Part 9

Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabad csapatjának; de egy szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségtelenítni: az ő lány-szobáját.

Oda sietett.

Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy az el volt zárva eddig a látogatók elől; a szőnyegek tiszták, az egész szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, a mi a hajadoni szentélyben otthonos s bár a butorokból mindazt áthordták is, a mi Marieé volt: de itt hagyták a bőrkerevetet, a min Lajos szokott aludni. – Kétségtelen, hogy Lizette ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága vendégüket.

A bőrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray.

Azután szétnézett a szobában Marie s szemébe tünt, hogy az egykori ágyfülkéjét elzáró aczél-görgöny le van eresztve.

Ott kell Cambraynak lenni!

Ott volt.

Marie odasietett. Az érczgörgönyön belül világosság volt; olajmécses égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.

A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy pokróczon, fejét két hátra tett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak; de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott; száraz ajkai ki voltak nyitva s beszélni látszottak a mindenséggel – a semmiséggel.

– Cambray! Atyám! kiálta Marie a rácson keresztül.

– Ki az? Marie! kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással fel akart emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha el akarná őt magától taszítani.

– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten? egyedül: be sem takarva! Nincs, a ki gyógyszert adjon. Egy ital vizet sem égő ajkadnak. Oh, ereszsz magadhoz! Ott nem messze tőled van egy gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny fölemelkedik.

A kór elkezdett nevetni. Csak az arcza mutatta, hogy nevet, hang nem kisérte azt. Azon nevetett ugy-e? hogy milyen ravaszul ki tudta játszani az ő kedvenczét, az ő imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá, meg ne tudja az ő dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült furfangon nevetett bizonynyal.

Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot. («Várj csak! ha te engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszlak téged!»)

Fenhangon el kezdett zsémbelni.

– No lásd, Cambray, én már most haragszom rád; – ha te engem oda sem bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak s feléd sem jövök többet. Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a kis Laczkó; a gomb-megnyomással csengethetsz neki, majd ő kiszolgál. Én nem őrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, a hová lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!

E szavakra a kór megszünt nevetni s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves csengő hang kútforrása felé s kezével bágyadtan üdvözlé őt kétszer-háromszor. Aztán csöndesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva mellén.

Marie pedig azt tette, hogy a kis Laczkónak suttogva utasításokat adott.

– Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán jőjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyujtószert; azt tedd ide a kerevet mellé. Künn a folyosón gyujtsd meg az éji lámpát.

– Szabad a puskámat is magammal hoznom?

– Puskát? Minek?

– Akkor nem félek olyan nagyon.

– Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem támaszd az ajtó mellé.

Egészen besötétedett, mire a Laczkó gyerek visszakerült, egy nehéz kétcsövű vadászfegyvert hozva a vállán, a mit nagy gondosan a szögletbe támasztott.

– Ne gyujtsam meg a gyertyát?

– Dehogy gyujtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én itt vagyok. Majd később tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledülök; te ott maradsz az ágyfülke előtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr? Ha felnyitja a rácsot s én el találtam volna aludni: akkor engem felköltesz.

Marie ledűlt a bőrkerevetre, shawljával betakarózva, a kis Laczi pedig oda állt a rácsfüggöny elé s őrködött.

Oh, dehogy történt az meg Marieval, hogy el tudott volna aludni! Lehet-e ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit csinál a beteg?

«Nagyon hányja-veti magát» volt rá a felelet.

Egyszer aztán az lett a válasz, hogy most már elcsendesült.

Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezősködik többet s veszteg marad egy óra hosszat.

A folyosón volt egy ódon fali óra, a mit minden nap maga húzott fel Lizette. Ez az élő gép számlálta az örök időt, harangkongású hangjával hirdetve az óranegyedeket. – Már tizenegy óra elmult.

Marie azt «hitte», hogy aluszik, és azt «képzelte», hogy álmodik. Azt álmodja, hogy az a bűbájos hölgy a lábai előtt hever, s két arczképet mutogat neki, az egyik egy élő leányé s a másik egy halotté, meg egy levelet, a melyben egy kis leány téríti jó útra az anyját, s aztán a szép hölgy azt mondja a védenczének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én megöllek! – Hogy lehet ilyet álmodni!

Egyszer aztán az őrtálló gyerkőcz elkezdett fogvaczogva nyöszörögni:

– Én úgy félek.

– Mitől félsz?

– Ez az úr ott benn olyan csöndesen fekszik egy darab idő óta.

– Bizonyosan alszik.

– A ki alszik, annak a melle emelkedik; ezé meg nem mozdul már régen.

Marie felugrott a kerevetről s odafutott.

Az éjjeli mécs kanócza füstölögve lobogott Cambray fejénél s bevilágítá annak az arczát.

Marie látott már egyszer ilyen arczot: Henryét.

Ez a halál.

Összeborzadt.

Az életösztön önkéntelen reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó hely ez itt.

Minő iszonyatos lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel az előtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag s hurczoltatta magát hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a czéljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk! s az embert, ki még ma délután hatalmas, erős férfi volt, a ki félkezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csöndes halottá tette az a rejtélyes lovag, a ki hordatja magát egyik országból a másikba.

S milyen hosszú még az éjszaka!

Marie nem mert ebben a szobában maradni többé.

– Jer. Gyujts gyertyát, monda a fiúnak. Menjünk le Lizettehez. Ott akarok nála aludni.

Bizony azt Laczkó is sokkal tanácsosabbnak találta.

Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt ő neki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most úgy magára zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tőle. El is temette magát egyuttal. Csinált magának kriptát a Névtelen várban. Ha csak szét nem bontják a falat kívülről, hozzá nem férhetnek. A míg Lajos vissza nem tér, Cambrayt ki nem hozhatják a magára zárt rejtekből. Mariet iszonyítá e gondolat.

– Jer menjünk le Lizettehez.

A fiú meggyujtotta a folyosón függő lámpánál a gyertyát s aztán ő a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csöndes folyosón, a setét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elől Lizette ajtajáig.

Csak egy felriadt denevér ijeszté meg őket odáig. A vitéz urak bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.

Nem volt szükség sorba koczogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak Lizettere. Mikor ő alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási fürészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fujtatóval: úgy harsog a horkolása végig az egész földszinten.

– Lizette! Kedves Lizette! ébresztgeté őt eleinte Marie, csöndesen koczogtatva az ajtón, később aztán Laczkó fogott hozzá, sikeresebb módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt az semmit. Az ajtódöngetés, mely végig hangzott a boltozatos tornáczon, ép úgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná félbe a fürészmalom lármáját, mikor annak zúgója működésben van.

– Deiszen zörgethetünk mi ennek! véleményezé a kis Laczkó. Ha a franczia itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubiczával, se költené ezt fel, ha ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, a míg a legyek el nem kezdik az orrát boszantani.

– Nézz szélyel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, a hol az éjszakát eltölthetném? mondá Marie.

A fiu habozva nézett rá.

– Nem merek magamban menni.

– Oh te vitéz puskás! No hát jer utánam, ha olyan derék legény vagy. S azzal Marie fölvette a gyertyát a földről s megindult a folyosó másik vége felé.

Egyszer aztán ijedten kiáltá el magát:

– Szent Isten! Ott egy férfi áll!

A sötét alak egy ajtó-mélyedésből lépett elő.

Marie visszahátrált.

Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A kis Laczkó, a mint azt látta, hogy urnőjét veszedelem fenyegeti, a vész nagyságától egyszerre férfiui bátorságot kapott; a «rémület vakmerőségének» lehet azt nevezni. Előre ugrott, Marie elé, s a felvont puskát arczához emelve, az idegenre czélzott vele, rákiáltva hangosan: «megállj! mert meglőlek!»

– Ember vagy, fiam Laczkó! dörmögé a sötét alak. Meg ne lőjj! Én vagyok az apád.

– Ne közelítsen kend! rikoltott a gyermek; mert Isten ugyse meglövöm!

– Hát nem ismersz az apádra? Laczkó fiam!

– Én nem vagyok most Laczkó fiam; hanem strázsa! Lövök!

– No hát nem mozdulok innen. Valami bolondot ne tégy.

– Mit jön kend ide? Én az úrnőmet nem hagyom bántani!

Most végre magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem vett rajta erőt. Itt most ő miatta egy fiu meg akarja ölni az apját. Hirtelen befogta a két kezével Laczkónak a szemeit, hogy ne lásson czélozni s rákiáltott:

– Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lőjj! – Mit akar ön jó ember? Nekem nincs semmim s ez a kastély üres. Mit akar ön tőlem?

Ekkor a betörő e nevet mondá ki:

«Botta Sofia.»

Erre, mint egy varázsszóra, otthagyta védelmezőjét a leány, s mint a kezes bárány, sietett szeliden megszólítója felé.

Mikor annak az arczába világított a szövétnekkel, önkéntelen összeborzadt. Sátán Laczi nem tudott magából szép embert csinálni.

Hanem felmutatta Marie előtt az átadott aczélgyürűt.

– Az, a ki ezt a gyürűt viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel, hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhova azt, a ki vezetni fogja. – Ez az ő parancsolatja!

– Engedelmeskedem neki, szólt reszketve a leány; de szemeit nem tudta levenni e félelmetes arczról, mint boától megbűvölt evetke.

A férfi halkan folytatá:

– Az én uram, a ki engem ide küldött, hogy az ő kincseit, a hol találom, vigyem el hozzá, egy aczélszekrény elragadását is rám bízta.

– Azt már elvitte hozzá az, a kire annak a megőrzése bízva volt.

– Úgy? «Az» vitte el? és ő «hozzá». Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. – Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kisérjem el a kijelölt menedékig az ő legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem arra termett, hogy az valakit megvígasztaljon. Nincs is rám ez úton semmi szükség. Győrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam helyett a feleségemet hoztam el utikiséretül az urnő számára. Azt hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga előtt. S az egy igen becsületes jó asszony: ennek a szegény fiunak az anyja.

– Oh, az nagyon jó lesz, azt én igen szeretni fogom.

– Aztán védelmezőül ezt a ficzkót is vigye el magával. Helyén van ám ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.

Milyen büszkeség ragyogott Sátán Laczi szemeiben!

– De majd én sem soká leszek már rossz ember. – Ha az én uram azzal az asszonynyal beszélt, a kire a kincsei megőrzése volt bízva, s ha az az asszony nem árulta el az ő kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok elől, a kik azt keresik: akkor előre tudom, hogy holnap az én uram hol fog megjelenni? Én is ott leszek! Meg a huszonnégy Sátán czimbora. S majd ott megmutatom, hogy mit tudok!

– Hát én nem ő hozzá megyek?

– Hahhó úrnőm! A hova az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az ember lába alatt. Különös föld az! S a hogy azok, a kik ott találkozni fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek megérteni: az az ördögök nyelve.

– Az ördögök nyelve?

– Igen. Puskaropogás és kardcsattogás.

– Szóljon bele az Isten ez ördögi beszédbe!

– Azonban siessünk, a míg a holdvilág fenn van, használni kell az időt.

– De úti öltönyöm sincs.

– Gondoskodott a feleségem jó meleg bundáról, majd betakargatja szépen.

– Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, a ki az én szobámban azt a fortélyos legördülő rácsot készítette. Beszélhet-e vele?

– Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegődött most tábori kémnek. Ott bizonyosan rátalálok.

– Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minélelőbb; ő ismeri e zár fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert. Az én nekem igen jó barátom volt. Temettesse el őt szépen.

– Elvégzem vele.

Most aztán úgy vett bucsút Marie a Névtelen Vártól, mint a ki jól tudja, hogy ide soha sem fog visszatérni többé. Kitiltja belőle a legutolsó emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.

A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Mariet felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendővel, parasztosan, a Sátán Laczi felesége melléje ült, a Laczkó a kocsis mellé kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté ostorát s a szekér elrobogott a porfelleges úton.

Sátán Laczi egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, a mint az a kanyarodónál eltünt előle, sípjába fujt s arra a park bozótjaiból fegyveres marczona alakok bukkantak elő; kardja, pisztolya és kétcsövű fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal mindannyian megindultak a fertőparti füzeshez. Ott volt kikötve két dereglye, azokba beleültek s aztán gyors evezőcsapásokkal indultak neki a hansági bozót tájának.

A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S egyik sem fél az egész világtól…

III.

De Fervlans marquis az egy osztály dæmon legionáriusával Brucknál jött át a magyar határon s mintegy másfél mérföldnyire a határtól Nezsidernél tanyát ütött. A dæmonoknak itt még nem volt szabad mutogatni a virtusaikat, hogy jövetelüknek hire ne futamodjék. De Fervlans a mezővároska előljáróinak takarmányszállításról adott parancsokat. Az pedig köztudomású, hogy rendes időben is a Fertő vidéke látja el Bécset szénával. A betörőket nem kellett másnak tartani, mint fourageozó csapatnak, a miért nem érdemes a főhadiszállásnak fejfájást okozni.

De Fervlans maga is a vendégfogadóba volt szállva s egy pár kétséges jellemű, de vitéz nobilival birálgatá a fertővidéki hegyek tüzes borait, a midőn egy új vendég toppanik be az ivótársaság közé, a kinek a láttára De Fervlans örömteljes hangon kiált fel:

– Ah, La Barbe Hector! Vén czimbora. Hát te hol jársz itt?

Az érkezett, meglehet, hogy élményeire nézve elég vén volt; de arcza még egészen fiatal, s ha megerőltetjük az emlékezetünket, eszünkbe fog jutni, hogy láttuk őt már egyszer – Themire grófnő termeiben. A Cythere dandárához tartozott ő is.

La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon népszerű volt a francziáknál: az orosz szövetségnél fogva) s az oldalán egy nagy bőriszákot hordott, a minek egészen domború volt az oldala.

– Nem rossz bor! mondá a jövevény, kihörpentve De Fervlans poharából az aranyszínű rusztit. Megyek Párisba. A császár küld gyors postával. Hát te mit izensz haza?

– Gratulálok a missióhoz! Hanem átkozott egyenes útat választottál, ha Schönbrunnból Párisnak útbaejthetted Nezsidert.

– Oka van annak. A császár levelet küld Josefinenek.

– Szerelmes levelet?

– Azt nem tudom.

– Add ide, majd mindjárt meglátjuk.

Napoleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, hanem csak összehajtotta és lepecsételte.

De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet gömbölyűre összenyomni s a nyiláson át a tartalmat kikukucsálni.

– Rettenetes írás! monda fejcsóválva. Bezzeg a «consul» nem így tudott calligraphiázni a szép creolnőhöz! Hát még a tartalom! Ma santé est bonne. Hogy ő egészséges. Le temps est superbe. Pompás az idő! Les soldats sont gais. A katonák vígak! Il y a ici du vin. Itt van bor. Porte toi bien. Légy jól. Napoleon. – No ilyen levelet én is tudnék a feleségemnek irni, ha Barthelmy Ange asszony megvolna.

– Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a császár egy kutyát küld Josefinenek.

– Kutyát? Hát nem elég még neki a két hirhedett carlin!

– Megdöglött mind a kettő.

– Ah, be kár értük. Pompás két kutya volt! Mikor Josefine társaságot hivott össze, nem lehetett az embernek egymást megérteni az ugatásuktól. Senkinek a lábikrája sem volt tőlük biztosságban. Mintha most is látnám a jó Caprara bibornokot, hogy szedegette elő a soutaneja zsebéből a czukordarabokat és sonkaszeletkéket, mikor a császárné szobájába belépett, s mily szepegve hajigálta a két cerberusnak, hogy a piros harisnyái immunitását megvédelmezze.

– De sokkal szebb volt annál, a mit te nem láttál (tudod a Barthelmy szereplésed alatt), mikor egy estélyen Josefine valamit akart magyarázni madame Laplacenak s felhivta, hogy üljön mellé a pamlagra. Laplace asszony nem ügyelt rá, hogy felségsértést követ el vele, ha a császárné mellett fekvő carlinet figyelmetlenül érinti; a minek az lett a következése, hogy az udvarhölgy nagyot sikoltva ugrott ki a terem közepébe: olyat harapott rajta carline valamennyi ruháján keresztül.

– Haha! És hol harapta meg?

– Azt Clio nem jegyezte fel. Shakespeare szerint ez is a «névtelen tettek» sorába tartozik.

– Kár a két derék kuvaszért. Sok jót tettek életükben. A szegény emberek az ő nyakörveikbe dugták a folyamodásaikat, úgy juttaták legmagasabb kezekbe.

– Josefine vigasztalhatlan is volt miattuk. Egyszerre haltak meg, mint hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új kutyakölyköt, a mi most legújabb divatczikk Párisban; úgy hiják, hogy «chien de Vienne!» Ez az én küldetésem. – Miután pedig megtudtam, hogy a chien de Viennet nem fabrikálják Bécsben, hanem hogy annak itt van a fő depotja a Strabo «Lutum Peisonis»-a mellett, ennélfogva esett útamba ez a szép mezőváros a «campus Bojorum» szélén: fogtam is már egy gyönyörű példányt ebből a salonczikkből, a mi közirigységet fog fölkelteni odahaza.

Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, a mitől annak a horpaszai úgy felduzzadtak s letette az asztal közepére.

Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép bozontos fehér szőrű, mely a mint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó lábával a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát s bátran megugatta az egész úri társaságot.

– Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya, monda De Fervlans; a mi időjártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.

– Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Josefine nem lesz császárné.

– Ugyan ne mondd. Te is azt hiszed?

– Minden kávéházban beszélik már s a mi több, Fouché is beszéli.

– S mi oka lehet rá a császárnak?

– Barátom, ha az ember el akar válni a feleségétől: okot könnyen találhat rá. Hogy az asszony sokat féltékenykedik; mindjárt sír és gyakran elájul. Meg hogy sok adósságot csinál s soha se vallja be teljesen, hogy mennyit? Aztán meg házalónőket, kártyavetőnőket ereszt be magához, a kiket a császár kitiltott a palotából. Hanem hát mindez csak ürügy. Én azt hiszem, hogy a császár, miután meghódította fél Európát…

– Az egészet… te!

– Csak a felét, mondom, mert csak a himnemű Európát hódította meg; most neki indul a másik felének s a nőnemű Európa ellen tervez hadjáratot. Új házasságra gondol – s miután keresztyén canonaink ezt máskép nem engedik, fel kell bontania a régit.

– Csak tudnók előre, hogy ki lesz az, a kinek hizelkednünk kell.

– Te pedig aligha többet nem tudsz, mint én. Nem ok nélkül unatkoztál három esztendeig ezen a vidéken, a Barthelmy-saisonban.

– Colossaliter! Az nem saison volt nekem, hanem æon!

– Hát Themire hogy játszta itt a comédiáját?

– Fölségesen. Épen az utolsó jelenetét várom.

– Képzelem, hogy vágyik ebből a sárfészekből visszajutni Párisba! Tantalusi kínokat kellett neki kiállani, mikor a császári herczegnők estélyeinek leirását olvasta a lapokban: azokat a divatokat! barátom! Minő felséges őrjöngés! Az ősvilágrész minden madarai megfosztva pompás tollaiktól, a mik drágakövekkel voltak odacsatolva hölgyeink fellegruháihoz; hát a fertelmes chierusque uralma, melyet szépnek kellett találnunk azok miatt, a kik azt viselték, s a mit valódi zsarnokság volt szépeinknek viselni, mert bennünket föltétlen capitulatióra kényszerítettek vele, s a rút hölgyeket meg egészen kiállhatatlanokká tették. S ebből Themirének mind ki kellett maradni. Egy este Hortense valamennyi drága tollat és brilliantot megszégyenített bálöltönyével, az tele volt himezve frissen szedett rózsalevelekkel. Olyan illatot hordott magával, mint egy rózsalugas! Hogy ezt Themire nem láthatta. És hogy nem láthatta a saját leányát!

– Szép lett?

– Gyönyörű és elmés. Mikor Hortense bal paréein tánczolta a fandangot vagy a bachanal de Steibelt, vagy a keleti danse de Chalest, vagy épen a danse de Chosaqueot, minden ember őtet nézte. Az allegoriában pedig, a hol ő játszta a Foliet, bolondult utána az egész udvar. Kurta ruhában, testszín tricotval; corset nélküli ruhaderékkal, a minek nem voltak ujjai. Ah!

– Tehát nagy szerencséje volt?

– Ellenkezőleg. Hortense ugyan szerette őt, hanem Pauline herczegnő féltékeny volt a szépségére s egy estélyen, a mit ő adott, megtiltotta neki a Foliet a leirt jelmezben eljátszani. – Nagy sírás lett belőle! – Ezért aztán Hortense azt az elégtételt szerezte a kicsikének, hogy Josefine mellé beszerezte felolvasónőnek.

– Igen irigylett állás.

– Nagyon is irigylett. Nemsokára Josefinet féltékenynyé tették a szép ujoncznőre: azt hitették el vele, hogy a császár is örömest olvastat föl magának – a leány szép szemeiből valamit. Ebből még nagyobb sírás lett. A szép kis leány aztán nem mutatta magát az udvarnál többé, s nem tudom, mi lett belőle.

– Ezt jó lesz az anyjának meg nem tudni, mert nagyon szerette a leányát. Ha valami baj érte, rám haragszik meg miatta.

– Majd ki tudod te békíteni. Még olyan kedves leány nem volt a világon, a kit öt millióért, – vagy egy férfiért oda ne adtak volna. A párisi nők nem boszúállók. Nézd: Tyrolban hogy öldöklik honfiainkat, s Páris valamennyi salonjában az idén a tyroli viselet kapott fel divatnak: hölgyeink kurta rokolyában, himzett camisollal, piros harisnyával, a mi aranynyal van himezve egész a jarretierig. Nők csak nőt ismernek ellenségül! Themire még jókor fog érkezni a «grand père» tánczára. (Ez végzi be a bált, bohókás figuráival.) – Különben a szép kis leányok most kimentek a divatból salonjainkban, a mióta madame Talleyrand, az az, hogy pardon! la duchesse de Benevent a kis Charlotteot felszedte valahol az utczán, egy csúf, fekete, ostoba szörnyeteget, a ki ott mászkál keresztül a herczegi vendégek lábain s bemaszatolja a piszkos kezeivel a selyemöltönyöket s belemarkol a tálakba s lecsókolja a piros festéket a marquisnők és marquis urak orczáiról. Most ez van divatban. – No de – a kis kutyám türelmetlen. Sietnem kell. Ezt a pohár bort a szép Themire egészségére. – Ha el nem visz valamelyikünket az ördög, – a viszontlátásig – Zingarelli Romeójában! Ah Grassini istenien énekel! Ha hallanád! Adieu!

Azzal felhörpentve az utolsó pohár bort, bedugta a nagyraszületett komondorfit ismét az iszákjába s Romeo végáriáját «ah ombra chiara» dalolva, eltávozott. Künn négy lovas hintó várta. A chien de Vienne relaisvel szeret utazni!

– Vigyen az ördög, dörmögé utána De Fervlans; nem lehet vele egy okos szót beszélni!

Alig robogott tova a sürgönyfutár hintaja, a mint újból egy három lovas paraszt szekér hajtatott a fogadó elé. Abból Jocrisse úr szállt le.

– No ez már okosabb ember! Vajjon mit hozott?

Az «Landsknechtsschild Katalin» levelét hozza.

De Fervlans az asztalra csapott öklével, mikor e levél igen rövid tartalmát elolvasta.

– Ez a széltoló igazat mondott! Nincsen oly kedves leány, a kit oda ne adjanak egy férfiért. S még nem csak a leányt, de az öt milliót is azon fölül. Egy férfiért. Csakhogy az a férfi nem én vagyok, hanem más. – Tehát «io non posso?» – Így is jól van, madame! – Tehát majd én leszek az az úr, a ki tud tenni valamit. – Jocrisse! Milyen őrizet van a soproni oldalon?