Part 16

Valami gyönge reménységük ahoz is lehetett, hogy talán Chasteler tábornokot valahol feltalálják, a kinek léteznie kellett valamerre a földszinén, egy egész hadtesttel, melyet Tyrolból hozott ki, ott hagyva a fellázadt tyroliakat a bajorok és francziák boszujának.

A terv merész volt; de nem kivihetetlen.

Győr vára el volt látva két hétre (!) a bennlevő őrség számára elégséges élelemmel; lőszerrel is, a mennyi a tizenkét ágyúnak kellett. E két hét több, mint elég arra, hogy Meskó dandára Chastelerrel egyesülve Komáromhoz felkerüljön s akkor a két főherczeg seregéhez csatlakozva, túlnyomó erővel vesse magát az alkirály seregére.

Ezt a tervet azután még a nádor kezébe is el kellett juttatni.

Széchenyi Pál gróf vállalkozott e feladatra.

Abdától Komáromig minden út meg volt már szállva az ellenségtől, kivéve a vízi útat, a Dunát. Ezen át kellett Komáromba eljutni.

Széchenyi egy kétevezős sandolinra ült, s elindult egyes-egyedül a Rábczán, onnan a keskeny győri Duna-ágon; mire besötétedett, már ott sikamlott végig keskeny lélekvesztője a franczia tábor közepett. Innen is, Győr felől, túlnan is, a Szigetközben, a francziák őrtüzeivel volt ellepve a mező. Mind a két partról hangzott feléje a sürű «qui vive?» jeléül, hogy a francziák ébren vannak: egyet villant, a golyó ott fütyült el feje fölött, vagy lecsapott a vízbe. A lélekvesztő suhant tovább. – Egyszer egy jól czélzott golyó lyukat ütött a csónakon a vízszín alatt, Széchenyinek most azzal is kellett vesződni, hogy elébb ezt a veszedelmes léket betömje; s míg azzal bajlódott, a francziák egy dunai malomról utána eredtek csónakkal s messze elüldözték. Csak izmos, edzett karjainak s könnyű sandolinjának köszönheté, hogy el tudott előlük menekülni. – Egyszer aztán a nagy Duna-ágba eljutva, könnyebben lélekzett. A sűrű fűzfás szigetek között könnyebb volt az ellenfél figyelmét kikerülni. Másnap reggel már ott volt Komáromban s átadta a nádornak a keresztültörési tervet.

Nagyon jó volt a terv; csak a hozzávaló anyagtól függött, hogy sikerüljön.

De azzal az insurgens gyalogsággal nyilt síkon csatát állni, tiszta lehetetlenség. Meskó dandárának nem lehet egyébre számítani, mint a lovasságra és az ágyúira.

Úgy is volt az elrendelve. A gyalogságnak nem számítottak a karjaira, csak a lábaira.

Oh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? azt legjobban megmutatta Napoleon és a francziák.

De most az egyszer embereikre akadtak, a kik még őket is le tudták gyalogolni. – Nem futni: az nem virtus, hanem gyalogolni!

Elől az úttörők, az ágyúk és a pozsonyi lovasság; hátul a többi lovas csapatok; közbül pedig az egész oszloprendben vonuló gyalogság. A harcz dolga a két végsőé lesz, a középé csak a sietés.

Az éj beálltával Zirchich őrnagy tutajokból összeállíttatá a hídat a Rábczán keresztül s azon átvonult nesztelenül az egész dandár. Mikor a túlparton voltak, akkor a náddal megrakott hídat felgyujtották a hátuk mögött.

Csak akkor vette észre az ellenség, hogy a körülfogott dandár elmenekült. Nem erre várták a kitörést, hanem a Szigetköz felé. Onnan legrövidebb út lett volna a Csallóközbe átjutni dereglyéken, dunai malmokon. Ott vártak rájuk erős készülettel. Azt hitték: a Rábcza felé nem mehetnek. S ha mehetnek, hová jutnak arra? A Dunától a Balatonig az egész környék a francziák által van megszállva.

Igen is, az volt a szándékuk: a Dunától a Balatonig lemenni, s onnan megint felkerülni a Dunához. Egy óriási üstököspálya!

A Rábczán átkeléssel egy éjszakai egérutat nyertek. Az alkirály serege nem üldözhette őket új hídverés nélkül; hanem annál inkább Marullas tábornok összes lovassága, mely a Szigetközből üldözésükre elindult; míg az alkirálynak egy hadcsapatja a Marczal mentében sietett eléjük kerülni.

Majd az előhad, majd az utóhad keveredett harczba, a mint az ellenséggel érintkezésbe jött. Amaz utat tört, emez feltartóztatott.

Pordánynál már utolérték őket Marullas lovasai. Azokat Garnika ezredes és Szucsics őrnagy a bácskaiakkal, meg Vavel volonjai úgy szétverték, hogy arra a napra elment a kedvük a további üldözéstől.

Másnap újra kezdődött a hajsza. Hátul tűz, elül víz.

A gyalogság lábáról már leszakadt a csizma a gyorsmenet miatt; a nemesi felkelő seregnek rongyos lábbeliben, mezítláb kellett folytatni a vonulást. Rozsdás fegyver, rongyos csizma! de összeillettek!

Kis-Czellnél ismét utolérte őket Marullas lovassága. Ez túlnyomó erejü volt, de a talaj az insurgenseknek kedvezett. A Marczal semlyékein nem lehetett a lovassággal másutt harczolni, mint a rendes út hosszában s ott egy Horatius Cocles sokat ér. És minden bácskai vitéz «az» volt most.

A hősök között, kiknek neveit a harczok aranykönyvében kiemelve találjuk, sok szláv hangzásu van: Stipcsics, Antunovics, Baics, Radivojev, Knezy, Popovics; de az is a kor erős vonásaihoz tartozik, hogy a magyar nemesség csak hazát ismert és nem népfajt.

A mocsári ereken, a levezető csatornákon kisebb-nagyobb hidak vezetnek keresztül. Minden híd előtt megujult a harcz, s az insurgens lovasok mindaddig feltartóztaták az ellenfél rohamát, míg Zirchich lerontotta a hidakat. Ezzel ugyan a lovasság üldözését fel nem tartóztaták, mert a mely vizen a magyar lovas átgázolt, azon a franczia is átmehetett; hanem azt megakadályozták, hogy a francziák ágyuikkal vehessék üldözőbe, míg ők a hidon túl felállított ágyuikkal távol tarthatták maguktól az üldözőket.

A kis-czelli híd körül elkeseredett csata fejlődött ki.

Ezt minden áron meg kellett tartani az utóhadnak, hogy a hosszú, fárasztó utban elcsigázott gyalogzászlóaljak az alatt az erdős vidéket elérhessék, a hol azután az ellenfél lovasságának meg lehet nehezíteni az üldözést, puskatüzeléssel.

A míg Meskó tábornok a hidon állva vezényelte a csatát, a bácskaiak Keglevics alatt elbúsultan verekedtek a lovasokkal, az alatt Vavel leszállítá volonjai egy részét a lóról s a mit az ellenféltől tanult, most elővette, a vízárkok fedezete alatt a támadók oldalába került s karabélytüzeléssel üdvözölte tömött hadsoraikat.

A dandár ez alatt átvonult Kis-Czell helységén. Elől egy gyönge lovas szakasz: thurócziak, vagy hontiak, utánuk a gyalog zászlóaljak, azután az ágyúk, azután ismét gyalogok, azután a pozsonyi lovasezred Esterházyval.

A forró juniusi nap kegyetlenül égette az izzadó arczokat. Egy szellő nem akart lengeni. A kutakból már minden víz ki volt merítve a keresztül-kasul járó seregek által. Az erdő közellétét bögölysereg hirdeté, mely megrohanta a lovakat, a mezőkön bogározó gulyák nyargaltak végig, feltartott farkkal. S a hogy az a szivós agyag az uton, felvágva terhes szekerek kerekeitől, feltaposva lovak, vágó marhák ezreitől, egyszerre kemény cseréppé száradt az afrikai hőségben; azon végig ballagni mezítláb, talpatlanná vált gavalléros csizmákban, a mik nyalka verbunkos tánczra, de nem három hetes masirozásra voltak készítve: ez a pokolbeli mulatságok közé tartozott.

Volt is áldás, de czifra!

«Inkább ellenségen törnénk keresztül!»

A rosszat pedig csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.

Alig érték el az első lovasok az erdő szélét, a mint egyszerre egy egész szemközt jövő dandár bontakozik ki rájuk az erdei mély útból: lovasok és gyalogok.

Ez volt az a dandár, melynek őket az abdai sánczok között kellett volna elfogni, mely elől akkor elmenekültek; hanem az az egyenesebb úton, a Marczal jobb partján eléjük került. Egyenesen belementek annak a torkába.

Az előhad nem volt a meglepetésre készen. A kis lovascsapat a túlnyomó erő előtt meghátrált, a gyalogság nem bírt a rögtöni támadás előtt hirtelen csatarendbe felállni, a legelső zászlóaljak rendetlenül futottak vissza s zavarba hozták a többit is. A tüzérségnek alig volt ideje az ágyúkat lekapcsolni; három-négy kartácslövés után már körülfogta őket a franczia lovasság.

Ebben a válságos pillanatban hangzott a pozsonymegyei lovasság trombita-recsegése.

Vágtatva jöttek Kis-Czell felől, élükön Eszterházy János gróffal.

És ez a roham volt az insurrectiót jellemző hőstettek legfényesebbike. Itt már zárt tömeg szabályos támadását látjuk. Nem egyes vitézek válnak ki, az egész csapat egyesített súlyával csap le az ellenfélre.

S minő lecsapás volt!

Egy huzamban, megállapodás nélkül, szétverve, lekaszabolva a támadó franczia lovasság; az ágyúk visszafoglalva, s újra az ellenségnek fordítva; – kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel fogolylyá ejtve! Azzal neki a hátul jövő franczia gyalogságnak! Az perczek alatt szét van szórva az erdőben s menekül a bokrok és vetések közé. – Még ez sem elég! – A pozsonyi ezred most már vágtat előre a kinyitott úton. Utoléri a franczia kiséretet, mely a Győrnél foglyul ejtetteket szállítja lefelé. Szétver minden ellenállót; kiszabadítja a fogoly insurgenseket, a steyer honvédeket, három gyalog sorezred katonáit, a Strassoldo, Eszterházy, Saint Julien ezredekéit, azok közt harminczhat osztrák s magyar törzstisztet. Ez sem elég neki! Tovább vágtat az ellenség-uralta téren; meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret és a mi legbecsesebb: csizmát szállít a franczia hadsereg számára. Azt is elfoglalja egy «hajrá» kiáltás alatt!

Derekabb hősi rohamot, mint Eszterházy pozsonyi lovas-ezredéé volt, nem mutat fel a hadak krónikája: még pedig a világ első katonáival, a francziákkal szemben!

Van tehát már most puska is; jó franczia fegyver! van csizma, a mennyi az egész dandárnak elég! van kenyér és bor! Van megszaporodott haderő, kiszabadult vitéz bajtársakból! És a mi legtöbb: van becsület! Az ellenség megtanulta a leczkéből, hogy nem gyáva himpellérekkel van dolga, meg fogja őket ezentúl becsülni.

Senki se merte többé Meskó dandárának útját állni. Az utóhad is visszaverte a támadókat keményen s most már aztán kényelmesen kipihenve magukat, s bőségesen felcsizmázva, folytatták az útat; a kiszabadult foglyok kisérték elfogóikat a saját puskáikkal. Ez volt a felfordult világ!

Harmadnapra ott voltak Keszthelyen: a Balaton mellett.

A ki nem sajnálja a térképen megnézni, mennyire van Győr Keszthelytől? az meg fogja érteni, minő utazás volt ez három nap alatt?

És itt – véletlenül rábukkantak Chasteler tábornok előhadára.

Azaz, hogy tulajdonképen arra senki sem tehetett volna le jó lélekkel tanúbizonyságot, hogy a tábornoknál melyik az előhad, melyik az utóhad? mert ő maga sem tudta, hogy merre van előre, merre hátra? S minthogy az ellenség nem tette meg neki azt a barátságot, hogy üldözőbe vegye: hát csak olyan plátói ellenségeskedést folytatott vele.

Marullas tábornok pedig, ki eddig Meskó dandárát üldözte, megfordult szépen s elment a maga dolgára másfelé. Most már tiszta volt az út az egyesült magyar és osztrák hadsereg előtt Komáromig.

A Balaton keleti partján végig Fehérvárnak, onnan a Bakonyon keresztül Tatának. Ha idáig eljöhettek három nap alatt: négy elég lesz az óriási V betű másik vonalán végigmenni. Chasteler hadteste és Meskó dandára most már tekintélyes haderő volt együtt. Ha az gyors menetekben egyesül most János főherczeg seregével s József főherczeg insurgens táborával, lezúzó erővel támadhatja meg az alkirály seregét; ki már annyira meg volt hökkenve, hogy minden podgyászát visszafelé rendelte Magyarországról.

Meskó tábornok Keszthelyről rögtön futárt küldött a nádorhoz Komáromba, jelentve, hogy szerencsésen keresztülvágta magát, s útban van a nádor serege felé.

Az ország főkapitánya e tudósítást az egész hadsereggel közölte, magasztaló elismeréssel halmozva el a derék insurgens dandárt, vezéreitől kezdve minden közkatonájáig. A királynak is megküldte ezt a jelentést.

Meskónak pedig azt a parancsot küldte, hogy a leggyorsabban és a legegyenesebb úton siessen Komáromba. Innen lovas-ezredek fognak eléje küldetni, a mik dandárja előtt nyitva tartják az utat.

Erre a szóra mindenki elfeledte a fáradságát, s Meskó dandára megindult előhadnak.

Chasteler hadteste jöhetett utána bátran.

Chasteler tábornok, miután a felkelő tyroliakat ott hagyta a francziák és bajorok kényére, Magyarországba átvonulva, bámulatra méltó hadvezéri talentumot fejtett ki annak a feladatnak a megoldásában, hogy az előre-hátra őgyelgő franczia hadseregek közül egyikbe se ütközzék bele; ha pedig egy insurgens csoportot megkapott, azt különös előszeretettel igyekezett maga és a francziák közé odatolni, mely hadműveletének korántsem az volt az indoka, a mit a rosszakaratú historicusok állítanak, hogy a franczia születésű tábornok Napoleon proclamatióját tartotta volna erős respectusban (mely minden francziát, a ki az ellenség mellett harczol, ha kézre kerül, főbelövetéssel fenyeget), hanem mint az eredeti napiparancsokból kiderül, sajátszerű kiformált terve volt: az ellenségnek a hátába kerülni s azt egy combinált támadással megsemmisíteni.

Mikor már Meskóék dandára útban volt a Balaton mellékén, akkor a hadvezér parancsot küldött utána, hogy jőjjön vissza egy szóra, valami fennakadás van!

Chasteler tábornoknak igen széles látköre volt. Ő egyenes összeköttetésben állt Bianchival, a generalissimus tábornokával, ki Pozsonyt védelmezte, János és József főherczegekkel, és azonkívül a horvátországi bánnal. Ime most három helyről kapott parancsot egyszerre. Bianchi azt kivánja tőle, hogy siessen Pozsonyt felmenteni; a főherczegek idézik Komárom alá, a bánus pedig lelkére köti, hogy találja meg vele az összeköttetést. Mit tegyen ily esetben egy ügyes hadvezér?

Meskó véleménye az volt, hogy egyiket a három közül választani kell, s minthogy Bianchi parancsa kivihetetlen, a bánusé szükségtelen, a nádorét kell választani.

Ilyen a tanulatlan, együgyű insurgens tábornok!

Az igazi tapasztalt hadvezér ilyenkor azt teszi, hogy mikor háromféle indulásra kap három külön parancsot, hát az első nap tesz egy utat észak felé, a második nap nyugot felé s miután mind a három parancsolatnak megpróbált engedelmeskedni, a negyedik nap visszakerül oda, a honnan elindult, s megveti a lábát Zalabéren.

Ez a Zalabér igen kellemes kis mezőváros a Zala folyónak egy félszigetet képező kanyarulatában; s annak, ki a világtól félrevonulva, csendes szemlélődő életet akar folytatni, megbecsülhetetlen rejtek. S ha a világ minden nemzetei itt adnának egymásnak harczi találkozót a Dunán túl, egy is azok közül bele nem botlanék Zalabérbe.

Itt vesztegelt a sereg jó egy hétig; a mi ez izgalmas időkben egy örökkévalóságnak tetszett.

De már itt elszakadt az insurgensek türelmének az idege. Mind felzúdultak, hogy nem azért jöttek ők ilyen nagy sereggel, hogy a Zalában rákászszanak! A tisztek kijelenték, hogy ők nem fogadnak el mástól parancsot, mint a nádortól. S azzal felkerekedtek, ott hagyták a nagy strategát seregestül, ki hasztalan marasztalván a nyughatatlan embereket, végtére is kénytelen volt őket áldás nélkül elereszteni; de legalább két ágyújokat, meg egy haubiczokat ott fogta, miket azután a nádor külön parancsban követelt vissza tőle, mint az insurrectió tulajdonát.

Most azután a Meskó dandára, Vavel csapatjával együtt, ismét magára hagyatva indult neki, másodszor is megtenni az útat a Balatontól a Dunáig: ezúttal a Bakonyon és Vértesen keresztül.

Azt az egész területet a francziák tartották megszállva.

Neki vágtak.

De a visszamenetel nem ment olyan gyorsan, mint az idejövetel.

Verekedniök kellett minden falunál, minden városnál a keresztülvonulásért. Verekedniök kellett minden hídért, a mi egy folyón, patakon átvezetett. Verekedniök kellett a mindennapi kenyérért, a kutakért, mikből megitattak, verekedniök kellett az éjszakai pihenésért. Útjokban mindenütt franczia sebesültekkel találták telve a helységeket, kik a győri ütközetből kerültek oda. Minthogy még akkor a genfi conventió nem létezett, a magyar insurgensek nem verték a franczia sebesülteket agyon, hanem becsületszavukat vették, hogy egy esztendeig a magyar király seregei ellen nem fognak harczolni, s aztán a lelkészeknek és a népnek szivére kötötték, hogy a sebesültekkel bánjanak emberségesen. – Narbonne tábornoknak egy elfogott levelében olvasható az elismerő magasztalás, azon szíves bánásmód fölött, melylyel a magyar nép a sebesült ellenséget ápolta.

A nagybaráti lelkészt különösen megnevezi, kinek a sebesültekre fordított gondért a franczia vezér háromezer frank jutalmat küldött; s a plébános még hozzátette a maga kétszázötven forintocskáját is s kiosztotta mind a szegények között.

Két hét került bele, a míg az elszakadt insurgens dandár száz apró boszantó csetepatén keresztül a komáromi útra keresztülverte magát.

De senki sem volt annyira megverve, mint az elővigyázatos stratega hadvezér, Chasteler tábornok, ki most már az insurgensek által tört úton előre akarván hatolni, nagy boszúságára úgy találta, hogy azok minden hídat elpusztítottak maguk mögött. Most azután csakugyan nem lehetett a legjobb akarat mellett is semmiféle mozdulatot elkövetnie.

Tele is van minden bulletinje Meskóval; a historicus valamikor azt fogja kiolvasni az adataiból, hogy Meskó volt az ellenség, azt kergette Chasteler tábornok; de nem tudta ütközetre bírni.

A komáromi egyenes úton aztán szemközt jött a visszatérő dandárra – Gosztonyi, a két veterán ezreddel; a pesti és a veszprémivel. Most már nem állhatta az utjokat senki.

Csengő zenével, pergő dobszóval, lobogó zászlókkal haladtak előre; a városokból eléjük jöttek az asszonyok, a leányok, s virágokkal halmozták el a várva-vártakat.

Maga az ország főkapitánya a nádor, az összes tábornoki kar, az egész főszállásmesteri törzs kiséretében kivonult eléjük Új-Szőnyig.

Ott üdvözölte őket a hős vezér, s a vén, tapasztalt tábornokok mind, forró szavakkal s ragyogó könyekkel.

S aztán maga a nádor állt a dandár élére s ő vezette a hídon keresztül táborhelyükre, ágyúk üdvlövése, harangok zúgása között.

Az volt az örömnap!

Elrongyosodva, összetépve, portól, sártól belepve, de felbokrétázott süveggel és diadalragyogással az arczon. Még a paripák nyakába is koszorúkat aggattak a bohó asszonyok, s nyujtogatták a hadsorokon keresztül a kezeiket, nemcsak szorításra, de kulacskinálásra s tömték a tarsolyokat tele puha czipóval s czigánypecsenyével.

A Szent-András templom előtt maga az ország primása fogadta a dandárt főpásztori áldásával.

Hát még kinn a táborban, mikor a többi bajtársak közt elfoglalták a visszatért hősök a számukra fennhagyott helyet. Mikor az ismerősök, jó barátok, rokonok, testvérek az elveszettnek hitt, a diadalmasan visszatért vitézek ölelésére rohantak: az olyan színjáték volt, a minőt csak istenek rendeznek a saját gyönyörűségükre!

* * *

Kár, hogy az örömnap – olyan későn jött – és olyan rövid volt!

TIZENKETTEDIK RÉSZ. ASSZONYOK DOLGA.

I.

És kár, hogy a komáromi örömnapból Vavel Lajosnak semmi rész nem jutott.

Ő csak Veszprémig jött Meskó dandárával, a hol az már a Komáromból eléje siető lovasság előcsapatjától megtudta, hogy szabad az út.

Itt találta Vavelt kiküldött hadikéme, Mátyás mester.

Lajost az egész idő alatt legjobban nyugtalanítá az elhagyott nők sorsa. Igen biztos helyet vélt a számukra kiválasztani, mikor Győrbe helyezte el őket s most azután már csak annyit tud felőlük, hogy egy ellenségtől körülfogott városba vannak bezárva, a honnan lehetetlen valamerre kiszabadulniok.

Négy hét mult el azóta, hogy ő csapatjával együtt eljött Győr alól; négy olyan hét, a melyikben nem volt se «tegnap», se «holnap», – egyetlen folytonos utazás, harczolás, előre-hátra nyomulás, boszuság, veszedelem, öldöklés, futás, lélekkárhozat: este reggelizés, a nappaltól ellopott éjszakai pihenés, s nappallá tett keserves éjszakák; szép zöld erdők, a miből puskaropogás fogadta az utazót; – gyönyörű tájak, a miket el kellett foglalni, s aztán szaladni belőlük, – patakok, a miknek közeledtére ki kellett húzni a kardot, s a mikből nem lehetett inni a vér miatt, melylyel befertőztették; és őt a hosszú idő alatt csak az a gond nyugtalanítá, hogy mi történt az ő szeretetteivel?

Mi történt, ha az ellenség ostromolni találta a várat, s még talán a várost is? Mit kellett az alatt szenvedni Marienak, a ki a Névtelen Várban még attól is meg volt óva, hogy éjszaka egy ebugatást, egy kakasszót halljon, ha az érczkutyák s a tűzkakasok kezdtek el szólni? ha egyszerre elkezdtek az ostromágyúk dörögni s bombák és tűzgolyók hullottak a házak közé, a mik elől nem volt hová menekülni?

Vagy talán azt is megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig menő erejük van a szenvedések elhordozására.

De hátha elfoglalták a francziák a várost s Katalin és Marie a kezeikbe jutottak?

Tudtak-e elrejtőzni úgy, hogy észrevétlen maradjanak? Árulás, vagy csacskaság nem fedezte-e fel kilétüket, menedéküket? Ha megszabadulhattak onnan, hova mentek? merre fordultak? Kitől fogja megtudni, hogy hol vannak? Élnek-e még?

E kínzó aggodalmak között érkezett meg furfangos hírmondója.

Noé a bárkában nem várta nagyobb szívszakadva a galambját, mint ő azt a derék embert. Meg is ölelte, mikor a szeme elé került.

– Mi hír, Mátyás mester?

– Hát bizony mindenféle hír van.

– Rossz? vagy jó?

– No – úgy vegyest. Van jó, van rossz. – A jót utoljára hagyom.

– Kezdjen hozzá.

– Hát biz a szegény Sátán Laczit tegnap temettük el. Isten legyen kegyelmes szegény bűnös lelkének, ha már meglakolt.

– Belehalt a Hanságban kapott sebeibe, szegény?

– Azokba nem. Azokból még feltámadott. Még az a tizenöt vágás se tette volna porrá, a mit az ácsi csatában kapott. Hanem a golyót nem tudták kivenni belőle s az elvitte a másvilágra. No de igen szép temetése volt. Háromszor lőttek a sírjába s a primás maga szentelte be. Ez bizony olyan nagy dicsőség volt neki, hogy maga se hinné el Sátán Laczi, ha csak személyesen ott nem lett volna. Szegény László, az utolsó szavával is a kegyes pártfogóját köszöntette.

– Jó vég volt; – rátalált, a mit kivánt. – Hát azon túl mi hír van?

– Bizony az a másik sem egészen örvendetes. Az egyik azt mondja, hogy a mieink vesztettek huszonháromezer halottat meg sebesültet, a másik meg azt állítja, hogy a francziák még többet vesztettek.

– Hol? mikor? kérdé Vavel elbámulva.

– Hát most ötödnapja. Nem hallotta még a gróf úr? Wagramnál nagy ütközet volt. Borzasztó nagy csetepaté. Mondtam, hogy vegyék be az én dupla ágyúimat! Nem fogadták meg. Most aztán ott van ni. Napoleon, csak egy paraszthajszálon mult, hogy megnyerte az ütközetet.

– Tehát megnyerte?

– Azaz, hogy mink nem vesztettük el: csakhogy épen nem nyertük meg. Azért nincs ám semmi baj, Károly főherczeg több foglyot ejtett a francziák seregéből, mint azok az övéből, ágyút is többet vett el tőlük, mint azok ő tőle. Az insurrectió készen áll, van már ötvenezer emberünk együtt, hatalmasan ellátva; csak azt kell mondani a királynak: «előre!» – megyünk.

– Hát Oudetról mit tud ön?

– Kevés jót. Mindössze annyit, hogy a wagrami csatában ő is elesett. És vele együtt mindazok, a kik a fülgombjukban ezüst lencsét viseltek.

– A philadelphok?

– Csodálatos, hogy mind elhullottak. A rossz hír azt beszéli, hogy titkos parancsszóra a saját soraikból lövöldözték őket le, de hát ki tudhatja ezt? Annyi bizonyos, hogy én egyet sem találtam közülök élve, pedig ott csavarogtam keresztül-kasul a seregükön, mint franczia kurir.

Ez rossz hír volt, de hátra volt még a rosszabb.

Vavel nem tűrheté már, sürgetve kérdezé:

– Mit tud ön Győrből?

– Mindent. Onnan jövök.

– Beszéljen. Látta őket? Nem ostromolták a várost?

– A várat és a várost bizony nagyon ostromolták, s a bárónő és a herczegasszony bizony bennrekedtek.

– Ki mondta önnek, hogy ő herczegasszony? kiálta Vavel indulatosan.

Mátyás mester nem hagyta magát kivenni a sodrából.

– Majd rájövök arra is, hogy ki mondta? De hadd tartsak rendet. Pécsy ezredes tíz napig védelmezte a várat a francziák ellen.

– S azok tíz napig lövették a várost?