Part 14

Nyolczvanezer darab kenyeret süttetett a nádor előre, hanem azt a generalissimus a megelőző napokon a főhadseregbe követelte be, abban a hitben, hogy az insurgens sereg és az olaszországi had úgy is oda fognak csatlakozni.

Tehát nem volt mit enni.

Ekkor a nádor beizent Győr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelő nemességet! A mint a hős regék költőjétől ezt a szózatot megtudták a jó győriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, főzni az insurgensek számára, bort is adtak össze nagy bőséggel; minden készen volt nagyhamar, csak érte kellett jönni.

A főherczegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.

Vállat vontak rá. Neki nem volt itt szava.

Abban a kéziratban, a melyből ez adatokat vettük, vannak több helyen kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból ezt lehet kivenni: «e lemondásból lehetett megismerni az ő magas lelkét (a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani katonai etiquetten, ha királya úgy kivánta, mint zászlótartó is kész volt szolgálni más vezér alatt.

Az ebéd már megvolt főzve az insurgensek számára, a veszprémiek, a kik legközelebb érték, beküldték a maguk részeért a városba Fehér Mihály káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.

A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó pecsenye-illat, a mi minden konyhából üdvözölte őket s a mi a gyomorban oly kellemes fantáziákat ébreszt.

– Épen délre harangoztak: «jókor jövünk», mondá Csizmadia Péter.

Ekkor elkezdtek ágyuzni.

– Nem pajtások! már elkéstünk; monda Fehér Mihály. Nekünk ottan harangoznak!

S azzal megfordultak mind a hárman, ott hagyták a jó ebédet s étlen, szomjan mint társaik ott künn a mezőn, vágtattak vissza a csatatérre s épen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben Fehér Mihály is kapott két sebet: az volt neki a jó áldomás, a lovát is lelőtték: az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni, odavették a két lovuk közé s egyik egyik kezét fogva, úgy vágtattak el vele, az ellenséget jobb kézzel, balkézzel hárítgatva el két felől.

A francziának aztán volt hadirendje.

A mint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadhegygyel szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelől az egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelől annak a visszavonulási utját Komárom felé elvágni.

Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy insurgens hadtest Meskó tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevics tábornok alatt. Ezekhez gyors futárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét svadron insurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? azt majd érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a főhadsereghez már nem volt idő. Még reggel lehetett volna.

A franczia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a mieink ís készen voltak.

Szabadhegy előtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, a miknek a legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyuk és a gyalogság.

Csak három insurgens zászlóalj volt a tüzben: Vas, Zala, Veszprém. – A pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsánczolt táborban.

Az első halott neve, a kit az első franczia ágyugolyó lezúzott, Rózsás János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta, hogy bajtársai (a kik még soha sem láttak meglőtt embert, vérző tagokat,) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiu volt, sok apró gyermeke otthon) lelkesülten kiáltott fel: «ne törődjetek velem! Harczoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörüség a hazáért halni!» – S félrehúzta magát – és meghalt.

A francziának volt haditerve.

Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa legnevezetesebb csatatérein tanulták a háboru tudományát.

Mig ágyui a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban rohant fedett hadállásaink megostromlására s a gyalogság mögött vonultak a lovas csapatjai, a visszaveretés esetére helyt állani.

A szabadhegyi halmok és a majorépületek körűl folyt a legheveseb csata: itt volt a három insurgens gyalog zászlóalj, s két magyar sorezred, az Eszterházy és Alvinczy.

A győzelem nem volt se könnyü, se olcsó.

A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyuikat elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyukat s kiverték az ellent Szabadhegyből, egy lövés nélkül; kapitányuk Krantz Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylő főtisztjét s az ujra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.

A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, a hol az ellenség ágyutüze és puskagolyói ellen nem védte őket semmi. Utoljára nem türhették tovább. Ezredesük Ghilányi János leszállt a lováról, s kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen volt menekülni a haragja elől. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elől rohant a zászlóval, már körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen lovassági roham. Hanem ezek helyt álltak neki, összecsődültek a megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom, Dervarics, Ádám, Tuba: szuronynyal, puskaagygyal harczoltak körüle; Dóczy főhadnagy nehéz fringiájával s – szétverték a megtámadó lovasságot s megmentették az ezredest és a zászlót.

Itt a tegnapi jelenet megint ismétlődött a két testvérrel. Hermány Antal és Peter együtt, egymás mellet estek el zászlójuk védelmében. A zalaiaknál jellemző volt, hogy annyi egy testvér volt közöttük együtt (kötelességen kivül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett kitüntetéssel jutalmazva.

Ezek már nem voltak ujonczok, mert hiszen tegnap már részt vettek az ütközetben.

A vasmegyei insurgens gyalog zászlóalj a második harczvonalban volt felállítva; mikor a franczia gyalogság az első harczvonalt áttörte, s a sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyukat: ez az ujonczcsapat útját állta a hátrálóknak s mig egy része azoknak ujra felállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóalj-parancsnok, Erdődy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a győztes ellenség ellen. A roham sikerült, a francziákat visszavetették, Sipkovics László, Mesterházy Mihály és társaik utána rohantak az ágyunak, a mit az ellenfél már vitt magával s szétverték az elfoglaló csapatot, s visszahozták az ágyut. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt; hanem azért a nagy bajban ő is tudott vezér lenni; összeszedte a pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry, megmutatták hogyan kell szuronynyal lovasok ellen harczolni? kiszabadíták zászlójukat, vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyuteke, fölvették őt a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstűz közül. Mintha csak restauratióban lettek volna!

A balszárnyon ez alatt a lovassági harcz fejlődött ki egész terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.

A pesti lovasezredet sikerült a franczia lovasságnak egy oldalrohammal az úgynevezett Viczayároknak neki szorítani. A mély vízárok a távolból nem volt észrevehető s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az előre megásott sirjává.

A bőszült viadalban, mely itt kifejlődött, elveszté már lovát a vitéz Jeszenszky, s Teleky Ádám gróf; az árok tele volt már hanyathomlok lezuhant lovasokkal és paripákkal.

Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katholikus pap, Járossy Mihály és egy protestáns lelkész Varga József. Mind a kettő versiró ember volt s a tábortűznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek a verse hathatósabb? A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten lóháton.

– No páter! kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban, most fujjuk el a költeményeinket. Lássuk melyikünké gyújt jobban?

S azzal hozzáfogtak ketten két felől harczosokat lelkesíteni szép rímes alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek uj tűzre gyulladtak.

Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek s először is a főhadnagyát Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután balra fordult s Teleky Ádám kapitányát vágta ki a francziák kezéből s lovat is szerzett neki, a mire megint felüljön.

Clementis és Gyurikovics Vincze hadnagyok és Halász őrmester Gosztonyi ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett harczot vívott, s szétverték az ellenfelet.

Baross János két főhadnagyát szabadítá ki a francziák közül, kiket már elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.

Miskey Ferencz kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.

Ez alatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükből s csodálatos erőfeszitéssel kimentve valamennyit, ujra a csatába vitték.

A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a tusában két lovat lőttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta át neki s maga gyalog harczolt tovább. Egyetlen egy férfi sem volt az ezredben, a ki ellenféllel össze nem vagdalkozott volna. De az igazi insurgens «hat vágás» Tisza Péterről van följegyezve.

Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először a főhadnagyát, Ladányi Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapot a fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nem sokára felocsudott. A franczia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott; egyet halálos csapással leütött. Akkor fölveté magát annak a nyergébe. Aztán a merre nyilást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért. «Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el francziának!» monda Tisza Péter, s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott, szétcsapott a sürűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött annak a nyergébe: «itt a lovad cserébe: tartsd meg!» kiálta a francziának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se tenné más meg; csak az insurgenstől telt ki az valaha napján!

S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga lelkesítő versét kitünő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek, kardok csattogtak össze!

… Ilyen zenészeti és szavallati akadémiát se rendeznek többet soha a világon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most a veszprémi ezredre került a sor.

Oh, hisz ezek már veteránok! már tizenhét nap óta állnak az ellenség előtt. De az időt nem a kalendárium és a clepsidra után, hanem a kardokra rótt csorbák fürészfogai után kell számlálni.

«Rádócz!»

«Szombathely!»

«Karakó!»

«Takácsi!»

«Pápa!»

Öt ilyen «nap», csak elég arra, hogy egy vitézt veteránná tegyen!

Méltó volt rá ezen ezred, hogy a franczia legjobb vitézeit küldje ki ellene, a kinek már annyival tartozott a rováson!

Ráismerhetett jól a zászlójáról. Ez volt legjobban összetépve, szaggatva a golyóktól.

Ez állt a harczvonal legszélső pontján, mindenünnen rá lehetett rohanni.

Kartács, haubicz özönlött reájuk. Nekik is volt négy hatfontosuk, a mi visszafelelgetett becsülettel. (Ezen a napon a két insurrectionális lovas üteg és a félüteg haubicz kétezerszáznegyvennégy lövést tett az ellenség ütegeivel szemben. Hanem a francziák jobban lőttek, két ágyuját a veszprémi ezrednek leszerelték s az ott hevert az útfélen.)

A franczia lovasság rohamra indult.

Ekkor Zichy Ferencz gróf, az ezredes, kiküldte az őrnagyát, Ihász Imrét, hogy az ágyukat mentse meg minden áron. Az a szégyen nem érheti a veszprémi ezredet, hogy tőle ágyukat vettek el.

S ugyanekkor az öcscsét, Zichy Károly kapitányt, Hunkár Antal svadronvezetőt, a szakaszaikkal a rohamra jövő ellenséggel szembe indítá.

Ihász Imre, ki már Szombathelynél rajta hagyta a keze szennyét az ellenfelén (ott levágatta ötven lovasát, s harminczat foglyul ejtett a megyeház előtt), sietett végrehajtani a parancsot, leszállítá a legénység egy részét a lóról, s neki állítá az összetört ágyúknak, hogy vegyék azokat fel és hozzák ki a dulakodásból.

Hallatlan merészség! Összetört kerekü ágyúkat embervállra emelve hozni ki a csatából.

Megtették.

Az ellenfél bámulatára s a haubiczok durrogásai közepett, felvették a vállaikra az ágyúkat, átemelték az országut mély árkán, ott azután kötelet kötöttek a végeikre s lóhoz kötve, úgy szánkáztatták el azokat magukkal a sík mezőn.

A két hadosztály ez alatt kétségbeesett harczot kezdett a túlnyomó erővel. Kovács András hadnagyot egy pisztolygolyó holtan teríté le. Kemény Dénes elvágott kézzel fogságba jutott, s maga a hősök hőse, Hunkár Antal négyszer vezette a rohamra szakaszát, mindannyiszor kapott egy nehéz sebet. A negyedik leteríté a földre. Véres teste fölött még megujult a tusa. Egy kedves legénye volt: Fodor István. Az nem akarta engedni a kapitányát. Saját testével védte meg őt, mig maga is föléje roskadt. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a testével a kapitányáról. S a huszonnégy sebbel még megélt és kigyógyult! s Hunkárt is megmenté, az is kiépült nehéz sebeiből.

Mesék ezek!

A veszprémi ezred Zichy Ferencz alatt visszaverte ezt a rohamot is.

A nádor szeme láttára történt ez, ki maga a kiséretével ott volt a balszárny tusáinál s abban az ütközetben, a hol senki sem vezényelt, ő legalább osztozott a saját alkotta had nehéz sorsában s keserű elégtétele volt annak hőstetteiben. A nádor kiséretében levő főtisztek, Luzsénszky József tábornok, Reinisch alezredes, maguk is az ostromló insurgens ezredek élére álltak s együtt harczoltak velük, mint önkénytesek.

Ekkor jön jelenteni hangosan a hadsor előtt Geramb ezredes, hogy az ő rendes lovassága annyira szét van zilálva, hogy kénytelen visszavonulni.

Most már az insurgens lovasság egyedül marad.

Még ez sem volt jeladás a meghátrálásra.

Hanem ez alatt a franczia voltigeurök a Párzsa patak folyásán megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szőlőhegyeken át oldalába nyomultak a szabadhegyi majorságnak.

Onnan sietve kértek lovasságot a nádortól, a támadókat visszaverni.

Abban a pillanatban érkezett meg a zempléni lovasság Kandó ezredes vezetése alatt.

Elég jól siettek. A Kárpátoktól a Dunáig. S az ágyuszó vezetése alatt odataláltak a csatatérre.

Soha se láttak még ellenséget.

S mindjárt az első pillanatban azt mondták nekik, hogy amott a síkon villog egy hosszu vonal, az a franczia szuronysor; két oldalán egy-egy gömbölyű fehér füstfelleg: azok a franczia ágyúk. Azokat el kell onnan verni hevenyén.

Rögtön sarkantyuba kapták lovaikat s vágtattak előre, előre! Az ágyutekék ott búgtak el soraik között: nem rettenték őket vissza. Most nagy ropogva vágott közéjük a kartács. Egész utczát vágott soraikban, s a csapat legdaliásabb vitéze: Barkóczy halálosan találva rogyott össze lovával együtt. «Ne gondoljatok rám!» kiálta a dalia. «Előre! A hazáért!» S azok vágtattak neki az öldöklő hadsornak, elszántan… és egyszer aztán meg kellett nekik állni. Közöttük és a franczia gyalogság és ágyuütegek között nyúlt végig egy széles, mély árok. És a mi hadvezéreinknek nem volt egy térképük, mely a veszedelmes árok létezéséről tudósította volna őket.

Vissza kellett fordulniok; felvették sebesülteiket, halottaikat s szomorúan ügettek vissza a csatatérről, a hol a haza földe maga veri meg azokat, a kik ő érte vérzenek.

* * *

Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve. A francziák elfoglalták a szabadhegyi majort uraló dombokat, s azzal az ott harczoló gyalogság minden hősi ellenállása kárba veszett.

A visszavonulás el lett rendelve Komárom felé.

Nem volt az vad futamodás. Rendben, zárt sorokban huzódtak vissza a gyalogezredek, az insurgens zászlóaljak; lövéseiket, miket nem pazaroltak a csata alatt, most a visszavonulásnál használták föl. Egyetlen ágyut, egyetlen zászlót nem vett el tőlük az ellenség. Nem hogy a fegyvereiket, de még azok a fiatal iskolás gyermekek, a kik dobosokként szolgáltak, egyetlen dobot el nem vetettek maguktól.

A nádor maga Szent-Ivánnál négy zászlóalj lovasságot állított össze a menekülő csapatokból, s mikor egy tömegben volt, akkor maga, a főhadsegédével Beckers ezredessel, Csonányi József szárnysegéddel, visszavezette azt még egyszer a csatatérre s a győri országutat védő magaslaton felállítá. Ott harczolt még a felállított ágyuütegek körül Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes, az ellenség támadásait visszaverve s e hősi ellenállás oldja meg a hadtani rejtélyt, hogyan lehetett egy csatavesztett hadseregnek «oldalt» elvonulni, szemben az ellenség csatavonalával s háta mögött a Dunával. Itt dolgozott az insurrectio két ágyujával és két haubiczával Machold József insurgens főtűzmester, ugyanaz, a ki Némánál Macdonald franczia tábornok alól kilőtte a lovat, s granátjaival a chasseuröket szétrobbantotta, s a francziáknak két élelemszállító hajóját tönkre lőtte. E végerőfeszítés egy érczkaput tartott nyitva az elvonuló seregnek, melyet a győztes ellenség nem birt előtte elzárni, biztosítá ez által a sereg elvonulását Komáromba. Mi lett volna, ha az ütközet elejét is az vezeti, a ki a végét?

És lehetett látni e visszavonulás fedezése alkalmával a hős tetteit a jobb szárnyról előkerülő bars-, somogy-, zala- és vasmegyei insurgens lovasságnak: a jászok, nógrádiak hadosztályainak. Itt esett el a somogyiak egyik legjobb vitéze, Bátor György. – Utána rögtön Festetics János gróf, csapatja élén az előnyomuló franczia gyalogságot rohanva meg: szivén találta egy ostoba golyó. Utána Pásztory vezette a rohamot a franczia négyszög ellen. Elesett a zászlótartó is, s a zászlót egy köznemes, Sepsey János ragadta fel. Az is elesett. A harmadik zászlótartó Szuhányi Ferencz volt. Percz mulva azt is lelőtték: s volt bátorsága még egy negyediknek felragadni azt a jelvényt, melylyel együtt jár a becsület és a halál. Ez Mohos János köznemes volt. Ennél mindvégig megmaradt a zászló.

Ezekkel egyesülten harczolt a tartalékban hagyott hevesi hadosztály Dessewffy Tamás vitéz kapitánya alatt.

A jászok visszavonulásukkor összeverekedtek a franczia gyalogsággal és lovassággal. Egy oldalról lőtték őket, más oldalról vágták őket. Tury Miklós káplár lovát lelőtték, akkor gyalog maradva, puskát kapott, a mit egy holt franczia voltigeur ejtett el, azzal neki ment egy franczia lovasnak, azt lelőtte vele, annak a lovával, fegyverével aztán megint folytatta a harczot, míg rendben kikeveredtek egymás közül s mindkét félnek egyforma öröme volt, hogy a másiktól megszabadult.

Utánok következett Zala. Ennek az ezrednek kellett magával vinni az insurrectió második ágyuütegét. Ezt a kincset nem adták ingyen. Mind elsorolni a zalai hősök és vértanuk neveit, egy litánia volna! Az is tünemény, mikor egy zászlótartó maga attakiroz s ő keresi a sürűséget a csatában, hogy megritkítsa; ezt tette Sepsey Pál. A mit Porpáczy tett, hogy gyalog maradva, hat lovast levágott egymás után, a kik nem akarták neki elhinni, hogy nem adja meg magát: az csak katona dolog; hanem az, a mit a két Lázár testvér elkövetett, az már hős ballada, s méltó volna egy epicus tollára.

Közlegény volt mind a kettő. A bátya Lázár Márton, a kapitányát, Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül. Kettőt le is vágott. De a francziák is jól verekedtek, s Márton sebesülten rogyott le lováról. – Meglátja az öcscse József, hogy gyilkolják a bátyját; négyen egy ellen! Oda rohan és közéjük vág. Akkor azok ott hagyják a földön fekvő sebesültet, s neki fordulnak a Jóskának s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvő bátyja: összeszedi minden erejét, felugrik a földről. Fegyvere már nincsen, puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja kezéből a kardot s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe s rohan az öcscse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy ellenfél megint lehull, s most már egyenlő a szám! Ekkor egy pisztolylövés éri a bátyát s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen rá s az öcscsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább vonszolja azt magával s még térden állva is ellentáll a vele tusakodó chasseurnek; mig végtére a dicső küzdelemből kiszabadítja mind a kettőt Horváth János kapitány. – Márton vitézi érdemrendet kapott. Megérdemelte: a szivéért még inkább, mint a karjáért.

Tele van ilyen jelenetekkel az insurrectió története.

Az a kigúnyolt, kinevetett, leköpdösött lap! A mit magunk is behajtottunk a nemzet krónikájában, hogy mikor az utódok lapozgatnak benne, rá ne találjanak.

A vasmegyei ezred is elveszté derék hősét, Foky Ferencz kapitányt a harczban. Jó barátja Horváth Kristóf megfogadta, hogy boszut áll érte! Horváth Mihály káplár volt, de azért a József huszároknak három tisztjét, meg két ágyuját kiszabadítá az ellenség kezéből a maga fokosos bajtársaival. Az alezredes Szapáry Vincze gróf alól is kilőtték a lovat. Az ifjabb Zichy Ferencz gróf maradt leghátul. S a visszavonulásnál leghátul maradni – az a legelső hely.

Futásnak lehet-e nevezni ennek az ütközetnek a végét?

A futás egy mozdulat – hátrafelé.

De hisz az osztrák és magyar hadseregnek a háta mögött volt a Duna; és azon semmi hid, oda nem futhattak. Ők az ellenfél egész harczvonalán keresztül törtek maguknak fegyveres kézzel utat! Egyenkint minden ezred és külön-külön magára hagyva, végig az üldöző ellenség elől, hanem azon keresztül.

A kifáradt, agyonhajtott rendes sorezredek, s a tanulatlan insurgensek nem adták meg magukat ezredenkint, zászlóstul vonultak végig az ellenség ütegei előtt, egy ágyut sem vesztettek, hanem ők hoztak el magukkal két elfoglalt ágyut a francziáktól.

A győri ütközetben a rendes hadseregnek hétszáz halottja esett és ezerhétszáz sebesültje, az insurgens seregnek száznyolczvan halottja, és ötszáznyolczvan nehéz sebesültje: tehát egy tizedrésze a harczoló seregnek! A francziák maguk a leggyilkosabb harcznak ismerték el ez ütközetet s Dömölktől Pápáig megtelt sebesülteikkel minden város és falu.

Hanem azért a győri ütközet gúny és nevetség tárgya a mai napig. – Az Alvinczy-ezred veszített legtöbb halottat.

S lett érte a jutalma egy csúfos közmondás, a mivel a mai napig is egymást gunyolja a magyar.

«Kend az Alvinczy?»

És Alvinczy se semmiféle vezére nem volt az insurgens seregnek, se puskacsinálója, se fegyverliferánsa; de még csak közelében sem volt a győri csatatérnek, hogy őt akárki e szóval interpellálhatta volna.

Honnan tapadt hát a nevéhez ez a csúf adoma?

Talán kipuhatoljuk most, – hatvannyolcz esztendei megszokás után?

S mikor a két sereg elvonult már a csatatérről, akkor érkezett meg az Abda melleti elsánczolt táborból a pozsonyi insurgens lovasság két csapatja: az egyik Horváth Ferencz, a másik Olgyay Boldizsár vezetése alatt. Nem úgy tévedtek ide: rendelve voltak; parancsot kaptak, hogy jőjjenek, csakhogy későn kapták.

Már akkor az osztrák és magyar hadseregnek csak a halottjai voltak a harczmezőn – és a győztes ellenség.

És ők a maguk két kis csapatjával az egész ellenséges tábortól körülfogva!

Arról szó sem volt, hogy megadják magukat, csak arról, hogy merre vágják magukat keresztül?

– Egyikünk jobbra, másikunk balra! Ez volt a jelszó. S azzal Olgyay délnek, Horváth keletnek vágtatott a maga csapatjával.

Olgyay megindult a pápai uton. Takácsinál utját állta egy túlnyomó számu franczia lovascsapat.

«Győzni kell itt, vagy meghalni!»

Közé vágtak az ellenségnek. Ez a győzelmes had bizakodásával, ők meg a halálraszánt kétségbeesésével verekedtek.