Part 19

Az aczélfekete égnek ellenmondó fényben világol a kiterjesztett tó tükre. Kéneső-csilláma élesen kitünteti a távol fekete partok közül, míg a közeledő vihar ő rá is lassankint fátyolt kezd húzni s a sötétzölddé elboruló hullámsíkon hófehér sávok üldözik egymást.

Az eszterházai jegenyesorok zúgása előre hangzik, mintha óriások énekelnének valami kardalt a távolban.

Perczek szünetei között, valami titkos kéz villámfénynyel betűket ír a menny érczlapjára. – Nincsen próféta többé, a ki megmagyarázza Belzázárnak, mit jelentenek ezek a betűk? Pedig azok most is azt irják, hogy «mene mene tekel ufarzin!»

A fertőszegi parton sorakozva, hadrendben áll a halálfejes volonok banderiuma.

Valakit várnak: – a tulsó partról.

Az érczcsillámú tó tükrén egy fekete pont közelít, el-eltünve, meg kiemelkedve a hullámtorkolatok között: egy dereglye. Hat férfi evez, hetedik a kormányos.

A dereglyén van egy koporsó; egyszerű bakacsinnal bevonva.

Nincs rajta semmi dísz, csak egy myrtuskoszorú, fehér virágokkal átfonva. Két véginél ül két asszony: egy úrnő és egy pórnő.

A hat férfi hatalmasan küzd a habokkal, a mik be-becsapnak a dereglyébe, mintha ők is üdvözölni akarnák koporsójában azt, a ki oly sokszor enyelgett velük.

A dereglye hosszú barázdát húz a víz színén s úgy tetszik, mintha e vonal mentén fel-felbuknak néha egy idomtalan gömbölyű fő, s a vihar fütyülésébe s a sirályok sikoltozásába még valami szokatlan jajgató hang vegyülne.

Mikor a dereglye a fertőszegi parton kiköt, a zivatar is megérkezett. A szakadó záport megvilágítja az egyre lobogó villám, s úgy tetszik, mintha égtől földig érő hárfahúrok özönében vinnének feketeruhás alakok egy koporsót egy megásott gödörig a part mentében, nyomukban két síró asszony. Távolról árnyaknak nézi őket, a ki látja.

Egy kiváló árny, a kormányos alakja, feláll a dombtetőre és beszél.

Szavát túlzengi a dörgés.

«Vitézek! Adjátok meg a végtiszteletet a visszatért zászlóanyának… Nincs miért harczolni többé… A béke megköttetett. – «Amaz» – elvett országotokból kétezerötszáz négyszögmértföldnyi tért… «ez itt» nem vesz el többet két négyszögölnyi térnél… Nektek marad a tépett zászló és a kapott sebek… Térjetek családjaitokhoz vissza… Az én kardom bevégezte munkáját örökre, s utána megy annak, a kiért ki volt húzva.»

Ezt mondva, kettétörte kardját s a koporsó után hajítá azt is a sírba.

«Adjon az Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést.»

Ez volt az utolsó szava a fénylő vízsugarak között felfeltünő árnynak.

A vitézek három sorlövéssel üdvözölték a sírgödröt; annak a hangja és villanása is elvegyült a zivataréban.

Azután még hangzott valami dübörgés, minő a távozó paripák robogása, és még halkabb dobogás, minő egy sír betemetése; azután semmi más, csak a zápor zuhogása.

És mikor elvonult a zivatar s feljött a hold; az idő lecsendesült szépen, tündérregei ihlett éjszaka szállt le, csak a felköltött habok beszélgettek még a hazatért kedvenczhez: akkor már üres volt a tér, s a gyepborította parton nem volt más változás, mint hogy az egy égerfa mellett most egy másik is zöldült.

Ő kivánta így, hogy fektessék öreg barátja, D’Avoncourt mellé, a ki atyja helyett atyja volt.

És hogy ne tegyenek sírjához semmi jelt egyebet annál az örök élő fánál, a mi holta után kővé válik.

Mit is írhattak volna sírkövére? Egy nevet, mely nem az övé, egy történetet, mely nem igaz?

Vagy írták volna rá az igazi nevét s éltének való történetét, hogy aztán azok, a kiknek ez nem tetszik, pöröljenek egy sírkővel?

Jobb volt neki semmi jelt nem tenni, hogy senki se tudja, hová lett!

Hanem a mint ég-föld elcsendesült, csak az élő habok beszélgettek még, aranyvilágot vetve a tele hold fényében: a tündöklő smaragd bölcsőből előbukkant egy szörnyeteg.

Nem ember, nem állat, egy kárbaveszett lény.

Feje még rútabb, a mióta az égő bozót leégette a haját, s egykori ruhájából csak rongyok csüggnek még tagjairól. Kijön a partra, óvatosan körülszimatolva, mint a farkas. Keresgél; kezeivel tapogatja a pázsitot. Egy helyen aztán összekuporodik, fejét térdei közé húzva. Megtanulta a hiúztól, a vadmacskától, hogyan sír az, mikor a vadászok elvitték a fiait, s üresen találja fészkét. Nyihog és üvölt.

Majd meg visszamegy a tó medrébe s tele szedi a markait azokkal a fehér kagylókkal, a mik kővé váltan hevernek a tó fenekén.

Mit akar azokkal?

Emlékezik rá, hogy látott ő egyszer egy jelvényt, a mit úrasszonya a nyakában viselt: egy jelvényt, a mi előtt az emberek letérdeltek s könyörögve néztek föl rá; egy jelvényt, a mit a koporsók előtt szoktak vinni. Ezt a jelvényt kirakta ott a pázsit fölé azokból a fehér kagylókból.

Azután megint eltünt a tóba.

* * *

Ha azt kivánta Vavel, hogy adjon Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést: ez bőven beteljesült.

Egy pár esztendeig járt még a híre Botta Sofiának, el is jöttek a névrokonok messze földről azért az ezerötszáz forintért, a mit Vavel gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak vételdíját, a vármegyénél letett a jelentkező örökösök számára; de egy sem tudta a családi összeköttetetést bizonyítani. Aztán jött a devalvátió; a fekete bankó elolvadt a bezárt cassában, s többet senki se jött aztán Botta Sofia felől kérdezősködni.

Vavelről és Katalinról soha sem hallott többé a világ semmit.

A nemes urak is haza mentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a harczi paripát szekér elé. Ez volt az utolsó nemesi insurrectió.

A Névtelen Vár is el tudott tünni. A hogy eltünnek a Fertő partjain falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld, lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó szélvitorláig; mint a hogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész korszakot: a nemesség erős várát, egyik bástyáját a másik után, egész a czímeren könyöklő, kardhordozó karig, – lassan, csendesen, észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, – örökre.

«Nemes lelkek» még vannak a világon, «urak» is vannak; «vitéz harczosok» is vannak; de «nemes emberek» nincsenek többé!

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kisfaludy Sándortól a nádorispán megbizásából szerkesztve korszakalkotó okmány.

J. M.]

[Footnote 2: Gosztonyi már azelőtt való napon könnyű sebet kapott Sárvár védelménél, a hol az ellenség körülfogta, s csak négy vitéz közlegényének hősi erőfeszítése szabadítá ki a fogságból. A négy közvitéz volt Bikfalvy Samu, Kottyán Lajos, Pál István és Tóth Mihály.]

[Footnote 3: A magyar insurrectióra vonatkozó adatokat a következő művekből vettem:

1. «Auszug aus der Geschichte der Insurrection des Adels von Ungarn. Im Jahre 1809 und 1810.» – Für Seine Majestät den Kaiser und König von Ungarn verfasst vom Major von K–y,[4] Flügel-Adjutant des E. H. Reichs-Palatins und obersten Landeskapitäns K. K. Hoheit. Erste Periode. Von dem Schlusse des Landtages 1808 bis inclusive der Schlacht bei Raab am 14. Juni 1809.

2. Ugyanazon czím alatt. Zweite Periode. Von der Schlacht bei Raab am 14. Juni 1809 bis zum 22. Juni 1809, an welchem Tag die Insurrectionstruppen nach Verkündigung des Waffenstillstandes am 20. Juli sich in die Cantonirung begeben.

(Mind a két mű kézirat, s a király magánhasználatára iratott meg a nádorispán megrendeléséből.)

3. Ugyanazon kéz irásával, de szerző névjegye nélkül: Geschichte einzelner Regimenter, Bataillone und einzelner Individuen der Insurrection des Adels von Ungarn. (E műben háromszáznegyven kitüntetett vitéznek a viselt dolgai vannak feljegyezve hiteles jelentések alapján.)

4. 5. Beitrag zur Geschichte der Insurrection im Jahre 1809 und 1810 in chronologischer Ordnung; verfasst von den General-Adj. Oberst Gf. v. Bečkers. Erste und zweite Periode.

Különösen a győri ütközetre vonatkozó hiteles adatok.

6. Tagesbericht vom 15. Juni 1809.

7. Moniteur 23. Juni 1809 Nr. 174.

8. A Mária Therézia-rend határozatai Nr. 2473.

9. Az érdemrendek és jutalmazások kiosztását intéző itélőszék határozatai 2460. sz. alatt.

Azonkívül egyes ezredek történetei, a mik a megyék levéltáraiban találhatók; de a mik csak a Kisfaludy-féle «hősök szótárá»-nak adatait erősítik meg, uj adatok felhozása nélkül.]

[Footnote 4: Kisfaludy Sándor.]

TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

VII. Új élet a háznál 1 VIII. A magyar insurrectió 52 IX. Katalin, vagy Themire? 86 X. A sátán és a Daemon 111 XI. Férfiak dolga 161 XII. Asszonyok dolga 223 XIII. Marie 244

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

5 |azt az ostobaságot! |azt az ostobaságot!»

13 |banderium kíállítására |banderium kiállítására

36 |Jó éjszakát! |Jó éjszakát!»

37 |En majd csak |Én majd csak

51 |s ölelj meg. |s ölelj meg.»

79 |vállalkozni. |vállalkozni.»

95 |On még nem |Ön még nem

175 |dérék Olgyay |derék Olgyay

177 |hiányos fegyyerzetnek |hiányos fegyverzetnek

183 |fölveszí a németet |fölveszi a németet

183 |O is ott |Ő is ott

213 |suhant tovabb |suhant tovább

231 |Orült is minden |Örült is minden

236 |Es hogy vadkan |És hogy vadkan

237 |On azt hitte |Ön azt hitte]