Part 10

– Most is itt a mellényzsebemben, nesze neked adom. Aztán vedd nőül te Cennit.

– Vigyázz, mert szavadon foglak.

– Leszek kérő násznagyod.

– Szavadon foglak!

– De hát miért is nem veszed el, ha szereted?

– Őrjöngök érte! De még azonkivül egyéb ok is van. Cenninek van egy millió forint hozománya, a mit a nagyatyja hagyott rá. Ez most az én gazdaságom intenziv berendezésénél egészen belequadrálna a plánumomba.

– Első leszek, a ki gratulálni fog hozzá.

– Ez nekem nem elég. Elő kell segítened. Nagynéném nem akarja Cennit hozzám adni. Nem tetszenek neki az életnézeteim. Azt hiszi, hogy frivol, csapodár, egy szóval, hogy «viveur» vagyok.

– Mondd neki, hogy majd megváltozol, ha házas lész.

– Mondtam már, de nem hitte el, – magam sem hittem. Aztán más is van a dologban. Cenni nagyatyja úgy hagyta a millióját az unokájára, hogy a mig férjhez nem megy, annak a jövedelméből tartja Diodora a leányt jó felügyelet alatt. No hát Diodora tante is tanult annyi sublimior mathesist, hogy ki tudja számítani, miszerint Cenni fügében és datolyában nem eszik meg évenkint ötvenezer forintot: a többi a jó felügyeletre marad. «Ezért» nagyon jó Diodorának az, hogy korán van még a leánynak a férjhezmenés. Várhat még egy pár esztendeig. De én nem akarok Tantalust játszani. Vagy talán várjak, mig egy másik gazember elüti a kezemről? Pardon!

– Én nem veszem magamra a «gazembert». Csak üssed bátran.

– No hát akkor segítsd elő tervemet. Megigéred?

– Föltétlenül.

– Én Diodora háta mögött fogok megesküdni Cennivel. Az így lesz. Diodorának szoktak lenni erős neuralgicus bántalmai, s minthogy azok ellen sem orvosi segélyt, sem gyógyszert nem használ, olyankor egész nap fekszik sötét szobában s senkit nem tűr el maga mellett, mint Flammát. Ez a jó teremtés ápolja ilyenkor, s ő meg a mellékszobában van consignálva, s jutalmul olvashatja Flammariont, vagy Jules Verne ártatlan regényeit lámpa mellett. Egy ily napon Cenni egészen felügyelet nélkül van hagyva. A társalkodónő nem számít: azt odateszszük a hová akarjuk. – Már most ide hallgass! Ez a tervem. Én tartok itt a vadászomnál rezervában egy páter capucinust. – Jó czimbora! lehet vele okosan beszélni. Ezzel a páter Paphnutiussal. Az erdőben van egy kis fogadalmi kápolna. Ott végbe mehet az esküvő. Te, és a Mukicza lesztek a násznagyaim. No hát? «Ember teszi a fogadást; agg eb, ki megállja?» Majd mindjárt megtudom, hogy nem te vagy-e az a «gazember», a ki maga techtl-mechtlez Cennivel?

– Azt menten megtudhatod. Elvállalom a násznagyságot. Hanem akkor aztán én futhatok innen, a hogy a négy kerekem visz. Mert Diodora grófnő szeme elé az ilyen perfidia után nem lehet kerülnöm.

– Au contraire. Nem futsz el, itt maradsz. Épen a te missziód lesz Diodorának szépen sub rosa tiz cseppnyi dosisokban beadogatni ezt a keserű gyógyszert, vagy átmagnetizálnod belé: egy szóval impregnálnod azt az ideát, hogy az unokahuga már férjhez ment, s aztán kibékítened őtet velünk. Mert Diodorát sem akarjuk magunktól elvadítani. Három milliója van s nem akar férjhez menni.

Már ettől fáztam egy kicsit.

Ekkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Olyan szépen tudott előttem rimánkodni.

– Kedves barátom. Édes Kornélkám! Senki a világon nem bír azzal a varázszsal Diodorával szemben, a mivel te! Én tudom azt. Ha te adod elő neki a fait accomplit, akkor recipiscal: megadja magát «ins unvermeidliche». Téged a prima furiában is regardirozni fog. Ha te capacitálod, az átok áldássá válik a szájában. Egész életemben háladatos leszek hozzád. A félvilággal megverekszem miattad. Az első szülöttemet Kornélnak kereszteltetem.

Utoljára is nem tudtam neki ellenállani.

– No hát üsse part! Nem bánom, leszek násznagyod, vőfényed, fürmendered! S már most nesze a négylevelű lóhere: hordd te a zsebedben.

– Barátom! – Többet nem tudott mondani. Félrefordult, selyem zsebkendőjével eltakarta szemeit.

Sirt? – Vagy talán nevetett?

HOGYAN ÓJTJÁK BE A RÓZSÁT?

Ugyanaz nap a déjeuner után eszembe jutott, hogy a rózsaszemzéseket fel kell már a háncs alul bontani, s a hol a szem meg nem eredt, azt ujra beójtani.

– Tanítson ön meg engem rózsákat beszemezni, szólt hozzám Flamma grófnő.

Nagyon örültem rajta, hogy ilyen rurális mulatsághoz támadt kedve. Az bizony egyike a legnemesebb élvezeteknek.

Flamma engedelmet kért rá a nagynénjétől. Azt akadálytalanul megkapta. Majd akkor, a midőn a társaság a vadászlak melletti térségen lawn tennyst fog játszani, vehet tőlem leczkét a horticulturából. Ugy is ügyetlen a lapdázásban. A rózsatelep ott van mindjárt a játékhely szomszédságában. Legalább, ha a lapda odatéved, lesz a ki visszahajigálja.

Tehát én, mikor ketten a rózsahelyen voltunk, elkezdtem magyarázni Flammának: legelőször a vadrózsa alanyon az ójtókéssel egy T alaku duplametszést kell csinálni.

– Vigyázzon ön magára, mondá halkan a grófnő.

Én azt hittem, attól tart, hogy meg vágom a kezemet.

Ő azonban ismétlé a mondást.

– Vigyázzon ön magára: önnel egy rosz tréfát akarnak csinálni.

Rábámultam. Erősen meg voltam lepve.

– Kicsoda?

– Csak magyarázza ön tovább, mit kell azután csinálni a beójtandó galylyal. Ügyelnek ránk a játszóhelyről.

– Azután a nemes galyból kiválasztunk egy jól kifejlett szemet. – Ki akar velem tréfát űzni?

– Ez a szem jó lesz. – Szigfrid.

– Szigfrid. Micsoda tréfát?

– Az az egész titkos házasság, a miben önnek, mint násznagynak kell szerepelni, puszta komédia. A kapuczinus, a ki a szertartást végzi, egy brünni szinész lesz, a neve Seestern.

Kicsi hija, hogy az ujjamba nem vágtam az ójtóág helyett.

– Hisz én nekem Szigfrid esküdött, hogy halálosan szerelmes Cennibe. S őt minden akadály ellenére nőül akarja venni.

– Minek?

– Minek! (No még ilyen furcsa kérdést sem hallottam.)

– Hát aztán mutassa ön, hogyan kell a szemet levágni a galyról?

– Egy paizsforma metszést csinálunk a szem fölött és a két oldalán: igy. – Nekem azt mondta Szigfrid, hogy neki szüksége van a Cenni grófnő hozományára, a mi egy millió forint s a Diodora nagynénjénél van letéve.

– Adja ide a kést, meg az ójtóágat, hadd csinálom meg magam. Cenni nem unokahuga Diodorának: mert az egy fiatalon elhalt szinésznőnek a leánya, a kit Diodora örökbe fogadott s szeszélyből comtessenek czímeztet. Ő bérmálta el a kis lányt «Cenerentola» névre, rövidítve «Cenni». De az igazi neve «Klára». Ő neki semmi hozománya nincsen, azon a kelengyén kivül, a mit Diodora ád vele, ha férjhez veszik. Az az egy milliónyi örökség az enyém. Jól van igy a szem levéve?

– Nem jó; mert a szem gyökér-csirja beleszakadt. Egy keveset a fából is hozzá kell hasítani. – De hát mit akar Szigfrid ezzel a tréfával?

– Ne legyen ön olyan izgatott. A szemzéshez nyugodt vér kell. Mutassa meg hát, hogyan kell a szemet kivágni fás részszel együtt. – Ez a terv. Az esküvő után, azon a napon, a melyen Diodora az idegbajával mozdulatlanul fekszik a szobájában, én pedig mellette őrködöm: a vadászkastélyban víg nászlakomát csapnak. A vége felé a czimborák versenyt isznak, a vőlegény garázda lesz. A menyasszony elirtózik tőle. Kiszakítja magát erővel a kezei közül, s oda menekül a társaság egyetlen józan és lovagias tagjához: önhöz. A vőlegény, mámortól elgyalázva öntudatlan lesz. Önt meghatja a pillanat hevélye: a szép menyasszony kétségbeesése, könyei. Az esküszik a csillagokra, hogy vőlegényét megutálta, gyülöli, nem akar az övé lenni többé. Megvallja, hogy egyedül önt szerette mindig. Ön nem állhat ellent a bűbájnak: erőre kap a szenvedély, a lovagiasság a szivében, s mikor az üldözött mennyasszony már az ablakon akar kiugrani, hogy a tivornya helyéről megmeneküljön, nemeslelküleg oltalma alá veszi. Menedéket kinál neki saját házánál. Kocsija befogva. Elhajtand vele. Azonban az összebeszélt czimborák már ott lesik az utban. Elfogják. Constatálják a menyasszonyrablást. S végül lesz belőle egy óriási nagy hahota. – De kérem: adja ide azt a levágott szemet s mutassa meg, hogyan kell a T betübe beilleszteni.

Ugy reszketett a kezem, hogy nem tudtam semmit megmutatni.

– De hát miért akarják azt tenni?

– Hát hogy legyen egy jó mulatság! Ezt nálunk ugy hiják, hogy «ugratás». Nem vette ön ezt még soha észre? A ki a mi társaságunkba vegyül, azt ugratni kell; kivált ha applombbal, praepotentiával lép fel, ha tetszeleg, ha szerepet játszik. A mint megtudják, hogy mi a vesszőparipája, akkor azon ugratni kell! hopp hopp! Az egyiket ugratják a poharazó asztalnál, a másikat a kártyaasztalnál, harmadikat az udvarlásban, a leánykérésben, a párbajban. Némelyik akkorát ugrik, hogy a nyakát töri. De szépen ugrott, tapsolnak neki. – Önt már ugratták egyszer. A politikában. Az volt a gyönyörű «peace» – az érdekes «run», hopp hopp! Az a képviselőválasztás. Egy lófejjel győztünk. De ez nem elég. Holt versenynek kellett belőle lenni, hogy következzék az akadályverseny: a második választás: hopp hopp! Egyik ugratás a másik után, itt egy sövény, ott egy korlát: hopp hopp! míg az utolsó akadálynál letörik a favorit, az urlovar beleesik fejtetőre a vizárokba. – Hanem interessant volt. – De kérem, ne rágja össze azt az ójtóágat. – Ne fordítsa arczát a játszók felé.

Ide néznek.

Valóban meg kellett az arczomon látszani mindannak, a mi e perczben a lelkemben dúlt: virított rajta a szégyen, a harag, a csalódás.

– De hát miért teszik ezt én velem? Mit vétettem én Szigfridnek? Mi érdeke van neki abban, hogy velem így bánjon?

– No most csavarjuk szép óvatosan azt a hántsot a rózsaág körül. A szemnek ki kell maradni ugy-e? – Mit vétett ön neki? Mi érdeke van benne? Az, hogy kapóra jött neki. Ön azt mondá: nem hiszi, hogy lehessenek emberek, a kik teszik a rosszat, csak azért, mert rossz: a kik fájdalmat, bosszuságot, kinlódó megromlást okoznak más embernek, csak azért, hogy fölötte jót nevessenek. No hát csak maradjon itt a mi társaságunkban: itt majd megtanulja, hogy vannak. Hisz az valami olympi látvány lesz, mikor a «tisztelt hazafi» a «szent elveink előharczosa» rajta kapatik a menyasszonyszöktetésen! Plein airben! Hogy kapkod a mentségek után! Hogy csinál groteszk poseokat. Lesz ott genrefestő is, a ki a fölséges jelenetet leskizzeli s megfesti impressionista tableaunak plein airben.

Az elütött labda odaesett a rózsák közé. Szigfrid odaszaladt érte.

– Nos? Hát megtanítottad neki a rózsaszemzést?

S tett hozzá egy élczes czélzást, a miért az Orpheumból kilöknék az embert.

– Meg. Felelt helyettem Flamma.

Én azt sem tudtam, a földön vagyok-e, vagy a pokolban?

Azt mondtam a grófnőnek, hogy «köszönöm».

Szigfrid nevetett.

– Te köszönöd meg neki, hogy megtanulta? – Capisco! – No gyertek hát lawn tennyst játszani.

S mi mentünk lawn tennyst játszani velük.

«POTYA UR.»

Soha sem engedtem magamat indulatrohamok által meglepetni. Meglehet, hogy a temperamentumomban van; de valószinübb, hogy az orvosi pályámon szoktam hozzá. Hirtelen harag, hirtelen ijedség, hirtelen szerelem nem fér hozzám.

Flamma grófnő feltárt titkai visszás érzéseket költöttek bennem. Először az lepett meg kínosan, hogy a legkedvesebb barátom perfid módon csúffá akar tenni; azután meg az, hogy ezt a cselszövényt elárulja előttem annak a barátomnak egy rokona: egy fiatal leány; de ez már nem kínosan lepett meg.

Mi oka van az egyiknek velem rosszul bánni, a másiknak pedig velem jót tenni?

Ezen töröm a fejemet.

Mert én, a hogy ördögöt nem hiszek, ugy őriző angyalt sem hiszek.

«Drága barátom! Vigyázz! Kiált a lapdát felém ütve Szigfrid.»

A lapdát elszalasztottam, hanem a «drága» szót felfogtam.

Ezt az epithetont nekem már más pártvezéreim is adták, s különös tréfás hangsulyozással szokták kiejteni: «drága».

Hát persze, hogy «drága» vagyok nekik!

Ők véres pénzeket izzadnak ki az én választásom alatt; én meg csak ülők és nézem, hogy őket hogyan koppasztják.

Van a magyar társaséletben egy alak, a kit úgy hinak, hogy «Potya»-ur. – Potya ur minden asztalnál ott ül, a hol ingyen traktálnak; utazik a más uri fogatán, végig nézi az operát a más páholyából, vadászik a más területén, a más puskájával, szivartárczáját mindig otthon felejti, kártyázik mutyiba a más helyén, ha veszt, nem fizet, a mit kölcsön kér: azt elfelejti visszaadni; tagsági dijjal holtig adós marad; ellenben minden borkóstolásnál, gyümölcskóstolásnál mint jury-tag szerepel.

No hát a mi Potya ur kicsiben, az vagyok én nagyban.

Mert lehet-e nagyobb potyaságot képzelni, mint azt, hogy egy Bécsből hazakerült doktor megválasztassa magát Magyarországon képviselőnek potyára?

Igaz, hogy Szigfrid már a fölléptetésnél kategorice kijelenté, hogy engem a párt nem enged költekezni; de én nekem már tudnom kellett volna, hogy mik az etiquetteszokások – Chinában? – Ha két chinai összejön az utczán, Csáng meghija Csinget magához ebédre. Csing kimenti magát: nem mehet. Csáng erővel huzza a házába. Csing kézzel-lábbal ellenkezik: nem hagyja magát bevinni. – És ha még is engedni talál Csing az erőltetésnek, s bemegy Csánghoz ebédre, akkor Csáng azt mondja neki: «Te neveletlen tuskó! Hát nem tudod, hogy nekem az illem azt parancsolja, hogy téged ebédre meghívjalak; de teneked meg ugyanazon illem azt parancsolja, hogy azt ne fogadd el.»

S most Potya ur másodszor is megfeledkezik – a chinai etiquette szabályairól!

Mikor a «nagy» lakoma költségeiről van szó, azt mondják neki: «most eredj ki, ez rád nem tartozik» s ő szót fogad és kimegy.

Igazuk van a «tisztelt» barátaimnak, én itt a «drága» barátunk szerepét játszom. – Miserabilis szerep. – No ezt majd helyre üssük.

Legalább tudom, honnan fázom?

De hát azt, hogy honnan égek?

Hát annak mi lélektani nyitját lehet meg találni, hogy egy fiatal, szép grófkisasszony, én előttem, a ki rá nézve teljesen holdbeli ember vagyok, eláruljon egy nevetségessé tételemre kifundált tervet? melyet a rokonai koholtak, melyben a mindennapi uri társaság örömét találná, hogy nekem jőjjön védelmemre, amazokat megszégyenítve?

Hogy eláruljon olyan titkot, mint Cenninek az eredete! Még az igazi nevét is! S hogy végül még azt is tudassa velem, hogy az egy milliós örökség az övé: Flammáé.

Mi oka volt Flammának mind ezt közölni velem, oly ravasz titkolózás mellett?

Csupán a jó szív volna-e az? Semmi más, mint a hogy egy vizbeesett méhnek odanyujt valaki egy szalmaszálat, hogy azon keresztül kimászszon? Miért? Miért mondta ezt el?

Csak annyit tudok, hogy égek tőle.

Most már tisztában voltam magammal, hogy első találkozásom óta a három szép tündérrel, Flamma volt az, a ki iránt rokonszenvet éreztem. Ez a szelid madonna arcz, ez a szép hallgató száj! S milyen szép volt, mikor beszélt!

Én a mint az ozsonnára hívták a társaságot, azt mondtam, hogy köszönöm a szamóczát tejfellel; haza kell sietnem: az alispántól kaptam levelet. Talán megtudom tőle, hogy meddig akar még a tekintetes vármegye a vasládámon ülni. Annálfogva holnap csak délután ismételhetem a látogatásomat.

Eleresztettek.

Talán vissza sem is jöttem volna többet, – ha ahoz a Flamma által beszemzett rózsagalyhoz hozzá nem lett volna kötve valami része az énemnek, a mit úgy hínak, hogy «lélek.»

Másnap korán reggel ott voltam a vármegyeházán az alispánnál.

– Mi hozott öcsém? Szervusz! Tedd le magad!

– Ezuttal egy okos dolog hozott. Jövök bejelenteni, hogy visszalépek a képviselői jelöltségtől.

Erre az én barátom átölelt és ugy megszorongatott, hogy minden csömör kiment a hátamból.

– No barátom, ennél okosabbat nem tehettél volna! Rögtön tudósítom róla a választási elnököt. Addig ülj le.

Nem eresztett el, a mig a levelet meg nem irta és el nem küldte az elnöknek.

– Mondtad már Szigfridnek? kérdezé tőlem.

– Még nem. De gondolom, bele nyugszik ő is.

– De aztán nem hagyod magadat ujra beugratni?

(Már megint «ugratni.»)

– Nincs az a hat bivaly, a kivel kivontassanak a helyemből.

– Becsületszavadra mondod, hogy nem lépsz fel ujból?

– Hát hogy ne?

– Nekem világosan becsületszóra mondd, hogy nem. Kezet rá.

Én aztán becsületszóra és parolázva megfogadtam, hogy nem lépek fel többet.

– No mert hát ebben az esetben én is adok át neked valamit. A pénzösszegeidre vetett zár megszüntetését elrendelő itéletet. A megyénél rég el volt rendezve az ügyed; de az ellenfél megapellálta a királyi táblára. Most onnan is visszajött a felmentő itélet. Itt hever már egy hét óta a fiókomban. De nem akartam addig exhibeáltatni, a mig az uj választás le nem pereg.

– Attól tartottál, édes bátyám ugy-e, hogy a választás alatt füstöt vet a kezemben ez a pénz.

– Mi tagadás benne? Én, ha rajtam állana, a választás idejére minden képviselő candidátust birói sequestrum alá vennék s tutort rendelnék neki.

Azzal felnyitá a Wertheimját, kivette belőle a lepecsételt papirpénz csomagot, s felvágva a boritékot, rám bizta, hogy számláljam meg, annyi-e, a mennyi rá van irva kivül.

Én bizony nem számláltam: az egészet az oldalzsebembe dugtam.

– A szolgabiró veled fog menni a kastélyodba, hogy a vasládáról lemetélje a pecséteket.

– Hogy visszatérjünk az elébbi thémára, kedves bátyám, mondd csak: igazán olyan nagy összegébe került a pártomnak ez az itteni képviselőválasztás?

– Ha authentice meg akarod tudni a számadásokat, fáradj fel az itteni takarékpénztárba, s irasd ki magadnak a főkönyvből, hogy hány és mekkora összegre szóló váltója van a portefeuilleben Szigfrid barátunknak, a többi bajtársak giróival ellátva: attól a dátumtól elkezdve, a mikor legelőször téged Bécsbe felkisért. A summa summarum a te választási periodusod expens-nótája.

– Szigfridnek váltói? kérdezém én elbámulva. Hisz ő nekem azt mondta, hogy ő neki heverő pénzei vannak.

Az alispán kedélyesen döczögtette elő a nevetést.

– Szigfridnek heverő pénzei? Hevernek talán a kártyaasztalon. De ő maga mondhatom, hogy «uszik».

– «Uszik.» Mi az?

– Azt sem tudod? Ne is tanuld meg. Szigfrid barátunknak van igen szép nagyuri dominiuma s igen nagy jövedelme. Csak az az egy baja, hogy nem tart kalendáriumot.

– Kalendáriumot?

– Azt ám. Azt képzeli, hogy az esztendő hat hónapból áll, s kétszer lehet elkölteni az embernek egy évben a jövedelmét. Uszik biz az, de nagyon szépen uszik. Az a reménypart mosolyog feléje, hogy a Diodora nagynénje, a ki nagyon vallásos, tudományos és férfigyülölő hölgy, hovahamarább kolostorba megy fejedelem-asszonynak, s akkor a birtoka reá marad.

Most megint egészen uj világításban tünik fel előttem az egész «Schöne Gegend».

– Ugyan, édes bátyám, mondjad csak: nem fog Szigfrid és a többi párthiveim megneheztelni érte, ha én azokat a váltókat, a mik az én választásom költségeit fedezték, a takarékpénztárnál kifizetem?

– No! Pozirozni fognak, mintha neheztelnének érte; de majd csak megbocsátanak idővel.

– Akkor ezt fogom tenni.

– Hát azzal csak azt fogod bebizonyitani, hogy épen olyan nemesszivü gavallér vagy, mint az apád volt: a ki épen ilyen nagy bolond balek volt, mint te vagy; Isten nyugtassa meg. De most aztán téged is Isten nyugtasson meg! Többször ne ugorj; mert aztán majd uszol. Tanuld meg, hogy mit jelent a két tenyeredben az a két M betü?

– Latinul: Memento Mori.

– Magyarul pedig azt: hogy Markolj magadnak.

No hát nem vagyok már Potya ur. Avanzsiroztam. Lettem «balek». Ez is szép magyar szó.

KI JÁTSZIK?

Ha én akkor csak egy morzsájával is birtam volna a rendes emberi észnek, hát ezek után azt kellett volna tennem, hogy a mint a Szigfrid barátom váltóit a takarékpénztárnál kifizettem, azokat a közös ügyvédünk kezébe adjam, azonkivül ugyanezt felhatalmazva, hogy a névjegyemre adott 20-ezer forintos kölcsönt, törvényes kamatjával együtt bocsássa a grófnak rendelkezésére; magam pedig egy udvarias levélben köszönjem meg Szigfridnek az eddigelé irántam tanusított nagy értékü barátságát, felmentve őt a további fáradozások alul, annak a tudtul adásával, hogy visszaléptem a candidálástól. Egy másik levélben pedig Diodora grófnőt biztositottam volna örök hálám felől. S aztán magam szaladtam volna Helgolandba. Egy ilyen választási campagne után a fürdő nagyon indikálva van.

Igy tettem volna, ha rendes eszü ember lettem volna.

De már nem voltam rendes eszü ember.

Egész pathologico-psychologicus dissertatiot irhatnék annak a fejtegetéséről, hogyan lesz egy hidegvérü, phlegmaticus emberből olyan rövid idő alatt, a mennyibe egy rózsaág beojtása kerül, sangvinicus dühös bolond.

Most már én akartam, hogy játszszuk hát végig ezt a játékot: hadd látom hát, melyikünk ugrik nagyobbat? Kezembe adta egy segítségemre jött angyal a fegyvert; meg kell neki mutatnom, hogy tudom azt használni. Az, a mit nekem Flamma el mondott, már valami titkos szövetség alapját képezte közöttünk. Én ettől fogva az ő lovagja lettem.

Az ő szineit viseltem a sisakomon. Meg kellett tudnom, hogy miért angyal az angyal?

Szinte ugrált a szívem örömében, mikor a szolgabiróval együtt Dumányfalvára kihajtatva, már ott találtam Szigfrid vadászát egy levéllel, melynek boritékára ez volt irva: «ibi: ubi; cito! citissime!» NB. «Doktor» Dumány Kornél urnak.

A levél tartalma ez volt:

«Kedves barátom!»

«Diodora nagynéném veszélyesen beteg. Siess, kérlek! Periculum in mora. Hozd magaddal az elektromagnetikus gépedet! Szigfrid.»

Megmutattam a levelet a szolgabirónak.

A szolgabiró azt mondta: az Istenért siessek azonnal. Ha Diodora grófnőn csodakurát teszek, a vármegyénk bucsujáró helylyé válik az országban, mint egykor a rudnai csodatevő pap idejében. Ő elvégzi itt a dolgát nálam nélkül is s majd hazamegy a saját kocsiján.

Én elfogadtam az ajánlatát s kincstáramból kiválasztottam a szolgabiró számára egy Apafi Mihály fejedelemségéből való zsebórát: a mivel nagyon boldoggá lett téve; azután még egy szép opálos karpereczet dugtam a kabátom belső zsebébe. Ez násznagyi ajándék volt a menyasszony számára. Mikor itt jártak nálam látogatóban: ez az ékszer különösen meg tetszett Cenninek. Emlegessen meg róla. Én egész bona fide akartam venni a násznagyságot.

A rövidebb utat választottam a Szigfrid vadaskertjén át. A vizesésnél várt reám a Mukicza. Ez volt a násznagy társam.

– Ugy várunk már, mint a zsidók a messiást! kiálta elém, s futtában ugrott fel a kocsiba mellém, meg sem hagyta a lovakat állítani.

Ott aztán elhistorizálta, hogy Szigfrid és Cenni már itt vannak a kápolnában a baráttal együtt.

Az erdőnek egy tisztásán, terebélyes bükkfák között állt a kis góth stylü kápolna; előtte egy körülrácsozott feszület. Ide érve magunk leszálltunk a kocsiról, én a kocsisomnak utasitásul adtam, hogy hajtson a vadászkastélyhoz és ki ne fogjon, hanem maradjon a bejárat előtt.

Aztán a collegámmal gyalog mentünk az ösvényen a kápolnáig.

Az ajtóban várt a sekrestyés egy minisztrans diákkal; közeledtünkre meghuzták a kápolna csengetyüjét s röviden beharangoztak.

Mikor beléptünk a kápolna ajtaján, Szigfrid jött elém s megszorítva a kezemet, indulattól áthatott hangon rebegé hálás köszönetét, hogy őt életének e forduló pontján el nem hagytam.

Én hasonló őszinte jó indulattal biztosítám őt a felől, hogy barátságom iránta ezentul is törhetlen marad.

Akkor aztán a menyasszonya elé vezetett.

Cenni a sekrestye ajtó mellé volt elbujva. Vadgalambszin uti öltöny volt rajta, nyitott tunikával; egy myrtusz és narancsvirág koszoru a fején, fátyollal leborítva, jelzé a menyasszonyságot.

Láttomra eltakarta az arczát mind a két kezével, s igen jól adta a kétségbeesett szemérmet.

– Oh Istenem! Minő lépésre hagytam magamat rábeszéltetni? Engedjen elfutnom: suttogá Szigfridhez.

De Szigfrid gyöngéden vissza tartá. Elmondá szép ihlettséggel, hogy ime tanui az oltárképen levő szentek igaz szerelmének; de a mi több, mi is tanui vagyunk: én és Mukicza báró, s eként nagy biztatással rá vette, hogy járuljon a gyónószékhez, melynek rácsos rekeszében már benn ült a szerzetes. A derék páter Paphnutius! Szakálltalan voltát tekintve, nem kapuczinus volt, hanem ligurianus. Az is jó.

Tehát gyónóczédulát is kapott Cenni, a minek meg kell előzni az esküvőt.

Szigfrid előállított bennünket, Mukicza báróval, mint násznagyokat. Paphnutius páter az áldás jegyét billenté felénk merev öt ujjával.

De bizony azután volt még két cziczomás nyoszólyólány is: a kik, a kezeiken megfeszülő fehér keztyükről itélve, kertészleányok lehettek. Azokat mi «nagysám»-nak czimeztük. Válaszuk szemérmes mosolygás volt, valószinüleg csak tótul tudtak.