Part 3

(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a «maga» házába viszi a menyasszonyát.)

Lajos zavarba jött a felelettel.

Az alispán segíteni akart rajta s jovialis tréfával szólt közbe:

– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.

– Hiszen, szólt szemlesütve Katalin, meglehet azt rövidíttetni – dispensatióval.

– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyü volna az a dispensatio, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katholikus.

… – Hát hiszen én is az vagyok: suttogá Katalin.

– Hogy lehetne az? kérdé Vavel Lajos, elbámulva. Hisz én önt mindig a protestans templomba láttam járni távcsövemen át.

– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.

– Mikor? és miért?

A szép hölgy habozott.

– Hát a mikor «így» látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bayadéret hirtelen fölvetette a fejére, hogy az egyúttal lángbaboruló arczát is eltakarta.

Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:

– Te voltál a lefátyolozott hölgy, a ki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?

– Te megláttad azt?

– Igen.

(Lajos jól sejtett!)

Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, a miben ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.

– Hogyan? kiálta fel Marie: én rólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?

S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kaczagni s utoljára le kellett neki ülni a földre, a hogy kis leányok szoktak, mikor nagyon utoléri őket a jó kedv.

S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arczán.

– Mondd csak tovább; mi lett belőle? kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!

(Még Lajos rossz hirén sopánkodott!)

Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: «ez a hölgy az én jegyesem!»

Itt elhallgatott.

– No! És azóta már elmult egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint egy tél. És ti még sem lettetek egymáséi. Miért volt ez?

Katalin nem tudott mit felelni.

– Én kitaláltam, úgy-e, szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?

– Ad animam! kiálta fel az alispán. Beillenék vizsgálóbirónak, oly consequenter dedukál!

Lajos erre elővette a tárczáját s kikeresett belőle egy összegyűrt levelkét.

Marie ráismert arra.

– Átadhatom most neki? kérdé mosolyogva Marietól.

– Te megtartottad azt? Oh add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként czímezni, csak így!

A mint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a köny; arcza elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott a fölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.

– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül, monda Lajos.

– S ő azt kiragadta a kezemből, folytatá Marie, haraggal, erőszakosan s bezárt miatta büntetésül.

– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán («A kit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon;» veté az közbe) akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.

– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír, szólt az alispán: akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! – A mi szeretett királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!

Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaértete a maga kristálykelyhét az áldomásra.

– És most még egy vivát az én királynémra! kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. Éljen soká és dicsőségesen s veszszen el, a ki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)

– Az Istenért, Lajos! sikolta fel Marie. Nézd, Katalin rosszul lesz!

A szép hölgy arcza olyan lett, mint átlátszó viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.

Lajos, Marie odaugrottak hozzá. «Látod, megijesztetted őt!»

– Ne rettenj meg, szólt Lajos, futó baj az: majd elmulik.

Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Néhány percz mulva a szép hölgy ismét fölnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arczára. Összeborzongott. S újra nevetett.

Lajos vízzel kinálta.

– Ejh. Nem kell víz. Suttogá. Hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. S aztán felvette reszkető kézzel poharát. A kire te köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó Mariemat, éltesse Isten!

– Így szép az, így: helyeslé Marie. A «te lányod», a te «Maried», ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy «veszszenek el!» azok nincsenek sehol.

… – Nincsenek! rebegé a hölgy s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog?

Az alispán, ki a fiatal hölgyek mulékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült szinezetet a társalgásnak.

– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy a midőn a grófot eltiltá a közeledéstől, az alatt kész volt azt az áldozatot előre meghozni, hogy a hitéből kitérjen s ezt az akadályt jó előre elhárítsa. Már most mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról…

VI.

Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.

– Az én jó barátom ma nem csak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne már a másik mátkájáról beszélni: a banderiumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.

– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek nevezi?

– A mi nem is olyan könnyű és sok egyéb összefügg vele. Először is Mariet még ma elviszem magamhoz.

– Még ma?

– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e nekem irásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő vidéki banderium alakítójához, attól a percztől fogva, a mikor ön a hadfogadó zászlót felhuzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden híres verekedő népe, a kik igen derék embernek lehetnek az ellenség előtt; de Marienak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés szerencséjében részesülni. Önök a banderialis vendégekkel töltsék meg a Névtelen várat s bajlódjanak a maguk harczias vállalatával: mi azalatt elkészítjük az önök zászló-szalagját. Aztán Marie is hadd érezze már egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! az egész park és kert az övé lesz!

– Oh be jó lesz! monda Marie.

Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?

– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni s meghívni őt magunkhoz. Úrnője eltávozta után úgy hiszem ő is örömest fog inkább azzal menni, mint itt maradni.

– Ő nagyon szeretett engem. Monda Marie. S volt idő, a mikor igen nagy, igen nagy dolgokat tudott tenni értem.

– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egy pár férfi cselédemet fogom átküldeni. Lizette pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál becsesebbek. Vannak, a kik előtt dicsekedni akarok boldogságommal. (Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől). A dispensatiót ki kell eszközölnöm s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell tagadnom, hogy nyájából kiváltam.

– De hogy lesz az elkerülhető? kérdé csodálkozva Lajos.

– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen a lábainál lásson, a midőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katholikus részről megadja a dispensatiót a püspök, a protestans részről meg a mi barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk s másodszor újra megesküszünk az én jó Mercatoriusom szertartása mellett a magam házánál. Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk arra, a mi igaz.

(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! mondá az alispán.)

Ezzel aztán kaczagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos utána akart eredni s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie útját állta s visszatartóztatá.

– No no, csak maradj. Majd hogy megint meggyújtsd az arczát! Csak eredj te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.

Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a csodálatos leánytanyát, a hol hosszú éveit végig játszá gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az ágyfülkéjét elzáró aczélgörgénynyel is megismerteté, a minek a czélját ő maga is csak most tudta meg.

Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát, phantasticus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya mellett lefüggő zsinórt. Arra az aczélgörgöny leereszkedett és zárbacsappant.

– Most az én foglyom vagy, szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. Ha én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint felgördíteni s te itt halnál meg velem együtt.

– Istenem! ne ijeszsz meg!

– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most mindjárt jön ide valaki, a ki bennünket nem enged elveszni.

Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.

– Hívtál engemet Marie? kérdezé, a mint az érczfüggönyt leeresztve látta.

– Hívtalak. Felelt neki azon keresztül Marie.

– Mit óhajtasz?

– A mit mindennap megszoktál adni. Egy jóéjszakakivánást a függönyön keresztül.

– De hiszen még nincs éjszaka.

– De te nem fogsz minket ma már többé látni s így mégis csak kell jó éjt kivánnod.

Azzal Lajos odalépett s ajkát az aczélrács hézagaihoz tartva suttogá, mire a két hölgy hallgatva figyelt:

«Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted angyalok… Imáid előtt nyiljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!»

Azzal eltávozott.

– Látod: így volt ez mindennap, monda Marie; s azzal megnyomva lábával a rejtett gép rugóját, felgördíté az érczfüggönyt megint.

VII.

A kövér Lizette már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában, mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy kis alacsony tölgyfa széken ült, a mi egyenesen az ő számára készült, más szék meg nem birta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte és kirakta maga elé a két térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszögletű lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már, szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt. Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, a minőkről nem beszél már senki: nem coeur, carreau, treffle és pique, hanem peroquet, lièvre, oeilles és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű, harangvirág.

Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az neki terhére esett.

– Kedves Lizette, szólt hozzá Katalin nyájasan: ön nem ismeri tán a szomszédasszonyát?

– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.

– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?

– Az természetes. Egy derék ifjú férfi, meg egy szép fiatal hölgy, egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz, vagy veszedelem. Inkább házasság legyen, mint veszedelem.

– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba készül; maga alakít egy banderiumot, a mit személyesen fog az ütközetbe vezetni.

A kövér Lizettenél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a kártyákat sebesebben kezdte keverni.

– Már kezdődik? dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit emelt? Boszús volt. Csak «cavall» volt, nem «király».

– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló s holnap megkezdődik az önkéntes lovagok beirása. Már irják a felhivásokat.

– Isten segítse őket!

– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő kis mamája.

– Úgy?

– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között ugy-e bár?

– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a szobákban? azt nem szokták velem közölni.

– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.

– Nagyon nehéz leszek!

– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, a ki szolgálja: ott csendben, nyugalomban fog élni. Úgy-e, eljön velünk?

– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt maradok.

– Miért?

– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is megnyikkan és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni Azért nem tartok egy kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle rigolyám van. Szeretek burnótot színi s az más embernek nem kellemetes. Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztül harsog. Ha álmos vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom, hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, a kit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni senkivel. Nekem semmi se jó, a mit más csinál, ő csak a dolgomat szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal fehér cselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, hunczutkáikat kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó, szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó, pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az volna a halálom. Nem jön ki én velem senki. Én csak egy magamban vagyok jó.

– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?

– Hát a mit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst, meg a zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a szegények, a kiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még azontul is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem megigérte, hogy a míg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit főznöm. Az ő igérete szent irás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az én állapotom nem változik.

– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog csinálni itt egyes egyedül ebben a magányos Várban; a hol naponkint kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?

– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek, nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: a mióta azokat a bizonyos asszonyokat ott a guillotin körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni naphosszant, nem nézhetem annak az öt tünek a mozgását, a nélkül, hogy az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más. Kétszer egyformán még soha se jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán eszére tér és kijő. Hát mi kellene még nekem?

– De nem fog önnek a szive fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?

– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről-színre – másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, a mikor szüksége volt rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Úgy-e kis úrnőm? Emlékezik ön rá, mikor ön nekem «kis fiam» volt, s aztán nekem mondta: «chère maman!» s én önnek: «mon petit garçon!»

S e közben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászon köténye fölé.

– No de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van. Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját fogják viselni. – Mert azt én megtudom, madame, folytatá fölemelt hangon s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihuzott ancolie fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi? – Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni? kinevettek volna vele, azt mondták volna: «hogy mórikál a vén bolond!» Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, a hol az én szegény Henrym halva feküdt.

– Önnek lám minő érzékeny szive van.

– Nekem? Érzékeny szivem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári szépségtől, a ki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem én vagyok-e az a nő világon, a kinek a szive legkeményebb, legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én kérem, hogy feleljen.

– Lizette! könyörge neki Marie.

– Látott ön engemet sírni valaha?

– Sohasem.

– Sohajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk egyedül?

– Nem. Soha.

Katalin közbeszólt.

– És Henryja szobáját még sem tudja ön elhagyni.

– Mert már meghalt.

Lizette, a nélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá s annak egy oldalfiókjából előhuzott egy gondosan bepólált csomagocskát. Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt ez becsavargatva. Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. S. betűkkel virágos himzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.

– Mi hiányzik ebből? kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.

– Egy kedves kis baba.

– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.

– Hová lett?

– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja hinni, hogy érzéketlen szivem van. Bele telik esztendő, hogy ki nem bontottam ezt a csomagot. Hová lett, a mi hiányzik belőle? Mit csináltam vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, a mit akarok. Árát adták s én úgy találtam, hogy a mit adtak érte, az elég nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, a hogy jól fog vele bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, madame! – Én megtudok mindent a kártyáimból. S én bizony nagyon rossz leszek valamikor kisértetnek. Ha én elkezdek lidércz lenni, az én boszorkány-nyomásomat megemlegeti, a kinek álmában a mellére ülök. – Nos, mon petit garçon, engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.

Marie odament s megcsókolta Lizette kövér arczát mindkét felől, s aztán odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.

Ettől földerült a kövér asszony kedélye. Most márfelállt.

– Még mindig a régi… dörmögé elégülten. Őrködjék fölötte az Isten!… Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre; madame. Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú seprűnyelet, s végig jártam minden szobát, tornáczot, megkotrottam a seprűnyéllel minden ágy alját, butor közét, nem bujt-e el oda valami tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudatja ön madame, ha önnek is lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, a miben még ott van a «valaki», a ki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt mondják önnek, mint nekem: hogy «találj ki valami olyan nagy kincset a világon, a miért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!»

… Katalin arcza elsápadt.

Lizette pedig folytatá:

– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: «ezért odaadom!» – akkor mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettenek.

– Jerünk innen! rebegé Katalin Mariehoz. Rosszul leszek. Ez a konyhagőz engem elszédít…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VIII.

Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmult a szívnyomás.

– Csináljunk egy tréfát Lajosnak, monda Katalin; vigyük el a csónakját. Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.

Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?

Lajosnak úgy sincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt neki küldeni.

Katalin nehány szót suttogott az inasával, – Marienak azt mondta, hogy a hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt és vitte magával. Az meg hagyta magát.

A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga kicsiny kis világáról el is felejtkezett?

Hát semmi mondani valója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától muzsikáló kintornához, a festékekhez, a tánczoló bubákhoz? a képes könyveire semmi szüksége már? Hát a Hicz, Micz, Panni és Miura hová lesznek? No azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg azokat a madarakat, a mik reggel odasereglenek az ablak-erkélyre, a magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel senki se lesz, a ki megterítse számukra a reggeliző asztalt s mondogatják egymásnak, hogy «bolond világ ez nagyon!»

Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el először «leány» lenni.

Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is Lajostól tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az evezős háttal van fordulva a czélnak, csak akkor pillantotta meg, mikor Katalin a kikötő padhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami cseléd s ők ketten siettek be a parkba.

Oh mennyi látnivaló, mennyi élvezni való volt itten!

Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, a miket a vadász etetésre hivott sipjával. – Olyan szelidek voltak, hogy egy nőstény dám megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt s megengedte a homlokát vakargatni Marienak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no még ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni s kergetőzött vele a gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.

Oh mennyi kaczagni való volt ezen!

Katalin alig birt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse, hogy minden nyomban meg kellett állania, megkérdezni valami nagy csodát, hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki, hogy azok tyukok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő persze soha se látott belőlük még sülve sem egészet, csak a fehér husát, a mit Lizette leszelt a számára.

Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben, sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat s Lajos azt mondta neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És ime lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy félni. (A szegény svalizsérek nem igen köszönik meg azokat a pávatollakat, a miket ily alkalommal kapogattak.)