Part 17

– Bizony azt tették, még pedig olyan bombákkal, a mikbe egész csoport apró golyóbis volt dugva, hogy a hol szétpukkant, száz embert is megölt, – ha el nem szaladt előle. Egy jó részét a városnak fel is égették; hanem azért Pécsy nem adta meg magát, míg utoljára bele nem lőttek a puskaporos raktárába. A mint az aztán a levegőbe repült, nem volt neki mivel ágyúzni többé. Mi se mehettünk a segítségére, mert az a sok generális hetvenhét felé kommandirozta a sereget: hát nem tehetett mást a jámbor, mint hogy feladta a várat; de úgy, hogy minden seregestől együtt békeségben elvonulhasson. Már meg is érkezett Komáromba, tegnapelőtt itélt fölötte a haditörvényszék s azt mondta ki, hogy nem tehetett máskép.

– De mi lett Katalinból? Mi lett Marieból?

– Előadom egymás után. Tőlük jövök.

– Nem történt velük semmi veszedelem?

– Veszedelem? Az nem történt. Egy kis magánházba voltak elrejtőzve, a hol Görömbölyi alispán úr úgy adta ki őket, mint saját hugait.

– Az alispán ott van?

– Ott ám. Ő is kapitulált, de az asszonyságok kedveért ott maradt a városban továbbra is, hogy legyen valami tanácsadójuk.

– Derék ember! Ki lett a francziák részéről várkormányzó Győrben?

– Guillaume tábornok.

– Guillaume! szólt Vavel megrettenve.

– Guillaume biz az. Annak hiják. Igen fain, modális ember; nem mortifikálta a lakosokat: ellenkezőleg, mindjárt másnap a bevonulása után bált adott a nagy vendéglőben, s arra minden előkelő urat, polgárt a feleségeikkel és a kisasszonyaikkal együtt meginvitált; – a gróf úr drágái is kaptak ilyen meghivást.

– Mint Görömbölyi alispán hugai?

– Nem biz azok. Magam olvastam a bilétet, így volt irva: madame la Comtesse De Alba, avec la princesse Marie.

– «Princesse Marie!»

– A bizony. Innen tudom a titulát, a mit az elébb mondék.

Vavelnek az agya elzsibbadt, mint mikor valakit utolér egy álló helyében az álom.

– Nem használt semmit a viczispán protestatiója, folytatá tovább nyugodt phlegmával az ezermester: a franczia generális azt felelte, hogy ő jobban ismeri azokat a dámákat s utasításai vannak, hogy hogyan kell velük bánni s attól a naptól fogva éjjel-nappal két franczia granatiros áll silbakon a bárónő szállása előtt, mintha valami potentátot őriznének ottan.

Vavel néma dühvel járkált fel s alá szobájában. Ha Mariet elviszik, akkor Katalin is el van rá nézve örökre veszve. Hogy gondolhasson még családi boldog életre, mikor az oltár előtt arra a kérdésre: «szereted-e ezt a nőt?» azt kell neki felelnie: «gyülölöm!»

– Miért hagytam őt el? vádolá magát Vavel. Miért nem tettem azt, a mit kivánt, hogy fussunk el együtt, ki a világba? Mi hárman!

– Hja biz az úgy van, mondogatá Mátyás mester. A generális adjutánsa mindennap kétszer látogat el a házhoz s raportot visz róla, hogy vannak, mint vannak?

Vavel nem hallott már semmit.

– Csak Cambray meg ne halt volna!

– Úgy! Igazság! Azt az urat is eltakaríttattam szépen. Hiszen tetszik tudni, hogy meghalt.

– Igen. Megirták.

S azzal elővette kebléből azt a levelet, melyben Marie leirta a Névtelen Várban töltött utolsó rémséges éjszakáját, s elkezdte azt olvasvi. De a könyei nem engedték. Utoljára elkezdett hevesen zokogni, mint egy gyermek, a kit mostohája megvert. – Az ő mostohája: a sors.

– A bizony; eltemettem szépen, odairta a testamentomát a bugyillárisba; azt is meghagyta, hogy a tópartra temessék el, semmi fejfát, semmi irást a sirjához, csak épen egy égerfát ültessenek mellé. Úgy is tettem.

Vavel letörlé könyeit. Restelte, hogy nem birt magán uralkodni. Hogy idegen ember őt ily gyöngének látta. Nyugalmat erőtetett.

– S hogy tudott ön hozzá jutni a halott rejtekéhez, a mit az magára zárt?

– Igen egyszerüen. A rostély rugója össze volt kapcsolva a gróf úr szobájában levő csengetyűvel. Mikor azt felgördítették, a csengetyű megszólalt. Tehát csak meg kellett fordítani a dolgot. Ha a csengetyű drótját meghúztam erősen a gróf szobájában, a rostély az alcoven előtt rögtön felgördült.

– Igen egyszerű mesterség. – Hajh Mátyás mester! Ha ön olyan ezermester volna, hogy azt a zárt is föl tudná nyitni, a mi az én drágaságaimat most fogva tartja; az volna aztán a remeklés!

– Már pedig én tudok olyan mesterséget.

– Tud?

– Hiszen lám mondtam, hogy a jó hirt a legvégére hagyom.

– Szóljon, szóljon!

– Hanem azt már csak sugva mondom el; mert hátha valaki hallgatózik az ágy alatt, vagy az ajtó mellett. Én is így szoktam. Más is megteheti.

Vavel Lajos odatartá a fülét, hogy sugja hát meg.

Igen rövid közlemény volt az.

De Vavel Lajost egyszerre egész emberré tette ez a nehány szó.

A tenyerébe csapott, aztán meg Mátyás mester vállára.

– Remek ember ön!

Azután kivette a kebléből Marie arczképét, megcsókolta: – aztán Mátyás mestert is megcsókolta. Nevetett.

Majd meg egy marék bankjegyet húzott elő a tarsolyából, azt Mátyás mester markába nyomta.

– Itt van. Siessen ön a szükségeseket összevásárolni. Ön tudja, hogy mit kell beszerezni? Rögtön hozzáfogunk!

Mátyás mester átvette a pénzt s úgy osont el Vavel szállásáról, mintha lopott volna.

Lajos pedig sietett a tábornokához.

– Én itt elválok tőletek. Rám semmi szükség a további útban. Kérlek: engedj elmennem.

– Mit akarsz? kérdé a tábornok.

– Azt már tudod, hogy Győrt elfoglalta az ellenség.

– Értesültem róla; de nem akartam e hirrel elcsüggeszteni barátainkat.

– Jegyesem és védenczem az ellenség kezébe került.

– Azt is tudom. Sajnállak érte.

– De én ki fogom őket szabadítani onnan.

– Az is meglehet. Hanem elébb a seregünknek össze kell szedni magát, hogy Győrt visszafoglalhassuk egyesült erővel.

– Én magam fogom őket kiszabadítani!

– Hogyan? Kitaláltad a léghajózás titkát? vagy éjszaka akarod a volonjaiddal Győrt megrohanni, a mit egy egész franczia hadtest megszállva tart s kiragadni a kedveseidet lóháton a városból?

– Hogy mit teszek? az az én titkom. Kell hozzá erőszak és furfang. Vitézség és csalfaság. Határos az a lehetetlenséggel és még is bizonyos. Én kiszabadítom az én szeretteimet úgy, hogy a foglyul tartó ellenség nem fogja őket egy bucsu kézcsóknál a keztyüs kezükre egyébbel érinteni.

– Ez a fiu meg van bolondulva; monda a tábornok. De nem csoda. No hát eredj és vidd magaddal a volonjaidat.

– Nem szükség senkinek arról tudni, hogy én eltávoztam.

– Jó lesz, majd egy napiparancsban kiküldelek, – hogy tartsd fenn az összeköttetést Chasteler tábornokkal s keresd fel a horvát bánust.

Még nevettek is, mikor elváltak.

II.

– Minden megvan. Mondá Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre mutatva, melyeket a francziáktól vettek el a fekete volonok Kis-Czellnél. Itt van, a mi szükséges, mind, az eccho alatt.

A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a dandártól úgy, hogy senki se vette észre.

A dandár ment a palotai úton, a voloncsapat pedig Zircznek.

De már a Zircz előtti erdőkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett felőle hallani, mintha elnyelte volna a Bakonyerdő.

Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiuk voltak, köszöngettek a menyecskéknek s a korcsma előtt, a hol egy pohár borra megálltak, fizettek szép csengő pénzzel, banknótával s danolták, hogy «Valamennyi rongyos bankó, Mind a korcsmárosnak való!» De már a zircziek panaszkodtak, hogy ő hozzájuk egy csoport ellenséges lovas vonult be, abból a fajtából, a miről azt énekli a népdal, hogy «… Nem is Isten madara, Kinek fején a farka!» Kakastollbokrétás süvegü, kék köpönyeges francziák, a kiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a biróval, egy kukkot se tudott másképen, csak francziául. Szerencsére a fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet s az tolmácsolt. Nagyon gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyerek-népet a kapitányuk mérgesen kergette szélylyel s a mi bort hozattak, azt elébb meg kellett kóstolni a birónak, hogy nincs-e benne méreg? A még csak hagyján; hanem azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolnia, hogy nincs-e abban is méreg? Szegény birónak ez volt az első víz, a mit legény kora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni, hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott fához kötik s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyujtják a várost s kardra hánynak minden élő teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb mentek.

Ezek Vavel volonjai voltak. A sűrű erdőben lerakták a veres csákókat, a társzekerekből előszedték a francziáktól elvett tollas kalpagokat, s a kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki sem mondta volna, hogy nem franczia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fujta az indulót, a hogy a francziák szokták.

Mátyás mester mindenütt előre sietett, kikémlelni, nincs-e az útban valahol akár franczia, akár magyar csapat? Bármelyikkel is veszedelem lett volna most találkozni.

Nem jártak az országúton. Neki vágtak a magas hegyi útnak, a hol egy falvat Fenyőfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei között fenyőerdők szigetelték el magukat). Arról a fenyvesről olyan keveset tudnak a világban, mint az alattuk megpihenő csapatról. Aztán másnap tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeeső falucskák lakói bámulva nézték az átvonuló csapatot s találgatták magukban, hogy vajjon talyigát vásárolni jöttek-e azok ide? vagy mészre van szüksége a franczia seregnek, avagy pedig szénre? vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e az idén elég gubics az erdőn? Nem tudtak velük beszélni, nem kérdezhették meg.

Egész naphosszant tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, a hol a társzekerek alig haladhattak, Koronczónál el is kellett azokat hagyni, mert ott útjokat állta a Marczal és a Rába, a mik itt már csaknem egyenközűen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a társzekerekről az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmi szereket, s a csillagvilágnál átusztatott a két folyam közötti szigetbe. Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már Koronczónál volt a magyar insurrectió egyik dandára s az, ha megkapja a kakastollas süvegeit az álfrancziáknak, késő lesz aztán megmagyarázni, hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett kerülni, mint a francziákat.

Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még éjjel a Rábán egy halász lélekvesztőn s reggelre vissza is tért a tudnivalókkal.

Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábczán is átusztatott s elérte Börcs helységét.

Kicsiny falu az a Rábcza partján, de van egy nevezetes régészeti emléke. Egy tágas kerek sáncz, melynek a közepén áll a templom. A hajdani török-kurucz-labancz világban ide szokott menekülni a falu népsége s védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért hiják tán németül Rundenthurmnak.

Vavel csapatja ezt a kerek sánczot foglalta el, a hol észrevétlenül meghúzódhatott. Köröskörül nagy messzeségre franczia seregtől volt megszállva az egész vidék.

A Győrbe vivő országút már meglátszik e templom tornyából.

Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori távcsövével.

Egyszer aztán meglátta, a mire várt.

Öttevény (németül Hochstrass) felől erős porfelleg jelölte a közeledtét.

Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregből hajtottak.

A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arczát nagyon őrizve a sűrűre húzott fátyollal a nagy portól, míg a fiatalabb hölgy nem tűrte halvány arcza előtt a fátyolt, s legyezője mögül igyekezett a leeresztett hintó-ablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal czifra szőnyeget vont végig.

A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértő pillantásokat váltva a szép halaványarczu kisasszonynyal.

Ez a két hölgy: Guillaume tábornok neje és leánya.

Most jönnek Mariet átvenni. Ők lesznek a kisérői Párisig. Ez a hintó fogja őt elszállítani, s ugyanez a vértes csapat lesz a végső fedezete a hintónak.

«A mi kezeink messze elérnek!» – monda De Fervlans.

Ime már meg is fogták martalékukat.

Hanem… még hátra van valaki, a ki a hatalmas kézre rá mer ütni.

A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erős lovas csapat közeledik. A fiatal vértes tiszt azt mondja a kiváncsi hölgyeknek:

«Lovas chasseurök. Szénázni jártak.»

Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénás szekeret hajtottak maguk előtt, a mik már fölkaptak az országútra.

A postakocsis messziről elkezdett trombitálni, hogy a szénás szekerek térjenek ki előle a tört útról a töretlenre; a minek az lett a következése, hogy az egyik szénás szekér feldült, a másik meg melléje hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhéczébe; most aztán tökéletesen elzárták az utat.

Ekkor egészen közel ért Vavel csapatja.

Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét, meg a tollas kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót s azzal megrohanta a hintó kiséretét.

A meglepett vértesek, a kik e támadásra nem voltak készen, az első taszításra le voltak szorítva az országútról s a vizenyős réten nehéz lovaikkal igen egyenlőtlen harczot fogadtak el Vavel könnyü lovasai ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó előtt, a viadalt elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze.

Abban a perczben, a midőn a kard az ifju franczia vitéz kezéből kirepült, az ifju hölgy, elfeledkezve minden etiquetteről, rémülten sikolta fel.

«Ah, mon Dieu! Ne tuez pas Arthur!»

Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta előttük a kardját s Talma legékesebb franczia nyelvén biztosítá őket:

– Ne féljenek úrhölgyeim. Jó kézbe jutottak. Mi magyarok vagyunk.

A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a volon csapat által.

Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergéből leemelt fiatal tiszttel beszéljen.

– Legelőször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a szerencséhez, a mit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult előttem az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez episod által előmozdíthattam.

Erre a halavány arczu ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a másik hölgy azonban egészen elvörösödött s elkezdett veszekedni.

– Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk combattans felek!

– Hogy mit akarok? azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak. Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Aztán arra fogom kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal Győrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szives izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: «Én Vavel de Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én jegyesemet: Dealba Themire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve Botta Sofia, vagy ha úgy tetszik, Marie herczegasszony. Én kérem vissza cserébe az én hölgyeimet az ő hölgyeiért. Egyéb kivánságom nincsen. Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott abban a kerek sánczban fogom önt várni, a honnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!»

Az ifju hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifju tisztnek, a mit annak nem volt szükség a szivére kötni. Az úgy is minden lehetőt el fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábirja.

A szabadon bocsátott lovag tova robogott az országúton. Vavel Lajos pedig az utazó-hintót a böresi út felé fordíttatá s a kocsi-ajtó mellett lovagolva, társalgott a hölgyekkel.

Guillaume tábornokné asszony eleinte keserű kifakadásokkal halmozta el Vavel grófot.

– Ez népjogsértés! Ez brigantaggio! Elfogni előkelő hölgyeket.

– Hát az én hölgyeimet nem tartja-e fogva az ön férje?

– Az én leányom oly rettegős, olyan ideges.

– Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Mariem!

– De ön elvégre is franczia, s tudni fogja, mivel tartozik a nők iránti udvariasságnak?

– E tekintetben mintaképül fogom választani Guillaume tábornok urat.

– Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kisérői, ezek rettenetes emberek! Nem centaurok ezek?

– De – azoknak az ivadékai.

– Igaz, hogy még most is emberhúst esznek?

– Úgy tudom, hogy nehány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem lehetetlen, hogy most, mikor ez a czikk olyan olcsó, megint visszaesnek bele.

– Ah! És hogy vadkan agyaraik vannak?

– Az igen valószínű. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal; úgy gondolom.

– Hát az igaz-e? szólt suttogva az úrhölgy (úgy olvastam valahol), hogy az itteni úrasszonyok fiatal rabnők vérét bocsáttatják ki s abban fürödnek?

– Az igen kellemes lehet; hagyta rá Vavel. Csodálom, hogy ezt a divatot Párisban még fel nem kapták.

– Mit gondol ön? Az Istenért.

– Hát hisz önöknek olyan szép vérkiontó masinájuk van hozzá.

– Csitt. Hazaáruló! Az egészen más.

E közben az történt, hogy egyik volon egy elfogott vértest vitt magával: a vértes gyalog volt, a volon lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettő. Az insurgens a homlokán, a vértes a karján.

A volon fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendővel, hanem a fogoly franczia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább menni.

Ekkor a volon leszállt a lováról s az oldaláról leakasztva a csutorát, odanyujtá azt a foglyának s negédesen biztatgatá:

«No húzz belőle egyet kamerád, ne busulj semmit. Látod, minek vágtál olyan nagyon a fejemre? megerőtetted vele magadat. No se baj. Gyere, majd fölteszlek a lovamra.»

Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára s maga gyalog vezette a lovat.

– Ah! Ah! kiálta föl a tábornokné, elbámulva azon, hogy a centaur nincs hozzá nőve a lóhoz s talán másodsorban még azon is, hogy a centaurnak emberszive van.

A centaur észrevette a felkiáltást s azt gondolta, hogy legjobban fogja azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkinálja a csutorával. Ilyen melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a badacsonyiból.

Az úrhölgy nem merte a kinálást visszautasítani, s aztán nem is bánta azt meg.

– Ah, hisz ez bor! mondá meglepetetten az izlelés után Vavelnek.

– Ön azt hitte, hogy lótej?

A volon pedig azt mondá az úrnőnek, a kulacsát visszavéve, latinul, hogy:

– Conducat sanitati… domicella…

– Hiszen ez római nyelven beszél! szólt összecsapva a kezeit a párisi nő.

Vavel nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

– Ön nagy bohó! szidta a tábornokné aztán. Hiszen ezek csinos emberek s egynek sincs vadkan agyara. Az sem lesz már most igaz, hogy az úrnőik leányvért használnak a fürdőhöz. Vannak ott házak, a hová visz bennünket?

– Nem épen oly nagyszerűek, mint az ön palotája a chaussée d’Antinon, de azért házak.

– S mivel fogom én ott a hosszú időt tölteni, a míg monsieur Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétező vagyok!

– Majd megmondom önnek, madame, hogy mivel fogja ön az időt tölteni, ha odaérünk a faluba? S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.

A közben el is érték a kertek alját, a hol érőben levő megygyel és cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a szép diófákkal szegélyezett utczába bekanyarodva, a templom elé hajtattak.

Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendő úr künn állt a kapujában, a hol Vavel megállíttatá a hintót s aztán lesegíté a hölgyeket az ülésből s fölkérte a lelkészt, hogy fogadja őket vendégszeretettel, a miben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész konyhája előadta, a mi csak izletes volt, s a hölgyeknek el kellett ismerni, hogy a centaurok országában ebédelni tudnak.

Ebéd után a kisasszony kimerültségről panaszkodott, annak megengedték, hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:

– Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, madame? van itt egy igen régi templom.

– S van benne valami igen szép kép?

– Megható szép kép. A «Samaritanusok».

– Antik, vagy modern?

– Antik modor. A kereszténység előéveire emlékeztető, hanem a kivitele modern.

– Valami híres festő műve?

– Nem. Csak naturalistaé. A tisztelendő úr munkája.

A tábornoknő csodálkozva rázta a fejét s már most nem tudta, hogy ő vele tréfál-e Vavel gróf, vagy a lelkészszel?

Mindjárt megértette pedig a dolgot, a mint a templom ajtaján belépett.

Az Isten tiszteletére szánt hely ezuttal a legmagasabb istentisztelet szertartásához volt berendezve: szenvedő emberek ápolásához. Az egész templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek, szép kettős sorban, sebesült franczia katonák, kik a győri csatatér körül szerteszét fekvő falvakba úgy voltak szétosztva. A kis falu asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták őket, a maguk házi szereivel, a maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édes anyja volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle gyógyító írokat, a maga kopott «házi orvos»-ában: tábori orvos nem került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer franczia feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.

– Úgy-e szép tableau, asszonyom? – mondá Vavel gróf. Beillenék a Notre Dameba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzője nevét. – Ilyenek azok a kannibálok, a kik ezt az országot lakják! – És bizony, mondom önnek, hogy végig mehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon és nem fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlen egy ember van ebben az országban, a kiben kannibali szenvedélyek laknak, a ki vaddisznó-agyarat visel a szájában, a ki asszonyok vérében megfürödni képes: – az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el az időt jobban addig, a míg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt marad a templomban s a sebesülteket ápolni segít, és az alatt imádkozik a védszenteihez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!

A tábornoknőnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patheticus fenyegetésen.

– Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után s ma még csak szerda van. Ha már a többi centauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntől legkevésbbé félek. Legyen ön a felől megnyugodva, hogy Guillaume úr nem fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött volna ön eléje, hogy megvegye tőle kedveseit, nem hallgatta volna önt meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja őket tőle, nem kapta volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a feleségét, meg a leányát: ez schach matt neki! Menjünk innen. Nem imádkozhatnám.

– De hátha Napoleon parancsa nyomatékosabb lesz előtte?

– No már azt higyje ön el, hogy jobban fél Guillaume úr én tőlem, mint Napoleon császártól. – Jerünk innen! – Sebesülteket sem akarok ápolni. Az Isten őrizzen meg minden szenvedőt attól a szerencsétlenségtől, hogy valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! – Menjünk pikétezni, uram!

III.

Descourselles kapitány úrnak kitünő paripája lehetett, ő maga nevezetes távlovagló és valószínűleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett Győrből.

A parlamentair zászlóval jött, egy trombitás kiséretében s a volonok, hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.

A vértes kapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.