Part 2

– Azt szivesen; szólt Vavel gróf s indult a dolgozó asztalához.

Útjában találta Mariet.

– A leány leszállt rögtönzött trónjáról s megfogta Lajos kezét.

– Mit akarsz? kérdezé tőle szeliden.

– Irni.

– Azt akarod, hogy a kezed irását meglássák s arról megtudják, hogy ki vagy?

– Egy hét mulva majd a kezem csapásairól fogják megtudni, hogy ki vagyok?

– Oh te rettenetes vagy! szólt a leány, elfordítva tőle arczát.

– Miattad vagyok az.

– Miattam? Hát gyönyörűség nekem az, ha csatába készülsz? Ha elesel?

– Ne félts! Nekem csillagom van!

– Hol? Melyik?

– Te vagy az!

– S ha ez a csillag lehull?

– Ha van Isten az égben…

– Úgy az engem magához fog venni; szólt a leány átszellemült tekintettel; s nem engedi meg, hogy legyen egy franczia nő a világon, kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja engedni, hogy legyen egy nő a világon, a ki arra vár, hogy egy csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra ültessék föl bálványnak, a kitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz magához Isten, a mikor még mind a két kezem fehér, a mikor nem haragszom senkire, a mikor megbocsátottam mindenkinek s nem kivánom a világnak semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a vérbe, abba a dicsőségbe, a mitől Fredegonde, Meroflède, s rettentő történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok hasonló legyek valaha. Oh azt nem engedi meg Isten!

Vavel Lajos elbámult a leánynak e szívből jött kitörésén.

– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban senki. Én is leborulok a végtelenség birója előtt s itélet alá bocsátom az én peremet. Isten! ki Francziaországot oltalmazod: tekints alá; – nézd azt ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig gázoltatja lovát, s merev arczával széttekintve a haldoklók fölött, azt mondja: «jól van,» s aztán nézd ezt a szentet itt, a ki az üldözőiért imádkozik; s itélj, melyik legyen a te képmásod e földön? Ah Marie! Te tégy eleget a te jó szivednek, imádkozzál azokért, a kik ellened küzdenek; – mi, a kik éretted huztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.

– Oh hiszen érts meg engem, szólt Marie lágy könyörgő hangon, s reszkető kezével Lajos arczát czirógatta. Egy csepp hősi vér nem foly ereimben. Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, a kik maguk koszoruzták csatába induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem! senkim sincs kívűled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több, mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová leszek akkor én? Ki lesz, a ki engem még szeressen?

Az alispán odadörmögött Vavel fülébe.

– Bizony Isten! kibeszéli kezünkből a kardot.

Vavel mosolyogva nyugtatá meg:

– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta kebléra a leányt. Azt mondtad nekem egy napon: «hozzon ön nekem anyát!» Nőt, a kit szeressek, s a ki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked anyát, asszonyt, a kit szeress, a ki szeressen.

Ah e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arczára. Hogy változott át a tragicai gyötrelem kifejezése egy varázsütésre a gyönyör ragyogásává. Nyakába borult az ifjunak, nevetett, sikoltott, gyermek volt.

– Te azt tennéd? Ide hoznád őt? Vagy engem ő hozzá? Igen! Igen! Aztán látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogyan lesztek boldogok? Oh ez – hahahaha!

Nem tudta befejezni az örömtől.

– Komolyan mondám, szólt Lajos. Előljáróm előtt tett igéretemmel nem űzhetek tréfát.

– Úgy van, szólt Bernát úr. Én önnek most nemcsak alispánja, hanem ezredes-kapitánya is vagyok.

– S kivánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a patriarchalis földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy a kit nőül akar az ember kérni, ahoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezt a küldetést?

– Minden exmissiom között ez legyen a legkedvesebb.

– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. – Ön ismeri őt, a nélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent, a mit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.

– Csak bizza ön azt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra mulva visszatérek e szóval: «veni, vidi, vici!»

A tekintetes úr kezet szorítván cliensével, még arra is megemlékezett, hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védencze, még egy olyan hatalmas férfiunak is, minő egy magyarországi alispán, illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyuját egymáshoz csapva, keresgélni kezdett a franczia elnevezések között, hogy melyikkel tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiusítá Marie azzal, hogy gyermeteg jó kedvvel eléje lépett:

– Ah, a ki leányt kérni megy, annak bokréta kell a gombzsinórjába! S azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiu keblére tüzte fel.

Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról s megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent bajuszai alá, s az áhitatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra, azt mondá neki:

– Kár volna «ez» ti nektek, francziáknak!

Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, a mig a lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.

A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyiltak.

Nem kérdé többé: szabad? Merészen kitárt egyet az ablakok közül s messze kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a hintajával elrobogó alispánnak.

Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan arczczal az édes világba beletekinteni! Ah ez oly észvesztő gyönyör volt, mint a minőt az érezhet, a kinek azt mondják, hogy nem szabad hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy egész tele kanta üde, kristálytiszta vizhez s dobzódhatik, kéjeleghet benne, nem bánja, ha utána meghal is.

A leány egyre kaczagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak, a mik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, a kik a tóparton kurjongatnak, s a paripák, a mik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos mezőn, egy hó mulva majd a pirosvirágos mezőn.

– «Oh be szép világ! Oh be kedves, szép világ!»

És Vavel Lajosnak, a ki ott állt a háta mögött, magának is úgy tetszett, mintha e tündöklő arcztól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint az előtt.

III.

Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, a mint a szép bárónő fogadta.

– Kedves szép Katinka hugom, a hogy a keblemre tüzött bokréta kirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illő egészen fiatal gavallér számára.

– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.

– E szerint engem kikosaraz a házából?

– Sőt itt tartom szivesen látott vendégül.

– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok hiva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; a ki ma eljegyzést tart s pár hét mulva esküszik.

Ez alatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arczán.

Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betük, a miket egy insurgens zászló számára himez aranynyal szép piros szalagra.

– Siet biz az: – folytatá Bernát úr; – mert hát úgy jöhet, hogy három hét mulva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.

De már erre a szóra megszurta az a gonosz himzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.

Bernát úr hamisan nevetett.

Az úrhölgy pedig boszus negéddel monda: s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében.

– Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!

– Vezet biz az. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni fölszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közűl.) Azt hiszi Katalin hugom, hogy ezek tán kukoriczacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az ærarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.

– Hát miattam az is lehet, szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.

– S akarja-e tudni, szép Katalin hugom, a jegyesének a nevét?

– Ha nem titok.

– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, a kit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.

Most már felugrott himzése mellől a bárónő s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.

– Igen is. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy a mi «egy szót» egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.

A hölgy arczkifejezése elsötétült.

– Nem emlékezik ön e szóra?

– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy «vékony fátyol», a mi azt elválasztja.

– Ez a fátyol mai nap lehullt.

– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?

– Több, mint szép.

– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?

– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin hugom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.

– Hát testvére, vagy leánya?

– Az sem.

– Hát ugyan mije akkor? csak nem szolgálója?

– Nem. Hanem úrnője.

– Úrnője?

– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.

– Ah!

A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra!

Azután odasimult Bernát úrhoz s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:

– Hát azt hiszi ön, – hogy a gróf – szeret engem?

– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. A ki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem ő hozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, a kiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arczát a világ elől, mert a ki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon már választ.

Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyujtá Bernát úrnak, a mit az meg is ragadott emberül.

– Tehát igen?

– Igen. Hozzá megyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.

– Repülhetek e válaszszal vissza?

– De úgy, hogy engemet is magával viszen.

– Ön hozzá akar jönni?

– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek, vagy ne tegyek? S neki szüksége van én rám!

– No hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!

IV.

Vavel most kezdett csak higgadtan végig gondolni rajta, nem volt-e korán, a mit most tett?

Nem siette-e el félve őrzött titkainak világba kiáltását? Nem tett-e oly lépést, a mi egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás napját. Ez-e az?

Visszatért dolgozó-szobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifestum. Ez csalhatatlan. Ma kell merni, vagy soha.

Ez előtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az akkori hadjárat által remete-odujából kicsalni. Tudta jól: urak harczolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harczolni a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok igértek.

Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte, mint a napvilág szivárványt ragyogó kisértetei; fantomok, a kik mosolyognak, szellemek, a kiknek ölelése forró.

Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a megindult catastropháról. Mindazoknak, a kiknek hivatásuk belejátszani abba a nagy hangversenybe, a mit ezuttal a népek rendeznek a saját javukra: az egyetértőket Németországban, Tyrolban, Helvécziában, Hollandban és Francziaországban. Ah, hogy D’Avoncourt nem szabad most! Ő mindezt milyen jól végezné!

Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett ráismerni a keze irására, mikor épen szükség volt rá, hogy ráismerjenek: úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a szivéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harcztól? A miért mindig imádkozott. A miről ébren és álmodva örök terveket épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől? – attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?

Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el magát a háboru megizenésére, meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem is ember rendezte így.

Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogó madár, sorsának tündére; nem bir más hangon szólni, mint a nevetés carillonján, s tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat s ledobja a földre.

– Ő jön! Ő jön! Ő idejön mi hozzánk.

– De ki jön ide, Marie? – szól elbámulva Lajos.

– Hát ki? Hát az, a kit te nekem anyául igértél: az a te szép tündérasszonyod.

– Ah, ne beszélj ily képtelenséget!

– No talán csak nem jön az alispán egy maga két hintóval? Ha nem hiszesz nekem, jer oda az ablakhoz és nézd meg magad.

S azzal felköltötte székéről Lajost s vitte magával az étterembe, útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az irással a két újját. Ejh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla megnyálazott zsebkendőjével.

Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy a mit Marie mond, az való.

Most azután majd szétszedte a lány csupa merő édes gondoskodásból.

– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében? Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az nagyon kaczkiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetüznöm, ne álljon oly szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, a hogy most vagy.

Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó itt dörgött már a park töltésén. A fák közül kikivillant Katalin rózsaszín umbrélája.

Vavel izgatottan sietett eléje.

– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? könyörgött a leány.

– Sőt kérlek, hogy jőjj te is velem.

Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély udvarára.

Szép, fűvel benőtt térség volt az; a mióta kocsi nem járt rajta, fölverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák épen tele voltak piros barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos lég.

Ők ketten előre siettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első találkozás.

Katalin arczán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és odaadás, a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmoniában találkozva egymással, a milyen csodatételre egy nőarcz bűvtükre képes.

Messziről nyujtá szép kezét Lajos elé s meleg hangon rebegé neki e szókat:

– Igen. Én «az» vagyok.

Ez volt a felelet arra a szóra, a mit Lajos mondott az erdőben: «ő az én jegyesem».

A férfi ajkaihoz emelte a szép kezet és megcsókolá azt.

Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy hamar, hogy Mariehoz siessen.

A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét, szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.

Katalin megfogta a lány két kezét s arczába nézett annak hosszasan, eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:

– Nem ő érte jöttem ide oly sietve. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek a szíve anyát kiván s az nem várathat magára.

E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a sirást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először ölelhetett át egy nőt, a kinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta magát valahára egy szív fölé, mely e szóval jött eléje: «anyát hivtál: itt vagyok»! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!

Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen szorongatá násznagya kezét.

Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt még, mint a leánya.

– Nos, hát eljösz-e velem az én házamba? szólt Katalin, míg egymást átölelve haladtak fel a kastélyba. Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba ezután csunya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal, kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak hangzani, a miktől te halálra rémedeznél: míg nálam szép csöndesség van.

– Oh én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz, monda Marie, oh én nagyon szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hogy te parancsolni fogsz, és én engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha jól eltaláltam, megdicsérsz.

– Tőlem nem is kérdik már, szólt közbe Lajos, hogy beleegyezem-e e tervezett leányrablásba?

– Hát hiszen te is velünk jöhetsz; szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.

A másik leány kaczagni kezdett.

– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. Aztán komolyabb hangon mondá Lajosnak: Meglehet ön a felől nyugodva, hogy féltett kincse jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve, cselédeim bátrak és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg rajtunk olyan meglepetés, mint a mikor ön megszabadított a rablóktól.

– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? kérdé Marie elbámulva. Hogyan? Mikor?

– Hát ezt neked nem mondta el! Milyen ember!

Erre az alispán is figyelmes lett.

– Micsoda? Rablók? Erről én sem tudok semmit.

Lajos mentegette magát.

– Hiszen a bárónő maga tiltotta meg, hogy beszéljek róla.

– Igen gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.

Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.

– Micsoda? ti grófnak, bárónőnek czímezitek egymást? Fogjátok mindjárt egymást szépen a keresztneveteken hívni?

– De azt a rablóhistoriát már csak mégis szeretném magam is megtudni; erőteté Görömbölyi Bernát úr.

– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy a hogy történt, szólt Katalin; de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek. Hisz e derék emberek nélkül soha sem ismertem volna meg – az én Lajosomat.

– Így már jól van! Diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy «kis mamáját» bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle kalapot, nagy kendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első találkozás rémséges történetét.

Ah milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, a hogy gyermekeknél látjuk, a kik tündérregét hallgatnak, s megfenyegette az ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalaszszon: «hah, a bitang! – Darvulia! – Beste karaffia»! (Azok bizonyára mind olyan válogatott nevek, a mikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)

Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: oh hogy ragyogott át Marie arczán a dicsekedés verőfénye, ajkainak rózsanyilásából mint tündöklött elő a két gyöngysor! Csak egy ember van ilyen a világon s az az ő Lajosa!

– Ez volt a mi első találkozásunk, szólt nevetve Katalin s kezét nyujtá a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.

– De csak azt szeretném megérteni, szólt az alispán, hogy miért tartották önök ezt én előttem is titokban?

Ennek a történetét meg aztán Lajos tudta elmondani.

– A bárónő nem akarta, hogy védenczét, a híres rabló feleségét, üldözzék ő miatta.

– No ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten, akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.

– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak, sietett ovatolni Katalin, nehogy üldözés legyen belőle!

– Én meg ellenkezőleg az alispánt akarom fölkérni ez ügy végelintézésére; szólt Lajos. Én épen arra kérem, hogy eszközöljön ki amnestiát a rablóknak. Nem azoknak, a kik a bárónő kastélyába betörtek, mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laczi és társai számára, a kik nem vettek részt e gaztettben; s a kik óhajtva várják az alkalmat, a melyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.

– De hát hogy tudja ezt a gróf úr?

– Magától Sátán Laczitól.

– Hát azzal hol beszélt?

– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztül bujva két szétfeszített ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet, ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, a míg én observatoriumomban voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.

Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka rejtélyes jelenetét.

Hogy borzongott egyik is, másik is, az elbeszélés alatt!

Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos, felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!

– Jól van, szólt az alispán; megigérem, hogy amnestiát eszközlök ki számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.

– S te erről nem szóltál nekem soha! szólt Marie Lajoshoz. Elhitetted velem, hogy az a felnyithatlan aczélrács ágyfülkém előtt csak azért van ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?

A mint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.

– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.

Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét érezte, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá a szép ajkakról az első csókot.

Marie bámulva látta a csodát, a mit e csók előidézett a menyasszony arczán.

– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arcza! Mint a tűz-láng! – Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arczom nem lesz attól piros.

Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók, a mi Marie arczát érte, olyan volt, a minővel egy búcsúzó testvér ajka érinti kolostorba kisért hugát, a zárdaszüzet.

Marie aztán Katalinhoz símulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá, hogy liliomarczát Katalin égő rózsaorczájához szorítva, a különbséget egymás mellett lássa.

Ah, csók és csók nagy különbség!

Az ő arcza régtől oly halavány volt már.

V.

A kis inas, a Sánta Laczi zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.

A kövér Lizettenek nem kellett soha utasítás. Ha vendég áll a házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó izlésen, az egyszerű, de a tisztaságban fényüzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie előtt.

– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetteé; én nem értek semmi háztartáshoz.

– Ki az a Lizette?

Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.

– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnak, a kit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.

– Őt is magunkkal fogjuk vinni? szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. Mert hiszen, szólt Lajosra mosolyogva, ön nem fogja azt kivánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?