Part 18

Szerencsés véletlen, hogy épen egy kilenczvenes math volt Vavel gróf kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgős izenetével. Így azonban össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, nem volt baj, ha a felrakott iratokkal letörlődött is az asztalra krétával felirt számadás.

– Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! mondá a kapitány sietségtől és örömtől elfulladt hangon. A hölgyeket szabadon bocsátja.

Vavel odasietett megszorítani e jó hír hozójának kezét.

Az pedig még jobban igyekezett madame kézcsókolására.

– Hogy vannak önök?

– Pompásan! A «messieurs les cannibales» igen udvariasak, s «leur catzique» kitünően pikétezik.

– S hol van mademoiselle? Nem történt valami baja?

– Arról nem szükség kérdezősködni. Ő toilettjét csinálja, uram!

– Madame. Én felelős vagyok a tábornoknak az iránt, hogy a rám bizott hölgyeknek egy haja szála se görbüljön meg.

– Ne legyen önnek gondja az én leányom haja szálaira! Intézze el a monsieur le catziqueal a capitulatió föltételeit: én majd addig elintézem a leányom úti-toilettejét. Remélem, hogy rögtön utazhatunk?

A delnő az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz egyedűl maradt.

– Ime itt van önök számára a «Sauf conduit» monda a kapitány, átadva az oltalomlevelet Vavelnek.

Az oltalomlevél a legszabályosabban volt kiállítva; az alkirály stampigliájával, a császári nagy pecséttel s Guillaume tábornok aláirásával hitelesítve; maga a papir is utánozhatatlan az átlátszó víznyomatu sasos czímerrel.

Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált franczia nemes s indigenált magyar mágnás számára, kinek kiséretében utaznak Dealba Themire, másként Landsknechtsschild Katalin bárónő, s nevelt leánya Botta Sófia, állítólag Capet Maria Charlotte herczegasszony, a hozzájuk tartozó komorna, inas és lovász; kiknek minden franczia csapatparancsnokság részéről szabad utazás, oltalom és védelem biztosíttatik.

Vavel Lajos nagyon sokáig tanulmányozta ezt az okiratot.

– Kételkedik ön tán egy franczia katonatiszt adott szavában? kérdé a kapitány.

– Nem, szólt Vavel, kezét nyujtva neki. Egy szón akadtam csak fel. De hisz az lehet a fogalmazó hibája. – Mit tesz az? – Én hálára vagyok önnek kötelezve.

– Oh, kérem önt igen szépen; szólt a kapitány hátra lépve. Legyen olyan jó és tartsa fenn ezt a hálálkodási jelenetet akkorra, a mikor madame is itt lesz.

– Értem! szólt Vavel elmosolyodva.

– No ha érti ön, hát akkor még többet is mondok önnek. Épen ma hirdették ki a fegyverszünetkötést a két hatalom között. Itt van a nyomtatott proclamátió.

Vavel összevonta homlokát s kedvetlenül mondá:

– Még abból nem következik, hogy békét fognak kötni.

– Semmi esetre sem. Hanem az mégis következik, hogy mindkettőnk táborának a megállapított demarcationalis vonalak mögött kell maradnia s egymásnak a területére, mint ellenség nem, csak mint vendég látogathatunk át. Az ön csapatjának határvonala a Fertő déli partja lesz. (A kapitány elővette táskájából a térképet, s azt az asztalra kiterítve, megmutogatá rajta a veres vonalakat, melyek a telepezési határokat megjelölték s azokat veres irallal mindjárt fel is jegyzé Vavel térképére is.) Ön természetesen maga fog eljönni Győrbe, hogy hölgyeit elhozza?

– S azt még ma szándékozom tenni.

– A fegyverszünet négy hétre van megkötve, ezt is megsughatom önnek; s azt hiszem, hogy ha ezt a négy hetet mind ketten mézes hetekké alakítanók, az nem volna kárbaveszett idő.

– Kivánjunk egymásnak sok szerencsét hozzá.

Kezet szorítottak.

Ez alatt a hölgyek elkészültek s kijöttek az oldalszobából. A kisasszony arcza elevenebb volt, mint azelőtt.

Vavel nagy pathossal fogott hozzá, hogy most megköszönje a fiatal tisztnek a nagy szolgálatot; de a tábornokné nem engedte neki, hogy szóhoz jusson.

– Tudom, mit akar ön. Elismervényt akar adni egy adósságról, a mit azután nekem kell kifizetnem. Mintha Guillaume tábornok csak a kapitány úr térdenállva előadott rimánkodásaira engedte volna meglágyítani a szivét, hogy a feleségét és leányát kiváltsa a fogságból az ajánlott cserével. Ismerem én Guillaume tábornokot. Azt tudom, hogy egy milliárdért ki nem adta volna azt a kincset, a mi rá volt bizva, s inkább elhagyta volna magát Győr romjai alá Maria herczegnővel együtt temettetni, mint hogy őt szabadon bocsássa; de azt tudom, hogy mikor azt mondták neki, hogy Clarisse és Margot Vavel gróf kezébe kerültek, oda dobta az egész gothai almanachot: «tessék belőle kiválasztani, hány fejedelemnőt adjak értük cserébe?» – Ebben monsieur Descoursellesnek semmi érdeme nincs. Egyedül önnek, Vavel gróf. Ez pokoli ötlet volt öntől s csak a centaurok segélyével kivihető! Ön kicsikarta kezünkből a kész diadalt. Nagy szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet! El fogom mondani Guillaume urnak, hogy ön milyen rettenetes ember! Hogy mire akart engem rávenni a templomban? Csitt! Clarissenek nem szabad azt megtudni, mert elájul. Ő nagyon ideges. És aztán hogy játsza a catzique a pikétet! Ah önök letörűlték az ügyetlen térképeikkel az asztalról a számadásainkat; s most én nem tudom, hogy melyikünk van tartozásban? Kétséges a tour. Majd befejezzük Győrött. Ön meg fog bennünket látogatni a tábornoknál. Adieu!

Margot asszony feledékeny volt. A házigazdától is elfeledett bucsut venni, – meg azoktól a honfitársaitól is, a kik a templomban feküdtek sebesülten.

TIZENHARMADIK RÉSZ. MARIE.

I.

A vértes osztag, melyet a halálfejesek Öttevényig elűztek, értesítve volt már, hogy a két úrhölgyet megint fedezete alá veheti. A győri uton vonultak Börcs felé.

Vavel fekete lovagiai azt hitték, újabb összemérkőzésre jönnek, s nagy harczi kedvvel szándékoztak őket elfogadni. Ott álltak már egész hadirendben.

– Hüvelybe a kardot! vezényelt Vavel gróf. Négy hétig nem verekszünk. Fegyverszünet van. Önök a hadsegédem vezénylete alatt Fertőszegre fognak visszavonulni s ott megvárják míg újabb rendelettel megérkezem.

Azzal intézkedéseket tett, hogy a Névtelen Várat hogy alakítsák át kaszárnyává, gondoskodott a legénység napi dijáról és élelmezéséről, megköszönte a vitézeknek eddigi hűségüket, hősi bátorságukat; maga is könyezett, azok is: olyan nagyon megszerették egymást. S aztán, mikor a vértes csapat a falu egyik végén bejött, ugyanakkor az insurgens voloncsapat a falu másik végén kivonult. Csak Vavel maradt egyedül hátra, Mátyás mesterrel, ki volon egyenruhában kisérte őt e kalandban, mint trombitás.

Descourselles kapitány lóra ült s csapatja elhelyezéséről gondoskodott, melynek egy része itt a faluban fog maradni; más része Győrbe vonul a hölgyeket kisérve, most már csak díszőrségül, nem oltalom végett.

Vavelre maradt a lovagias kötelesség a hölgyeknek kezét nyujtani, mikor azok a hintóba felültek.

Mikor már biztos helyen érezte magát a tábornokné, kihajolt a hintó ablakán s azt mondá Vavelnek:

– De most mégis boszut fogok önön állni, azért a furfangért, a mivel minket rászedett. «Desden con desden.» Megfosztom önt diadala gyümölcseitől. Én egy éjszakával hamarább ott leszek Győrött, mint ön, s a mint megérkezem, rögtön megirom az ön jegyesének a velünk történteket; – mire ön megérkezik, már akkor tudni fognak mindent, és ön meg lesz fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy maga adhassa nekik hirül, hogy meg vannak szabadítva. Ez édes boszu lesz.

– Nagyon édes, monda Vavel, megcsókolva a delnő kezét. Áldja meg önt az ég azért, hogy szegényeknek egy nyugodalmas éjt fog szerezni ez izenet által.

– De már most még egy dolgot nem értek s azt is szeretném felvilágosítva látni. Véletlenül botlott ön mi belénk? vagy valami abracadabra által?

– Számot adhatok róla. Marquis de Fervlansnak egy levelét portyázóim elfogták, a mit Guillaume tábornok úrhoz irt; ebből én megtudtam, hogy a tábornokné asszony minő hivatásban jön Magyarországra s azóta mindig nyomában voltak a kémeim s engem tudósítottak az ellenfél minden mozdulatairól.

– Rettenetes! Igazam volt, mikor azt mondám, hogy jó szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet ellenünk. Kérem, adja át bucsúüdvözletemet házigazdánknak, nem látom őt sehol.

– A kórodába hívták, egy haldokló sebesültet meggyóntatni.

– Kóroda! – Hajts postillon!

S azzal eau de Cologne-os zsebkendőjét arcza elé kapta, s ott tartotta addig, a míg csak az utolsó házat is el nem hagyták.

Vavel gróf azonban nem várt a másnap reggelre, hanem ő is felkapott a lovára s Mátyás mesterrel együtt igyekezett kifelé a faluból.

A falu végén az őrszem rájuk kiáltott és megállította őket. Mátyás mester előhuzta a csizmaszár mellől a fehér lobogót, s trombitaszóval felelt. Vavel Lajos előmutatta az oltalomlevelet s a míg azt a káplár olvasá, észrevette, hogy annak is, meg a közlegénynek is, friss kardvágás sebe van az arczán: a mai utolsó kardcsattogások emléke.

Milyen gunyoros a sors! A «piquet-partienak» a veszteségét ezek a szegény katonák fizették meg.

Alkonyat után érkezett meg Vavel Győr alá.

A nyolcz órát épen akkor harangozták s a franczia helyőrség takarodót fuvó trombitaszava hangzott minden kapunál. Azokon most holnap reggelig Vavel grófot be nem bocsátják. Hanem hiszen arra való Mátyás mester komájának, Tajkos uramnak, a cserző vargának a kis kertje, hogy azon keresztül ki- s bejárhasson az ember, a kinek épen nincs kedve a kapura kerülni. Mátyás mester soha se szokta kérdezni, hogy merre az egyenes út? Ilyenkor a görbe út a rövidebb. Egy kis kerülővel a cserző állások között bejutottak a városba.

Hiszen látott Vavel már bombáktól összezúzott falakat, leégett várost máskor is, de az a gondolat, hogy e kormos romhalmaz közt kell neki felkeresni azokat, a kiket szeretett, mégis elszorítá a szívét.

A háborúban lerombolt város képe nagyon különbözik más leégett városokétól. A kárvallott lakosok nem jajveszékelnek a romok között. Még dicsekesznek vele, hogy kinek a házába ütött be több bomba? A milliókra menő veszteséget nem számítgatja senki: csak a csodákat jegyzi föl, a mik között maga és háza népe megmenekült, s ha az ellenség kegyetlen nagy sarczot vetett a városra, az élelmes népkedély megragadja a kinálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze a veszett fejsze nyelét. A belső városban már oly élénk a piacz késő alkonyat is, hogy alig lehet lóháton is keresztül törtetni a sokaság közt. A közel Győrszigetből, Révfaluból, Pataházáról beözönlött a nép, a mint a fegyverszünet ki lett hirdetve s a közlekedés felszabadult, s hozta szekér-számra az eladni való eleséget. A francziának sok pénze volt, vett mindent, mesés árakon. Nem volt olyan képtelen követelés, a mit meg ne adott volna. Egy földszinti ház tulajdonosának, kinek porig égett minden vagyona, megmaradt a pinczéje s abban a borai; de kidugott egy rúdat azon a lyukon, a mit a golyó ütött a falán, arra felakasztott egy fagyöngybokrot, a mi azt jelenti, hogy ott bort mérnek, s özönlött a házához a sok szomjas katona: szakajtókosárral szedte össze a pénzt, úgy, hogy esténkint, mivelhogy az érczpénzt a bankótól külön válogatni nagy munka lett volna, kiállt az udvarra, s a kiterített ponyva fölött «megszelelte» a pénzhalmazt: ezüst, arany, réz aláhullott, a rongyos papirost félrehordta a szél; aztán összesöpörték mind a kettőt, s külön a magot, külön a polyvát rakták zsákra!

Vavel grófnak és trombitásának a megjelenése nem is keltett senkiben csodálkozást, az utóbbi napokban sokat jártak-keltek itt keresztül az insurgensek küldöttei, kik a határvonalakat megállapítani segítettek. Azt is tudta minden ember, hogy Győr tőszomszédjában táboroz már az egész insurgens sereg. Vavel, a mint keresztül bírt hatolni a szénatér szekérvárán – hol most a szép sétánysor vonul végig, – minden kérdezősködés nélkül mehetett kedveseit fölkeresni: Mátyás mester tudta már a járást.

Az ostromágyúk hordtávolán kívül volt egy kis nyári lak, oda vitte ki őket a bölcs alispán.

Mikor ezt a házat messziről meglátták, Mátyás mester dicsekedve mondá:

– Nem áll már a két medvesüveges a kapuban! Az alispán hajduja strázsál ott most.

Vavel sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott ahoz a házhoz.

S e gyors száguldás alatt félistennek érezte magát.

Ime, ki tudta vívni elrabolt drágaságait a diadalmas ellenség kezéből, mikor az már vasmarokkal tartá azokat fogva. Kicsikarta kezéből furfanggal és erőhatalommal, férfiak és asszonyok dolgával. Ha a hadvezérek vesztettek is: ő diadalmaskodott. Azt az óriást, a kit senki le nem bír győzni, ő legyőzte azon a téren, a hol egymásnak találkozót adtak!

Hanem aztán, a mint közelebb ért a házhoz, eszébe jutott, hogy a paripa-robaj megriaszthatná a leány gyönge szívét s inkább megállította a lovát és leszállt róla. Gyalog ment odább; Mátyás mesternek azt hagyva, hogy jártassa meg az alatt az utczán csendesen a nagyon meghajtott lovakat.

Csendesen közeledett a ház felé. A kapuban katonásan tisztelgett előtte az alispán hajduja, kivont karddal. Lajos sietett a házba.

A folyosón találkozott a kis Laczival, annak egy csizma meg egy kefe volt a kezében. Vavel láttára csizmát, kefét kiejtett a kezéből.

A folyosóról betért a konyhába: ott Sátánnéval találkozott, az ijedten csapta földhöz akármi volt a kezében.

Ettől sem kérdezősködött, benyitott a legelső szobába, a honnan férfihangokat hallott, s ott három ismerőst talált: az alispánt, Tromfszky doktort és Doboka mérnök urat.

Mind a három megrettent, a mint Vavel közéjük lépett. Az alispán arcza ugyanazt a furcsa átalakulást mutatta, a min legelső találkozásuk alkalmával keresztül ment, mikor Vavel olyan vadul rápillantott; Doboka úgy mosolygott, a hogy nagyon megijesztett emberek szoktak, a doktor pedig azon a ponton állt, hogy megfutamodjék, mint mikor a Névtelen Várban a komornyik torkának esett a feldühödött gróf.

E három ijedt arcz kifejezéséből egy villámgyors gondolat jött Lajos agyába: gondolat, mely leforrázta képzeletének idáig hozott kedves ábrándjait.

– Valaki beteg? kérdé tőlük.

Kettő nem felelt, a harmadik pedig azt hebegte, hogy «én azt mondom, hogy semmit se mondok!»

– Marie beteg? suttogá lenyomott hangon Vavel.

Erre az alispán némán inte a fejével s a mellékszoba ajtajára mutatott.

Lajos nem kérdezett többet, hanem sietett a mellékajtón belépni.

Minő ismerős szobácska ez!

Megint a névtelenvári hajadon tündéri menedéke. Ide hozatták a gyermekjátékszereket, a butorokat, még a négy macska is ott mosdik az ablakpárkányon és a pamlagon, s a két kutya ott fekszik a himzett vánkoson, s a szoba mélyében ott áll a menyezetes ágy, kigyós oszlopaival, chinai selyemvirágos függönyeivel s az ágyon fekszik Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.

– Ah! Uram Isten! ordít fel Lajos, két kezével homlokára csapva, s az olyan keserves hangon ejtett kiáltás, hogy a ki azt meghallja, asszony, férfi, gyermek mind egyszerre előveszi a zokogás. Csak ő maga, csak a beteg kaczag.

Neki van oka nevetni, örülni!

Van; mert Lajos nem menyasszonyához siet elébb, hogy azt üdvözölje, ölelje, csókolja; hanem ő hozzá. – Ő az első. – Ő az, a ki előtt térdre veti magát, a kinek orczáját elárasztja csókjaival, könyeivel.

– Oh én drágám. Oh én szentem! Oh én kicsi kis bálványom!

A leány arcza ragyog. Nemcsak azok a vésztjelentő rózsák ragyognak rajta, a miket az a sötét arczú vőlegény szokott menyasszonyai arczára festeni; hanem a legtisztább földi öröm, a mi már az égi üdvnek verőfénye.

Ő is magához ölelte Lajos fejét s forró lélekzettel suttogá fülébe:

– Ne félj tőlem. Nem halok meg. Nem az a rút influenza támadott meg. Nem Cambraytól ragadt rám. Meghűtöttem magam, mikor éjjel futottunk a tűzgolyók elől. De most már meggyógyulok. Hogy te itt vagy. Hogy értem jöttél. Hogy megszabadítottál. Most már akarok élni! Te olyan hatalmas vagy. Ha ki tudtál ragadni az ő kezeikből, ki tudsz ragadni még a haláléból is!

Katalin a homlokára tette a leánynak lágy kezét, suttogva:

– Oh, ne beszélj oly hevesen.

A leány aztán megfogta Katalin kezét s oda vonta azt Lajos ajkaihoz, hogy csókolja meg.

– Csókold meg. – Ő nekem nagyon jó kis anyám. Mennyit sírt miattam! – Oh, ha tudnád, miket végeztünk együtt, ha engem erővel el akarnának innen vinni? De már most nem kell. – Minden jól van. – Olvastuk a levélből, a miben mindent megirtak – Te vagy a mi hősünk, a mi Szent György lovagunk. – Mitől félnénk már? Már meggyógyulok. – Nem is betegség ez az enyim; csak rettegés volt az és kétségbeesés. – Ez elmult, s már most majd a baj is elmulik. – Kérjétek meg szépen a doktort, hogy hadd ne vegyek ma semmi orvosságot. – Szeretnék fölkelni. Erősnek érzem magamat. – Felöltözöm. – Aztán majd a karjaitokba kapaszkodom, s elsétálok veletek az ablakig. – Megnézem, hogy jön fel a hajnal-csillag? Küldjétek be hozzám Sátánnét. – Ő majd felöltöztet; jobban fel bír emelni, mint Katalin – én nehéz vagyok. – Addig menjetek a belső szobába. – Beszéljetek egymással. – Sok mondani való van a világon, – a mit az ember kigondol, – s ha «egy» embernek el nem mondhatta, – soha se mondja el.

Marie Lajos nyakába kapaszkodva ült fel ágyában s még aztán ő kérdezte tőle aggódva:

– Nem sebesültél meg?

A nőcseléd bejött a hívásra, Mariet felöltöztetni; az orvos azt mondá, hogy meg kell tenni a kivánságát.

Lajos azalatt kiment az oldalszobába, Katalin követte őt.

Vőlegény és menyasszony.

Ott álltak egymással szemközt és aztán sokáig néztek egymás szemébe.

S e tekintetben is sok olyan gondolat volt, a miket, ha «egy» embernek el nem mondhatunk, soha se tudja meg azokat senki.

Nehéz tusakodás volt az: fegyver nélkül, szavak nélkül.

Mégis csak a nő adta meg magát legyőzött félnek.

Térdre roskadt a férfi lábainál s kebléhez szorítva annak karját, arczát odafekteté annak kezére.

– Őrangyalom vagy! suttogá hozzá. (Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie meghallja.) Őt megszabadítád ellenségeitől; de engem a kárhozattól. Oh, ha tudnád, mit szenvedtem ez idő alatt? Ennek a leánynak minden sóhajtása, éjszakai álmainak hagymázos szavai mind az én lelkemet sujtó vádak voltak. Egy elárult angyalnak a vádjai egy bűnös ellen, a ki nem áhít egyebet, mint megtérni, vezekleni és vétkét jóvá tenni. Oh, minő rettenetes napok voltak ezek! Válogatni a csapások között; nem hogy hárítsa el azokat Isten; hanem hogy elébb hozza el a szelidebb csapást: a halált! Oh, minden órában rettegni: melyik látogató koczogtat elébb az ajtón: az a csontkoponyájú-e, vagy az a kifestett képű? S aztán kivánni annak, a kit úgy féltünk, hogy haljon meg inkább! És látni azt a martyrszenvedést egy angyal arczán; a ki elárulóját vigasztalja kétségbeesései között, és értte imádkozik, mikor az nem tud! Ha Mariet elragadták volna az én kezeim közül, nekem más választásom nem maradt volna, mint vagy élve vagy halva temetkezni el! – Oh, milyen jól tetted, hogy, mikor hozzánk beléptél, őt ölelted, őt csókoltad, nem engem! – Olyan igazságos voltál, mint egy Isten! – De én is szenvedtem annyit, mint a biblia akármelyik asszonya! – Te most elvetted rólam e szenvedéseket. Kimentettél önszívem pokol tüzéből. Felmentetted lelkemet lánczaiból. Minden rosszat, mit én elkövettem, egy kézfordítással jóvá tettél. Visszaszerezted őt. Oda menekülhetett a karjaid közé, a hol oly boldognak érezte magát, mint az oltár mennyezete alatt. – Most itélj fölöttem. – Dobj el, vagy emelj fel. – Mind a kettőt megérdemeltem; – megköszönöm.

Vavel Lajos karjai közé fogta az asszonyt és ajkait ajkára nyomta, hosszan, végtelenül.

E csókban volt bűnbocsánat, szerelem, megtisztulás, – együtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mellékszobából zongorahang zendült elő. Halk accordokban az insurrectió népdala.

Lajos és Katalin odasiettek.

Marie be akarta mutatni Lajosnak, hogy mennyire ment már, a mióta ő távol van?

Az ő kedvencz kék ruhája volt rajta.

Azok az ő átlátszó finom ujjai csak úgy libegtek végig az elefántcsontokon, kicsalogatva azt a búbánatos melódiát.

S az utolsó accordhoz még a verset is eldanolta, felhők távolából révedező hangon: «Rágalmazó nyelvek irigysége, Régi szerelmünknek lett vége.»

Azután a szék támlányára hullottak karjai. Ez a néhány ütem minden erejét kimeríté.

Fáradságát azzal rejté el, hogy Lajosra és Katalinra mosolygott.

– Ez a dal nem tinektek szól ám, suttogá. Ez csak tréfa. – Ugy-e ti nagyon fogjátok szeretni egymást? – Elmentek innen messze, messze, s itt hagyjátok «Mariet» eltemetve? – No, nem engem: hanem azt a rossz leányt, a ki annyi bajt okozott a világban; a ki miatt annyi jó ember szenvedett, s a kinek a hamvai ott porlanak abban az aczélszekrényben; a kinek annyit fájt az élet, hogy nincs kedve még egyszer feltámadni. – Hanem a «Sofie», az itt marad, az elmegy veletek s látni akarja, milyen boldogok lesztek? – Vigyetek az ablakhoz, hadd lássam meg a hajnali csillagot.

Odagördíték karszékét az ablakhoz s Vavel kinyitá az ablakszárnyat, hogy friss lég jőjjön be a kertből.

Marie megfogta kettőjük kezét s ölébe vonva, egymáshoz szorítá azokat.

Csendesen suttogott hozzájuk:

– Ugy-e? El fogjátok felejteni a tegnapot, – s nem emlékeztek rá többé? Álom volt: rossz álom. – A Névtelen Vár! – Hagyjátok ott. – Ne lépjetek bele többet. A fátyolos nő, a bezárt ajtók, a messzelátó cső, a szótalan férfi, a magányos séták az emberhangtalan kertben. – Álom volt: nem kell rágondolni többet! – A fenyegető férfiak, – a kardcsörgés és ágyúzengés – mind nem voltak, csak álmodtuk. – Nem jártunk közel soha se a trónhoz, se a vérpadhoz. – Ki volt Marie? – A macskák fejedelemnője. S a kis kutyák, meg a kis madarak országában trónörökösnő. – Dajkamese, a mivel rossz gyermekeket elaltatnak. – De itt lesz Botta Sofia holnap is, holnapután is, és örökké, míg az emlékezet tart, az együgyű, bohó leány, a ki nem tud semmit, csak szót fogadni azoknak, a kiket nagyon szeret. – Ne beszéljetek Marieról soha többet. Az haragot, keserűséget támaszthatna közöttetek, a hogy harczot, vérontást támaszthatna a világban; viszálkodást, gyűlöletet a koronás emberek között. – Ha megharagusztok egymásra valaha, hijjátok Botta Sofiát; az kibékít. – Előjön még egy más csillagból is. – Nem! Nem! – Ha ti parancsoljátok neki, hogy meggyógyuljon, meggyógyul, és itt marad köztetek.

Vavel Lajos keze oly erővel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy szinte összetörte. Kézszorítás és szívszorítás ki lett állva, a nélkül, hogy egy köny kihullt volna. – Pedig az volt a legerősebb küzdelem.

Nem szabad az élni óhajtó beteg előtt sírni.

S annak oly lángban égett most az arcza.

– Nézzétek, már is mennyire jobban vagyok! Eddig minden este, mikor a hajnal-csillag feltünt, eljött rám a láz. – Ma elmaradt. – Látjátok, az öröm meggyógyított. – Hagyjátok még a kezeiteket a kezemben. – Ezek itt tartanak engem.

II.

Dehogy tartották őtet itten!

Jól mondá az alispán: «nem való ti nektek francziáknak az ilyen teremtés!»

Minek az ilyen lény erre a világra?

A ki nem tud: csak szeretni és lemondani, nemzetét még üldözőiben is imádni; – a kinek nincs más vágya, mint békét szerezni haragvó felek között, s odaadni nekik mindenét, a mije legdrágább, hogy béküljenek ki rajta.

Minek volna ez ti nektek?

Azért, hogy három esztendő mulva elűzzétek? Hogy aláírjátok a halálitéletét? Vagy rosszabbat annál. Hogy minden bűnt, hibát, szerencsétlenséget, országos csapást, szégyent, veszteséget, a mit országnagyok, hadvezérek, elementumok, diplomaták és ellenségek halmoznak egy országra, az ő rovására irjatok fel? hogy minden éhező azzal vádolja, hogy ő eszi meg a kenyerét? minden sebesült, hogy ő fürdik a vérében? minden rab, hogy ő tartja bezárva? s aztán átkozzák a gunyhóktól a palotákig? lefessék a képét torzalaknak? nevét megörökítsék gúnydalokban? s a kínszenvedések koronájául adjanak neki egy férjet is, a ki mellett egy szolgáló lesz az asszonyának az úrnője?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az Úr máskép gondoskodott az ő választottjáról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sötét zivatar fogta el a hansági láthatárt: az égboltozat olyan volt, mint egy gyászszal bevont templom, a távol villanások meg-megemelték a földig érő kárpitot s utánuk hangzott – a távoli orgonaszó.