Part 11

Én, hogy hivatalos feladatomnak hiven megfeleljek, előleges értekezletet tartottam a szent atyával: megkérdeztem, hogy kezében van-e a vőlegénynek és a menyasszonynak a keresztelő levele? Hát a püspöki dispensatio? És a dimissoriale? Mindenre megnyugtatólag felelt. A gyámi beleegyezés hiányzott; de ez a római katholikusoknál nem lényeges.

E szerint semmi sem állván utjában a szertartásnak: a gyürük kicseréltettek; páter Paphnutius tartott egy kenetteljes beszédet németül, azután letérdepeltette a vőlegényt és a menyasszonyt; elmondatá velük az esküvési formulát, összeköté a cordájával a kezeiket s megáldá őket.

Mondhatom, hogy olyan remekül játszott, hogy én nekem már a két tenyerem viszketett s kiabálhatnám volt: «bravo, Seestern! fuora!» De tiszteletben tartottam a szent helyet, s tudtam magamat türtőztetni.

A lélekemelő szertartás után siettünk az ifju párnak szerencsekivánatunkat általadni. Én részemről megtetéztem e gratulátiót az antik karperecz átadásával, a mi Cennit elragadtatásba hozta.

– Ön a gyüjteményét a legbecsesebb kincsétől fosztotta meg.

– Kétszeresen becses fog lenni, ha a grófné viseli. Feleltem én, a kösöntyüt a boldog ara kézcsuklójára csatolva.

– Látod, milyen jó fiu ez a Kornél. Contestált Szigfrid barátom.

Én azután még assistáltam az uj házaspárnak és násznagyainak a beiratásánál a matriculába. (Ezt nem tudom, honnan kerítették.) Páter Paphnutiusnak nyomtam a markába hat darab körmöczi aranyat; ugyanannyi ezüst forintossal boldoggá tettem a sekrestyést; hat dupla piczulát kapott a ministrans gyerek.

Minden ugy ment, a hogy igazi menyegzőnél szokás.

Ezeknek utána az ifju férj karjára ölté az ifju feleségét; mi násznagyok jobbjainkat nyujtánk a nyoszolyólányoknak, németül fuvolázva: «darf ich Ihnen meinen Arm bieten mein Frojlein?» mire ők francziául felelének vissza: «Gyekujem peknye mladipán», s eként felvonultunk a kápolnától gyalog a vadászkastélyig, Paphnutius atyát közre véve.

Dehogy zavartam volna meg a mulatságot!

Elébb hadd költsük el a nászlakomát.

Majd ha jól ettünk, ittunk, akkor jön az én jelenetem.

Pompás lakodalmas tor várt reánk.

A kerek asztalnál az uj pár prezideált. Én ültem a menyasszony jobbján, páter Paphnutius a vőlegény balján; mellettem Anyicska, az egyik nyoszolyó; a másik, Masinka, a barát és Mukicza között.

Mennydörgős mennykő jó kedvünk volt.

Én nekem a lakomáknál az a szokásom, hogy csak vizet iszom, meg pezsgőt. A mi nem pezsgő, az nekem csak vinkó. Igazi sybarita vagyok.

Szigfrid barátom már ismeri ezt a szokásomat. Azért, már a pisztráng után utasításba adta a komornyikjának, hogy servirozza a pezsgőt. A dugó durrant, a nyoszolyók sikongattak, a füleiket takarva tenyérrel, a pezsgő habzott a poharakban. Mikor nekem is akart tölteni a komornyik, én kivettem a kezéből a palaczkot, hadd lássam az etiquettet!

Szakértő vagyok.

Nem elég a firma: még annak is qualitásai vannak. Van külömbség Röderer és Röderer között.

Vannak symbolicus jegyek a palaczkokon. Némelyiken egy méh, másikon egy struccz; elefánt is van. Ezen a palaczkon volt egy spanyol légy.

Én aztán azt a palaczkot fogtam a nyakánál fogva, s úgy vágtam a falhoz, hogy száz darabba törött.

Paphnutius éppen akkor gyujtott rá egy ünnepélyes toasztra, tele pohárral a kezében. Az üveg csörömpölésre a torkába szakadt az ünnepélyes szónoklat.

– Pajtás, monda Szigfrid magyarul, hozzám fordulva, a menyasszonyán keresztül. Te már az ivás előtt kezded a palaczk-falhozverést.

– Czimborám! kiálték neki vissza; ha te cantharides jegyü pezsgőt akarsz itatni a násznépeddel, ne hijj násznagyodnak egy doktort, a ki ismeri annak a medicinális hatását.

Arra ő ravaszul mosolygott, s halkan mondá magyarul, hogy a barát ne értse.

– Ne rontsd el a jó juxot! Te neked más pezsgőt hozatok. A capucinus ugrani fog tőle.

(No megállj! Majd ugratlak én most mingyárt téged, a capucinusoddal együtt.)

Az álszerzetes már felemelte a pezsgős poharát s Cenni is készen tartá összekoczintásra a magáét.

Ekkor én azt mondám:

– Ugyan kedves Seestern: nem ön szokta játszani a Capucinust, Schiller «Wallensteins Lager»-ében?

Erre az én emberem, mint a megszárnyazott vadlud esett hátra a székébe; ezzel a classicus idézettel: «hah, ich bin erkannt!»

A szép menyasszony pedig nagyot sikoltva ugrott fel mellőlem, a székét feltaszítva s kiszaladt a szobából; a két előkelő nyoszolyólány elbámulva hebegé: «csoéto?»

Szigfrid barátom ellenben nagyot ütött az öklével az asztalra, hogy minden pohár, tányér tánczolni kezdett bele.

– Sacrre de Dieu! Ez árulás!

S azzal megragadta a karomat.

– Ki árulta el ezt a schabernackot?

Én ártatlan képet csináltam.

– De hát ugyan hogy ne ismernék én, bécsi szinházhabitué egy ilyen hirneves celebritást, mint a brünni szinház első komikusa, Herr Lazarus Seestern?

– No ezt rosszul sceniroztuk! mondá boszusan Szigfrid. Pedig milyen jó tréfa lett volna belőle. Egy Hauptjux. Te magad nevettél volna rajta legtöbbet. De már a primadonna kiesett a szerepéből. Menjen csak kedves Seestern utána s kisérje haza a kastélyig, a maga csuhája nem fogja compromittálni.

Az álbarát szomoru pillantást vetett az elhagyandó terített asztalra; de biztatta a boldog visszatérés reménye s utána eredt az elszelelt menyasszonynak.

– Te meg Mukicza pajtás eredj, kürtöld be a lesben álló czimborákat. Nem lesz hajtóvadászat, a vad kitört.

A báró násznagytárs is eltávozott.

– «Hibáj te!» Monda ekkor Szigfrid a nyoszolyóknak, mire azok is felugrottak a helyeikről s míg az egyik sietett megtömni a zsebét a felhalmozott czukedlikkal, azalatt a másik sorban kiitta a maradék bort valamennyi pohárból, aztán loholtak kifelé. «Csallóközi szerencséjük»[4] volt.

Az inas épen hozta a tálat a spékelt őzderékkal. A tálat kikapták a kezéből, magát meg kitaszigálták az ajtón.

Szigfrid elém állt komoly arczczal.

Ketten maradtunk.

– Uram. Rendelkezésére állok. Sértve érzi ön magát a tréfa által?

– Én? mondék nevető bámulattal. Hát mért volnék én megsértve? Velem nem történt semmi.

– De akart történni. Mi téged egy kicsit ugratni akartunk.

– S ugyan miért?

– Hát azért, hogy olyan komikus képed van azzal a majomszakállal.

– Csupán azért? De hát mit ugrálhattam volna én itt, mint násznagy?

– Hát az, a ki elárulta a dolgot, nem mondta el neked az egész tervet?

– Hagyjuk abba! Én nagy kedvelője vagyok a csintalankodásnak. Hát látod, magam is csináltam egy jó tréfát. Ma reggel beadtam a lemondásomat a képviselőjelöltségről.

Szigfrid hátratoppant e szóra.

– Komoly dolog ez?

– Dehogy! Mondom, hogy tréfa; hanem megtörtént dolog.

– De édes barátom! Az én tudtom nélkül! A párt beleegyezése nélkül! Donner und Doria! «Nem így verik a czigányt!»

– De a czigány is elszaladt, mikor két kézre fogták a botot.

– De édes Dumány! Itt nem babra játszunk. Mi itt megtettük az új választásra a roppant költekezéseket, a te szép szemeidért, s most te egyszerre azt mondod: «werfen’s mi aussi, i pin nur a Schneider!»

– Hogy nem mondom azt, erről mingyárt meg foglak győzni.

Azzal elővettem a zsebemből a kifizetett váltókat, középen berepesztve valamennyit s odatettem az asztalra.

Szigfrid megkisérté a haragba jövést.

– Mi ez? Az én váltóim kifizetve? Doktor úr! Nem sejti ön, hogy egy gentleman váltóit másnak kifizetni nagyfokú compromittálás?

– Ne jőjjünk tűzbe, kedves gróf. A mi közös ügyvédünk fizette ki azokat a takarékpénztárnál az ön megbizásából, az én pénzemmel.

Erre megszelidült. Szemrehányó hangon szólt hozzám.

– No látod, rossz ember vagy. Te most azt hiszed, hogy mi téged azért akartunk egy kicsit megtréfálni, mert sokalltuk a további költekezést miattad.

– Azt rólad épen nem tehetem föl; a ki nekem magad jószántából egyszerre huszezer forintot adtál kölcsön. Most azt is hálás köszönettel visszafizetem. A birói zár fel van oldva. Légy szíves visszaadni a névjegyemet.

Szigfrid elővette a tárczáját s kiadta belőle a névjegyemet. Én is a tárczámért nyúltam.

– Nem adsz érte semmit. Mondá Szigfrid. Ez is közte van a kifizetett váltóknak.

(Különös jellem. Ahoz van elég rossz akarata, hogy egy jó barátját megugrassa; de hogy még húszezer forintig be is rántsa, azt már alávalóságnak tartaná. Mind a két esetben aristocrata!)

– E szerint te ezt a húszezer forintot is váltóra vetted fel, a mit nekem kölcsön adtál?

– Ne beszéljünk erről. Látom már, hogy pedáns ember vagy. Azt hiszed, hogy hitvány számításból akartunk veled valami juxot csinálni. Ez neked sanscrit. Nem érted te ezt! A hogy a hajdani czéheknél szokásban volt, hogy mikor felszabadították a mesterlegényt, elébb mindenféle tréfás kisérletet kellett neki kiállani: ruhástól vízbe ugrani, lúdnyakat elszakítani; így szoktuk mi is, a kit a társaságunkba beveszünk, elébb a legénypróbának alávetni; ha kiállja, akkor jó czimbora: közénk való. Ha megharagszik, elmehet tyúkot ültetni.

– Én nem haragudtam meg.

– De igen. Mert a magyar csak akkor fizet magától, ha megharagítják.

Ezt a kedélyes vitát félbeszakítá egy újonérkezett.

Nem vendég volt, hanem Diodora grófnő komornyikja.

– Tán Cenni grófnőt keresi? kérdezé Szigfrid.

– Óh nem. Cenni comtesse már otthon van a kastélyban.

– Ejh, de jól tudott futni. Hát melyikünkre van szükség?

– Vernőczi grófnő ő méltósága kéreti a nagyságos doktor urat, hogy kegyeskedjék őt meglátogatni.

Nagy gráczia!

– Fölkelt talán már Diodora grófnő? kérdé Szigfrid.

– Sőt fekszik és nagyon rosszul van. Azért hivatja a doktor urat. A lovászlegény felnyergelt, hogy a recepttel bevágtasson a városba.

Szigfrid fittyeket hányt az újjaival bámulatában.

– No barátom! Akkor te most olyan dolgot fogsz látni, a mit még férfi nem látott: Diodora nagynéném alcovenjének a kárpitjait félrehúzva. Gratulálok a vívmányhoz! Te vagy az első doktor, a kinek megengedi, hogy a pulsusát megtapintsa. Csoda ember vagy! Cagliostro vagy! Csinálhatsz mirákulumot!

Nekem valami ütött a fejembe! Gyanakodtam már mindenkire. Hátha itt egy ujabb tréfa készül? Egy magasabb korlátugratás? Vajjon ne tegyek úgy, mint a circusi «Dummer August» tigristarka szamara: a ki a helyett, hogy átugrana a korláton, alatta bújik keresztül.

Ejh! Egy neuralgiás beteg hölgy nem játszhatik komédiát!

Felül került bennem a doktor. Az Aesculap-bot ki tudja békíteni a kigyókat.

«Azonnal sietek a grófnőhöz!»

Mire a lesbeállított czimborák a Mukicza kürtölésére nagy lármával előkerültek a vadászlakhoz, s faute de mieux, a talmi nyoszolyókat is újra léprecsalták, én már a kastélyban voltam. Megkönnyült szívvel és megkönnyült tárczával. De igazán mondom, hogy mikor ezt a pénzt eldobtam magamtól, úgy éreztem magamat, mint a ki egy nehéz betegségtől szabadult meg.

AZ ÉLŐ MÁRVÁNY.

A kastélyban ilyenkor, mikor a grófnő neuralgiában fekszik, minden cseléd posztóczipőben jár és suttogva beszél. Egy légynek sem szabad döngeni.

Én nem geniroztam magamat: az orvos lépéseinek hangja mindig örvendetes a betegnek.

A komornyik egész addig a szobáig vezetett, a hol Flamma grófnő volt. Azon túl volt Diodora grófnő boudoirja.

Flamma elém jött, letéve a lámpa elé a könyvet, a melyet olvasott, s kezét nyújtá.

– Diodora türelmetlenül várja önt. Még ilyen indulatosnak soha sem láttam, mint most. Cennit épen most kergette ki magától. Megérezte rajta, hogy bort ivott.

– Hát Cenni itt volt már? Bizonyosan az «alibi» bebizonyítása végett.

– Hallgasson erről. Cenni már elmondta nekem, mi történt. Hát ön nem ivott bort? Leheljen rám.

Megtettem.

– Jól van. Akkor bevezetem önt hozzá.

S azzal felnyitva az ajtót, maga előre ment, engem maga után intett.

A boudoirt egy zöld üveggel letakart lámpa világítá be. A szobát kétfelé osztották az alcoven nehéz broquat függönyei.

Flamma egy perczig eltünt a kárpit hasadékban, nagyhamar visszatérve, a midőn aztán a kárpit egyik szárnyát félrehúzta, a bojtos zsinórral felcsiptetve. Némán inte, hogy menjek oda s maga elhagyta a szobát, betéve maga mögött az ajtót.

Én tehát megláttam, a mi még eddig egy orvosnak sem volt megengedve, Diodora grófnőt a fekhelyén.

Csak a feje látszott ki és a karjai a takaróból. Karok, a minőket a Milói Vénus veszthetett el és ő hozzá kerültek. A haja ki volt bontva és sűrű pászmákban szétszórva a vánkosán, a paplanán, egy tekercs magasan, egészen a nyoszolya polczozatára volt fölvetve, s egy egész hajzuhatag omlott alá az ágy széléről a szőnyegre. A két karja a feje fölé volt emelve, s mind a tíz újja a hajába merülve nyugtalan görcsös vonaglással, mintha tépni akarná.

Az arcza halálsápadt volt és fényes, a szemei lázasan ragyogtak; kék karikától körülfogva, felnyitott szája sebesen lihegett.

Jól ismerem ezt a bajt; sokszor találkoztam vele.

Mikor engem meglátott Diodora, odadobta elém az egyik kezét, nem törődve vele, hogy hálóöltönyének a szalagja kibomlott s az újj a válláról lecsúszott.

Megfogtam a kezét: az forró volt és száraz; az érverés rendetlen volt.

Azután a kezemet a fejére tettem, a hüvelykújjammal a feje lágyát megnyomva.

– Ott! ott a pokol! Lihegé hörgő hangon.

Azután végig huztam a kezemet a nyakán, a musculus cucullaris és a sternocleidomastoideus között.

– Igen! Arra megy le a fájdalom! rebegé.

– Megengedi a grófnő, hogy gyógyrendszeremet alkalmazzam?

– Ne mondjon grófnőnek. Kutya vagyok. Mondja «te dög»! Tegyen velem, a mit tud.

– Legelőször is engedje a haját felkötnöm, szétszórtan akadályoz.

E végett fel kellett ülnie az ágyban.

Engedte, hogy azt a szétomló dúsgazdag hajzatát két kézzel összemarkoljam. S aztán lazán összecsavarva csomóba kössem.

E közben a takaró lehullott róla s ő azt észre sem látszott venni.

Az orvos szeme előtt nincsenek női bájak.

Ez a meleg, hófehér eleven bársony csak «epidermis»: «stratum mucosum Malpighii.» A szép fehér nyak, melyen a massaget elkezdjük, az a «regio nuchae». Azután következik a «regio scapularis», a «deltoidea», utóbb a «sacrospinalis».

Olyan nagy dolgot csinálnak belőle, hogy egyszer egy asceta ellen tudott állni a kisértésnek, midőn a daemon Lilith alakjában őt összeczirógatta.

Hátha neki kellett volna a Lilith termetében eléje jött daemont massirozni!

Bizonyára mi doktorok megérdemeljük, hogy szenteknek híjanak bennünket. (No már nem mind valamennyit!)

A legelső kéznyomásoknál is meglátszott az eredmény: a fájdalom enyhülése. Az a kéjes nyögés, azok a hosszú sóhajtások, az a delejes megmegrándulás tanusítá, hogy ama rejtélyes zürzavar a vénák, lymphák és nervusok rendszerében, a gangliákban tünedezik; egy erős összenyomására a bicepsnek tele marokkal, vagy mikor a hüvelykújj a rhomboideust ugratta, kiszaladt ajkán a szó: «hah, ez jól esett!» Majd reszketni, dideregni kezdett, a test forrósága elmult. A bőr nem volt olyan száraz többé, transpirálni kezdett. A fogai összevaczogtak és a mellett önkénytelen nevetett. Végre háromszor egymásután hosszú mély lélekzetet tudott venni, fohászszerű kilégzéssel, megkönnyebbülten suttogva: «úgy érzem, mintha a forró olajtenger alul merülnék fel».

A regio palmarumnál voltam. A karját végig dörzsölve, a tenyerét fogtam a kezem közé, s valamennyi újját izenkint összeropogtattam. Ez már csiklandozta: «Ah, ez jó volt! Köszönöm már tudok eszmélni».

Én aztán mondtam neki, hogy még csak félig van meg a gyógymód. Ezt végig kell kezelni, mert külömben visszatér a baj. Az a czél, hogy a megzavart vérkeringést a test minden ízében rendes működésbe hozzuk. Ez nem bűvészet, hanem észszerű mechanicus elősegítése az élő organismus működésének.

Az által azonban, hogy az eszméletét visszanyerte, a női szeméremérzet is visszatért jogaiba.

– Nem végezhetné ezt egy «nő»? kérdezé tőlem, a kezemet visszatartva.

– De végezhetné; ha elébb négy esztendeig tanúlná az anatómiát, hat esztendeig eljárna a bonczterembe s megismerkednék az emberi testalkat minden zsigerével, izom- és idegrendszerével, vénái és lymphái hálózatával; a miknek az alapos ismerete nélkül épen olyan veszedelmet okozhat egy kenőfenő, mint a ki belső medicinákkal kuruzsol. Az egész emberi test belső szervezete nagyobb csodája a teremtőnek, mint a csillagos ég. A mig egy meghallott szó miatt az arcz mosolyra vonul el, egy szövevényes gépezetnek kell működésbe jönni, s minőnek még, a míg egy szó hallására a köny kicsordul a szemből. A ki ezt a felséges gépezetet nem ismeri, az a betegnek nem orvosa, hanem hóhéra. Legyen megnyugtatva a grófnő. Az orvosnak a betege mellett nincs neme: épen mint az angyaloknak.

– Hát legyen ön angyal.

Én folytattam a gyógyítást.

És láttam a betegemet fokról-fokra elcsillapodni. Már a musculus risorius is mozgásba jött: arczán megjelent a kéjérzet öntudatlan mosolygása, a levator labii felemelte az ajkát, míg a zigomaticus major elernyedt, s felnyilt ajkai közül gyöngysor foga kivillant. A halvány arcz lassan kipirult. A vér rendes forgása visszatért. Később a mosolyt követte a köny. A lezáruló szempillák alatt ragyogni kezdett két könycsepp. (A tensor torsi, a sacci lacrymales működése.) Végre elaludt.

Olyan mélyen aludt, hogy még a gyógykezelés vége sem zavarta meg az álmát; mikor az aponeurosis plantarisra került a sor. Pedig azt ébren senki sem állja ki, hogy a talpát dörzsöljék.

Sőt még arra a lármára sem ébredt fel, a mit a vadászlakban csaptak Szigfrid és czimborái, paraszt trombitások tuschkürtölése mellett.

Ott feküdt előttem istennői szépségében, halálmély álomtól elnyomva, mint egy élő márványszobor.

Én fogtam a piquet takarót, melyre egész szélességében volt felhimezve a Vernőczy czimer (csigahéjból kiemelkedő sellő, arany haját kétfelé tartva) s azzal betakartam az elaltatott patienst. Gondom volt rá, hogy a lábait jól befedjem, mert külömben azt fogja álmodni, hogy mezitláb jár az udvari bálban, s attól megint megfájdul a feje. Az orvosnak arra is kell gondolni, hogy a betege rosszat ne álmodjék. Aztán lebocsátottam az alkoven függönyét, hogy a lámpavilág ne érje az arczát.

Azzal kimentem a benyiló szobába. A vastag puha szőnyegen nem hallatszott a lépésem; az ajtót is csendesen nyitottam. Flamma nem vette észre, hogy kiléptem.

Az olvasó-asztalnál ült két egymásba kulcsolt könyöklő kezére fektetve az arczát, előtte egy kitárt könyv. Abba látszott elmélyedni. Valami érdekes olvasmány lehet. Vártam, a míg végig olvassa a lapot s fordítani fog. De nem fordított, hanem a mint a lap végére ért, megint visszatért a fejezet elejére s újra kezdte.

Megszólítám halkan: «grófnő!»

Ekkor hirtelen összecsapta a könyvet. A tábláján egy aczél kereszt volt. Ez imakönyv! Vajjon milyen ima lehetett az, a mit ismételnie jó volt?

Aztán rám nézett ijedten. Olyan volt a két szeme, mint két holdvilág: kerek és fényes.

– Ön már kijött? kérdezé csodálkozva.

– Elvégeztem. A grófnő elaludt csendesen s most már fel nem fog ébredni reggelig. Hagyjuk őt magára.

– S ön nem marad «ott»? kérdezé félénk kiváncsian.

– Most már nem tehetnék egyebet a grófnő mellett, mint hogy nézzem, hogy alszik szépen. Arra pedig neki sincs szüksége, nekem sincs.

A víg tivornyazaj felhangzott a vadászlak nyitott verandájáról.

– Vissza fog ön menni a társaságba? Kérdé Flamma, a zaj tája felé bólintva a fejével.

– Nem szándékozom. Szigfriddel rendbe hoztam minden dolgomat. Tudattam vele, hogy a jelöltségtől visszaléptem.

– Már meg is tette?

– Igen. Már visszaléptem. Az eddigi választási költségeket megtérítettem neki s megköszöntem a fáradozásait. Ezentul is jó barátok leszünk; de csak távolból. Most haza megyek. A kocsim be van fogva. Holnap reggel visszajövök, Diodóra grófnőnél orvosi látogatást tenni.

Flamma fölkelt és közel jött hozzám.

– Ne menjen ön most kocsival. Az éjszaka sötét, valami baj fogja érni. Én berendeztettem az ön számára a kastélyban (néném tudtával) egy vendégszobát. S ezentul, ha Vernőczre jön, a kastélyba szálljon, ne a vadásztanyára.

Valami hőség lepett meg egyszerre. Itt legyek ő vele egy födél alatt!

– Itt marad ön? kérdezé, a kezét nyújtva elém, kérő mosolygással.

Én kezet adtam rá.

Minő kézszorítás volt az! Világ minden Ciceroi és Demosthenesei nem birnak oly ékesszólással, mint egy nőnek a keze, ha meg akar szólalni.

Én azt hittem, hogy mindent tudok.

Tudom már, hogy miért védelmezett meg.

Mondtam-e neki erre valamit, csókoltam-e meg a kezét? nem tudom megmondani. Az egy olyan pillanat volt, a minő fordul elő néha az életben, hogy az ember már a következő perczben nem tudja, hogy mit tett, vagy mondott?

A HARAP-CSÓK.

A komornyik az előszobában volt. Mondám neki, hogy a grófnő kivánatára itt fogok éjszakára maradni a kastélyban. – Már utasítva volt; a lovaimat kifogatta s az uti necessairemet felhozatta a szobába, a hol aludni fogok.

– Nem parancsol theát? kérdezé tőlem.

– Köszönöm. Nem kérek. Hanem nagy hálára lennék lekötelezve, ha nyerhetnék egy kis meleg vizet – borotválkozáshoz.

– Rögtön fogja hozni a szobaleány.

Elhatároztam magamat, hogy megborotválkozom. – Adieu kedves szakállam: köszönöm, hogy eddig szolgáltál. Nincs már rád szüksége se törhetlen elveinknek, se féltett nemzetiségünknek, se veszélyeztetett vallásunknak. A mai szent naptól kezdve nem vagyok «nagy férfiu», hanem doktor.

Elébb azonban azt a három hetes bozótot le kell nyirogatni ollóval; mert a borotva beletörik. – Mikor a tükör elé ültem, magam is visszariadtam a pofámtól. Csakugyan úgy nézek ki, mint egy szökött rab.

Ezalatt bejött a szobaleány a forróvizes ibrikkel.

Külömben sem szokásom a szobaleányokra sandalogni; most pedig épen olyan kedélyállapotban voltam, hogy a szemem előtt lebegő arczot nem akartam más nő képével eltörölni.

– Csak tegye ide, édes lelkem, a forró vizet az asztalra.

Szobaleányoknak szokás azt a czimet adni, hogy «édes lelkem».

Odatette s aztán csak ott maradt a szobában. Az ágyat igazgatta, vagy mit csinált? Én bizony nem zsenirozom magamat tőle. Behabartam a szappanhabot a tégelyben s aztán a pamacscsal telekentem vele a két pofámat, meg az államat. Azután egy párszor megfenve a szijon a borotvát, hozzáfogtam a munkához.

– Nem tetszik még valamit kivánni? csengett a leány hangja.

Csak ekkor lettem rá figyelmes.

Hisz ez Cenni!

– Hát maga van itt?

– Én ám. Szólt nevetve. Csak folytassa. Láttam én már önt ennél furcsább figurában is.

Hát én is tréfára vettem a dolgot.

– Tudom, hogy miért jött? Van már negyedik is, a miről nem szabad beszélni: «létra, – marokkói szultán, tengeri gerlicze: – «pater Paphnutius».

(Milyen hamar kitalálta.)

– A hallgatásért megint lesz pályadijul kitüzve egy igen szép csók?

– Az nem; hanem egy harapás. Tudja, a hogy a dajkák szokták mondani a kis gyereknek, a ki csók helyett harap: olyan «kutyaharap-csók».

– Az lehet még a valami jó!

– Ne higyje. Várok, a míg elkészül a nagy munkájával. Nem akarom, hogy belevágjon az arczába.

– Ne tessék aggódni miattam. Operateur vagyok: nagyon biztos a kezemben a kés.

– Ez megint ravasz kiszámítás öntől. Ez alatt a műtét alatt nem lehet az arczán meglátni azt a hatást, a mit szavaim fognak önre tenni.

Ebben már igaza volt. Mikor az ember hol a száját huzza féloldalra, hol az alsó ajkát harapja a fogai közé, nehéz valami indulatot kifejezni az arczának, kivált ha még be is van szappanhabozva; akkor az ember az egyik három ujjával az orrát emeli fölfelé, a másikkal meg a felső ajkát kapargatja a késsel lefelé. Ily poseban még Garrick se játszta el Othellot. – S nekem «így» kellett azt eljátszanom.

– Ön engem most megvet; kezdé a leány, odatámaszkodva az asztal szélére. Azt hiszi, hogy én ön ellen complottot csináltam s valami rosszat akartam elkövetni. Pedig lássa, az nem lett volna önre nézve rossz, ha végig játsztuk volna.

Csakugyan elbámultam azon, a mit mondott. Mi az, a mi nem lett volna rám nézve rossz? Ha én őt a játék végén, mint vőlegényétől kinzott menyasszonyt elszöktetem?

Nem tudtam elhatározni, hogy a naivság sublimatuma-e ez? vagy a cynismus præcipitatuma?

Erre még tán borotválkozás nélkül is ferde képet csináltam volna.

– Önnel elhitették, – folytatá Cenni, – hogy én szerepet vállaltam egy olyan játékban, a mely önnek a nevetségessé tételére volt kigondolva: pedig soha az ön jellemereje fényesebb diadalt nem ült volna, mint akkor, s a válságos perczben majd megtudta volna ön, hogy én ki vagyok».