Part 4

Oh de a mi mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – a kik szembenéznek, jó napot kivánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem húzni sűrűbbre a fátyolt arcza előtt: hanem már messziről mosolyogni eléjűk, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kis leánykákat, a kik egyetmást visznek a fejükön, vagy a karjukon: megkérdezni, mi van a kosarukban? Odahíni a dallos parasztleányt s kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát? S megpróbálni, hogy utána tudja e dudolni? «Sárga csizmás Miska sárban jár!» Milyen furcsa nóta. A végén azt dalolja a leány: «Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi szerelmünknek lett vége?» – Hát ez vajjon mit jelenthet? Ő nem érti. Hanem azért csak utána danolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis kapát, a mivel azok a virágágyakat felporhanyítják s megmutatja, hogy ő is ért hozzá: «oh én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!»

A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem szabad belőle egy szálat is leszakítani. Duskálkodhatik benne. Tele szedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagját hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket adni, s el is veszti néha magától; úgy kell Marienak visszatalálni hozzá.

A míg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az! Egy hosszú jegenyefa sétány nyilásán a Fertő tükre látszik meg, bearanyozva az alkonysugártól s a hulló virágbarkák himporából arany köd támad végtől végig, a miben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete árnyképe tizenhatágú koronájával.

Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.

– Oh milyen boldog fogok én itten lenni!

– Holnap megnézzük a gazdaságot; mond neki Katalin. Tudsz te lovagolni?

– Én? szól tréfásan elbámulva Marie. Ha csak hintalovon nem.

– No majd meg fogsz tanulni rövid idő alatt.

– Igazán! Kapott rajta a leány nagy örömmel.

– Nekem van egy igen jó szelid lovam. Neked való.

– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, a miről nem lehet leesni. Láttam a képes könyvben.

– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el vadászni.

– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, a hogy az állatokat megölik.

(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, a mi az Istené: csak husuk, és az a mienk!)

– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a nőknek, hogy idegeik megedződjenek.

– Azt hiszem, a parasztnőknek elég erős idegeik vannak.

– Azok ruhát mosnak a patakban.

– No hát mossunk mi is ruhát a patakban.

– De már ettől a mulatságtól ne foszszunk meg másokat.

Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket? Katalinnak el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, hogy ő azt is megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanulja. A konyhában a béresek számára épen akkor tálalták ki a hajdukását: Marie megkóstolta azt s azt mondta, hogy ő minden nap hajdukását kivánna enni, és semmi mást.

Katalinnak egész anyai tenkintélyét fel kellett használnia, hogy őt, késő estére válván az idő, haza csalja. A majorból az utczára kerülve, tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja meg, míg azok köszönnek.

– Itthon vagyunk! Mondá Katalin, a mint Mariet fölvezette a kastély lépcsőin az előtornáczba.

Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük, shawljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet csókolni Marienak, a min ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól megkérdezte, kinek hiják?

A teremben a társalgónő jött eléjük, a kit Fräulein Lottinak neveztek. Az is mély reverentiát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb pukedliben.

A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, a mi Marie figyelmét legelébb megragadta. Uj könyvek, a minőket ő még soha se látott. Versek, történetek: Göthe, Schiller, azután Wieland regényei, ott meg Pál és Virginia, Atalanta, Kisfaludy Sándor magyar regéi. Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Oh hogy fog ő ezekbe holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást iszsza a tavat, s még sem birja elfogyasztani.

De az ujdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe ötlött egy festő-állvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami tanulmányfő. – «Hát ezt ki festi?» – Katalin mondta, hogy ez az ő saját műve. «Hát te így tudsz festeni?» Milyen magas bámulat tárgya lett előtte ez a másik hölgy. – «Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz valakire, aztán ide lefested, a mit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál tán engemet is festeni?»

– Oh igen. Holnap mindjárt megkisérlem.

– De én nem kivánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-piczi kis képecskét szeretnék, a mi egy medaillonban elfér. Tudod, hogy minek?

– Tudom: Lajos számára. Meglátod, hogy milyen jól el foglak találni.

Marie azt szerette volna, ha ahoz is most mindjárt hozzá fogtak volna. Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést eltalálni.

Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja vezetni a szabad kézzel rajzolás titkaiba. Fräulein Lotti e szótól kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.

Pedig még hátra volt a legnagyobb mirákulum.

– Mi lehet ez a százfogu szörnyeteg?

Mondták neki, hogy az a «fortepiano».

Hozzányult s ijedten kapta vissza kezét, mikor az ujjai alatt megszólaltak a billentyűk: persze goromba zürhangot adtak.

Nézte alul is fölül is, hol van ezen az a csavargató, a mi kihozza belőle a rendes nótát?

Katalin aztán leült a zongora elé s Mariet maga elé ültetve, megmutatta neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni. És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalozott papiron apró buzogányok sorozatát kisérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szivet eltölti, s a menyország örömei közé ragadja. Oh a jó Isten egy részét a paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, a mikor a zenét le hagyta szállni közéjük az égből.

Marie nagyot sohajtott szomorun.

– Milyen boldog lehetsz te, hogy ezt tudod.

– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy mindennap leczkét fog neked a zongorából adni.

Marie ezért az igéretért megölelte Fräulein Lottit.

– És mennyi idő kell arra, hogy én ezt megtanuljam?

– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja meg.

– Oh én egész nap a zongora mellett fogok ülni.

– Hahaha! – kaczagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszant rajzolni, s éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd én velem beszélni. Hát még a házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden órára ki lesz szabva a rendes dolgod.

– Oh az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én úgy szeretek – engedelmeskedni… Hozzá tette kis vártatva: – azoknak, kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről semmit, a míg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép képet tudtam már rajzolni magamtól; meg ha valami dalt el tudok verni, akkor lepjük meg vele Lajost.

Mindig csak Lajoshoz tért vissza a lelke!

A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkivül jó izünek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.

Valamit kiváncsi volt megtudni.

– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, a kit itt tartottál a kastélyodban?

– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még felgyujtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?

A szív benszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marieval a közvetlen találkozást a kis uszó szörnynyel a tóban. Érezte, hogy Lajos menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha úszni tanította s kisérte csónakon az ő aranyhabok közt uszó nereidaalakját. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.

– Láttalak a parkban sétálni vele, a távcsövön keresztül.

– Ah, te is leskelődtél utánam.

– Hát hiszen különben hogyan tudtam volna, hogy olyan szép vagy?

– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, a kivel olyan keservesen elrágalmaztak a jó barátaim: kivéve a jó alispánt, meg a lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. – Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a Névtelen Várban hagyott urak odaát?

Hogyne tetszett volna ez az inditvány Marienak?

Kisiettek a fedett tornáczra; annak egyik boltive alatt volt fölállítva az ismerős távcső, a mivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.

– Én nem értek hozzá: én csak zöldet, meg kéket látok rajta.

Ő aztán megmutatta, hogy tud hozzá.

A Névtelen Várnak két erre felé nyiló ablaka meg volt világítva. Az ott az étterem! mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek épen, vagy már végezték. A mint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot, egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arczán vizsgálta, hogy az mit lát? – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen mosolyogni.

– Nos? Látod őket?

– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon kihajolva.

– És mit csinálnak?

– Pipáznak hatalmasan.

– Pipáznak? Ah Lajos nem pipázik soha.

– Jer ide; nézd meg.

Katalin odaereszté Mariet a távcsőhöz. És a leány világosan látta azt a megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszúszárú pipából, a mit messze leeresztett az ablakból, milyen szivesen eregeti föl a légbe a bodor füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem eresztik ki a fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe burkolja magát. Milyen jól eshetik az neki!

– És ő hat esztendeig soha se dohányzott én előttem! – – Milyen rab volt én miattam, szegény Lajos! – – De te eltűröd a dohányfüstöt, úgy-e?

Katalin biztosítá őt róla, hogy az ő feje attól meg nem fájdul.

Marie most már nem tudott megválni a távcsőtől. Gyönyörködni akart abban, hogy milyen boldog lett Lajos az által, hogy ő tőle megszabadult.

Katalin figyelmezteté rá, hogy már késő az idő, nem akar-e aludni?

– Oh olyan szép este van: s én egy cseppet sem vagyok álmos, maradjunk még, kicsi mama.

Egyszer aztán elsötétült a Névtelen Vár két ablaka: az urak aludni mentek.

– Oh milyen álmos vagyok már; menjünk aludni, kicsi mama.

– No jer; majd elvezetlek a hálószobádba.

Katalin vitte magával a leányt.

– Ez itt az én hálószobám: mindjárt mellette van a tied. Jó lesz ez így?

– Nagyon jó lesz; szólt Marie megnyugtatva.

És aztán a mint belépett a hálószobájába, felsikoltott a bámulattól.

A Névtelen Várbeli hálószobája jött eléje. Az ismerős butorok a maguk helyén: a megszokott menyezetes nyoszolya a fülkében. Kis könyvtár, régi játékszerek, kártya-asztal a szokott rendben. A Hicz, Micz, Panni és Miura ott ültek sorban a pamlagon, s a Phryxus és Helle farkcsóválva tötyögtek úrnőjük elé két hátulsó lábaikra felállva. Míg a hölgyek a parkban sétáltak, az alatt Katalin cselédjei mindent áthordtak a Névtelen Várból, a mi Marieé volt.

«Oh Istenem!» rebegé a leány és elkezdtek a könnyei hullani.

– Találd magadat itthon, és aludjál édesen! sugá neki Katalin, és megcsókolva a homlokát, magára hagyta őt – régi játszótársaival.

IX.

Katalin még sokáig nem tudott elaludni, hogy lefekűdt. Ellenmondó érzelmek és gondolatok küzdöttek lelkében. A nőszívben annyi jó van, a mennyi rossz. Győzhet az egyik; de a kűzdelem meg nem szünik soha, mint a férfinál, ki vagy jónak vagy rossznak, de egyszer megállapodik: a nőszívben a vesztes fél mindig ujra kezdi. Reszketett a mai nap élményeinek benyomásai alatt. Nem tudott magának számot adni arról, hogy mit érez igazán? Az izgalom elfojtotta az okoskodást.

Csak nagy későre tudta úgy elcsillapítani heves szívdobogását, hogy lezárhatta szemeit az álom. Az éji lámpát is kénytelen volt eloltani, hogy sötét legyen.

Valamit álmodott is már.

Ekkor egy érintés fölébreszté.

Valaki oda feküdt hozzá, lábtól.

«Te vagy itt, leánykám?» kiálta fel félálomban.

«Igen. Én vagyok itt, kis mama; – nem tudok odabenn elaludni; engedd meg, hogy itt feküdjem a lábadnál.»

«Nem! Nem! Jer ide mellém. Tedd a fejedet a fejemhez, s ölelj meg.»

S helyet adott neki maga mellett a vánkoson és betakargatá.

«Szeretsz engem igazán?»

«Nagyon szeretlek.»

«Én is téged. – Imádkoztál már? Nem még? No hát add ide a kezedet.»

S a két hölgy két keze ujjait egymásba kulcsolta.

Katalin suttogá:

«Az Isten őrizzen meg tégedet – és engemet – és mindkettőnket együtt – és azokat, a kik minket szeretnek, – minden gonosztól.»

«Amen.»

Akkor aztán egymás mellé téve fejeiket, elaludtak szépen mind a ketten.

NYOLCZADIK RÉSZ. A MAGYAR INSURRECTIÓ.

I.

A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség vérontó vasától, királyi haragnak aranypálczájától, saját nemzetének gúnykorbácsától. Lerongyolva, lepiszkolva, kinevetve; a csatadombon hagyva, nem mint tisztességes halott, a kit, ha atyafiai el nem temetnek, eltemeti vad állat, vad madár; hanem mint madárijesztő váz, ott feledve a tarló közepén s szélre, viharra, esőre bízva, hogy tépje szét, mállaszsza el, míg magától széthull.

Ezt a nevet használta két ivadék gúnyszónak egymás ellen, mint gyermek, döntő érvnek, mint embernyi ember. Ez volt a czéltábla a katonáknak, lábtörlő a politikusoknak, gyászfátyol minden czimereknek.

Midőn a győri ütközet után harminczöt nap mulva József nádor ismét megjelent Győr alatt negyvennégy escadron insurgens lovasság élén, hogy lobogó zászlóival letörülje ezt a foltot az ország czímeréről, ugyanazt a csatatért választva az Isten-itélet sorompójául, mely veszteségének tanuja volt, a már kivont kardot megfogta a kezében az épen a megérkezés napján kihirdetett fegyverszünet; hanem arra elég jókor érkezett a magyar fővezér, hogy az elmult csatában elesett halottakat eltemesse. – Ott hevertek azok harminczöt napig a szabadhegyi halmokon, a major és kápolna romjai körül az Isten ege alatt: halva is kiáltó tanúi, hogy az ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert akkor saját halottjait csak eltemette volna. Kilenczszáznyolczvanöt magyar férfi várt ott a maga hűs ágyára, s mikor eltemették őket, a franczia temető nagyobb volt, mint a magyar.

Most már a szántóvas jár el mind a kettő fölött s nincs síremlék az útjában, a mit kikerülgessen.

Ez a harminczöt napig temetetlen maradt dandára a hűség vértanúinak talán megérdemel hatvanhét esztendő mulva (1876) egy darab papirost, melyre föl legyen írva, hogy ők a becsület mezején estek el! S megérdemlik, hogy a nevüket betakaró fátyolt letépjük meggyalázott hírükről, s porrá lett csontjaikra dobjuk szemfödélnek…

* * *

A két nemes úr, mikor a Névtelen vár kivilágított ablakából eltünt, épen nem ment fejét nyugalomra hajtani, hanem újra megtöltötte a pipáit s rágyujtott Lajos szobájában a félbenhagyott munka mellett. Lehetett már telefüstölni a házat azzal, a mit az orosz duchoborczik «az ördög tömjéné»-nek neveznek. Holnap már minden folyosón pipázni fognak. A nélkül nem esik meg a háború.

– De ugyan mondja meg spectábilis, kezdé Vavel Lajos, hogyan lehetett az, hogy a mióta a magyar országgyűlés meghozta az insurrectióról szóló törvényt, azóta már félesztendő elmult, s még sem történt benne semmi.

– Dehogy nem történt semmi, szólt az alispán; azt csak a paraszt hiszi, hogy az óramutató, azért, mert nem szalad, tehát áll. Azt ön tudni fogja, hogy az óraműnek három lényeges alkatrésze van: az egyik a rugó, a másik a ketyegő, vagyis nyugtalankodó, a harmadik az akadályozó, végrehajtók a kerekek. A rugó, az a meghozott törvény; a nyugtalankodó, az a nádori hivatal, melynek azt végre kell hajtani; az akadályozó, az pedig a Hofkriegspræsidium, az Obercommando és az Artillerie Direction. A kerekek a vármegyék. Tehát tartsuk meg a technikus terminusokat. A mint a rugó fel van húzva, a «nyugtalankodó» elkezdte a kereket mozgatni; azok megindultak s össze lett írva az ország fegyverfogásra kötelezett nemessége.

– Mennyire mehet az?

– Harminczezer lovasra és negyvenezer gyalogra. Ez nem az összes fegyverfogható nemesség, mert egy családból csak egy férfi köteles hadba menni. A kerék nem állt meg. El lett határozva a felfegyverzés, egyenruházás, vezényszó, betanítás és élelmezés kérdése. Azt csak el fogja ön ismerni, hogy addig az óránál nem kerülhet ütésre a sor, a míg a mutató ezeken a perczeken mind végig nem halad.

– Isten neki! Tehát első percz!

– Igenis. Első percz! Hanem akkor az «akadályozó» beleszól, hogy ő csutoráról nem gondoskodik. Ha kell kulacs az insurgenseknek, hozzanak magukkal.

– Remélem, ezen nem akad fel a dolog?

– Azonkívül azt is tudatta, hogy rézdobokat nem adhat az insurgenseknek, hanem csak fadobokat.

– Hát hisz az is megteszi a magáét.

– Hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a vármegyék elhatározták, hogy az insurrectió egyenruhája világoskék dolmány legyen és veres nadrág.

– Az elég szép öltözet.

– A Hofkriegsrath azt írta le arra, hogy annyi világoskék posztó nincs a világon; érjék be az insurgensek sötétkékkel.

– Hát hisz az is igen szép öltözet.

– Végre a vármegyék abban egyeztek meg, hogy legyen hát a Duna-melléki insurgensek dolmánya világoskék, a Tisza-mellékieké pedig sötétkék.

– No hála az Istennek!

– Csak nem kell még hálálkodni. Az «akadályozó» a veres nadrágról hallani sem akart. A continentális zár miatt nem kapni veres festéket; érjék be az insurgensek szűrposztó nadrággal. No elképzelheti ön, hogy micsoda zivatart idézett elő ez a vármegyéknél! Szűrposztó nadrágot ajánlani a magyar nemességnek! Hisz ez Caraffai fenyegetés. Végre ki lett egyenlítve a viharos ellentét: hasonló színű posztóból lesz a nadrág is, mint a dolmány.

– Hisz ez meg épen a legszebb viselet.

– Hát hiszen bele is nyugodtak a vármegyék. Hanem ekkor azt vetette ellen az «akadályozó», hogy neki nincs annyi szabója, hogy azt a sok mondurt megvarrathassa; hanem majd kiszabatja a posztót és úgy küldi szerte az insurgenseknek, hogy varrassák meg otthon feleségeikkel.

– Hát hisz ez által még becsesebbé lett lészen az egyenruhájuk.

– Csak lett «volna». Mert akkor meg azt mondta az «akadályozó», hogy nem lehet ám posztót venni: mert a mióta azon disputálunk, hogy milyen posztó kell? a kereskedők felrugtatták rőfének az árát egy forinttal.

– Teringettét, hát rá kell fizetni azt az egy forintot!

– Csak ne tessék még elkezdeni káromkodni, mert aztán mi marad egy óra mulva? Hát a vármegyék elvállalták az egy forint árfelemelést s kérték a posztót. Ekkor aztán az «akadályozó» azt mondta, hogy elébb a posztónak az árát akarja látni: hitelbe nem ád.

– S van erre a czélra való pénztár?

– Van igenis: a concurrentialis cassa. Annak pedig a magas kincstár ad pénzt, mihelyt az insurrectió felül: addig nem. A Hofkriegsmontur-commissio addig nem ád az insurrectiónak posztót, míg pénzt nem kap s az ærarium addig nem ád az insurrectiónak pénzt, a míg fel nem veszi a posztót.

– E szerint «se pénz, se posztó». Nem tesz semmit. Egyenruha nélkül is lehet verekedni, csak ember legyen és alatta ló, és fegyver a kézben.

– Kettő már van. Hanem az akadályozó Artillerie-Direction ekkor azt jelenti, hogy újabb szerkezetü puskákat nem adhat, mert nincs.

– Tehát el kell fogadni a régieket.

– Minden bizonynyal; hanem ekkor jelentik, hogy kovát nem adhatnak hozzá, mert a tűzkőraktárt a lázadó lengyelek elfoglalták Lembergben.

– Hát vegyen tűzkövet minden ember magának.

– Azonban hát ilyen puska is csak felének jut, a többinek azt ajánlja az «akadályozó», hogy készíttet a számára – alabárdokat.

– Micsodát? Alabárdokat? kiálta fel, türelmét veszítve, Vavel Lajos. Bonaparte ellen alabárdot? A légiók ellen, a mik szuronyaikkal Európa egyik szélétől a másikig törtek maguknak útat; a mik diadalaikat a pyramidok oldalára vésték fel, alabárdokkal akarnak csatára kelni? Ne tartson ön engem bolonddá!

– Irva van. A számát is megmondhatom, ha meg akar felőle győződni.

– De hisz ez olyan, kiálta Vavel, öklével az asztalra ütve, mintha bottal mennének az oroszlánra! A franczia bajonette ellen a rokokó alabárddal.

– No no! csak nem kell az óraművet ránczigálni, mert elszakad a láncza. Hiszen majd mindjárt rákerül a szuronyra is a sor. Csak tessék türelemmel lenni. Hiszen elég időnk van. Gyujtsunk rá elébb. Pompás latakia.

– Isten neki, hát gyujtsunk rá. Elvégre is az insurrectió ereje nem a gyalogságban fekszik, nem abban, hogy lesz-e mivel lőni? hanem a lovas tömegekben, a mik az ellenfelet elől, hátul, oldalt megtámadják, túlszárnyalják, hadsorait keresztül törik, gyors mozdulataikkal zavarba hozzák.

– Hát hiszen ember és ló van elég: az igaz, hogy nyereg és kantár nincs; hatvan év óta nem járt háborúba a magyar nemes; csak szőrén ülik meg a paripát s kötőfék a szerszám.

– Remélem, hogy azért nem fog az ellenség megneheztelni, hogy ha nyereg nélkül verik meg.

– Tartok tőle, hogy szégyenleni fogja.

– Ejh! A verekedéshez nem kell egyéb, mint ember, ló és kard!

Vavel Lajos nem tűrhette tovább az ülve maradást; felugrott s izgatottan járt alá s fel szobájában, míg vendége mosolygó phlegmával folytatta humoristicus előadását, egy-egy oldalpillantást vetve ragyogó fekete szemeivel házi gazdájára, mint a ki gyönyörködik abban, hogy mást ilyen kegyetlenül megkínozhat.

– Hiszen most akartam rájönni, de elejbém tetszett vágni. A magas Hofkriegspræsidium e közben azt jelenti, hogy kardot pedig a lovasság számára épen nem adhat, – mert nincs. Hanem szívesen szolgáltat ki a számára szuronyokat.

– Micsodákat?

– Szuronyokat.

– Talán kopjákat akar ön mondani? Dzsidákat?

– Nem. Bajonettek vannak ajánlva. Gróf úr az elébb nagyon dicsérte a bajonettet. Hatalmas fegyver az.

– Igen. Gyalogság kezében. De hogy harczoljanak azzal a lovasok?

– Azt én magam sem tudom.

– De már bocsásson meg alispán úr, ön az én hiszékenységemet akarja most kipróbálni, hogy mennyi fér bele? Jelentem, hogy csordultig van.

– Ah, dehogy van. Nincsen az a rakott szénás szekér, a mire még egy villával nem fér. A «nyugtalankodó»-t az mind nem hozta zavarba. A kerekek azért csak forognak, az óramutató megy előre: az insurgenshad minden megyében gyülekezik s már zászlóaljakká alakul és tiszteket választ. Ekkor a magas generalcommando azt tudatja, hogy ő ugyan nem fogja élelmezni az insurgens sereget, mert a nagy seregnek sem győz alig kenyeret süttetni.

– No hát akkor vége van mindennek, mielőtt kezdete lett volna. Egy hadsereg, melyet nem élelmeznek, szét van verve, mielőtt ellenséget látott volna.

– Engedelmet kérek, nincs szétverve. A «nyugtalankodó» erre azt mondta, hogy majd gondoskodik ő vármegyénkint a maga zászlóaljai élelmezéséről.

– Derék emberek.

– Hanem akkor az «akadályozó» azt mondja, hogy azonban semmiféle szereket nem adhat az élelem szállítására, se lovakat az ágyúk vontatására, mert magának sincs.

– Hát azután a «nyugtalankodó» szerzett magának podgyászos szekereket, meg ágyús lovakat is. Ecce! Hanem az ágyúkhoz tüzérek is kellenének.

– Az «akadályozó» azt sem adott.

– No lássa gróf úr, milyen balitélettel van az óraműről, dehogy nem adott. Az insurrectió ágyúihoz ide igérte – az invalidusokat.

– A sántákat? félkezűeket?

– Meg a félszeműeket. Hanem hát jók lesznek azok az insurgenseket betanítani. Vannak fiatal mérnökeink, a kikből azonnal kész pattantyusokat fogunk csinálni.

– Doboka úr, mint tüzér!