Part 6

Szerették, hizelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e mosolygó arczokért elfelejteni azt a hideg, márványtekintetet, melynek néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához, mentől inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve és ő arra gondolt, mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok között, várt a hármas koczogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá: «szabad!» és aztán az étkező asztalnál ülhetett vele szemközt, némán, egyedül!

Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elővette a sirás s félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg épen el kellett előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen regény-hősnőt megsiratott.

De rövid időn lett egy örömnapja. Lajos levelet küldött a táborból, futár által Katalinnak. Megirta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még nem látott; ma egy csapatosztálylyal elindul a Rába mentére kémszemlészni s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marienak is irt nehány sort ugyan abban a levélben, a mi úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.

– Meglephetnők őt a táborban, mondá Katalinnak; ha olyan közel lesz hozzánk.

– Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.

– Oh bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levélben, itt van ni: «a minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, a mi mondhatom, hogy jól esett mindnyájunknak». No hát, más asszony is elmegy az ura után a táborba.

Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé: megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.

– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertőszegről kimozduljak bárhova is: ha csak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az pedig Pozsonynál van s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk be, a ki az insurrectio főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől épen beleszaladjunk a veszedelembe.

Ebben aztán meg kellett Marienak nyugodni.

Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy levélnek mind a két oldalát ketten tele irták neki s mellékeltek hozzá egy arczképet (vajjon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges pastellrajzot, a minek egy penséet kellett ábrázolni. (Vajjon kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)

(Vajjon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettőt?)

(Vajjon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat: arczképet, rajzot és szívet?)

III.

A Rábcza melletti bivouacban a Fertőszegi banderiumán kívül egy-egy kompánia mosonyi és pesti gyalog insurgens vett részt.

Igen jó táborhely volt; a nádkupból egyszerre sátrakat lehetett rögtönözni s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be lehetett látni.

A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előörsöket s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s bebutorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.

Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik a fiskálisa. Mind a kettőn világos-kék dolmány.

A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte – irataiban, azért mikor a fegyverrehivás széthangzott az országban, csak úgy felkötötte a kardot, mint más s abban az egyben most teljesen egy véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá a franczia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.

Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, a miket Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.

Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg vitézeiről szólnak azok: az insurgensek még nem kerültek a harczba; de lelkesítő példának följegyezhetik az előttük elmentek hirét.

S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyzi plajbászszal egy ív papirosra az «arany könyv» számára való adatokat.

– Ezt is fölirhatja még, domine frater. (Most már nem «audiat.») Az ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a legutolsó, mely a Traun hidján Massena egész hadereje ellen tartozott védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harczolt; a magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körül fogta az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a zászlót s a magas hidról beleugrott a Traun vizébe s a francziák golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.

– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? kezdé egy fiatal hang onnan hátulról.

Bernát úr kegyetlenül végig nézte a közbekottyanót.

– Te is azt tennéd, öcsém, ugy-e bár, a mit az egyszeri vadász, a ki utána szaladt a nyulnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a «hős dobos»-nak a történetét hallottátok-e már? Igen is, a raszini ütközetben a dobos tüntette ki magát, annyira, hogy az ezredparancsnok ezüst érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, hatot. Dobosnak nem dukál vitézi rend, a ki csak a két fabottal harczol. «Nem halok meg pedig addig, a míg azt meg nem kapom», mondá a dobverő hős a generálisok előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, a mit nagyon kellett kinálgatni. Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte vissza az ostromló zászlóaljat a sáncztól; a harmadik rohamnál a dobos beledobta az árokba a dobot nyakából s felkapva egy puskát, oda kiálta a bajtársainak: «itt fekszik e sánczban az érdempénzem: ma kihozom onnan!» s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva s percz mulva be volt véve az egész sáncz, s a hős dobos volt rajta az első.

– De aztán mind igazak ezek a történetek, spectabilis?

– Hogyne volnának. Ott vannak följegyezve az érdemrend-bizottság hiteles jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt hogy felejtené ki, öcsém uram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hideg vérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak seres hordók volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is valamennyi ágyújával lövetett közéje s utczáról utczára védelmezte a feje fölött égő várost és nem adta meg magát.

– Valóságos Zrínyi Miklós!

– Hát Jaskó huszár-káplárt ne jegyezné-e mellé, öcsém uram? Mikor Eckmühlnél ötöd magával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát, a mit az ellenség már elfoglalt a mieinktől s vitte hátrafelé. Az öt huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből, szétveri az ágyúkisérőket; kit levág, kit pokolra kerget s azzal megkapja az ágyus lovak zabláját s mire az ellenség eszére tér, haza vágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.

– Ezt is csak huszár teszi meg!

De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a franczia lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban kénytelenek voltak öt ágyút és három haubiczot martalékul hagyni, a minek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog közvitéz az Alvinczy-ezredből: névszerint Katona István, Blaskó János és Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét, hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, a mit a futók elhánytak s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos tüzelést kezdenek az előre nyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az megáll, megijed, visszafordul s engedi a négy bakancsos fedezete mellett mind a nyolcz ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, a ki tized magával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat! igaz, hogy mind sebet kapott, a ki meg nem halt közülök; de érdemrend takarta be a sebeiket.

– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak, jegyzé meg Vavel gróf; a kik tíz krajczár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok, a kik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!

A hősmondakört félbeszakítá az előörsök jelkiáltása a távolban, mely egyre közelebb hangzott: «ki vagy? megállj!»

Vavel kisietett a sátorból s felnyergelt lovára felkapva, oda vágtatott, a honnan a jelkiáltást hallák.

Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, a ki nem tudta a tábori jelszót s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.

Vavel ráismert s azt mondá: «bocsássátok: ez az én emberem».

Sátán Laczi volt az.

Ő maga nem mondta meg a nevét elfogóinak.

– Jer utánam, monda Vavel a rejtélyes czimborának s bevitte őt a saját sátorába. Dűlj le, ha fáradt vagy.

– Csigavér! dörmögé a kalandor. Ma csak Kapuvárról jövök, s torony irányában.

– Gyalog?

– Hol gyalog, hol úszva.

– Mi hírt hozasz?

– A vitnyédi bozótban egy franczia futárt fogtunk el, mikor épen át akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.

– Hová tettétek?

– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon megtalálta szorongatni a nyakát, mert védelmezte magát s aztán igen vékony czérnával volt hozzávarrva a bőréhez a lelke.

– Azt rosszúl tettétek. Máskor a foglyot kell elhozni; mert attól fontos közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért jutalmat fogtok kapni.

– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a fáradságunk; mert elvettük a táskáját s abban találtunk egy lepecsételt levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges vezér a másikat szándékáról tudósítani.

– Add ide.

Vavel átvette az elfogott levelet.

– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni, inni valót, ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.

– Hisz az akkor elég pihenés maga.

Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél tartalmát.

A hogy Barthelmy Leon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket feltörje és elolvassa.

Ez a levél Guillaume tábornoknak szólt: ibi-ubi.

Hogy Guillaume egyike az olasz alkirály dandárvezéreinek, azt tudta Vavel.

A felnyitott levél terjedelmes volt; négy sűrűn teleírt oldal.

Legelőször is az aláirást nézte Vavel.

«De Fervlens marquis.»

Úgy tetszett, mintha azt a nevet hallotta volna már valaha.

A levél tartalma aztán megmagyarázta neki, hogy ki ez?

«Tábornok úr!»

«A cselszövény tökéletesen sikerült. Themire nyomába akadt a szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták meg magukat a Fertő mellett: épen a túlságos elzárkózás által vonva magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Themirének a közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy indigenált bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen tönkre tette magát. Themire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle százezer forintért a birtokot, a minek a jövedelmeire az csak ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. Az ilyen névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild Katalin bárónő. Tökéletes német asszonynyá tudta magát átalakítani. Hogy a veszedelmes protector gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a legtávolibb találkozást is s játszotta a világtól elvonultat. Csak jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy egymást keresztezzék.»

«Azt tudta Themire, hogy a protector egy erős látcsővel szokott tudomást szerezni arról, a mi körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.»

«Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek, s magam feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigrans főúrnak, s ott, mint ön tudja, Barthelmy Leon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy választottaimhoz közelebb legyek.»

«Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abból állt, hogy egy hirhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen Várból vagy a leányt, vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet, mind a kettőt. E tervem meghiusult azon, hogy a haramia gyáva volt annak kivitelére vállalkozni.»

«Kénytelen voltam Themire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét elfogadni.»

«Egy éjjel, a mikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje observatoriumában lesz, mert épen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár, Themire egészen bizonyosra játszott.»

«A milyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.»

«A protector belement a kelepczébe. A hold elsötétülésekor álczázott rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a Duguesclin véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon át s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére várva. E pillanattól kezdve meg volt fogva»…

… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! hogy lángolt az arcza a szégyen miatt!

Olvasta tovább:

«Themire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos a felől, hogy hát vajjon Themire nem szeretett-e belé a lovagba? mert a nőszivek fogékonyak.»

«Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra az ő helységébe tegyenek át.»

«Itt azután minden módot megkisérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam valahogy az odújából, de az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, a melynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Föltettem magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy leplezze le a hölgy arczát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz. Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin ellen! Megölöm. És akkor a rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban. Kész prédául nekünk»…

… Vavelnek jéghideg borzadály futott át tagjain.

«Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, a mire nem számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy ismertesse meg hölgyét, a kiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Angeról való hír az én költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, a honnan minden európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális nőrablás negativ hőse, e jogczím alatt fogom keresni a magam szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál igen keményen viselte magát; hanem a mint épen már a legszélső tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre fölvetette a fátyolát – s én Themirét láttam magam előtt.»

«Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajjon az történt-e vele, a mi már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, a kibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta veszni a fényes vagyont, a mit igértünk neki s fényesebbnek találta Vavel Lajos szemeit mind annál s ezekért a szép szemekért nem azt árulta el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez a nő finomabb cselszövényt font az enyimnél megint s regényes hajlamok pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés pillanatában azt mondta róla: «ez az én jegyesem». Ez még rejtély előttem. – Van egy eszközöm, a mivel ezen nő fölötti varázshatalmamat fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között van.»

(Tehát «Katalin» özvegy – és leánya van!)

«E hatalomnál fogva nem engedem őt lánczáról elszabadulni. Azonban mégis megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja a hajóból.»

«A mint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté álarczát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas bandériumot s azt most ellenünk hozza.»

«Kénytelen volt ez alatt a rábízott kincseknek más őrizőt adni.»

«Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Themire kezébe jutottak. Tehát a minek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme között tartja…»

«De az a kérdés most, hogy mit fog vele tenni?»

«Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Themire egészen meg van bűvölve a rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha Themirénél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogy ha e leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis piquante Amelie képét, a kitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott, kitörülte volna Themire szivéből s elfoglalta annak a helyét: ettől azután nehezebb lenne Themirét visszahódítani, mint a szeretőjétől.

Oh mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató fellegtorlatban, mely elkábítá.

«Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jőjjön! S hozza magával a kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink Steyer felől is közelítenek s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha véletlenül jutott volna a kezem közé.»

Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől. Reszketett kezében a levél, a mint tovább olvasá.

«De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy szerelmes levél, egy elejtett köny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap estig nem jön el Themire oda, a hol rá várok, a leánynyal és az okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét fölkeresni. Csapatom a «Dæmon legióból» van válogatva. – Az előtt nincs lehetetlenség. Ha elhozza őket Themire önként, megköszönöm neki, ha nem hozza, elveszem tőle erővel.»

Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó vérszinű homályban!

«És most rátérek arra, a mi az önnel közlendő utasításom. Ön csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog huzódni, s elzárja a menekülés útját Tyrol felé szökevényünktől. Azonkívül egy más föladat vár önre, a mit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánynyal, ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá nevezetes hivatás vár; – ön tudja talán már, hogy a császár válik Josephinetől. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát diszítenek fel az új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, a ki uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napoleon trónját. A legitim dynasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal. S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly semmiről sem tudó, a milyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.»

Vavel Lajos felugrott dühösen s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé taposott. Ez a gondolat lángragyujtá az egész gáztömeget, a melyet az árulás terve lassankint összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban, hogy mint a csattanó viheder törjön az ki egyszerre.

Mondták volna azt, hogy Mariet azért akarják elrabolni, hogy örökre elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! – mondták volna azt, hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! – de azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurczolják annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, a kiben egész gyülölete összpontosult, a ki miatt kerülte a templomot s megszünt vallásos lenni, hogy ennek a sas körmei ragadják meg az ő liliomszálát s támadjon utánuk egy új ivadék, mely örökké fenmaradjon Francziaország trónján! ez a pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!

Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig. A tűz kialvó félben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon. Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra?

A levél ezen végződött:

«Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek, tábornok, hogy miután önt neje és leánya kisérik, legyen szives madameot és mademoisellet felkérni, hogy – természetesen erős fedezet mellett – valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású hölgyet csak előkelő distingvált hölgyek kiséretében lehet Párisba utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszünik: ő nem lehet semmiféle minőségben a mi præsumptiv úrnőnk kisérője. Ő megkapja a maga öt millió frankját s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya legyenek e kiséretre készen. Erre még egyszer kérem önt.»

Egyébként maradok, stb.

de Fervlans marquis.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vavel Lajos egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hogy mit tegyen?

Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta, lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás.

Sietett nádsátorába vissza.

Sátán Laczi már aludt, a puszta földön fekve, csak úgy horkolt.

Azt felrázta álmából.

– Mégis alszol?

Csak akkor feküdt le a jámbor.

De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, a míg azt a levelet végig olvasta. Azt hitte az alatt annyi idő mult el, hogy ráért valaki meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kigyón, oroszlánon keresztül vándorolni, s aztán megint feltámadni.

– Kelj fel már és készülj!

Sátán Laczi talpra ugrott.

– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre árkon-bokron keresztül, a merre legrövidebb az út.

– Mi lesz a parancsolat?

– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel, hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, a mit a Névtelen Várban őrzök.

– De nem tettem meg neki.

– Most én parancsolom, hogy tedd meg. Hozd el azt nekem a kastélyból.

– Melyiket? A leányt, vagy a ládikót?

– Ha lehet mind a kettőt; de a leányt mindenesetre.

– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne mozdulhasson. Nem álltam rá.

– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet: «Botta Sofia!» Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes bárány s azt fogja mondani, mit kivánsz? Akkor megmutatod neki ezt az aczélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá: «Az, a ki ezt a gyűrűt viseli, azt kivánja öntől, hogy hagyja el ezt a helyet rögtön és kövessen engem, a hová vezetem.»

– És hová vezessem?

– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a temető-oldalon, s a hogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve lesz már s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám s engem ha égben, ha földön, ha pokolban, de fölkeressz és elmondod, hogy mit végeztél? Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam adott salva gvardiádat. Fogd ez erszény pénzt: a költséget ne kiméld. Arról, a mi rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se menet.

– Minden meglesz, mondá Sátán Laczi, elhagyva a kunyhót s mire Vavel kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyből leghamarabb, már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye bizonyítá, hogy Sátán Laczi itt járt.

Tehát a rablóra van bízva, hogy orozza vissza a kézből kiadott kincset.