Part 7

S vajjon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló könyszentelte esküjében?

* * *

Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában s mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva, mik azok a villanások a láthatáron alul, a mik az ég alját egy-egy pillanatra megvilágítják? Égi háború-e, vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.

* * *

Vavel Lajos még az éjjel tudósítá a főparancsnokságot Győrött, hogy az ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon, s felhatalmazást kért «volon»-jaival annak elfogadására mehetni.

KILENCZEDIK RÉSZ. KATALIN, VAGY THEMIRE?

I.

Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen a kikért olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonynyal vissza kell térni), akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.

Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap panaszkodott, hogy fáj a feje.

Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét, melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni ő rá – és Mariera, rejtett csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.

A feladat meg van már oldva – fényesen!

A rejtegetett fejedelmi sarj és minden okiratai kezében vannak.

De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat leszedni!

A nőszívben lakó dæmon sokszor megszégyenül az által, hogy a vele együtt lakó jobb génius ráhág a lúdlábára s nem ereszti.

A nő soha sem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen angyalára találhat, a ki fölfelé röpíti.

Egész kincs a megigért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért. Gazdagság vár reá, mely kárpótlást igér a gyönyör minden mámorában, a három rideg, örömtelenül eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb komédiája, mint a jótékonyság gyakorlása in anima vili, a parasztokon!

De hátha több volt ez, mint komédia?

Hátha valóban egy új ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az igaz hálakönnyeket megismerheté s nagyobb boldogságát találta e szegény parasztok nyomorának megszüntetésében a nagy világ minden csillogásainál?

De öt millió frank egy tömegben!

Olyan szó-e az, a mi mellett csak úgy el lehet haladni s vissza sem tekinteni, hogy hová lett?

S ha még csak ő maga volna, de hát Amelie? Leánya most tizennégy-tizenöt esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a «Cythere dandárának» utált szövetségében? martalékul minden szégyennek, erkölcsi romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához s akkor aztán megvallja annak a férfinak, a kinek becsülését óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? A helyett, hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába, melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná be őt a világnak.

S mind ehez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marieval együtt, hajtatni szépen, csöndesen az országúton, útközben tán szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintó-ablakon át a legudvariasabb mosolygásu arcz biztosítja: «ne féljenek önök úrhölgyeim, csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi francziák vagyunk!»

Hát baj ez valakinek?

Ah, de mikor oly nehéz megválni az egyszer kivívott becsüléstől!

Mennyire imádja őt ez a férfi! s mennyire megérdemli, hogy az imádat kölcsönbe essék!

Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna el magának. De ő meg tudta védencze számára tartani azt, a mivel tartozott neki: hódolatát. Inkább akarta őt királynévá tenni, mint feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.

S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte, hajítsa el a sárba?

Lehet-e a világ minden milliójáért megvenni egy ilyen kincset?

Kincset? De hátha nem volna is az?

Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni annak, a ki szereti?

A hölgy kegyetlenül bünhődött. A más szivével akart játszani, s a magáét vesztette el. Akárhová gondolt, nem birta azt az eszmét elérni, hogy ő Lajosra nézve ne legyen az többé, a ki már volt.

Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy barátnét, a ki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő védelmére, egy gyermeket, a ki őt anyjának nevezi, a ki őt meghivta, hogy fogadja el ajándékba azt a férfi-szivet, melyet ő neki nem szabad boldoggá tenni; a ki épen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket, a ki éjszaka odalopózik az ő ágyába s hozzásimulva kéri, hogy meséljen neki valamit, úgy altassa el; – a ki kezét az ő kezébe téve, mondja el utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel semmivé tenni?

Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha boszúra ingerelné hiveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség annak a számára, a ki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől fogva, s nem kiván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve maradni.

Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utána jött már úrnőjének ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre?

Katalin még egyre tusakodott magával.

Valamire pedig el kellett határozni magát.

Mikor harmadszor is utána jött Jocrisse, akkor azt mondá neki:

– A mit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a marquisnak.

– Már készen vagyok.

– Hozz iróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba fölmenni levelet irni. Valaki kérdezősködhetnék, mit irok?

Jocrisse hirtelen ott termett az iróeszközökkel.

Katalin megirta a válaszát De Fervlansnak s levelét gondosan lepecsételé s azt átadta Jocrissenek, a ki még abban a perczben szekérre ült s elvágtatott.

Vajjon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin épen Jocrissetól küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen embert, a ki ittlétének titkába be volt avatva? s ki De Fervlansnak egyenesen megbizott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?

A küldött levélben csak ez a három szó volt:

«Io non posso!»

(«Nem tehetem.»)

Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás végbefejezéseig, – s férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.

Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, a kit nem kisért úgy a saját szíve, mikor egyedül van.

Még egy órája volt a hölgynek dæmonával tusakodni, teljes négy negyedóra: hatvan egész percz volt neki engedve a sorstól, hogy határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult királyleánynak a rajztanórája, a miből az egy perczet sem enged elveszni. Ha ez órának ötvenkilenczedik perczében elzárja magát a hölgy, ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az öt millió frankot igérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt s beledobja azt a legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét s azt mondja neki: «fussunk! Üldözőid jönnek!» akkor kikerüli azt a csapást, a mi fejére van mérve a kérlelhetlen nemesistől, mely semmi adósságot kifizetetlen nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ minden kincse nem képes aztán megváltani!

«Io non posso…» Ez nem elég. Ennyit Judás is megtett. «Én nem tudom kezetekbe adni azt, a kit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.» – Késő volt aztán visszadobni a harmincz ezüst pénzt!

Katalin elrejté magát a park kéjlakába s azt mondá inasának, hogy senkit se vezessen hozzá, a ki keresi; se ismerőst, se idegent.

Pedig azért mégis koczogtattak az ajtaján.

– Egy idegen úr van itt, dörmögé az inas az ajtón keresztül.

– Mondd neki, hogy jőjjön máskor, válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az ajtót.

Néhány percz mulva az inas megint visszajött.

– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át a mit számára hozott – Párisból.

Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett rajta csúsztatni.

Egy elefántcsont medaillon volt az, megsárgulva az időktől, hanem a benne foglalt kép még eleven volt: – «Amelie», a kis Amelie képe.

Tudja ön madame, abból a korból, a mikor még a kis Amelie ártatlan volt!

– Bocsásd be őt, suttogá a hölgy a rémület asthmajával, s úgy reszketett a keze a medaillonnal együtt, mint a ki a sírból feltámadt kisértő szellem megjelenését várja.

Az jött.

Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl elmult – egy percz.

– Cambray! kiáltá a hölgy s kezének öt körme hegyét a szájába kapta, hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.

– Igen, madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D’Avoncourt Richard, a kinek ön egykor azt mondta: «hálát fogok ön iránt érezni, a míg élek!»

– Hogy jön kegyed ide?

– A mi a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el, mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, a kik segítettek benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog volt. Elmentem Párisba, fölkerestem önnek a leányát.

– Ön látta Ameliet! kiálta közbe a delnő, s minden egyébről elfelejtkezett. Beszélt vele? Oh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen lett?

– Megtudja ön azonnal, madame. Én egész őszintén megmondtam a grófkisasszonynak, hogy az édes anyját akarom fölkeresni, nem küld-e hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.

– Ön megmondhatta ezt leányomnak? Hol találta őt?

– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, madame. Én beszéltem Amelievel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.

– Ő nekem levelet küldött öntől?

– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst és valami kevés kámfort?

– Minek az?

– Annak is okát adom egymásután. Nem tudja ön, madame, hogy mit hozott haza Bonaparte az eilaui véres ütközetből Francziaországnak?

– Nem tudom.

– Nohát én tudom. Az «influenzát». Ön még a nevét sem hallotta ennek ugy-e bár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a maga országában, a hol már polgárjogot nyert, igen szeliden viseli magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul át, halálos lefolyásu dögvészszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy az eilaui völgyeket betemette franczia ifjak hulláival, még a hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s temetőkkel jelölték az útjokat, a merre hazatértek, úgy hogy Párisban egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, a hová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az influenza kórházban ápolónő.

– Jézus Mária! Szent Isten! sikoltott fel az anya kétségbeesetten.

– Ott kerestem őt fel: ott irta önnek ezt a levelet.

A hölgy a levél után nyult mohón.

– Ez a levél ragályos lehet, nem akarja ön elébb kámforfüstre tartani?

– Mit törődöm én azzal? Adja ide, kérem.

S hevesen szakítá fel az elkapott levelet.

Abba ez volt irva:

«Kedves kicsi mama, öreg barátném.

Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! A míg kis gyermek voltam, örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer azután jött egy olyan nap, a mikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arczom felé ne köpjek és meduzapofákat ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek, a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! «Ezzel» igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz himezni, zongorázni: most a nagy urak ujra felkapták az aranyhimzést a ruháikon; megélhetsz te a kezed munkájából s adhatsz zongoraleczkéket is. Miattam ne legyen már gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok, hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek, légy becsületes s aztán jussak néha eszedbe.»

«Öreg barátnéd és kicsi leánykád

ci devant Amelie – most pedig Scœur Ágnes.»

Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet s lerántva vállairól az inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!

Katalin csak leejté a két kezét az ölébe ez ostorozás után.

S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató kínokon is keresztül tör.

– Amelie az influenza-kórházban! Az én leányom!

S mintha Cambrayra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, a míg ő leányát elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: «leányom, oh leányom; Ameliem!»

Cambray keserűn szólt:

– Azt a leányát, azt az Ameliet, a melyiket ön rám bízott, én híven megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? önnek visszahoztam.

A nő most az arczképet halmozta el csókjaival és sírt.

– Ilyen volt ő, mikor még ártatlan volt!

– De most már megint azzá lett, madame!

– Milyen ő? hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Oh mondja ön. – Nem hozhatta ön el egy arczképét?

– De elhoztam.

– Elhozta? Amelienek a mostani képmását? Ő csak lopva engedte magát lefestetni. S önnek megengedte?

– Nekem megengedte.

– Itt van önnél az arczkép? Vagy elhagyta valahol? Hol van ön szállva? Együtt megyek önnel oda. Hát miért nem szól ön?

– Gondolkozom rajta, hogy átadjam-e azt kegyednek, madame, vagy sem?

A nő most már csak némán, összetett kézzel könyörgött.

– Ejh! monda Cambray; mit tartozom én önnek irgalmazni, a kinek az Isten sem irgalmazott. Itt van Amelie legutóbbi arczképe.

Egy kis miniature festmény ugyanolyan elefántcsont tokban, mint a másik. Egy fehér arcz, behunyt szempillákkal, homlokán a myrtuszkoszorúval, fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.

– Halva van! kiálta a rémülettől elrekedt hangon a hölgy és szemei megkövülten meredtek e szomorú képre.

A látogató pedig kegyetlen hidegen mondá:

– Igen is, madame, nem teteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs festve az arczára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a halotti mez, ez a myrtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi, őszinte másvilág lakója… Ilyen arczképet küld emlékül az a leány, a kit az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és kémkedni üldözött emberek után…

Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a kezeire, utoljára az arczára omlott. Össze volt zúzva.

S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy egymással meghasonlva, soha egészszé ne váljanak többé.

– És most mehet ön, madame, felvenni az öt millióját! Meg van jól érdemelve!

E pokoli kínzásra, mint egy dühödt furia, szökött fel a hölgy, s kirántva kebléből az arany tokot s leszakitva annak födelét, kitépte abból az igérvényt s apró darabokra szakgatva, szétszórta annak rongyait maga körül; a szemei világlottak, mint egy hagymázas őrjöngőé s elkékült ajka tajtékzott.

– Legyen átkozott, a ki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely ezt befogadta!

S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szivet úgy, hogy utoljára a kínzója szánta meg és megfogta a kezét.

– Madame. Ön még nem hajtotta végre, a mire küldve volt? kérdé tőle csendesen.

– Nem! Jőjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye át tőlem. Fusson vele a merre akar.

– Nem, madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az országban. Nem tudom merre van a jóbarát, merre az ellenség. Önnek magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés: ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni, hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését. – Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint az öt milliót! Akar ön az én tanácsomra hallgatni?

– Parancsul veszem.

– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott aczélszekrényt s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a táborban.

– És Marie?

– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad lenniök. Marienak jelöljön ki valami rejteket, a hol maradjon addig, míg ön visszatér.

– S nem maradhat ön nála, hogy őrködjék fölötte?

– Köszönöm madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és ő hozzá. Hanem egy súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza-kórházból jövök. Ez a muszka ragály oly alattomos, hogy a kit már meglepett, azt még hetekig engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját. Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint egy bántó emléket hordja magával veszedelmét s nem tudja, hogy ez a halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurczolni magamat. Nincs is miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat. A Névtelen Vár most egész üres, csak egy régi jó barátném, a komoly Lizette, meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem lefeküdnöm. Kipihenem magamat. Azért nagyon kérem önt, hogy Marienak meg ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal ártatlan leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Mariet. Ez országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, a ki beültettem annak kórcsiráit e nép közé, mely az én bálványomnak menedéket adott, s hála fejében épen e megoltalmazott angyal által nyissak uj temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit. Ha meghalok: a parton temessenek el s töltsenek hullám fölé oltatlan meszet. Még a siromnak se jőjjön tájékára fiatal leány!

Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló nőalakot hagyott hátra.

Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját arcza elé húzva. A ki az influenza lehelletét hordja ereiben, annak elég egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór kitörése nyomban előálljon.

II.

A rajztanóra letelt, Marie sietett fölkeresni Katalint.

Csak a véletlenen mult, hogy Cambrayval szemközt nem találkozott. Ő a mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.

Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.

Megrémíté a jelenet, a mit látott.

A nő ott térdelt kincseinek romjai között.

Két arczkép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi vesztett milliók.

Dúlt arcza, kisírt szemei, fájdalomra nyilt ajkai hirdeték, hogy rendkívüli, a mit szenved.

– Kis anyám! Mi bajod? rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy fölemelje őt a földről.

– Hagyj el! A ki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.

Akkor aztán, hogy nem engedte magát fölemeltetni a földről, Marie is leült oda mellé a földre s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő könyező szemeibe.

A nő odaadta neki az egyik arczképet, a gyermekiest.

– Látod? Ilyen volt ő, mikor elhagytam.

– Kicsoda? Leányod? Te már nő voltál s most özvegy vagy?

– Igen.

– Annál jobb.

Akkor odanyujtá a hölgy a másik arczképet.

– És ilyen most, mikor visszakértem.

– Oh Istenem! Meghalt?

– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint a hogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!

– Istenem! Mit beszélsz? Katalin!

– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz: mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen föl rongyokba, daróczba, cselédnek: kormozd be az arczodat és a kezeidet szennyezd be. S mikor lónyerítést hallasz, elbujj s a míg el nem mennek, elő ne jőjj.

– És te? Mit akarsz tenni te?

– Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.

– Hát én nem mehetek veled?

– A hova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül lopózom s meglehet, hogy ellenséges czirkálókkal találkozom össze.

– S miért kell azt tenned?

– Azért, hogy az okirataidat rejtő szekrényt elvigyem Vavelnek.

– Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?

– Igen. S azután nem tudom, mi történik velem?

– Ne rémits meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni, ha megtudja, hogy özvegy vagy és leányod van?

– Azért, hogy «van», nem gyűlölne meg, de azért, hogy «volt», igen, mert én öltem meg.

– Ne beszélj így!

– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt az átszellemült arczot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az ajkait és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.

– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt, hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, a melyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, a melyik oly halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! A ki neked ezt mondta, átkozottul hazudott.

Katalin arczán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmult az azonnal. Szomorún sóhajta fel:

– A ki ezt mondta nekem, az nem hazudik.

– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arczába fogom neki mondani, hogy hazudik.

… A nő nem tarthatta vissza magát:

– A ki ezt mondta nekem, az Cambray…

– Cambray? szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Mért jön ő ide?

– Azért, hogy ujra megszabadítson és megoltalmazzon téged.

– S hol van ő?

– A miért jött, már bevégezte. – Engemet porba sujtott, tégedet megmentett s azzal tovább ment…

– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, a hol én vagyok, egy szót ne akarjon szólni hozzám. E perczben lehetett csak itt. Én sietek utána.

– Megállj! kiálta rá a nő s megragadta a kezét a távozni akarónak. Neked nem szabad őt fölkeresned.

– Miért nem?

– Cambray kivánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy ő hozzá ne bocsássalak.

– Nem értelek.

– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párisból; a levelet leányom írta még, a képet ő róla festették le már. Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában, a betegeket ápolva, mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én boszuállóm, nem csak a levelét és az arczképét hozta el magával, hanem a halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint a nemes vad.

– Oh drága Cambray! Ez a te képed! szólt Marie. S hová lett ő?

– Elment a Névtelen várba. Ott most csend van és üresség. Lizette ápolni fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját fogja viselni.

– Lizette! A ki saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt pedig mennyire szerette! A ki minden beteget ragályosnak hisz, a ki fél benyitni a szoba ajtaját, a hol valaki betegen fekszik, – s ennek a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!

– Hát mit akarsz? Küldök hozzá más apolónőt.