a száját fel nem nyitja: az az angyal. De fel tudta nyitni a száját, bezzeg, mikor engem kellett befeketíteni. Azt gondolja, nem vigyáztam önökre, mikor azt a rózsát ójtották együtt? A szemzésről beszéltek ugy-e? Ahhoz kellenek azok a szikrázó szemek? Azok az ökölre emelt kezek? Akkor beszélte el a mi játéktervünket. – Láttam.

Jó volt, hogy épen fel kellett emelnem a fejemet, hogy az állam alatt működhessen a borotva.

– S miért tette ezt? ugyan miért? Azért, mert én előtte való nap önnek azt ajánlottam, hogy merjen Diodora grófnőhöz közelíteni. Ezt nem bocsájtotta meg nekem. S miért fájt ez neki? ugyan mit gondol. – Ön én nekem egy adomával felelt, a miben egy hires jó barátjának a tragoediáját mondta el. Ebből megérthettük mind a ketten, hogy ön óvakodik a gazdag és főrangu hölgyek szeszélyes kegyeitől. Nem hiszi, hogy azok közül valamelyik szerelemből válaszszon alsóbbrangú, szerény vagyonu férjet. Hát én nem vagyok sem gazdag, sem főrangu. A comtesse név csak gyerek korból rám maradt gúny. – Ezt megmondta az angyal. S miért kellett neki az én játékomat elrontani? Miért árult el engem? Ön nem találja ki magától?

Torkomon volt a kés: – a szó minden értelmében.

– Haha! – Nevetett gunyosan a leány. – Ön most ő tőlük jön. Onnan belülről. Az istennőn orvosi gyógykezelést hajtott végre. Látta őt emberfölötti bűbájában. El tudta űzni kinzó dæmonát. Meggyógyította a keze érintésével: mint hajdan a Messiás. – Azután pedig beszélt az angyallal. Tudatta vele, hogy inkább hajlik Psychéhez, mint Anadyomenehez. Kapott tőle egy sokatmondó kézszorítást. Meg is csókolta a kezét. – És most fontolgatja magában: melyiknek a láncza volt elviselhetőbb. – Elfelejtette már azt a történetet, a mi hires jó barátján megesett. – Nem mondja többé: «voltam kuruzsló doktor, vagyok bukott követ, leszek tót király»: – hanem – leborotválja a szakálát, s azt mondja: vagyok csodatevő varázsló, leszek szivkirály! – Hahaha!

Csakugyan simára volt már borotválva az arczom.

Most még le kellett törülgetnem otkolonos kendővel.

– Elég szép ön: mondá a leány. Ismét lord Byron arcza van. Mehet hódítani vele. – Önön függ, hogy kinél üljön diadalt. – Ha az istennőt nyeri meg, úgy fogok szerencsét kivánni hozzá holnapután is, mint tegnapelőtt. Rabszolga fog ön lenni; de jól megbecsült rabszolga. Nem fogja ismerni a szerelmet: de a féltékenységet sem. Hanem az angyaltól óvakodjék! – Én rosszat senkire nem mondok. Hanem előre megmondom önnek, hogy ha az a rózsaszemzés megfogamzik, a mit önök ketten ójtottak tegnap, s ha az virágot fog hozni: ön lesz a világ legszerencsétlenebb férfia. – Még most van önnek ideje, lemenni a sötétben, felkeresni a rózsaligetet, s letörni azt az ágat, a mihez az ön lelke hozzá van kötve, s aztán futni a merre lát. Az angyal rózsája meg fogja önt ölni!

Már akkor az ajtó kilincse a kezében volt.

Még egyszer visszafordult a nyitott ajtóból.

– Én megadtam önnek az igért harapást: jól tenne önnek ha fájna!

Azzal kiment a szobából, nyitva feledve az ajtót.

Nem fájt az a harapcsók.

Ellenkezőleg!

A mit e leány féltékenységében kibeszélt, az bizonyossá tett a felől, hogy Flamma szeret.

Én is szeretem őt.

S a szerelem arany. A rágalom azt meg nem rozsdásitja. Ezt az aranyat a rágalom megaczélozza.

Ha szeretünk valakit egyszer: rágalmazza őt valaki előttünk, s százszor meg fogjuk szeretni.

… Hanem ezen az éjszakán nem tudtam lehunyni a szememet.

KI A GYŐZTES?

Alig várhattam, hogy megvirradjon. Az első hajnalhasadáskor már ott mértem végig nagy lépésekkel az utakat a parkban. Mit csinálhatok addig, a míg a hölgyek a kastélyban fölkelnek s toilettkész állapotban lesznek? ott még a cselédség is mind alszik. Azon vettem észre magamat, hogy kigyalogoltam a tejgazdaságig. Szigfridnek nagyszerű majorsága volt. Husz aargaui fajta tehenet fejtek benne. Sajtkészítéssel volt összekötve. Gyakran mondta, hogy a mint az államvasut kiépül, viczinális vasutat fog a birtokán végig huzatni, a tej értékesítése végett. A majoros azt hitte, hogy én vagyok már az inzsellér, a ki a vasutat tracirozza. Ebből azonban kiábrándították a fejő leányok, a kik rám ismertek, hogy én vagyok a tegnapi lakodalomból a panye násznagy: a panye doktor. Ők voltak a nyoszolyóleányok. Elbeszélték hűségesen, hogy milyen jól mulattak, hogy én eljöttem a vadászkastélyból: a barát czifra jó kedvében volt. Mindenféle bolond nótákat dalolt, a mire őket is megtanította. Ott vigadtak első kakaskukoritásig. Mondtam nekik, hogy hallottam a víg nótafikálásukat, egész felhallott a kastélyba. «Jaj csak a grófnőnek el ne áruljam, hogy ők voltak ott.» Készek voltak lekenyerezni. No nem azzal, a mivel az uri tündér kecsegtetett, hanem valóságos puha rozskenyérrel és egy nagy pohár friss tejjel. A mit én nagy élvezettel el is költöttem. Azzal az Anyicskának is, meg a Marinkának is megfogadtam, hogy semmire sem fogok emlékezni. Ezért aztán azt a komplimentet kaptam az Anyicskától, hogy sokkal szebb fiú vagyok, mint tegnap voltam: a mit én készpénznek is vettem.

Mire megint visszatávgyalogoltam a kastélyba, már a cselédség talpon volt s a nagy szőnyegporolásból megtudhattam, hogy a grófnő sem alszik már s az idegbaja is elmult.

Szobámba hozták a reggelit. A komornyik értésemre adta, hogy a grófnő még gyöngének érzi magát a kiállott szenvedés után: azért nem reggelizhet velem együtt szokás szerint a grotta köröndjében.

Én viszont azt az óhajtásomat árultam el a komornyik előtt, hogy ha a grófnő elfogadja az orvosi vizitemet, azt per express tudassa velem; a mit a jeles közbenjáró ad referendum vett.

Nem is soká kellett várnom. A míg kabátot és czipőt váltottam, már visszatért a komornyik, azzal a megtisztelő izenettel, hogy a grófnő óhajt látni; mire én nem késlekedtem e jeles diplomatát, legközelebb végrehajtandó tervem titkának részesévé tenni; megbizva őt azzal a missióval, hogy a kocsisommal fogasson be, mert rögtön el fogok utazni, s hogy most végleges elutazás lesz, azt tapasztalatai nyomán kitalálhatta a markába nyomott napoleonaranyból. Kértem egyuttal, hogy figyelmeztesse majd a szobaleányt, hogy a vizes ibrik alatt az ő számára is van valami tanujele hálás elismerésemnek; mire ő legnagyobb sajnálatát fejezte ki megmásíthatlan elhatározásom fölött. Azzal elvezetett addig a teremig, a hol a grófnő várt reám; ott kétfelé nyitotta a szárnyajtókat s engemet bebocsátva, maga visszavonult.

Az erkélyre nyiló szobában voltak az uraságok; mind a két ablak s az erkély szárnyajtaja is nyitva volt; a nap besütött. Egészen pleine air tableau volt.

Diodora grófnő pompás veres mályvavirágszinű reggeli öltözetet viselt, pálmaszegélyzettel; a fejére fekete csipke csepesz volt vetve, haja még úgy volt, a hogy én összebogoztam, legfeljebb egy sárga teknönczhéj fésü volt még bele tűzve. Igen jó szinben volt. Meg sem látszott rajta az elmult éjszaka szenvedése. A szegletben keresztbe állított pamlagon ült; előtte a theás service a velenczei mozaik asztalon. Ugyanazon asztal másik végén ült Flamma és Cenni. A chinai napmadár befejezésén dolgoztak. Az előttük fekvő kosárkában volt még egy csomó aranyos rovarszárny: azon tanakodtak, hogy mit kellene abból még csinálni? A veranda nyitott ajtajánál állt Szigfrid és szivarozott. Gyöngéd figyelmet tanusított vele Diodora iránt, hogy a füst ne maradjon a szobában. Egyszerübb lett volna ugyan épen nem szivaroznia.

A mint én beléptem a szobába: Szigfrid abban a perczben jutott arra a meggyőződésre, hogy még is galantabb dolog lesz, odakinn az erkélyen folytatni a szivarozást. Ezzel szerencsésen kikerültük azt a dilemmát, hogy egymásnak vagy mondjunk jó reggelt, vagy ne mondjunk.

Épen úgy Cenni is igen helyes ürügyet talált az eltünésre; felszedte a thea servicet Diodora elől, annak eltávolításával saját exodusának tetszetős indokot adva. Flamma ott maradt.

Diodora igen szivélyesen fogadott: megkinált, hogy üljek le a mellette levő fauteuilbe, kezét nyujtá. Én megkérdezém, hogy mint érzi magát? Hogyan aludt? Ő egész elragadtatással felelt:

– Fölségesen. A hogy csak gyermekkoromban aludtam valaha. Még álmomban is gyermeknek álmodtam magamat. Ön én velem valóságos csodát művelt. Ezentul úgy fogok önnek hinni, mint az oraculumnak. Visszavonok minden rosszat, a mit az orvosi tudományról mondtam. Az ön kezének első érintése már valami bűvös hatással volt rám. Később úgy éreztem, mintha ezt a rossz testet izről-izre levenné rólam s aztán egy jobbat, egy tökéletesebbet idomítana rám. Azt éreztem, hogy repülök: ön ragad magával a végtelenségen keresztül; holdak, csillagok maradnak el mellettem. Egy örvény, mely fölfelé sodor, ismeretlen gyönyörök világát nyitja meg előttem. Ah, mért nem tarthat ez a kéjérzet örökké? Én valóban nem tudom megmondani, hogy minő hálával tartozom önnek.

Ezeket mondta nekem Diodora. (Hallotta Flamma is. Még Szigfrid is bedugta rá a fejét az erkélyről.) S hogy tudott rám nézni azokkal a junoi szemeivel. Igen! Akkor, midőn az istennő a nagy bolond Ixiont felbátorította s aztán – egy felhőt dobott a bukfejesnek a karjai közé.

Az ilyen szavaktól, az ilyen nézéstől, talán nem is lett volna csoda, ha megbolondultam volna.

Hát miért is nem bolondultam meg tőlük?

Mert már vaccinálva voltam!

Én ezekre a szavakra felkeltem a székről s egészen ünnepélyes declaratio poséba téve magamat, meghajtottam Diodora előtt a fejemet.

– Grófnő. Én rám nézve a legnagyobb öröm önnek mindenkor szolgálatára lehetni. Ha önnél egy szenvedést gyönyörré változtathatok: az nekem isteni jutalom. – A grófnő kegyteljes szavai e perczben bátorságot öntenek a szivembe, hogy egy eddig rejtegetett titkomat kezébe letegyem, mely engemet holtomig a grófnő hű szolgálatára fog kötelezni: azáltal, hogy családjához forraszt.

Ah, azt a büszke fejfölemelést nem lehet elfelednem soha. Így nézett Diána szegény Actaeonra talán. Pedig az nem is jutott el nála a massage curáig. A homloka meglátszott nőni, a szemei elbujtak a szempillák alá, ajkai keményen összeszorítva lehuzódtak, az álla megfeszült s tokát csinált, orrczimpái széttágultak: maga volt a visszataszító kevélység.

Haha!

Gondolta magában: «te is az a vándor madár vagy, a ki bolond fejjel nekirepül a világító torony reverberált fényének s agyonüti magát rajta».

S lassú léptető hangon mondá:

– Ön félreértett engem, kedves doctor. Én nem arra gondoltam, amire ön szavaim által felbuzdítva hiszi magát.

Még mélyebben meghajtottam előtte a fejemet.

– Kedves grófnő. A félreértés az ön részén van. Én az ön unokahugának a kezét kérem meg.

Erre a szóra aztán megint egyszerre átalakult az arcza és a kedélye. Elkezdett kaczagni.

Ismerem ezt a kaczagást. Ez a boszúságnak, a megsértett dölyfnek, a kijátszott furfangnak a nevetése. Ezzel álarczozzák az asszonyok azt az indulatot, melyben szeretnének mindent összetépni, törni, mi csak tépni és törni engedi magát.

– Hahaha! Ah haha! Tehát Cennit kéri meg. Haha! Tehát mégis igaz? Jól sejtettem. Hahaha! Azért futott ki a bohó leány! Ah hahaha! Nagyon derék! A Cenni unokahugomat, a kis Cenni comtesset! Derék pár! Hahaha!

Engedtem neki, hogy hadd nevesse ki magát. Árt az egészségnek, ha az ember egy ideges hölgygyel félbeszakíttatja a nevetést.

A nagy kaczagásra Szigfrid is bejött az erkélyről, s odament a nagynénjéhez:

– Na mi az?

Diodora aztán annak is elmondta, háromnegyedrész nevetés közé felvegyítve, hogy doktor Dumány barátunk megkérte a mi kis Cennink kezét.

– Wery well. Monda rá Szigfrid. Gschieht ihm recht! Habeat sibi.

Most már aztán én is kegyetlen voltam.

– Kedves grófnő, mondám: úgy látszik, hogy a félreértés chronicussá kezd válni köztünk. Én igen nagyon tisztelem, de nincs eszemben, nőül venni «Klára kisasszonyt!»

Megint egy új arczváltozás.

A szemek elmerednek, a száj nyitva marad, a szemöldök összehuzódik, az egész arcz megnyúlik, az orr hegyes lesz.

A nevetés helyt ád a felháborodó elszörnyedésnek.

Most már Diodora is felállt a helyéről s Semiramishoz illő mozdulattal nyujtva ki parancsküldő mutatóujját felém, recsegteté e fenhangú mondást:

– Ki mondta azt önnek, hogy itt ennél a háznál van egy Klára kisasszony?

Most már nem volt visszalépés. Össze voltunk akaszkodva. Valamelyikünknek el kell esni.

Egy tekintetet veték Flammára. Kérdeztem. Ő felelt: egy daczos fejfölvetéssel. Megértettem. Aztán nyugodtan feleltem a grófnő ördögidézésére.

– Flamma grófnő.

Diodora villámló szemekkel tekinte Flammára.

Flamma nyugodtan felállt a helyéről s azt mondá:

– Igen, én mondtam.

– Ah! Akkor te voltál az áruló! Te conspiráltál ellenünk! Te rontottad el a tervünket! – kiálta közbe Szigfrid.

Diodora ámult és bámult.

– Miféle tervről beszélsz te itt? Micsoda conspiratióról?

– Ezért meg fogsz lakolni! Kiabált Szigfrid s egy lépést tett Flamma felé.

Én eléje álltam.

– Csak nyugodtan, édes Szigfrid. Én Flamma grófnő kezét kértem meg. Ő az én védelmem alatt áll.

– «Adj a tótnak szállást, s kitúr a házadból.» Henczegett Szigfrid pöffeszkedve.

– Szigfrid! Szólítá meg őt keményen Diodora. Kikérem, hogy az én szobámban az én vendégemet megsértse. Ehez önnek semmi szava.

Bennem is felforrt a vér.

– Hogy a grófnak semmiben se maradjak adósa, megjegyzem, hogy az én ősapám már akkor harczolt a magyar zászlók alatt a Thábor hegyén, a mikor a Vernőczyek ősapja még becsületes birkapásztor volt a Verhovinán.

Megbántam rögtön, a mint kimondtam: mert hiszen ezzel Flammát is megsértettem. Hanem a keserű pilula használt. Az egész uri család egyszerre visszanyerte tőle előkelő, hideg, lymphaticus kedélyét.

– Flamma! szólt Diodora hideg, szenvnélküli hangon. Feljogosítottad te a doktor urat, hogy ilyen ajánlatot tegyen nekem?

– Igen. Felelt Flamma, elég hangosan.

Diodora vállat vont. S aztán egész noble souplessel fordult felém.

– Akkor nekem semmi ellenvetésem nem lehet.

S intett a kezével.

Én elértettem az intést. Kezemet nyujtám Flammának.

Flamma elfogadta a kezemet, s meghagyta általam csókolni a kezét.

Ezzel meg volt a kézfogó.

Szigfrid elővette a szivartárczáját. Leharapta egy szivarnak a végét, azt kiköpte, rágyujtott, összefonta a karjait s felfujta a füstöt a csillárra.

– Én nekem ugyan más szándékom volt Flamma jövője iránt, monda fagyosan Diodora; de ha ő így választott, meg kell benne nyugodnom. Most már csak arra kérem önöket, hogy szabjanak az egybekelésükre mentől rövidebb határidőt, mert én Helgolandba akarok menni, fürdőkre.

(Helgolandba? Nekem kellett volna oda mennem.)

– Én rögtön sietek Szepesváraljára, a püspöktől kieszközölni a dispensátiót, s a mint azt megnyerem, másnap tarthatjuk az esküvőt.

– Azt is óhajtanám, monda Diodora, hogy az esküvő mentől egyszerűbben menne végbe.

– A grófnő óhajtása az enyém is.

– Itt a kápolnában volna a szertartás.

Én erős lélekzetet szívtam, meghökkenve.

– Az erdei kápolnában?

Eszembe jutott pater Paphnutius! Oda én nem megyek esküdni.

Szigfrid elnevette magát, észrevéve megszeppenésemet s tudva annak az okát.

Erre Diodora is elmosolyodott.

Még Flamma ajkai is mosolyra huzódtak.

Utoljára magam is nevettem.

A nevetésben van valami kibékítő.

– Nem! Nem az erdei eremitageban, mondá Diodora. Itt a kastélyban van egy kis házi kápolnánk. Ha sokan nem leszünk, elférünk benne.

– Én nem hozok mást, mint a násznagyomat.

– Hanem engemet ne híjj násznagynak – szólt közbe Szigfrid, mert engem Volhyniába hittak bölényvadászatra, holnap elutazom.

– Gondoskodni fogok Flamma grófnő számára is násznagyról.

– Még egyet. Szólt Diodora. Az esküvő napján át fogom önnek adni Flamma hozományát, a mit nagyatyjától kapott örökbe. Egy millió forint jó értékpapirokban.

Én némán hajtám meg magamat s kezemmel Flammára mutattam.

– Ez önre is tartozik; mert meg kell tudnia, hogy közös nagyatyánk azon föltételt köté a hagyatékaihoz, hogy a ki a családból a római katholikus hitet eltalálná hagyni, attól az oldalrokonok az örökséget elvehetik.

– Ily esetet nem képzelek.

– Noh…

Itt egy hosszú pauza következett.

Én idejét láttam a búcsuvevésnek.

Legelőször is Flammától búcsuztam el, ki mind a két kezét kezembe tette, s halkan mondá, hogy jőjjek vissza minél előbb.

Akkor Diodora is kezet nyujtott, hideg, lágymatag, erélytelen kezet. Én csókot nyomtam rá; olyant, a milyen a kéz volt.

Végül Szigfrid is jónak látta jobbot nyujtani.

– No hát: Isten neki, fakereszt! Grüss dich Gott Schwager.

Kezet szorítottunk. Azt mégis megállhattuk, hogy össze ne csókolózzunk.

Egy hét mulva megtartottuk az esküvőnket. Semmi véletlen, semmi akadály nem jött közbe. Minden a szokott rendben ment véghez.

Délután esküdtünk s én már estére hazavihettem Dumányfalvára a menyasszonyomat.

A kastélynak az egyik kapuján én hajtottam ki Flammával, a másik kapuján Diodora grófnő Cennivel. Ők pedig indultak fürdőbe – Helgolandra.

Szigfrid ott volt már a bölényei között Volhyniában.

*

Már most te barátom azt hiszed, hogy vége van a regénynek s te mehetsz aludni.

Dehogy mehetsz! Még csak most kezdődik az én történetem.

Hanem előbb igyuk meg ezt a punchot.

Furcsa történet lesz ebből nagyon.

A NÁSZÉJ.

Olyan nagy volt a boldogságom, hogy nem akartam hinni benne. Azt gondoltam, hogy csak álom.

Ősi kastélyomat rövid egy hét alatt úgy be tudtam rendezni, hogy nőm mindazt a kényelmet megtalálja benne, a mit nagynénjénél megszokott.

A házasélet első gyönyörűségei közé tartozik az, midőn az új asszony az új háznál, mely ezentúl az ő otthona lesz, mindent apróra megtekint s aztán meg van vele elégedve, hogy semmi sem hiányzik, minden az izlése szerint van.

Aztán az első estebéd, a mit kettecskén költünk el. Minden étel nagyon jó, fölséges! de azért egyből sem tudunk enni: egészen más vágyunk van, mint az étvágy.

Még eddig meg sem csókoltam a nőmet; azt mondta: «meglátják» – cselédek jártak, keltek.

A mint aztán vége volt a vacsorának, azt mondta a nőm, hogy menjünk át az én dolgozószobámba.

Én egészen más szobába szerettem volna menni.

– Át akarom adni a hozományomat.

– Maradhat az holnapra, vagy holnaputánra.

– Nem! Én ma akarom átadni.

No hát az első kivánságát az asszonynak nem szabad megtagadni.

– Nem bánom, hát kezdjük ezen.

Én előre mentem a dolgozószobámba; Flamma utánam jött, magával hozva az aczélsarkakkal ellátott rózsafaszekrényt, melynek kulcsa a karpereczére volt akasztva.

A szekrényt az asztalra tette; a kulcsot a kezembe adta, hogy nyissam fel.

Láttam, hogy értékpapirok vannak benne.

A legfelső magyar földtehermentesítési kötvény volt 5000 forintról szóló.

– Ennek összesen egy milliónak kell lenni; mondá a nőm.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy annyi.

– De én is meg akarok felőle győződni. Szedjük ki és számláljuk meg.

Nekem oda kellett ülnöm az asztalomhoz. Kezembe vennem a palatáblát, meg a griflit és irnom. S ő egyenkint kiszedte az értékpapirokat s diktálta a czimeket, meg az összegeket. Mindegyiket fel is nyitotta, hogy meggyőződjék felőle, benne vannak-e a szelvények? Az egyik értékpapirnak a szelvénye szólt januárról, a másiké októberről. Azt is feldiktálta, én irtam.

Hiszen úgy in abstracto egy millió forintnyi értékpapirt, a mely mától fogva a sajátunk, a feleségünkkel együtt sorba nézegetni, összeirogatni nem is nevezhető rossz mulatságnak; de concret esetben, épen az első menyegzői éjszakán ezzel tölteni el a mennyországtól kölcsönzött időt, mégis csak abstrusus gondolat!

Egyszer csak vége lett.

– Már most számítsuk össze.

Kétszáznál több tétel volt. Mikor összeadtam, egy millió százhetvenöt ezer forint jött ki belőle.

– Hát hogy lehet ez több, mint egy millió? kérdezé a nőm.

– Úgy, hogy mi a névszerinti értéket vettük fel: a tényleges értéket pedig a börzeárfolyam szabja meg.

– Hát milyen most ezeknek a börzeára?

Szent Pythagoras! Ez most ki akarja velem számíttatni az igazi árkeletét az értékpapiroknak.

Azt mondtam, hogy «nem tudom én».

– Dehogy nem! Majd mindjárt tudni fogja.

Azzal felvett az asztalomról egy ujságot, mely még fel sem volt bontva; leszakította róla a keresztborítékot, (Pester Lloyd volt) kikereste belőle az illető tételt: magyar földtehermentesítési kötvény 85, alsó ausztriai 88, erdélyi 82.

S nekem aztán az egyes tételeket összegeznem kellett; azután elővennem az aurea regulát s kikalkulálnom, hogy 255,000 forintnyi magyarországi 85 cursussal hány igazi osztrák forint? és utána a többit, végre összeadni a resultatumot.

Ekkor megint valami 30 ezer forintnál kevesebbre ütött ki az összeg egy milliónál.

– Hát már ez hogy lehet megint? szólt Flamma.

Ajh, de szivesen helyrepótoltam volna a saját pénzemből ezt a differencziát, ha elengedte volna a magyarázatot.

– Én nem tudom.

Csakhogy Flammát ezzel a szóval «nem tudom» nem lehet kifizetni.

– De én nekem meg kell tudnom, hogy kinél követeljem a hiányt? mert én nekem a nagyatyám egy kerek milliót hagyományozott.

– Hát ez a hiány bizonyosan börzeárfolyam különbözet lesz. A mikor az értékpapirokat önnek a boldogult nagyatyja megszerezte, akkor magasabban állt az értékük.

– Ahá! Itt van a szekrény fenekén az akkori börzeárfolyam.

Még azt a kis rongyos papirost is észrevették az édes szemei. Valósággal a tavalyi árfolyam volt.

Ekkor megint kezembe kellett vennem griflit, palatáblát s kiszámítanom az értékét az akkori árfolyam szerint.

Most már csakugyan kiütött a kerek egy millió.

Nem hitt ám: hanem utánam calculált. Nagy itt a pontosság.

Nagyot fohászkodtam. Csakhogy végre átestünk ezen a millión.

Dehogy estünk át.

Akkor Flamma felköltött a helyemből, s maga ült le a karszékembe. Tollat kért.

– Minek az a toll?

– Irni.

Vajjon mit akar ez most irni?

Mit bizony?

Minden egyes értékpapirt ellátni a névaláirásával.

– Minek az, kedveském?

– Azt ön nagyon jól tudja. E kötvényeken most a nagyatyám neve áll. Addig ezek nem az én tulajdonom, a míg az én nevem nincs rájuk jegyezve. Addig nem értékesíthetjük.

– De hiszen nem akarjuk mi ezeket értékesíteni.

– Azt ön nem tudhatja.

– De hát nem lehetne ezt holnap reggel elvégezni? Egész kényelemmel.

– Édes barátom! Ne legyen ön olyan ideges. Ennek ma kell megtörténni.

Nem birtam kitalálni az okát. Hiszen nincsen executió a hátunkon.

De hát a mit az asszony egyszer a fejébe vett, az hajthatlanabb a fátumnál.

És nekem a menyegzőm éjszakáján ott kellett néznem, hogy rajzolja fel a feleségem a nevét, szép férfias fraktur betükkel, még pedig az egész nevét: «Dumányfalvi Dumány Kornélné, szül. gróf Vraniczai Vernőczy Flamma Mária», kétszáz darab államkötvénynek a hátára.

Megadtam magamat. Ha megházasodtunk, gyakoroljuk magunkat a türelemben. Majd üt aztán a bosszuállás órája!

Egyszer csak vége lett ennek is.

Hála az égnek, az utolsó is alá volt irva.

– Vigyázzon ön! még nedves az irás.

Felszárítottam itatós papirral.

Akkor aztán visszarakta az értékpapirokat a szekrénykébe, s ezt, a benne lévő kulcscsal együtt a kezembe adta, hogy zárjam el a Wertheim-pénztáramba.

Megfogadtam a szót.

Végre valahára hozzájutok hát a boldogságomhoz.

– Még van valami közleni valóm; mondá Flamma s azzal előhuzott a zsebéből egy összehajtott iratot, mely nemzeti színü zsinórral volt átfűzve, s a zsinór végei nagy hivatalos ostyapecséttel lefoglalva.

Hát ez vajjon mi lesz?

Kezembe adta: olvassam el.

Az egy közjegyző által hitelesített fölhatalmazás volt, melyben Vraniczai Vernőczy Flamma Mária grófnő leendő férjét, doktor Dumányfalvi Dumány Kornélt felhatalmazza, hogy egy millió értéket képviselő államkötvényeivel tetszése szerint rendelkezzék, azokat értékesíthesse, azoknak jövedelmét s magát a tőkét is oda fordíthassa, a hova akarja.

Meg voltam ütődve.