Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXV. KÖTET

NINCSEN ÖRDÖG * A MAGLÁY CSALÁD

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

NINCSEN ÖRDÖG

REGÉNY

A MAGLÁY CSALÁD

*

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

NINCSEN ÖRDÖG

REGÉNY

A NÉMA GYERMEK.

A nyolczvanas években a Szent-Gotthard vasutvonalon utaztam Párisnak. Az Olaszország felől jövő utasok már mind elfoglalták a hálókocsiosztályokat. Egy kis borravaló segélyével hozzájutottam egy félkupéhoz, a hol éjszakára (addig, a meddig) elhelyezkedhetém. Igaz, hogy a leghátulsó kocsiban kaptam helyet, a mivel az a kellemetes helyzet van összekötve, hogy a ki nem tud másképen aludni, mint ha ringatják, hát ebből kaphat eleget; azonkívül ama nagy köralagutaknál, a melyek a Gotthard hegy mélyében körül forognak, a vasuti plesiosaurus farkán ülő folytonosan abban az érzésben részesül, mintha fejtetővel előre bele akarna repülni a holdba.

A kalauz iparkodott kimenteni a helyzetet. Egy dúsgazdag nábob fia utazik a vonaton egész fejedelmi kisérettel: van velük házi orvos, gouvernante, szakács, utimarsall, szerecsen inas, pikkoló és fürdőszolgáló; azok foglaltak le minden előkelő helyet, a princz maga egy salonnal, egy kabinnal és egy toiletteszobával rendelkezik.

Jól teszi! Én is így tennék, ha princz volnék.

A vasuton úgy vagyok, mint a molnár a malomban: a míg zakatol a kerék, addig aluszom; ha megáll, a csendre fölébredek. Valami kisebb állomáson, a hová éjjel érkezénk – s a minek a nevét elfelejtettem – hosszabb ideig tartott a vesztegelés. A vonatot előre-hátra tolták, a mozdony füttyöngetett, a kalauzok is füttyöngettek; egyszer csak felnyilt a kupém ajtaja s bejött rajta az én kalauzom, a lámpás mellére akasztva. Azt a szomorú hírt közlé velem, hogy a salonkocsi tengelye izzóvá lett, azt most ki kellett kapcsolni s a közbeeső állomáson hátrahagyni. Már most az egész illustris társaságot, addig, a míg egy főállomáson ismét másik salonkocsit lehet beakasztani, kénytelenek szétosztani a többi kupékba. Nekem is jut belőle kettő.

Hát jól van. Megnyugszom benne.

Még azt akarta tőlem megtudni a kalauz, hogy miféle vallású vagyok?

Megmondtam neki, helvét hitvallású evangelikus.

Úgy jól van. Akkor magát a princzet meg a gouvernanteját kapom utitársakul. (Ha valami nagyon régi vallású lettem volna, úgy bizonyosan a szerecsent kapom meg.)

A kalauz, látva, hogy olyan emberrel van dolga, a kit kenyérre lehet kenni, még egy nyájaskodásra vállalkozott.

– A doktor úr is szeretne a princzczel együtt maradni.

– Itt azonban csak három hely van.

– Azt mondta a doktor úr, hogy a ki helyet cserélne vele, annak az egész uti költségét megtérítené Zürichig.

No már ez gavalléros ajánlat.

– Hát ha helyet akar cserélni a doktor úr, cseréljen a katlanfűtővel.

A kalauz elkotródott: nyomban következett utána a doktor.

Igen jeles, distingvált férfiú volt. Bemutatta magát: Dr. Mayer.

Ezerszer bocsánatot kért, hogy a kalauz rosszul tolmácsolta az izenetét. Ő nem szándékozott megsérteni. Hanem hogy a védencze nem szokott idegenekkel utazni, meg hogy nem jól szíveli a szivarfüstöt. Minthogy azonban megigértem, hogy nem fogok szivarozni, a míg együtt utazunk, ez iránti aggodalmait elpihenteté. Majd azt kérdezte tőlem, hogy ugyebár orosz vagyok? (Asztrakán süveg volt a fejemen s ugyanolyan prém a felső kabátomon.)

Mondtam neki, hogy még nem vagyok az: egyelőre be kell érnem annyival, hogy magyar lehetek.

Az ellen sem volt kifogása. Csupán azt tudakolta még, hogy nem grassál-e jelenleg Magyarországon olyan nagyon a szemcsés köthártyalob, meg a roncsoló toroklob, mint a mult években.

Biztosítottam felőle, hogy mindezek megszüntek, sőt még a köröm- és szájfájás is eltünt. Erre aztán teljesen megnyugodott s biztosítva nagyrabecsülése felől, jelt adott a folyosó ablakából, hogy jöhetnek egész biztossággal.

Először egy hölgyalak kapaszkodott fel a doktor segítségével, a kinek tele volt a két keze uti necessaire-rel és dobozzal. Ez lesz a gouvernante. Utána jött egy trabális szerecsen arany paszomántos kalappal, fehér-medveprémes kabátban, az hozta karján a kis princzet.

Ez egy öt éves fiúcska volt, egészen begöngyölgetve shawlba, mint egy baba; fejére utazó sipka húzva.

A hölgy minden nyelven beszélt. A doktorral németül, a kalauzzal francziául, a négerrel angolul. Az arczát nem láthattam, mert az állig le volt takarva a kalapfátyolával.

A hölgy a jobb oldali ablaknál foglalt helyet, én a baloldalinál ültem, a kis fiút a középső ülésben helyezték el.

Halavány arczú, méla tekintetű gyermek volt, vékony, összefogott ajkakkal és nagy sötétkék szemekkel. A míg a néger elhelyezte a magával hozott szőnyegek és szélvánkosok közé, úgy hagyott magával bánni, mintha akarata sem volna. A néger fényes fekete arcza egyre nevetett, mi alatt mindenféle hizelgő torokhangokat adott ki, hűséges háziállatok csahintásához hasonlókat, a mik a gyermekre mind nem látszottak hatni. Hanem a mikor a néger a gyermek kis kezét a szájához huzta (a száj nagyobb volt, mint a kéz) akkor a gyermek boszusan rántotta vissza a kezét a csók elől s a homlokára ütött a négernek a tenyerével. A néger azon is nevetett s aztán elkotródott a legsötétebb Afrikájával.

Végre mindenki elhelyezkedett, a kalauzok becsukták a kocsiajtókat, a vonat megindulhatott.

Én, látva, hogy a nyitott ablak alkalmatlan a hölgynek, felajánlottam a szolgálatomat annak betevésére. Megköszönte szépen s egyúttal mentegetőzött az alkalmatlanságért, a mit nekem kénytelen volt okozni a salonkocsi balesete miatt.

Én siettem a fölötti megelégedésemet kifejezni, hogy valami nagyobb katasztrófa nem lett ennek a «fatal accident»-nek a következése; mire a hölgy megjegyzé, hogy ő, amerikai nő létére, hozzá van szokva a vasuti balesetekhez: maga is háromszor vett már részt vonatok összeütközésében, csoda által menekült meg. Az amerikai vonatokon egy év alatt 28 ezer ember jár szerencsétlenül, s 3600-ra megy a halálesetek száma.

Németül társalogtunk.

A hölgy egyre beszédesebb lett s igen fennhangon társalgott: elmondta, hogy miszter Jemmyt (a kis fiú neve) nem zavarja a beszéd, mert süketnéma.

Én azt kérdeztem, hogy születésétől fogva az?

– Nem. Mondá a hölgy. Három esztendős koráig gagyogott; egyszer a kis kecskevontatta hintajából kibukfenczezett s azóta néma.

– Akkor talán még visszanyeri a szavát. Én ismertem egy fiút, a ki tíz éves koráig néma volt. És most letette az érettségi vizsgát.

Erre aztán a hölgy beavatott az eddig történtekbe: a kis fiút az atyja sorba küldözi Európa minden süketnéma-ápoló intézetébe. Most éppen egy olaszországiból jönnek. De ezek mind csak a jelbeszéd elsajátításáig vitték. Most aztán megkisértik a németországiakkal, a hol a Heinike-rendszer alapján a süketnémákat szájbeszédre is megtudják tanítani, a nyelv- és a szájmozdulatok megfigyelése által.

Ilyenre is tudtam példát. Ismerek egy siketnéma betűszedőt, a ki érthetően beszél, felolvas: csakhogy a hangja olyan mint a madáré.

– Addig nem fogják miszter Jemmyt a zürichi magánintézetből visszahozni, a míg beszélni nem tanul.

Mindezt a discursust a kettőnk közt ülő fiúcskán keresztül cseréltük ki: ő mozdulatlan, érzéketlen ült ott, szemeit félig lezárva.

Én nekem, – magam sem tudom, hogyan? – egyszer csak az anyanyelvemen szaladt ki ez a félsóhaj a számon: «szegény fiúcska!»

S erre a mellettem ülő gyermek egyszerre felrezzent, felnyitotta azokat a nagy, holdvilágos szemeit és rám bámult velük. S ugyanakkor azok az összefogott vékony ajkai is szétnyíltak, mintha mosolyogna.

Ez alatt a hölgy se a kalapját nem vette le a fejéről, se a fátyolát nem türte fel.

Elővett a nagylelkűség.

Felkerekedtem s azt mondtam a hölgynek, hogy kimegyek a folyosóra, a hol szivarozni lehet. Foglalják el ketten az egész kupét. Én addig, a míg egy főállomást érünk, a hol új kocsit csatolhatnak a vonathoz az együttutazó társaság számára, majd elgyönyörködöm a szép helvécziai jégmezőkben.

Ajánlatom nagy köszönettel lett fogadva. Jelbeszéd által megértettem miszter Jemmyvel is, hogy most már az én helyemen is végignyujtózhatik. A kis fiú lopva végig simogatta a kis kezével a kabátom prémes kézhajtókáját. A némáknál ez bizonyosan a háladatosságot fejezi ki.

A hölgy megkinálta őt egy kis üveg-kulacsból valami innivalóval, a fiúcska a fejét rázta: nem kellett neki.

És aztán a számára hagyott kettős helyen sem feküdt végig, hanem odahuzódott az én elhagyott helyemre. Valahányszor a folyosón végigsétálva odapillantottam, mindig észrevehettem az ő halvány arczát, a mint nagy szemeivel utánam bámult, a függöny szélét fölemelve. A jó világhoz szokott hölgy természetesen minden gardinát lehúzott a kupé ablakára. Valószínűleg letette – a kalapját a fejéről.

Én aztán ott ácsorogtam a folyosó ablakánál, s gyönyörködtem a hold feljövetelében és lementében. A tele hold minden órában legalább kétszer felment s megint kétszer lement: a szerint, a hogy a vasút kanyarodott. Néha tíz percz alatt megtette a feljövetele és leáldozása közötti utat. Felváltotta e csodás tüneményt a meg-megtérő sötét éjszaka az alagutakban. A vonat zöreje itt pokoli zenévé emelkedik. Mintha a titánok törnék a börtönfalat a Pelion alatt.

Régen keresztül is törték azt már!

Vajjon ha a régi görög istenek fölébrednének, kidugnák a fejeiket ledült templomaik pilasterei alól, mit szólnának a mai világhoz? Ha Pallas-Minervának beszélnénk Amerikáról, a miről neki sejtelme sem volt? Ha Helios-Apolló meghallaná Wagner zenéjét? Ha Zeusz Jupiter belenézne a londoni csillagda távcsövébe s meglátná, mi lett abból a tejútból, mely Amalthea kicsordult tejéből származott? Ha megtudná, hogy mi az ő villámait hámba fogtuk s szekeret huzatunk velük, s járunk keresztül-kasul az ő hegyeinek sziklagyomrán, tűzszemű, mennydörgő leviathanjainkkal? – És aztán mibe kerülne neki még most is felséges orrának egy prüsszentésével reánk dönteni ezeket a sziklákat s olyan fergeteget támasztani, a mi végig söpri a földet és tengert és összezúz mindent, a mit ember teremtett. Vajjon nem ébred-e fel néha-néha?

Ilyen gondolatok támadnak az ember agyában, mikor a vasuton a kényelmes fekhelyét átengedi másnak s maga kiszorul a folyosóra s aztán lesi, hogy hányszor jön fel még ezen az éjszakán a holdvilág?

A vasut tekergőzik, mint egy gordiusi bog, elvész, meg újra előjön a hegyből, ugyanazon a helyen, a hol bemélyedt, csakhogy messze fölötte, aztán fut szédítő meredélyeken végig, völgyeket áthidaló filigran-munka vasrácsokon keresztül, melyek alatt tomboló hegyi folyam zuhog alá egyik toronymagas lépcsőről a másikra. Az is egy tunnelből tör elő; hogy hogyan furta azt keresztül? az még nincsen leirva. Vajjon Vulcan volt-e az építőmestere, vagy Neptun? Talán még Enkeladosz vállalkozó idejében lehetett: a mikor a titánok megkracholtak.

A FEKETE ISTEN.

A vonat gyorsított futammal robog, hogy azt az időmulasztást helyrepótolja, a mit a megtüzesült tengelyű waggon kikapcsolása okozott. Ezt a sietséget legjobban érzik a vonat farkán utazók. Nekem ugyancsak meg kell fogóznom az ablakot elzáró rézrudba, hogy a két lábamon megállhassak. A kisebb állomások előtt csak nagyot füttyent a mozdony s vágtat odább. A váróházak lámpái sebesen tünnek el mellettünk. Egyszer aztán eltakarja előlem a panorámát a köd. A mély völgyből szállt fel, a hol eddig a tengerszem fölött pihent, egyenesen s a míg a völgy két oldalát körülfutotta a kocsisor, már betöltötte a kis hegy közét: mint egy vészjósló kisértet.

De a kisérteten is keresztül tör az érczkigyó; legfeljebb többet fütyül még, míg benne jár. Még egyszer eltünik a vonatunk a hegy mélyében s mikor ismét kibukkanik, akkor már nincs ködbálvány sehol, más völgy felett járunk: ismét a sötétkék ég van felettünk, csillagcsodáival; a hold egy hegyoromra látszik odaszegezve.

Az a Roszberg.

Egy elpusztult világrész képe áll előttem. A hegy felénk forduló oldala kopár, növénytelen, ördögbarázdákkal végigszántva; a völgy tele szórva rengeteg szikladarabokkal, a mik között a havasi növényzetnek irtatlan bozótja burjánzik. Az egész völgy egy nagy temető. A század elején a Roszberg egyik orma leszakadt, s négy falut eltemetett. Éjszaka volt: az emberek aludtak. Azoknak a temetője ez az egész völgy.

A vasut ezen a néptemetőn fut keresztül.

A mint a vonat sebesen haladt erős lejtőben, a hold gyorsan iparkodik a hegyorom sziklacsompói közt elbujni, a mik belé harapdáltak fényes korongjába. A vasut mentén van egy őrház, a sziklaoldalba építve, a mihez keskeny lépcsősor vezetett föl. A Roszberg felőli oldalán a vasútnak magas kőmellvéd volt húzva végig, ujabb sziklaomlások ellen.

Az egymásra düledezett sziklakolonczok között kecskék legeltek. Nem messze tőlük pásztortűz égett, a kecskepásztor a tűz előtt állt.

Úgy emlékezem mindezekre a részletekre, mintha most is előttem állnának; a fehér kecskék, a mik felágaskodva tépik a rekettyét, a pásztor, a kinek fekete alakját körvonalozza a tűz; a fehér őrház fekete palakőtetejével, a magas jelző pózna, melyre hirtelen egy vérveres tűzcsillag emelkedik föl.

Egyszerre egy olyan taszítást kap a vonat, mintha valami akadályba ütközött volna, hallottam az elébb járó waggonok összezökkenését, s volt időm elkészülni a lökésre, a míg a «mopsz» az utolsó waggonhoz is eljut; mégis úgy visszatántorodtam tőle, hogy a szakasz falához ütődtem.

A vonat azonban haladt tovább a síneken, tehát nem siklott ki. A kalauzok futták a kürtjeiket s a waggonok ajtajait nyitogatták ki, a mozdony fütyült s fujtatta az alul kibocsátott gőzt prüszkölve; a dörzsölő fékezők karistolva csiszolták a kerekeket. Én kihajoltam az ablakból, előre tekintve, hogy tán valami vonat jön ugyanezen a vágányon szemben? Nem láttam semmit.

Hanem a kecskepásztor odafenn a hosszú botjával felfelé mutatott.

Odanéztem. Akkor láttam elszörnyedve, hogy a Roszberg vágányán egy sziklatömeg csuszamlik alá: elől egy óriási csompó, utána omlékony görgeteg.

Nem vártam, míg a kalauz kinyitja a waggon ajtaját: ki tudtam azt nyitni magamtól. A többi waggonokból már ugráltak ki az utasok, koczkáztatva a lábtörést: a vonat még mindig gyorsan haladt: mert a pályának csapinós iránya volt itt e fordulónál.

Félrerántottam a kupé ajtaját, hogy utitársaimat is felneszeljem.

Azok is ébren voltak már odabenn. A gyermek, ha nem hallotta is a vész zaját, de a lökéstől fel lett zavarva.

– Miszisz! kiálték a hölgynek. Katasztrófa jön.

– Mentse ön meg a gyermeket! Mondá a hölgy.

Én azzal hirtelen nyalábra kaptam a kis fiut s futottam vele a kocsiajtóhoz. A vonat még mindig haladt.

Nekem eszembe jutott a regula, hogy vágtató kocsiról csak a roham irányában éles szögletben szabad leugrani: a ki hátrafelé vagy oldalt szökik le, okvetlenül a kerék alá kerül, vagy a lábát töri.

Szerencsésen a földre jutottam. A két térdem, meg a jobb tenyerem ugyan megütötte a földet; de nem törött semmi porczikám. A gyermeket nem ejtettem el a balkaromról. Azonban a rémülettől elájult. Lefektettem az útfélre: ott maradt. Azzal szaladtam a waggon után, hogy a hölgynek segítsek a leszállásnál. Az már ott állt a waggon lépcsőjén. Kezemet nyujtám neki. – «Gyorsan miszszisz!»

Már fogta a kezemet. Akkor elkiáltja magát: «ah a kalapom!»

Persze a nélkül az átkozott fátyolos kalap nélkül nem lehet a világban helyet foglalni!

Azzal vissza ugrott a kupéba az otthagyott kalapjáért.

Nem is került aztán többet elő.

E perczben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal erősebb reszketés volt az, mint a minőt a vonat robogása okoz. Egy percz múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztül törte az ellenállásra szánt kőmellvédet s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó leviathán egy percz alatt tönkre volt zúzva, a gép aczél és broncz alkatrészei szerteszét repültek, három futó kereke összetörött s azzal a nehéz érczkolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután rárohant a mozdonyra. A waggonok egymásután ágaskodtak fel egyik a másik hátára, recsegett-ropogott, tört, zúzott minden. S ez mind nem volt elég a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas koloncz szakított a mellvéden: tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az apraja ágyugolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel, meg a rátódult waggonokkal együtt a vasut tulsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, a mint az egymáshoz csatolt waggonok sorban aláfordúltak, egyik a másikat maga után rántva. Legutolsó volt az a waggon, a melyben én utaztam.

A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságu kövek rémséges búgással repültek el a fejem fölött, keresztül ugrálva a kőmellvéden.

Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm kellett.

Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy perczig koczkáztatva, hogy a repülő kövektől lesujtatom, felfutottam a szük lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asthmám van. Egy percz alatt fenn voltam az őrháznál.

A házikóban csak egy asszony volt, a ki egy kecskét fejt. A szögletben volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott petróleum-lámpás világított.

A mint az asszony meglátott: elkezdte a mondókáját.

– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.

– Jól van, asszony. Tanuskodni fogok a Jörgel mellett. Mondám. Hadd fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.

Az asszony fejte tovább a kecskét.

Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem, hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni s aztán adjon neki vizet: vagy nem tudom én, mit csináljon? Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e neki valamit. A nagy írtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.

Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.

A jelző póznát kereste, s a közben kiabált: «oda a kenyerem!»

Mutattam neki, hogy itt van az orra előtt a pózna.

Arra megállt és felbámult.

– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás, hebegé megkönnyűlt szívvel. Még sem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás.

Neki természetesen az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy elcsapják.

– Most ne azon lamentáljunk atyafi, hogy mi belőlünk mi lesz? hanem lássunk utánna, hogy mi lett azokból, a kik lefordultak a töltésről? Az egész vonat lezuhant a mélységbe.

– Akkor azoknak az Isten legyen irgalmas!

– Hátha megmenthetünk valakit. Jőjjön velem.

– Én nem hagyhatom el a posztomat. Mert akkor elcsapnak.

Magam siettem hát le a katasztrófa színhelyére.

Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bércz vápáiban. Az elemek beszéde rettenetes! A zengő ég, a háborgó tenger ordítása! De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang hasonlatos volt ahoz, a mit a Vezuvnál hallani, mikor a láva kitör.

A szerencsétlenül járt vonatról többen idején leugráltak, koczkáztatva kisebb-nagyobb zuzódásokat. Az első perczekben nem érzi az ember a sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen maradt félboltozatai alá s ott lappangtak, a míg a kőomlás véget ért. A kik a waggonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott kavicslövegek épen abba az irányba hullottak, a hol a vonat a lonkáról lefordult. Mi történt azokkal, a kik a kocsikban rekedtek?

Nem sokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki előttem, nagy boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme volt tűzből. Egy füstbálvány.

A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A szenes kocsi annak a tetejébe, s aztán a többi waggonok erre a kettőre. Azokból ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyujtva a gőzmozdony katlantüze által.

Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a kövek dörgését.

Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből: elfeledkezve a saját fejeik felett süvöltő halálról.

Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sinei, mint elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva, mint egy nádszál.

Ha én azt le tudnám írni, a mit e perczek alatt láttam! Idegeim most is lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.

A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában szaladgált, egymást taszigálva. A kiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek valakit, a ki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.

S az rettenetes tekintet volt!

A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkoloncz. Bár ne tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi waggonok mind hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott fel és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő. Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek szétnyilt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás, halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel eltakar a lomhán alászálló fekete füst. A legelső waggonok már égnek.

A legutolsó waggon, a melyben én utaztam, bukfenczet vethetett esés közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva. S az aczéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a halál kínvigyorgása.

A füstfelhőn keresztűl egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?

S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, a melybe a vonat alázuhant, tiz méternyi mélyen volt a mellvédtől.

Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.

– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! Kiabált egy fiatal ember, végig szaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a menyasszonyával! «Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a feleségem! Megismerem a fekete keztyűs kezéről! Felém nyújtja az ablakból: ott van! ott van!»

Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!

Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd oszlopánál s egy szíjjal összeszorított plaidet szorongat a karjai közé; annak suttogja: «csicsijja babája! Alugyál kicsikém!» Azt hiszi, hogy a kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy gügyögtet. «Ája pupája, kedveském!» s ringatja a csomagot.

Egy vén lengyelzsidó, hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, a miket csak az ős Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és kézcsuklójához; két ágú szakálla csigának csavart hajtincsei úgy reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy waggonra. Mije van abban? Felesége? Fia? vagy az értékpapiros táskája, egész világi vagyona? Nagyokat sikolt s tovább hadarja az imát.

Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik, eszét vesztve.

Hanem egyik kirugó párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve, egy fiatal festő, mefistó szakállal s vázlatos könyvébe sietve kapja le a sensatiós látványt. Az illusztrált lapok háládatosok lesznek érte.