Part 5

– De hamarább elsüti az az ágyút, mint egy oracziót.

– Hát a gyalogságot és a lovasságot is az invalidusok fogják betanítani?

– Az nem lehet. A rendes hadseregben nemes ember nem szolgál, ha csak önként fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt pedig nem lehet kivánni a nemes insurgenstől, hogy ő parasztkáplártól, strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A rendes katona német commandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II: törvényczikk pedig azt rendeli el, hogy az insurrectió magyar commandószavakkal igazgattassék s magyar hadiszabályzatot tanuljon.

– Hát ilyen nincs?

– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország archivumában 1707-ből valót.

– No csak hogy felfedezték!

– De az «akadályozó» azt mondta, hogy azt nem szabad használni, mivelhogy ez Rákóczy hadai által volt használva. Hanem erre a «nyugtalankodó» rögtön előhivatta a maga tudósait s hevenyében készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, commandószavakat magyar nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyült insurgens sereget.

– Kik tanítják be?

– Hát kik? Minden falunak van iskolamestere. A rectorok, præceptorok.

Erre azután hanyattvágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett lemondással.

– No már most nem kivánok többet tudni. Lovasság szuronynyal, gyalogság alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektől, vezetve a szolgabiráktól, szemközt a corsicai gárdáival és hadvezéreivel. Most már kivánhatunk egymásnak jó éjszakát.

– Azért se kivánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, a ki a mint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az utolsó perczre, a hol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a gazdája a mi koronás királyunk, a ki megtudva a bajokat, rögtön adott az insurrectió fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából másfél millió forintot az insurrectio állítására, azonkivül hat ezer jó lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket s most már fogadom, hogy harmincz nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg s verekedni fog, a hogy Isten tudnia engedte.

– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott össze-vissza? miért nem kezdte ön mindjárt ezen?

– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a főurainkat és birtokos nemességünket is. A kiket a törvény tíz lovas kiállítására kötelez, azok egész banderiumokat ültetnek a lóra s saját maguk állnak az élükre.

– Én is azt fogom tenni.

– Férfiak, fiatal emberek, a kik ki vannak véve a nemesi fölkelésről szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önként alakítanak szabadcsapatokat, a miket «volon»-oknak hivunk.

– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnestiát eszközölni Sátán Lacziéknak: azoknak nagy hasznát akarom vennni az ellenfél kikémlelésénél.

– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghi Lajos gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli insurgens legyen belőlem! a mi pedig nem tréfa; mert a torontáli insurrectio azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a nemesi hadnál is a botbüntetés.

– De miért nevez ön engem Fertőszeghy Lajosnak?

– Azért, mert az önnek a prædicatuma, s magyar név alatt könnyebben fog menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a franczia emigránsokra, a kik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napoleon kiküldött kémei voltak, s még annál is rosszabbak. A megerősített Laibachot Moiselle és Lefebre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a franczia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni s eléje küldte a kész capitulatiót. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a kapufélfától vett búcsút s magával vive a hadvezér ordre du batailleját, átszökött az ellenséghez.

– Mit? Átszökött! kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből s kaczagni kezdett örömében.

– A gróf örül annak?

– Tombolok az örömtől! Bántott az a gondolat, hogy egymás mellett fogunk harczolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Oh én nekem erős sejtelmeim vannak s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, a ki nem rabolta el Barthelmy Anget, el fogja rabolni Barthelmy Diablet! – Most már nem is hiszem az egész Barthelmy Angeról való mesét. Ha ő a corsicai kéme volt, akkor azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor én értem – és Marieért. A mi egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti ön most már alispán úr a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marieval együtt kocsizom ki s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, a kik nem válogatósak a fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, a mit a rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. «Lehetnek nálamnál gonoszabb rablók, a kik önnek féltve őrzött kincsét minden áron el akarják rabolni.» Semmi kétség. Sátán Laczit Barthelmy vagy czinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, a mit oly féltve őrzök. S csak azon mult el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s a fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Laczinak ne felejtsen el ön amnestiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már mulhatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy Leon uram! Most én jövök a fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az megcsókol, attól meghalsz! – Hanem ugy-e bár alispán úr, imádásra méltó hölgy az én Katalinom?

– Épen a szájamból vette ki a szót gróf úr.

– Ugy-e, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna az én kincsem megőrzését, míg magam a hadban járok.

– Az oltár előtt sem lehetne biztosabb helyen.

– Úgy most már igazán kivánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.

Kezet szorítottak s kiki ment a fekhelyét fölkeresni.

Az alispán is, re optime gesta, kiverte pipáját.

Mára elég volt ennyi.

II.

Még csak egy harczra buzdító csatadala sem volt a magyar insurrectiónak. Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak nekik. A francziának megvolt a marseillaise-e, a «ça ira» – a «partant pour la Syrie», harczi riadói; az angolnak a «rule Britannia»-ja harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a «sie sollen ihn nicht haben, den freien deutschen Rhein!» stropháira, a lengyel vigasztalta magát az «estye Polszka nye zginyela» keserű buzdításaival, a magyar insurgensnek még ezt sem adtak.

A harczok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az insurrectióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, a ki megverte a lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is volt kötve a béke, s a «Serkentő verseket», – «Atilla szózatát vitéz unokáihoz», – a felhívást a «bozogányos vitéz magyarokhoz», a szegedi ifjak «gagyogását» Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről szóló elégiát, a «Márs piaczára hívó Lármát», a baranyai «Induló Marsot», a szabolcsvármegyei ezrednek «örvendését», a «buzogányos magyar válaszát», a «magyar nemes fölkelőnek búcsúdalát mátkájához» már a hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat s magyar melodiára nem tehető; példának csak egyet:

«Lóra Magyar, Lásd mi zavar Mormol az olasz hegyen; Hív az anya: Jer Baranya! A nemes kar mind megyen: Rántsd ki hát halálos íved, bajszod pödörd jó vitéz! Mutasd bátor Scytha szíved, jobbra tekints, balra nézz!»

Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg horáczi óda mintájára van öntve.

Az egész 1809-ki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint egyenesen az insurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szószerint előidézni. Ez volt az insurgensek dala:

«Sárga csizmás Miska sárban jár: Panni patakon túl reá vár. Ne várd Panni Miskát; mert nagy a sár: Sárga csizma sárban járni kár.

Leányvári sártul jöhetne; A vizen át még sem mehetne: A padot elmosta volt az árvíz; Panni Miska szemébe nem níz.

Leányvári víz is elapadt, Visszakerült az eluszott pad: Ne várd Panni Miskát, mert a kutyák Ugatják, nem jön: megharapják!

Sem sár, sem víz, sem ebugatás, Oh szerelmes egek! a nem más; Rágalmazó nyelvek irigysége Régi szerelmünknek lett vége.»

No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harczi dallal soha még ellenséget verni el nem mentek; s ha «Miska» alatt a magyar nemzet volt értve s Panni alatt «Pannonia»; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.

Marie naponkint hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv nélkül. A czigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt az utczán s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, a kik panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a süvegeik mellett s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen Várban napestig önkénteseket irtak be, lovakat assentáltak; valamennyi ablakán a kastélynak lármás, jó kedvű emberek néztek ki, a kik az alantállókat hivogatták. Aztán egy-egy csapat, a mely már fel volt ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre, gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta, fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délczegen.

Ah milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett szeretni! Azzal a porlepte izzadt arczczal; azzal a piros csákóval a fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket üdvözölte az erkélyen, tánczolt, ágaskodott alatta a kevély paripa. Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a «volonok» maguk választották az egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nem sokára: a szép szűz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd a mézes hetek után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket himezzenek a selyem szalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon hasítani!

Vavel Lajos, a mint a kastélya kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között, melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre nézve, a ki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet. Ezeknek nagy része földmíves; ritkaságul kerül egy kézmüvesnek: a nemes fiút azzal ijeszti az apja, hogy «ha jól nem tanulsz, mesterembernek adlak!» Ha pedig jól tanul, lehet belőle «vármegye ura», alispán, még nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemes ember, ha jól tanul, vagy jól verekszik. A nemes ember, ha földmíves is, csak a maga földét míveli, úrnak nem szolgál, útat nem csinál, forspontba nem jár, dézmát nem fizet, útakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel keresztül; katonát a házába be nem fogad s semmiféle adó terhét vállaira fel nem veszi. A nemes ember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemes embernek szabad a neve végén ypsilont irni, s az «ő» betűt «eő»-vel, az «Ns» betűnek pedig soha nem szabad a neve elől elmaradni, czímerét pecsétnyomó gyűrűjében viseli, s ötágú korona illeti. A nemes ember fiát nem viszik el katonának. A nemes embert nem foghatják el birói itélet nélkül. A nemes ember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő beleegyezése nélkül. A nemes ember számára van hozva az egész hármas törvénykönyv, az ő ügyeit intézi el a szolgabiró, a törvényszék, királyi tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és úriszékek. A nemes ember birtoka ősiség, az unokák visszaperelhetik. A nemes embert testi büntetés meg nem alázza, s ha főbejáró bűnt követett el, nem a bitófa áll rajta boszút, hanem a pallos, s a ki őt megüti, felsőbb hatalmaskodás bűnébe esik. A nemes ember özvegyének választói joga van és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás, törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok tetszése ellen dolgoznak a diætán, hazaparancsolja őket. A diæta csak souverain, de a nemesség: dictator!

És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király parancsolja, fegyvert fogjon és legyen készen meghalni a hazájáért, királyáért.

Vavel Lajos szabadcsapatjának valamennyi emberét külön tanulmánya tárgyává tette. Tömérdek typikus alakot talált közöttük, a kik érdemesek voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt, a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakonczátlant, a fitogtatót, a nyakából lerázhatatlan hű czimborát, a verseket mondó mezei poétát, a tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó katonát csinált belőlük. Megszerették egymást, mind a vitézek, mind a vezér.

Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.

Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a himzett szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.

Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind nemes emberek. Mind önként fegyvert fogók, a kiket a törvény nem kötelezett, a kiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok, felsőbb iskolákba járó diákok, családapák, testvérek, a kik közül egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt «Fertőszegi» Vavel gróf banderiuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy mai nyelven).

(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laczi embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz föl a maga díszes soraiba. Sátán Laczi csapatja valami huszonnégy emberből állt s az merész küldetésekkel volt megbízva).

Oh mint reszketett Marienak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a zászlóra, a mit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak ő tőle magától meghallható hangon: «ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold én értem azt a drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!»

A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.

Szavakkal nem mondta azt, hanem a mint azt látta, hogy a zászlót csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek egyik felére az ország czímere, másikra a patrona Hungariæ volt festve, két keze közé szorítá és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.

Azután megfordult és Katalin keblére borult zokogva s valamit suttogott ahhoz a nagy sírás közben; a mit a hármas «vivát» kiáltás eltakart.

Alkalmasint azt, hogy «hát te sem marasztod itthon?» Nem mondod-e neki: «holnaputánra van kitüzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?»

Nem bizony!

Van, a ki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a lakodalmuk felé.

A nagy hadvezető, a corsicai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország esik a két lábnyoma közé.

Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő lépésével már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.

Dél felől is csupa Hiób-hírek. János herczeg Olaszországból Magyarországra vonul vissza s nyomában mindenütt az olaszországi alkirály, Eugen. Chasteler tábornok megrettenve Napoleon proklamácziójától, melyben őt átok alá veti s főbelövetéssel fenyegeti, elhagyta egész seregével Tyrolt, csapatjai darabonkint adják meg magukat az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval.

Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.

S hogy tökéletes legyen a veszedelem: épen akkor, midőn Magyarország az egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad a lengyel s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a magyar királynak s határainkat kelet felől fenyegeti. A ki jó barát volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az osztráknak, a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhivásai Németországban nem gyujtanak. Kalt, Dörenbern, Schill, Lützow hősies kisérletei elvesznek a nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete legiója hasztalan keres hazafiui csatakiáltására viszhangot saját hazájában: csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek s jól esik a tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz betörés ellen.

Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert ötezer emberrel nyilt mezőn az ellenség előtt.

Most már «talpra magyar!»

A ki tegnap meg nem tartotta az esküvőjét, holnap már nem tartja meg azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. A mi csak nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek mennek a Marczal felé János főherczeg seregét felszedni, a nyitrai és a primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s a mi csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél összepontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszegi grófé, a minek kardja, pisztolya, karabélya és – harczban edzett vezetője van.

Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az ágyútűz villogása a láthatáron.

Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig birt magának annyi pihenőt szakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa. Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este rontott föl hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor jelentetlenül betört az ajtón, mint egy – insurgens; hirtelen dugtak el előle egyetmást, a mit nem volt szabad még meglátnia: valószinűleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arczképet, a mit Katalin festett. Néha olyankor jött, mikor épen asztalnál ültek, akkor aztán lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, a mit csak neki lehet eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép hölgyeket és jó ebédet.

Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett annyi időt szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly teendőkről értekezzék, a mik ő rá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte hozzá azt a kis aczél ládikát, a miről többször volt már szó.

A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy bucsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy mikor vőlegény és menyasszony bucsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.

Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat, mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könyeket, a miket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?

– Őrizzen meg az Isten! rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó foglalná el.

– Te pedig őrizd meg az én kincseimet. Magadat és az én palladiumomat. Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit. Legyen a szived egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis érczchatouillet. Lásd meg, mi van benne?

Lajos egy aczélpecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a czímerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő, melylyel az aczél chatouille zárját fel lehetett nyitni.

Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonkint osztályozva.

– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha czélomat elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg kell neked mondanom menyegzőnk előtt.

– Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belőlünk.

Csók volt a válasz.

Azután következett hat darab finom ingecske; a minőket kicsiny leánykák viselnek.

Ezekre saját anyja maga himezte föl a «három liliomot.»

Ez volt az egész kelengye.

Katalin megtapogatta a gyolcsot: «chinai ananászszövet.»

Azon alul következtek sárga fakó okiratok.

– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajták, mikor a gyermekeket elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arczképe és azé a másik leányé, ki sorsát az övéért kicserélte.

Mindezekről rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, a hami várban ül; ha még meg nem halt. Nem birtam felőle megtudni semmit elválásunk óta. Te vagy a harmadik, a ki megtudtad e titkot. Kérlek, jól megőrizd. Minden tekintetben.

Azzal helyrerakott ismét mindent. Kettőt a bankutalvány-csomagok közül kinn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt czélra használja föl, s aztán bezárta ismét a kis érczládát s a kulcsrejtő aczélgyűrűt felhúzta balkeze hüvelykujjára.

Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.

– Jó helyen fog lenni.

S most még egy utolsó csókot!

Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő: egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő insurgens nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó tempóval, a mi a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán mikor rajtakapták, felugrott mellőle és elfutott; de úgy intézte a dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: a ki majd megette ezért a meglepetésért.

És így mégis ő kapta az utolsó csókot.

* * *

Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak, hogy mennyire mindene volt az neki? mennyire nem pótolja azt senki a világon?