Part 8

– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugy-e ő nem kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek? Pedig az volt ám a ragály! A ki hozzám ért, koczkáztatta, hogy másnap elveszti a fejét s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam elfogták és elevenen eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört, hogy véglehelletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni s még csak a kezemet se tegyem a feje alá, hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok hozzá menni: – igen, Katalin. – A mihez az egyik leányodnak volt bátorsága, lesz a másiknak is…

– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy ő kétségbeessék?

– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az ő itéletének napja ez. Lajos és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy «éljen az ő választottjuk!» Ha Isten helyesli azt, a mit ők akarnak, úgy én a dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem helyesli, hogy a mit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek más felé fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy vékony pókfonállal, a minő az őszi légben szállong, a miről senki sem tudja, honnan jön és hová megy? elvisz magához innen a földről. Kimondtam. Megteszem. Francziaországnak nem vagyok uralkodónéja; de magamnak az vagyok!

Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt visszatartsa.

– Marie! Azért akarsz-e Cambrayhoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok én? hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott fenevad, a kit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e az én gyalázatomat egész teljességében?

E szavakra a leány odalépett hozzá és kezét nyujtá neki, és aztán nemes szeliden szólt:

– És ha ő így szólna te felőled, én azt mondanám neki: hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, a hogy én szeretlek téged.

S meg akarta csókolni Katalint.

De a hölgy elvonta tőle arczát s visszatartá őt a kezével.

Aztán fölvette a földre hullott levelet s odaadta azt Marienak:

– Olvasd el ezt s ismerj meg egészen.

A míg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával arczát.

Marie elvonta a szégyenpírban égő arczról a rejtegető kezet s azt mondá a nőnek:

– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, a ki útra készül oda, a hol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: «Kis testvér! köszöntet általam jó anyád: azt a szép fényes fehér ruhát, a mit küldtél neki, fölvette és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni, helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket s légy idvezült!» Nem akarod-e, hogy én ezt Cambraytól megizenjem Ameliednak?

– Eredj hát! sikolta a nő, s végigesett arczra a padlaton.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Marie sietett a Névtelen várba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

III.

Katalin pedig összeszedte a drágaságait és lopva, hogy senki észre ne vegye, fölment a kastélyába. Ott kivette a falszekrényből az aczél-ládikát, azt nagy kendőjébe burkolta s senkinek se szólva cselédei közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit fölvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé alakult át. Egy kis, mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle elemózsiával; most maga akarja őt meglepni vele. Fölnyergeltette azt az öszvért, a melyen a majorosné szokott bejárni a városba; elől a nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az aczélszekrényt, a másikba a négycsövű «buona notte»-t.

Hatalmas velenczei pisztoly volt, négy sárkánynyal, négy ravaszszal; és a hölgynek most épen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit köszönteni. A két arczkép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal, szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.

Azután felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára s megindult egyes-egyedül a kapuvári úton. A ki találkozott vele, mondta magában: de csinos kis menyecske!

A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél éjszakán át.

* * *

Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, a mit a szívére kapott. Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba meghiusulnak.

A német patrioták fölkelése Napoleon ellen kudarczot vallott. A katona gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti meg. A ki pedig megérti, az meg nem katona. A ki tud harczolni, az nem lelkesül; a ki pedig lelkesül, az nem tud harczolni. A szabadságbajnokokat mindenütt leverik – a saját honfitársaik. Napoleon nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.

Annak a nagy mozgalomnak, a mi magában a franczia népben megindult, se híre, se hamva. Mintha egy század mult volna el azóta, hogy az éhenhaló franczia közvitéz eilaui bivouac-tüzénél azt mondta a sült csicsókájába markoló Napoleonnak: «ha császár vagy, egyél fáczánt s ne lopd el az én sült csicsókámat!» A katona ismét imádja az ő bálványát.

Az a mult éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.

Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.

Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém, megbecsülhetetlen volt.

– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, a miben egy inzsenér ezredes fölemelkedett, az osztrákok táborát köröskörül megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen tartották, s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congrev-rakétát, a mi a hová leesik, mindent keresztül éget. Ezt én régen feltaláltam már, de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszuságú hidat, a mit egy darabban szállítanak odább s a Dunának az egyik partjától a másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hídat a mieink tüzes hajói, hogy Napoleon seregének egy harmada a Dunán innen rekedt, s nem mehetett a másik két harmadnak segítségére. És aztán láttam a félistent futni a fehér paripáján s egy csónakon érkezni meg az innenső partra. Halavány volt és reszketett.

– S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?

– El hagytam magamat fogatni s akkor aztán a többi foglyokkal együtt odahajtottak bennünket sánczot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk, mint egy vár.

– S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?

– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. A mint egynek megmondtam a jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam neki, s ő menten elhozta rá a választ.

– S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?

– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.

– S hogyan tudott ön visszamenekülni?

– Nagyon könnyen. Este felé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem a sáncz fenekére s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a számban, azon keresztül lélekzettem. Senki se keresett, hogy hova lettem. Éjféljtájon aztán kibujtam a föld alul, kimásztam a sánczból; aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előörsre akadtam, a ki rám kiáltott: «qui vive?» elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy igazi kuvasz, aztán nem bántott, s ime itt vagyok.

– Derék ember! mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga heroismusa!

Aztán hozzá látott, hogy a kapott választ kibetüzze.

Ez még jobban leverte kedélyét.

Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a franczia hadseregnél, szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a köztársaságot akarják helyreállítani.

Hát akkor az ő ábrándképéből mi lesz?

Azok, a kikre számított, Napoleonnal együtt a trónt is össze akarják törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a franczia nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar tudni.

Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól, hogy mind a ketten mit gondoltak? S már öntve voltak a golyók, a mik a legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik sorából le fogják teríteni s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel Máriáját elvigye – jó helyre.

Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy Napoleon nem legyőzhetetlen.

Igaz, hogy az óriás tréfás szavakint az asperni ütközetben azért kellett meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a «General Donau!» hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, podgyászszekér egymás hegyén-hátán volt összecsomaszolva s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette magát a hirtelen megáradt Duna közepén, a míg a testőr-matróz-ezred meg nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta; egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai malmok flotillájával.

Aspernnél már két insurgens lovas-ezred is volt a tűzben, a nyitrai és a primatialis lovasság, s mind a kettő kiállta becsülettel a tűzkeresztséget. Franczia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a tábori szolgálatot nehéz még velük megszoktatni. Veszteg maradni az előörsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszant vesztegelni: ez az, a mit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.

E miatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előörsöket s kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.

Lovas czirkálói ezalatt órajárásnyira elportyáztak s hírül hozták, hogy ellenség még sehol sem mutatkozik.

Éjfél után járt az idő; a gönczöl szekere rudjával lefelé állt az égen. Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő főhadnagynak, hogy menjen a sátorába s aludjék egyet. Ő az alatt maga fogja végezni a szolgálatot. Nála úgy is ez a rendes fölkelési idő.

S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt s folytatta az őrködést.

Az éjszaka csendes volt, a mult esti futó zápor után tavaszi fűillattal volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről.

Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, a mi keblébe volt rejtve. Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt, mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele; másik az ellenség judás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkisérté, hogy ha egymás mellé tenné mind a kettőt s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa bohóság jönne ki belőle?

A csendes éjben már messziről lehetett hallani egy öszvér csöngetyűjét, mely egyre közelebb jött, s a mint az előörsök mellett elhaladt, azok «ki vagy? megállj!» helyett «adjon Isten jó reggelt!»-tel fogadták a közeledőt.

«Aha!» mondá magában Lajos. «Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol ő rám!»

Az öszvér csöngetyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majorosleány ismeretes bécsi piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen ő feléje tartott.

Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a földre, a mi legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel felé.

Ah, ezek a földet alig érő léptek oly ismerősek voltak Lajos előtt.

– Én vagyok! Én vagyok! rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról elébb megismerjék, mint az arczát látnák.

Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.

– Kicsoda? dörgé kemény, szigorú hangon. «Katalin»-e, vagy «Themire?»

– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok, rebegé a hölgy, odafutva hozzá fenyegető tekintete daczára.

– Miért jött ide?

– Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az aczélszekrényt.

– Hát Marie hova lett?

– Jó helyen van. A marquis mellett.

– A marquis mellett! hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a hölgy keblének irányzá.

Az pedig arczának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver végeig, hogy az a keblét érinté már s csak akkor súgta meg:

– Igen. Marquis D’Avoncourt mellett.

– Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! kiálta magánkívül Lajos, eldobva kezéből az öldöklő fegyvert.

– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Mariera. Lehet, hogy meg fogja ölni; de elvenni magától nem engedi.

– Van Isten az égben! sóhajta fel Lajos. Oh Katalin, mennyit szenvedtem én – Themire miatt.

– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Themirének megölték a leányát: egyetlenét. De Themire azért mégis nem sir, nem panaszol, azt mondja: «nem vagyok!» – «Meghaltam.»

– Föl ne támadjon soha!

– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a teher nehéz.

– Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.

– Hisz a gyűrűjében viseli.

– A gyűrű nincs nálam.

– Hát hová tette?

– Odaadtam az ország leghirhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyürűt, s tudassa vele akaratomat, hogy kövesse őt, a hová az vezetni fogja. A gyürűm Sátán Laczinál van.

A hölgy eltakarta kezével szemeit s lehajtá fejét.

– Ezt megérdemeltem.

Vavel Lajos végigtörülte arczát a kezével.

– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott. Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak csillagképletek, a mik soha sem szállnak le a láthatárra: azok közé tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, a ki őrzi, annak is, a ki üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.

A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.

Az érczláda a lobogó zsarátnok közepén el kezdett izzani, veres lett, majd rózsaszinű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fujt elő egy vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.

– Ott ég el a hat ingecske, dörmögé Vavel, – és az okiratok, – a bizonyítványok, – az arczképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva megtanulok szegény ember lenni.

– Én már megtanultam, mondá a hölgy. Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs egyebem. S ezt is kölcsön kértem.

Így szeretem! kiálta Vavel, s önkéntelenül kezét nyujtá a hölgy felé.

– Tehát kezét nyujtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem vagyok, csak Katalin.

– Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy ember, aki magát marquis de Fervlansnak nevezi, más nevén Barthelmy Leon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását lefizesse neki. Ha ön az nekem, a ki volt, s ha én az vagyok önnek, a ki voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de Fervlanst?

A hölgy arcza ragyogott a tüztől: büszke haraggal emelte fel arczát.

– Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.

– Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!

S forrón megszorítá a hölgy kezét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat vigyen magával. «Én magam száz leszek!» felelt neki kevélyen; a helyben maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett mellette az öszvéren, a melyről levették a csengőt.

TIZEDIK RÉSZ. A SÁTÁN ÉS A DAEMON.

I.

Napoleon hadseregénél volt egy hirhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, a mit a «dæmonok legiójának» hivtak.

Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hirhedett korhelyéből, utonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok számüzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, a kik a társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; a kik minden téren elvesztették a becsületet s aztán meg lett nyitva előttük a vérmező, a hol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a megnyilt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a «dæmon legio» nevet. Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a hátukon akasztófabélyeg. A harczban fékezhetlenek; hanem a rablásban is azok. Az ökleik ép oly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum gyógyszertárát kaparintották el s megitták a feltsernek minden drága orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították ki. Egy «dæmon» a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség arra kérte, hogy feleségét és kis leányát, a kiket a védett faluban hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos fölkereste az asszonyt és a gyermeket s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI. olasz ezred csodagyűjtménye volt a legmonstruosusabb bűnöknek és a leghihetetlenebb erényeknek.

Vezérük ezzel a csata-jelszóval szokta őket harczra buzdítani, mikor rohamra vitte dæmonjait:

«Avanti, avanti, signori briganti! cavalieri ladroni, avanti!»

Ennek a dæmon legiónak egy szakasza, mely az olasz alkirálylyal a Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, a mit De Fervlans levele említett: őket vezette a marquis, ki Barthelmy ezredes korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.

II.

Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizette és egy mogorva gyermek, Sátán Laczi fia.

Marie csöngetésére kinyitották az ajtót, a kis Laczkó volt ott.

– Itt van az idegen úr? kérdé tőle a lány.

– Nem tudom; Lizettehez ment be.

– Hát bocsáss be Lizettehez.

– Tessék. De engem megver.

Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli illat, a mi a kámfor, tömjén és fenyőmag füstöléséből keveredett össze s mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Laczkó, a félig kinyitott ajtón legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázszsal; majd lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:

– Mit akarsz megint? Mit kisértesz engem, lidércz?

– Kérem, Lizette; szabódott a fiú, az urnőnk van itt a kastélyból.

Erre a szóra meg épen becsapta a konyhaajtót Lizette s csak az ajtó közepén levő négyszögü ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, a minek gömbölyüségéből a szük keret csak egy koczkányit engedett kilátszani. Csak az a négyszögletü ábrázatparczella beszélt Marieval. S milyen durván beszélt!

– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem jó a czifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát nincs elég parasztgunyhó, a hova el lehet bujni? – Menjen a Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának azok? A sánta koldus, a nyomorékok, a kik a kenyerünket ették, maga a pap is, miért ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most. – Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint Genovéva. – Itt nem maradhat ön!

– Én pedig itt fogok maradni Lizette. Hol van Cambray?

– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? – Még az kellene, hogy Cambrayval érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.

– Én fel fogom őt keresni.

– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja feltalálni. – Keresheti azt; – Cambray nemes ember volt! – Cambray okos ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a «mon petit garçon», ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja magát lebeszéltetni, utána jön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta akadályozni, hogy ő vele találkozzék. – Azt hiába keresi.

– Jól van Lizette. Szólt Marie, s aztán a kis fiúhoz fordult; jer velem Laczkó, keressük őt.

Az önző Lizette egy darabig nézett utána, odanyomva az arczát a négyszögletü ablakocskába, – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie, utána kiáltott:

– Mon petit garçon! jőjjön vissza. – Jőjjön vissza egy szóra!

Marie visszatért hozzá.

– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. – Igazi jó gyöngyvirág-eczet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt vele, ismét az arczát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a pestist.

Egy hosszú üveget nyujtott ki az ablakon Marienak.

– Köszönöm jó Lizette, szólt a lány mosolyogva. Csak tartsa ön meg azt a drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.

S azzal utjára ment.

– Mindig ilyen volt! dörmögé magában a kövér Lizette, s aztán, hogy Marie eltünt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű ajtónyiláson s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával s visszament a konyhába, a hol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész seregszámra – veszekedni.

Marie pedig elindult a kis Laczkóval végig járni az üres várat.

Minő változáson ment az keresztül!

A lépcső-szőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba nagyfejű vasszegek verve, a mire az önkéntesek tarisznyáikat aggatták; a parquetten halomra gyült szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, a mik alá csufondáros tréfák voltak irva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben; beterítve széttépett papirrongyokkal, tele fecskendezve tintával, befertőztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani csöndes menedékre.

Minden szobába beszólt csengő, szelid hangjával: «Cambray! Atyám! Itt vagy?» Sehonnan sem jött rá válasz.

Eszébe jutott valami.