Part 15

Olgyay mindjárt a tusa elején a franczia vezénylőtiszttel akadt össze; a párharczban a kardjának a vége letörött. Csak egy csonka karddal védhette magát.

– Ohó! ez nem járja! kiáltja ezt látva Radó János s kirántva pisztolyát, rásüti a franczia főtisztre; azaz, hogy sütötte volna, ha csütörtököt nem adott volna: hanem azért áldott jó pisztoly volt! Radó János úgy hajította vele főbe a főtisztet, hogy az menten lefordult a lováról. Lett azután kard is a vezére számára, a mivel tovább verekedjék. S azután olyan szépen verekedtek, hogy nemhogy őket fogták volna el, de még ők hoztak el magukkal harminczegy francziát, meg hét társzekeret tele puskával és eleséggel: el is vitték szépen Komáromba, egy kis kerülővel.

* * *

Horváth Ferencz pedig, a ki keletnek vágtatott, keresztültörte magát az elfoglalt csatamezőn, folyvást harczolva futás közben s elérte a tábort, a hová be volt rendelve. Egy kis akadályverseny volt az egész! E rohamban esett el a soproni lovasság vezére: Hegedűs János, a vakmerő Lendvay György és a herkulesi termetű Péterffy István. Mind golyó által megölve.

* * *

A győztes fél nem üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt törve ez ütközetben, melynek szokatlan harczmodora egészen meglepte a francziákat.

Nem volt az tömegharcz, a hol zárt hadoszlopok taktikai mozdulata, túlnyomó haderők gyors összpontosítása dönti el az ütközet sorsát. Itt egyes emberek, csoportok hősi viadalából állott a harcz, mint a középkori keresztes vitézeknél, a kik nem kérdezték, mekkora a támadó ereje? verekedtek emberszámra: elfutottak, megszorultak, meg visszajöttek ujra kezdeni. Nem látott Európa ilyen harczmodort rég – és soha sem fog többé látni.

Caffarelli, franczia hadügyminiszter, ki történetesen jelen volt ez ütközetnél, Napoleonhoz utaztában, azt mondá Dömölkön házigazdájának Mayer őrnagynak az insurgensekről:

«Ils sons braves, mais ils ne sons pas encore dressèes.»

(Derék vitézek, de nincsenek még idomítva.)

* * *

Hanem azért minden ember csak azt a gúnydalt énekelte utánuk: «retirálj! retirálj! Komáromig meg se állj!»

* * *

Ez volt az epitaphium a nemzet legjobb hőseinek jeltelen sirdombjára.

* * *

Gyermekkoromban sokszor hallottam ezt a gúnymarcheot, a mivel apámat boszantották ifjabb ismerősei; ő is ott volt Győr alatt, mint hadnagy. Csak mosolygott a boszantásokra s nem mondta el senkinek, hogy mi történt Győr alatt. Csak annyit hallottam tőle, mint gyermek, hogy az ütközet tüzében egyszer a kapitánya eléje állt, s azt kérdezte tőle, hogy hány óra? Abban a perczben jött egy golyó s azt mondta neki: utolsó óra! A kapitány halálra sebesülten rogyott össze. Apám akkor épen vőlegény volt. Ez a golyó neki volt szánva. Ha ez a véletlen nem jő közbe, most én sem irom ezt a történetet.

V. _A «névtelenek»._

De hát ha csupa hősökből és vitézekből állt az insurrectio, honnan vette magát a szégyenletes adat a magyar történelemben arról a gyalázatos futásról? Nem történt az meg? Nincs abban semmi igaz?

Megtörtént. Egészen igaz.

A tiszántúli insurgens hadcsapatok még útban voltak.

Egy gyalog százlóalj közülök már túlhaladt Budán s vonult az egyenes úton Győr felé.

A történetiró nem nevezi meg a zászlóaljat. Czímere, mint a velenczei dogék arczkép-sorozatában Foscarié, fekete fátyollal van behúzva. Névtelenek maradtak.

Nem szépítjük a dolgot. Feljegyezzük, hogy tiszta, tősgyökeres magyar nemesek voltak. Fegyverzetük – csak olyan, mint a többié: – rossz. Kovátlan, sárkánytalan puskák, rozsdás szuronyok; – de karjaik csak olyan jók, mint a többié. A Győr alatt küzdők megmutatták, hogy nincs rossz puska! Ha nem sül el a likas vége, elsül a puska agya, csak közelebb kell menni az ellenséghez.

Délre eljutottak Bánhidáig: ott a Vérteserdő alja, a szép Tata folyócskával a szélén, kellemetes pihenő helyül ajánlkozott a nagy hegymászás után s nyár volt, a mikor minden bokor szálást ad. Ott letelepedének és hozzá fogtak a falatozáshoz.

Czigányt is hoztak magukkal: azt hogy hagyták volna otthon? s az húzta nekik keservesen a «Sárga csizmás Miskát!»

Egy délczeg csoport kiállt a szép tisztásra s elkezdte a toborzóst tánczolni: annyira nincs a magyar vitéz elfáradva soha, hogy ha a lába alá húzzák a nótát, kész ne legyen a tánczra.

A csapra ütött hordó s a Laczikonyha süstörgő bográcsa körül aztán elfeküdt a tánczoló lassankint, csak egy daliás legény rakta még egymagában, vállára vetve a panyóka mentét s csattogatva térdéhez a rezes kardot.

«Nézd, hogy rúgja a port a Sámsonverő!»

Ezt az egy nevet hallani. S ez is csak adott név. Igy nevezik azt a legényt kegyetlen nagy testi erejéről. Onnan kapta, hogy egyszer hires birkozó komédiás járt a vidéken, a ki Sámsonnak hirdette magát s száz forintokat kinált annak, a ki őt le tudja gyürni. A mi nemes legényünk nem sajnálta tőle a fáradságot s úgy teremtette a Sámsont a földhöz, hogy annak menten kificzamodott a lába. S mikor aztán a levert komédiás ki akarta fizetni a pénzt, azt mondta: nem kell neki, csak úgy barátságból tette. Innen maradt rajta a Sámsonverő.

«No gyere már! biztaták a bográcsban halászók; mert majd nem marad!»

«Az se nekem lesz baj, hanem a francziának; mert két francziával többet eszem meg ma vacsorára!»

S legelébb is, hogy a szomját elverje, felvette két kézzel a gönczi hordót s úgy ivott belőle, mint más ember a kulacsból.

«Csak a puskáink ne volnának ilyen rosszak!» exceptivázott egy perpatvaros atyafi.

«Ejh, kell is puska a francziának! Ha a dohányzacskóm jól meg van tömve, azzal agyonütöm.»

«Hát láttál te már francziát?»

«Hogyne láttam volna? Hát négy év előtt, mikor az első «franczia futás» volt, hozzánk is hoztak egy csoport maródit; én is felfogadtam egyet; de csak olyan volt az, hogy ha nagyot trüsszentettem, hát hasra esett, s mikor legelőször megkóstoltattam vele a paprikás bürgét, le akarta vágni az orrát: azt gondolta: mérget evett, az csapta fel az orrát. Nem kell a francziának töltött puska; meg lehet azt ölni töltött káposztával.»

Ez már igazán odatalált.

«Békával él a, meg heringgel. Akármi legyek, ha nem láttam, mikor a cserebogarat ette a kertben.»

«A cserebogarat!»

Sámsonverő valamennyi fűzfánfütyölő, jégenkopogó, kifordított bundában járó szentekre esküdött, hogy igazat mond.

Rengeteg hahotára buzditá vele az egész társaságot.

S még olyan ellenség mer ide bejönni, a ki cserebogarat eszik!

«Aztán akármit mondtam neki, mindenre azt felelte, hogy keszkövolevú?»

No még csak azt kellett megtanulni.

«Már most legalább tudunk vele beszélni, ha összeakadunk: keszkövolevú.»

Hanem hát danoljunk egyet. «Acsi!» more! Most mi fújjuk. Álljatok karikába!

S fújták a hegyke dalt:

«A nagyhirü Attilának–nek–nak A nagy Bendegúz fiának–nek–nak Csak nevének hallására–re–ra! Kibujt a tótból a pára–re–ra!»

«Hát még a francziából, a ki csak cserebogarat eszik!»

A zászlóalj-parancsnok azonban már úgy találta, hogy jó volna odább sietni, s parancsot adott a századosoknak, hogy állítsák fel a zászlóaljat.

Parancsot? Ilyen szó nincs a Páriz Pápayban.

A százados odalépett a mulatozó körbe s kardját hivatalosan kivonva, odaszólt közéjük:

«Talpra legények! Vége a mulatságnak.»

«A kutyámnak parancsolsz! annak is csak, ha én engedem! Veté neki oda hegykén a Sámsonverő. De nagyra vagy vele, hogy most kapitány vagy! Majd ha eljön a restoráczió, bezzeg a kis ajtóra jösz könyörögni, hogy ne csapjunk le az esküdtségből! Gyere, jobb lesz, igyál velünk egyet.»

S a százados mit tehetett? A Sámsonverő híres választó kortes: nem jó lesz őt megbántani.

«Jobb lesz, ha visszadugod a tokjába azt a dohányvágó kést!»

«Mit? Dohányvágó kés? Ez a legjobb fringia; olyan vas, hogy a te rozsdás kardodat úgy metszi ketté, mint a siflit.»

«Az enyimet? Ide vele!»

Azzal felszökött helyéről a Sámsonverő s kirántva a kardját, kitartá az ég felé emelt hegygyel; rettenetes karján csak úgy vonaglottak az izmok, mintha kigyók tekergőznének egymáson.

«Vágj hozzá!»

A századosnak meg kellett mentenie a fringiája becsületét. Hozzá csapott a feltartott kardhoz; a két vas hatalmas szikrát adott s a Sámsonverőé jókora csorbát kapott. De nem olyan kardok voltak ám azok, mint a mostaniak, hanem hatalmas, tenyérnyi széles pallosok, hogy a lapjukon az egész Miatyánk és a Boldogságos szűz képe is elfért.

«No hát most én próbálom meg a te gyiklesődet! Tartsd ki!» hetvenkedék a Sámsonverő.

A százados mit tehetett. Nagyon kinevetik, ha nem meri a fringiáját kitenni a próbának. Hát csak feltartotta ő is a pallosát.

Sámsonverő odacsapott s bizony lerepült a százados kardjának a hegyéből egy jó arasznyi darab. Most aztán mehetett a csonka kardjával kommandérozni. De nem is ő kommandérozott azoknak, hanem azok ő neki. Nem «sorakozz!» volt a vezényszó, hanem «ez a pohár bujdosik!» meg «három a táncz». A kapitánynak inni kellett, meg tánczolni, ha azt akarta, hogy jó czimborának tartsák.

A zászlóalj-parancsnok kezdett boszankodni. A gyülekezés terén alig volt húsz-huszonöt ember még. Maga indult neki a szerteszét mulatozó csapatokat felköltögetni. Azok összecsókolták, vállaikra vették, megvivátozták; de nem fogadták meg a szavát.

«Csak még egy kvaterkát engedj! Aztán majd kettőt lépünk egy helyett.»

Azután a szomszéd faluból kiváncsi menyecskék kerültek elő a nagy dáridó hangra. Azoknak is csak meg kellett mutatni, hogy járják a Tiszán-túl a kuferczest? E közben bizony szépen bealkonyodott. S ez a győri ütközet napjának az alkonya volt.

«Induljunk! Urak! Induljunk!»

«Hová indulnánk most? Alkonyodik az idő! Huzd rá czigány! Egy cseppet se siessünk! Itt a tábor, pihenjünk!»

«Hol van már a százados úr kompániája?» rivallt az őrnagy mérgesen az előtámolygó csonka fringiás tisztre; mire az nyakába borulva az őrnagyának, szép énekszóval felelt meg:

«Ne várd Panni Miskát, mert nagy a sár! Sárga csizma sárban járni kár!»

… Dejszen ki nem mozdítja ezeket innen mai nap semmi emberi hatalom!

Valami aztán mégis kimozdította.

A győri ütközet végeztével egy hatvannyolcz főből álló insurgens lovasság a balszárny felől legszélre előörsül volt felállítva.

Ezeknek a hadnagya még májusban kapta meg az akkor kidolgozott csatarendet, melynek határozata szerint az egész insurgens hadtest, ha az ellenség Győr alul kiszorítja, Budára fog visszavonulni.

Ez a kis csapat az ütközet alatt történt elhatározásról a visszavonulás iránt nem tudott semmit; hanem az elébbi rendelethez híven, a mint azt látta, hogy a sereg Győr alul visszavonul, megindult Buda felé az úgynevezett «mészáros-úton.» – Gyorsított menetében utólérte azokat a szekereket, a mik a megelőző napi csatában megsebesülteket szállították: ezek is Budának tartottak. Most azután a sebesültek szekérvonata is gyorsabb haladáshoz kezdett: azt hitték, hogy az ellenség repülni tud.

E sebesültek között volt az a tüzér is, a ki a mult napi lőpor-fölrobbanásnál összeégett.

Mikor ez a szekérvonat megérkezett Bánhida alá, még javában folyt a víg mulatság.

Hajh, hogy vége lett egyszerre! Hogy kijózanodott minden fő! Milyen másnemű lármahangtól visszhangzott egyszerre az erdő!

«Szétverték a seregünket egészen!» ordítá rémült hangon a Sámsonverő.

Nincs iszonyúbb, mint egy megrémült Herkulesnek az ordítása. Mars, a hadisten akkorát ordított, mint tízezer ember, mikor Trója alatt Ajax hasba hajította kopjájával. A Sámsonverő ordított egy zászlóaljra valót.

A félbeszakadt mulatság közepén ott döczögött végig az a szekér, melyen a megégett tüzér feküdt. Egy rettenetes alak, melyen minden emberi vonás elpusztult: egy kínlódó, jajgató, vonagló hústömeg, lőportól fekete és vértől iszonyú.

«A francziák megégetik a magyar nemeseket!»

Az ujoncz had, melyet a dáridó minden rendből kiforgatott, egyszerre az ittas ember rémületével kezdett neki a futásnak. A gyalog zászlóalj háta mögött hagyta a hatvannyolcz lovast, úgy neki iramodott. Nem volt nagy a sár a sárga csizmának! Futottak pocsétán, bozóton keresztül.

Legelől a Sámsonverő.

Rohantak vak rémülettel, merre utat láttak, felverve a közbeeső helységeket rémkiáltással:

«Vége a nemesi seregnek! Itt jön a franczia! Öl, gyilkol és éget!»

Aztán a falukból is velük szaladt, a kinek csak az élete kedves.

A futó embert hazuggá teszi a rémület. Hogy futását igazolja, rémségeket gondolt ki. Sámsonverő, ki legjobb futó volt, mikor ő maga minden mást megelőzve, végig szaladt a bicskei utczán, azt kiabálta be minden házba, hogy ő maga menekült meg egyes-egyedül a nagy mészárlásból. De a nyomába igyekező sokaság már egész bizonyosan hirdette, hogy az ő zászlóaljuk volt az egyetlen, melyet az ellenség az utolsó emberig le nem kaszabolt.

A felriasztott népek aztán nem kérdezték, hogy ki a nemes, ki a paraszt, hanem indultak a futó zászlóalj nyomában, úgy, hogy mire az Buda alá megérkezett, az már akkor nem zászlóalj volt, hanem tábor. Hogy milyen rémületet költött Budapesten ez a megfutott csapat, tanuskodik róla egy akkori tudósunknak ifjukori naplója, melyben a futók előadásának alapján oly mongol-dúlási rémtettek vannak följegyezve a francziákról Magyarországon, a mik vetekednek a bolgárföldi atrocitásokkal, s a mikből egy szó sem volt igaz. Hanem a megrémült ember képzelete apocalypticus szörnyeket termel.

Ha ez a rémület hógörgetege átszabadulhat a Dunán, ez meg nem áll, hanem felszedi valamennyi szemközt jövő insurgens-csapatot s elviszi magával egész a Kurtel-tóig.

Ezt a szerencsétlenséget akadályozta meg Alvinczy tábornagy.

Hogy a Duna balpartjain gyülekező ötezer főnyi insurgens-hadat magával ne ragadhassa a megrémült «egyetlen» zászlóalj; összeszedte a pesti polgárőrséget, s a hajóhídnál útját állta vele a rémület lavinájának.

S ha mondta neki azt a csúfszót Sámsonverő, hát itt mondhatta.

De a ki a budai hídfőnél megszólította Alvinczyt, az olyan vitéz volt, a ki még az ellenség kokárdáját sem látta lobogni, a ki elfutott, a nélkül, hogy a csatából egy ágyúdörgést hallott volna s annak ugyan nem volt miért panaszt emelni a rossz puska miatt. Piszkafa kellett volna annak!

Senki sem jelentkezett azóta, hogy az adoma szerzőségét magának, vagy familiájának követelje.

Ezt az egy «Lázár-vitézek» legióját «Névtelen»-nek hagyta a krónikaíró.

De annál nagyobb öröme volt benne annak a bizonyos «akadályozónak».

Ah, milyen sietséggel iparkodott tudósítani a koronás uralkodót a magyar hadsereg szégyenteljes futásáról. Az összes teljes insurrectió elfutott gyalázatosan! Elfutott úgy, hogy meg sem mérkőzött az ellenséggel. Annyira futott, hogy egy nap alatt Győr alól Budáig rohant gyalog! Megmondták azt előre.

E gyászhír költötte haragot tolmácsolja az a királyi levél, melyet három nap mulva kapott az insurrectió alkotója: a nádor.

A kapott sebek között ez volt a legfájdalmasabb.

És e három nap alatt az insurrectió hősei a diadalmas ellenséget saját főhadiszállása közepett támadták meg; kiverték a helyéből, megölték egy vezértábornokát s babérral takarták homlokaik égő sebeit…

* * *

Egy héttel később az insurgens lovasság negyvennégy escadronja a Csallóközben állt összpontosítva, az ellenséget fölkeresni készen.

Délben fölvonult a böösi rónán az egész dandár: nyolczezer lovas férfi.

József nádor rangja teljes pompájában jelent meg, s a dandár élére állva, azt mondá vitézeinek:

«Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét.»

Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenség elé fognak menni.

De nem az ellenséggel találkoztak.

Hanem előjött a faluból egy fényes lovagcsoport. Tábornagyok és hadvezérek, lobogó tollas kalapokkal. A csoport élén egy férfi; rendcsillagokkal halmozott melle. – «A király!»

A meglepett insurgens lovasság háromszoros vivátrivallása harsogott végig a rónán, a mint az uralkodót meglátták, s aztán a nádor hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.

Itt következik a krónika kéziratában egy lap, melynek sorait a censura irala eltemette ugyan; de a mi azért «kitör a koporsóból és eget kér.»

Ez van meghagyva belőle:

«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá».

Ezek meg a kitörült sorok:

«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint a milyennek azt előtte lefestették; s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»

Öröm és diadal napja volt ez. A király az egyes hősfiakat, kik a csatában kitüntek, bemutattatá magának s a hadsor előtt megdicsérte, megajándékozá. S aztán az egész nemesi hadsereget megvendégelé s napi parancsában az insurrectiót a legdicsőségesebb magasztalásokkal halmozta el.

A király maga tépte le zászlóikról a szégyen fátyolát s maga tűzte fel helyébe a babérkoszorút.

Hanem ez mind feledésbe ment. – Soha köztudomásra se jött. – A kik jelen voltak, megvénültek, elhaltak, nem szóltak. – Hirlap nem volt, mely közzétegye. – Fenmaradt csak az a gúnydal, hogy «retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj!»

VI. _Az ácsi nap._

Tegyük próbára még egy kissé az olvasó türelmét, ki regényt vár s krónikát kap helyette. De egyik regényhősünk történetéhez tartozik ez a nap is.

Sátán Laczi a komáromi kórodában annyira kiépült már abból a két sebből, a mit a hansági tusában a fejére kapott, hogy ott hagyhatta a drága jó ispitály-levest, s aztán beadhatta magát kosztra egy derék komáromi szekeres gazdához, s ott helyre épülheté, a mit elvesztett – nem a hansági vérzésben, mint inkább a kórházi koplalásban.

Mikor a győri visszavonulás volt, azt már ő a sziget farkáról nézte.

Az ütközet utáni napon legszebb rendben vonult át a szigeten és a két hídon a hadsereg, minden ágyújával és podgyász-szekerével.

Csak a hídfőnél maradt hátra egy utócsapat.

Maig is ott vannak még ezek a kezdetleges hídfő sáncznégyszögei a komáromi rengeteg várerődítések között.

A következő napon meg arra ugráltak fel a komáromiak az ebéd mellől, hogy valaki zörget az ajtón. Ágyuzták a várat.

Az olasz alkirály jött el az újszőnyi homokdombokig s ott két (!) nyolczfontos ágyuval elkezdte Komáromot lövetni. Az ágyú tekéi a régi vár sánczai közt hullottak le.

Ez nyilván csak bekoczogtatásnak járta, hogy ki lakik odabenn?

Azok aztán megmondták neki, a mit tudni kivánt.

Még az nap délután megtudta Sátán Laczi, kinek mindenütt voltak ismerősei, hogy egy kis meglepetést fognak szerezni a francziáknak. János főherczeg a vasmegyei felkelő lovassággal kirohanást intéz a Dunán túlra.

Nosza a házigazdájának az egyik lovát elkérte kölcsön, kardja magának is volt. Összecsinosította magát, s csatlakozott önkénytesül a kivonuló lovassághoz.

Emlékezünk arra a fokossal fölfegyverezett lovasezredre, mely a tegnapelőtti csatában egy századosát elveszté, de a József-huszárságot és két elfogott ágyút kiszabadította a visszavonulásnál: – ennek adatott meg az alkalom megadni ma a visszatorlást.

A lovas-ezred az újszőnyi homokpartok s az ácsi erdők oltalma alatt csendesen vonult föl Ácsig. Ott volt az alkirály főhadiszállása.

Egyszerre, mint a saskeselyü az égből, rohant rá a lovas-ezred a francziáktól megszállt falura. Egy szakasz a főúton, Szapáry Vincze gróf alezredes vezetése alatt, a másik a jobb szárnyon Horváth Kristóf századossal, a harmadik a baloldalon Zichy Ferencz gróf századossal.

A meglepett ellenfél csapatjait tökéletes zűrzavarba hozta e meglepő támadás.

Az igaz, hogy úgy verekedtek a vasiak, mint igazi vasemberek.

A mit ezek itt elkövettek, az már nem hősköltemény, az tündérmese. Így csak a sérthetlenné tevő varázsingek lovagai harczoltak. Ezeken pedig nem volt varázsing. Ezeket nem mártogatták sarkaiknál fogva a Lethe vizébe. Mégis úgy küzdöttek, mint a kinek tréfa a kardcsapás.

Egy vitézük, Ányos Elek, az első rohammal elvesztette paripáját. Gyalog harczolt tovább: megölt egy ellenfélt s lett másik paripája. Akkor azt is lelőtték. Addig verekedett, míg harmadik lovat is szerzett magának, s így folytatta a harczot.

Imre Mihálynak is lelőtték a lovát, mégis kivágta magát tizenhét sebbel s a maga lábán ment vissza az ezredéhez.

Egy közvitéz: Melegh János, egyedül magában bevágtatott a főhadiszállásig; a lovagokat, kik körülfogták, szétverte magáról. Az ellenség a lovasság rohama elől futva menekült a Czonczó patak hídjához; a vasvitéz oda is utána nyomult. A dandárvezér Lamarque franczia tábornok személyes viadalba keveredett vele. Azt levágta. Elszedte a kalapját, táskáját s a legion d’honneur rend csillagát, úgy tért vissza a diadalmas exuviákkal.

Itt azonban a franczia lovasság összeszedte magát s a kapott kudarczot visszaadni készült. – Szapáry Vinczét három felül szorították közbe a piacz táján.

Ott harczolt a közelében Sátán Laczi. A feje még akkor is be volt kötve. Valóságos ördög volt, nem ember. A két sebéhez még tizenötöt kapott; de ugyanannyi halálsebet adott. S még akkor sem hátrált. Míg végre egy pisztolygolyó átfúrta a karját s harczképtelenné tette.

E pillanatban harsogtak a templom mellől a közelgő Horváth Kristóf szakaszának trombitái.

A jó barát jött az elesett Foky Ferenczért boszut állni s a hősiesen küzdő Szapáry Vinczét kiszabadítani.

E jókor érkezett oldalroham kényszeríté az ellenfélt sietve kitakarodni a faluból s aztán a falun kívül egész dandárát csatarendbe állítani s haderejét kifejteni.

Hát hiszen épen csak ez volt a «fogadj Isten» czélja.

A főherczeg visszavonulót fuvatott a vitéz vasi lovasezrednek.

Sátán Laczit is úgy szállíták vissza Komáromba hordszekéren.

Aligha el nem érte azt, a mi után olyan nagyon vágyott. Helyrehozni egy elhibázott életet egy jól eltalált kimenetellel.

VII. _Meskó útja._

Az abdai elsánczolt tábor arra a czélra volt alakítva, hogy a Lajtha felől betörő francziákat feltartóztassa, s annak a védelme alatt az egész országból összevont nemesi fölkelő hadak begyakoroltassanak és szerveztessenek. Arra senki sem gondolt, hogy egy másik franczia hadsereg Horvátország felől fog bejönni s a Rába sánczolatait megkerülve, hátulról támadhat Győr ellen, a honnan az egészen védetlenül van hagyva.

Győr akkor még vár számba ment. Nevezetesebb védelmi pontnak tartották Komáromnál. Volt belső vára s abban volt tizenkét vaságyú. A rendelet szerint ugyan harmincznak kellett lenni; de úgy látszik, «schein»-ban volt értve.

Az abdai elsánczolt táborban állt Meskó, insurgens tábornok a bácskai lovassággal, a pozsonyi lovas-ezred két osztagával, és Vavel gróf halálfejes volonjaival. Azonkívül volt nála mintegy négyezer gyalog insurgens, a kik mind a legrosszabbul voltak fölfegyverezve, puskája csak minden másodiknak volt; és az igen czélszerűen volt, mert annak az egy puskának az elsütéséhez két ember kellett, az egyik czélzott vele, a másik rátartotta a tüzes taplót. Volt azonkívül Meskónak három ágyuja és két haubiczcza.

Mikor a győri ütközetnek vége volt, ez a külön szakított dandár el lett vágva a hadsereg zömétől, és Győr városától is, hol Pécsy ezredes maradt hátra, védelemre készen.

Az ellenség minden oldalról körülkerítve tartá Meskó dandárát s az ütközet estéjén megjelent a franczia parlamentair a sánczok előtt, ki által az alkirály arra szólítá fel az insurgenseket, hogy rakják le a fegyvert.

A válasz az volt, hogy «jőjj ide, vedd el!»

A dandár főtisztei összegyültek haditanácsra. A vezéren kívül ott volt Eszterházy János gróf a pozsonyi lovasok ezredese, Keglevich gróf a bácskaiaké, Széchenyi Pál gróf, Voith Ferdinánd táborkari őrnagy, Zirchich mérnökkari főtiszt és Vavel Lajos gróf.

Ez a sok mágnás nem mint felsőtáblai tag került a tekintetes Karok és Rendek élére, hanem annál az érdeménél fogva, hogy fiatal korában vagy a gárdánál, vagy a hadseregnél szolgált s fogalommal bírt a csapatvezetésről s katonai szolgálatról.

A haditanácsban egyhangúlag elhatározták, hogy keresztül fogják magukat vágni az ellenségen.

Vakmerő terv volt. Előttük egy harminczezernyi győztes franczia sereg; hátuk mögött egy ellenséges dandár, lovas gránátosok és gyalogokból, kikkel eddig is minden napi dolog volt harczolniok.

Az volt a tervük, hogy keresztültörnek a körülzárolási vonalon, s aztán körülkerülve az egész ellenségtől megszállt tért, egy óriási vargabetűvel jutnak vissza a komáromi hadsereghez.