Part 13

De az már csakugyan a magyar insurgens humorától telik ki csupán, a mit Ferenczy Jánosról jegyzett fel a hadi tudósítás. Ez a nemes úr közvitéz volt a pesti lovasezredben, a kit útközben kilelt a harmadnapos hideg, azért ott kellett neki maradni az ispitályban. De biz ő, a mint meghallotta, hogy a közelben ágyúznak, azt mondta a doktornak, hogy nem kell neki több medeczina, megy ő verekedni, hol a fegyvere? – Mondák neki, hogy a beteg katona mellé nem szokták odafektetni a fegyverét, azt odaadták másnak, a kinek kellett. Hol vegyen ő már most fegyvert? Elment a városházára: ott sem adtak neki. Utoljára meglátott az őrszobában egy alabárdot, a mit valami bakter hagyhatott ott; azt nem is kérte, csak elemelte szépen s aztán loholt ki a borsos-győri út felé. Alabárddal a francziák ellen! Azzal a jámbor fegyverrel, a mit a diákok minden éjjel a hátához vernek az éji őrnek, a ki azt mutogatja. De ugyan mit tehetett gyalog lovassági harczban? Azt tette, hogy oda furakodott az út melletti árokba s mikor jöttek a francziák nagy vágtatva, hirtelen kiugrott az árokból s egy lovast ledöfött a lováról. Azzal az alabárddal. Azután megint átugrott az árkon. Háromszor egymás után csinálta meg ezt a mesterséget a francziák előtt s mind a háromszor leszúrt egy chasseurt a lováról. Azzal az alabárddal. Lehetett rajta nevetni, káromkodni, vagy bámulni! Mikor aztán a hidnál folyt a hősi tusa s az egyik oldalon az insurgens lovasok hullottak bele a mély iszapba: akkor oda helyezte el magát Ferenczy János a hid alá s mikor egy lovas nemes lebukott, az alabárd kampóját beleakasztá a vízben fuldokló gallérjába s egyiket a másik után úgy húzgálta ki a sáros halálból a partra: – azzal az alabárddal. Végre a Gerencze pataknál megsokalta egy chasseur az impertinenskedéseit, rajta hajtott, megszorította, hogy mindjárt összevágja. Jó Ferenczy János hideg vérrel felfogta a kardcsapást – azzal az alabárddal, s csendes békességgel olyant ütött a chasseur fejére – azzal az alabárddal, hogy az lett a negyedik. Annak aztán a lovát is megtartotta magának, meg a kardját és a pisztolyait is, s kész ember lett belőle a nagy petek után.

Mikor e csodahőst bemutatták a vezérlő főherczegnek, ki őt nagyon feldicsérte: jó Ferenczy János meg nem foghatta, hogy mi nevezetes dolgot találnak abban a kis hajczihőben, hogy még érdemrendeket is akasztanak a mellére érte? hiszen «mi az egy igazi derekas restoráczióhoz képest?» A legnagyobb nyeresége az volt belőle, hogy a hideglelése végkép elhagyta a jó kis izzadság után; rekommendálta is mindenfelé azt a hideglelésvesztő módot; de nem tudni, hogy használt-e az másoknak is?

A franczia lovasság a hidról vissza lett verve, s azzal az ágyúk és az utóhad háborítatlanul vonulhattak a sereg után, melynek tartaléka a városon túl levő kalváriahegyen volt összevonva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A veszprémi ezred ugyanazon az utczán vonult végig, a melyen egy hónappal elébb a csatamezőre elindult. Zászlója össze volt már tépve: ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi, halott és sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arczon, homlokon félig behegedt sebek. Ugy vonultak végig a kapukban álló ismerősök, jó barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.

Az volt a szomorú pompa!

Hát még azoknak a sirása, a kik nem találták a végig vonuló hadsorban azokat, a kiket egy hónap előtt búcsucsókjaikkal bocsátottak útnak!

Egy őrmester, Baráth István, egyike az insurrectio legjobb vitézeinek, mikor a saját háza előtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne álljon egy szóra.

Öreg apósa, felesége, két kis fia álltak künn a kapuban.

Lehet-e rossz néven venni egy hősnek, ha megállítja olyan helyen a lovát s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?

– Ne fussatok el az ellenség elől; az a védtelen embereket nem bántja. Isten megoltalmaz.

A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá s az átölelte a nyakát, a nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Ugy könyörögtek neki: «ne hagyj itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon. Ki védelmez minket, ha te elhagysz!»

Az öreg após elkeseredetten szólt hozzá:

– Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom előtt, mit erősködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény szerint csatába menni: családapa vagy!

A feleség sírva szólt:

– Ugy is veszve van már minden.

Erre Baráth István azt felelte:

– A haza elébb való, mint a gyermekek és a haza nincs elveszve soha!

S azzal megcsókolva kis fiait, visszaadta őket anyjuk karjaiba s sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.

S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben; onnan megint a többi felkelőseregre.

«A haza elébbvaló, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!»

S az többet ért száz czifra proclamatiónál.

Ugyanez a Baráth István volt az, a ki, mikor észrevették az insurgensek, hogy a közöttük kiosztott töltényekben a golyók agyagból vannak (persze, drága volt az ólom!) odakiáltott a bajtársainak: «Se baj! van a mentéken ólompityke, vagdaljuk le». S az insurgensek lövöldöztek a mentéjük és mellényük ólompitykéivel!

Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi őrnagyi szakasznak az ellenséggel, a mi egyike a legszebb jeleneteknek. Egy franczia lovas osztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a veszprémi lovasság szembe fordult és mozdulatlan állt, mint a fal: úgy várta a közeledő ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A veszprémi had csak állt, kardját a csipőjéhez nyomva. Erre a franczia főtiszt is «megálljt!» parancsolt a maga lovasságának s aztán néztek egymás szeme közé néhány perczig. Akkor a franczia tiszt salutált a kardjával: «bravo camerade!» visszafordította a csapatját s aztán mentek csöndesen ki jobbra, ki balra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És annyi összecsapás közt az insurgens sereg csak egyetlen-egy foglyot vesztett; azt is rossz csökönös lova ejtette rabbá, a mi megkötötte magát az út közepén s úgy fogatta el a gazdáját. – Szegény Gasparics Józsit sajnálták is nagyon az ismerősei, mert igen jó fiu volt, s szerette a tréfát.

Hát este az őrtűznél csak előkerül ám Gasparics Józsi s szép jó estét kiván az atyafiságnak. Nem is gyalog jött pedig, hanem lóháton, s volt annyi esze, hogy a legjobbik lovát válaszsza ki a francziáknak, azt hozta el a magáé helyett cserébe, s azon is verekedte végig az egész hadjáratot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A legfényesebb jellemvonása volt az insurrectionalis hadviselésnek az az egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás nyilvánulása.

Ha fel volt már adva a csata, ha már összevonulót trombitáltak, s aztán észrevették, hogy valakit közülök visz már az ellenség; vagy ha szétzavartattak s futottak már szerteszélylyel s akkor egy elkiáltá magát: «barátim! a kapitányunkat elfogta az ellenség!» visszafordultak, újra kezdték a harczot. Az öcs meglátta a bátyját ellenségtől szorongatva, visszafordult: ne hagyjuk a bátyámat s azzal a bajtársak mellé rugtattak, újra kezdték a verekedést.

Tömérdek fényes adat van összegyüjtve e jellemző vonásaiból az insurgens hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky Márton urammal.

Bereczky Márton uram tenkintélyes nemes úr volt, biró viselt ember egy olyan községben, a hol csupa nemesség lakik: annál fogva választott őrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi, a kiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot viseljen rájuk, mint keresztapjuk.

– Tyhű, a ki lelke van! – kiált fel Bereczky Márton uram. – De biz a két keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!

Azzal neki vágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat kérdezősködött, hogy mi a váltság? fizetett készpénzzel: kivágta a két keresztfiát a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga István is ott van ám a József huszároktól. Hát azt se lehetett otthagyni: azért is «érte ment». De azonban a három megszabadított vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a francziák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a három elfogott lovat is s így hozta vissza Bereczky Márton a keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bőrrel. Azok a német tisztek majd megették, úgy össze-vissza csókolták ott a front előtt Bereczky Mártont, a ki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az ember nem csak őrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell megszolgálni. Elő is léptették rögtön alhadnagynak.

Rendkivűli szép jellemvonás azután a felkelő seregnél a tisztek és a közvitézek közötti familiaris jó viszony. Szentkutnál Földvári Gábort, a pesti lovasság egyik kapitányát, tízszeresen túlnyomó ellenség közül vágták keresztül, saját sebeik árán, Badácz István s Fehér Mihály közvitézek; Takácsinál épen így Harcsa Péter és társai a derék Olgyay Boldizsárt, mig a Pápa melletti harczban, mikor Boronkay Pál kapitány látta, hogy a csata heve alatt Halász Vincze közvitézének a lovát lelőtték, odavágtatott azt kiszabadítani s felkapva őt a földről, felültette hátul a nyergébe s úgy hozta magával vissza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pápai napot bevégezték a kalváriahegyi kartácslövések, mely után mind a két fél pihenni tért.

A megvívott csatának az lett az eredménye, hogy az alatt János főherczeg derék hada Gyarmatig mehetett, a hol aztán a Győrtől eléje küldött Mecséry tábornok insurgens serege által fölvétetett. Az I-ső pesti s a VIII-ik zalai, a veszprém-, zala- és komárommegyei insurgens gyalogság, a bars-, sopron- és vasmegyei lovas fölkelő ezredek álltak most szemben az ellenséggel.

Ez volt a Karakónál megkezdett harcz harmadik napja.

A taktikai siker el lett érve, János főherczeg hadserege egyesülhetett a nádor felkelő hadseregével.

* * *

A franczia hadsereg zöme átkelt a Marczalon, a pápai kalváriahegyről meg lehetett számlálni tizenötezernyi gyalogságát, a mint az Nyárádtól Borsos-Győrig felvonult.

A megszállt kalváriahalom huszonnégy órai pihenést biztosított a felvonuló hadseregnek.

A veszprémi lovasságnak oda hordták ki a pápai asszonyok az enni valót, a mi azoknak nagyon jókor jött.

– Felét eltegyétek a kenyérnek, mondá Baráth István a bajtársainak; már három nap óta nem láttunk kenyeret, s Győrig megint nem látunk, s meglehet, hogy ott sem látunk.

Ez este a kapott sebekre is lehetett gondolni. Tábori orvos ugyan nem volt az insurgenseknél; mert hiszen hogyan keveredett volna borbély a lovas nemes urak közé? hanem volt nekik egy regimentspáterük, a derék Csobránczy Ferencz, az tudott a sebészethez is, s ha valaki meg akart élni, azt meggyógyította; ha meg akart halni, azt meggyóntatta s mind a két minőségben tökéletes munkát végzett.

IV. _A győri két nap._[3]

Mikor Téthnél a két fővezér összetalálkozott, János főherczeg serege állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségből, kétezer kétszáz lovasból és a két insurgens lovas ezredből. A nádor parancsa alatt álló insurgens haderő ment tizenegyezer száz emberre, a között nyolczezer nyolczszáz lovas.

Az insurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők betörése ellen, a zempléniek Galiczia közepéig vitték zászlóikat. Ung, Bereg insurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A tiszamelléki insurgensek még útban voltak s junius 13-án keltek csak át a budapesti hajóhidon, a győri tábor felé igyekezve.

A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marczalig nem volt egy pihenő éjszakája, nem egy napja, a melyen az ebédet megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már és testileg, lelkileg elcsüggedve.

Az insurrectiót még fentartá a lelkesedés, daczára a hiányos fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik, betöltötte kiki a maga eszére bizakodással.

Az insurrectiónak törvényszerinti fővezére volt a nádor, az ország főkapitánya.

József főherczeg akkor a harminczas években járó daliás férfi volt; komoly, hosszudad arczának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán magyarok által viselt bajusz.

Az ő kedvencz alkotása volt az insurrectio.

Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulicus körökben «der neue Rákóczi»-nak.

Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyüjtött tizenegyezer emberével, a kihez még a tiszavidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly főherczeg nagy hadtestéhez csatlakozzék s az insurgens lovasságot egy tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.

S ebben volt katonai gondolat.

Teringettét! Kilenczezer olyan lovas, a kinek a két sarkantyuja «becsületérzés» és «hazaszeretet», odavetve a March-mező rónáira egy tömegben, neki zudítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna az eseményeknek! nem döntötte volna-e el másfelé a koczkát?

Más volt írva a sors könyvében.

Azon a napon, a melyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett magát rendelnie a tábornok főherczegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig csak egy országnak a főkapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az elsánczolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen uralják.

Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat megszállják s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál. A francziák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az alkirály serege.

Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt állt. A reggelt sem várták meg: éjszaka jöttek el, a nélkül, hogy valaki üldözte volna őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi hegyet, erdőt, mély útat megszállva. Egy pár compánia katonát el is felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgy, hogy azok csak akkor vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.

A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő és Tényő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent tábornokkal, János főherczeg táborkari főnökével, a ki azokat bizonyosan végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a főherczeghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.

Andrássy két insurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga bölcs belátásából – megszállva. János herczeg serege letelepült Szabadhegynél s végre valahára hozzá jutott, hogy megfőzhesse a rég nélkülözött ebédet.

A jászkún hadosztályt, melyet az előörsön feledtek, Józsa Imre káplár mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdőben Zámoly és Ujfalu közt elállva az utat az ellenség előtt s addig viaskodva, míg a századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész escadront s elvonulhatott vele.

A Rába mellett voltak Mecséry insurgens tábornok csapatjai. Kiki helyet foglalt ott, a hol legczélszerűbbnek találta. Senki sem osztott rendeleteket.

A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részéről minden jó tanácsot előadott; de a táborkari főnök, Nugent, sokkal sürgetősebbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Ime alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség elkezdett Csanak felől ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.

A két főherczeg erre fölkelt az ebédtől és nyeregbe ült.

Az ellenség előhada már akkor a nevezetes «vörös keresztig» nyomult előre s a csanaki hegyhátról az egész Győr-vidéket uralta.

A franczia előhad és az insurgens csapatok voltak egymással ágyuharczban, melyből lassankint lovassági csata fejlődött ki.

Két ujoncz ezred került bele a tűzbe, a barsi és zalai lovasság, a kik még e napig nem láttak ellenséget.

A barsi insurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult előle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló franczia lovasság, s körülfogta a zavarba jött insurgenseket. Hanem emberére talált bennük; fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt, kivágta magát a csoportból s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András a hol megjelentek, ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá ágyuzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no hát mit tudtok még? Első föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyugolyót.

A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben ismerkedni meg a háború zsengéivel: az insurgens ágyuütegek fedezésére volt rendelve. A leggyarlóbban fölszerelt lovasság: kötőfékkel kantár gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva. Még sem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre s visszaverték az ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyugolyó. Egy teke az ezredesük, Kisfaludy fejéből csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve le lováról, másik a kapitány, Foky Ferencz lovát lőtte ki alóla, utoljára egy granát odatalált egy lőporos szekerükbe, azt fölrobbantotta.

A pukkanás lángja egy insurgens tüzért egészen összepörkölt s mind a két szemét kiégette. Ennek a nyomorult alaknak nevezetes szomorú szerep jutott az insurrectio történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a rákövetkezőn, a mit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.

A két ujoncz lovas-ezred akként tette le a próbát ezen az első napon, hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston grófnak későbbi elbeszélése szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszáz hetven halottja s tizenegy tiszt vesztesége volt, úgy, hogy azt másnap nem lehetett az ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a vállrózsáit. Ő alóla kétszer lőtték le a lovat az insurgensek s ezrede őrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett őrnagygyá helyébe. Ezt tette a két ujoncz lovasezred az első napon.

De még az insurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.

Gyönyörű jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban: Berecz István és Ferencz. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak elválni. Mikor az ágyutekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferencz azt modta: «bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek felesége, sok kis gyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem hadd találjon!» s jött a golyóbis, odaterítette Ferenczet a bátyja lába elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: «no franczia, ha meglőtted az öcsémet, hát lőjj meg engemet is!» Abban a pillanatban jött a másik golyó s odafektette Berecz Istvánt is az öcscse mellé szépen.

Déltől késő estig tartott az ágyuzás és a lovassági harcz.

Ez alatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kiséretében voltak Kisfaludy Sándor, a nagyhírü költő, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei, Bečkers táborkari főnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János, Eölbey, a vasmegyeiek, s Nagy Gábor, a thurócziak ezredes kapitányai, s több alsóbb rendü tiszt.

Az ellenség nyolczfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól, folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyugolyóival. Ráismertek a nádorra aranyos diszöltönyéről, érdemcsillagai ott fénylettek mellén, mintha czélpontnak rakta volna fel. És ő hidegvérrel nézte az ütközetet, melyet – senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki annyira az életét, csak egy szomoru mosoly felelt ajkain, az ellenség haubiczai körülötte csapkodtak le. Egy ágyuteke a nádor közelében lovagló Stocker főhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek a karját zúzta szét a kiséretében. Még sem volt rábirható, hogy elhagyja a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek, kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.

A rendes hadsereg pihent az alatt és főzte a maga husait, mint a kire ez az egész bolondság nem tartozik.

Csak a két gyönge lovas-ezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott huszárok tettek egyszer – a maguk jószántából – egy kisérletet az alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza, az ellenség kartácstüzétől megtizedelve.

E roham után egy jellemző episodot jegyzettek fel a szemtanúk.

Egy győri insurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet látni. Senki se hivta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes portyázó franczia lovasokat megkaphatott, azoknak neki rugtatott, s ha helyt álltak, jól elpáholta, ha elszaladtak «szakkerbokkert» kiabált utánuk.

A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három franczia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, a ki már meg van sebesítve, de még is védi magát.

– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk Ugrinovics s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, fölveszi a németet, felülteti a sajat lovára s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva fogságból és halálból, azt veti neki oda hetykén: «így tesz az insurgens, mikor megharagszik!» A dragonyos tiszt szeméből kicsordult a köny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estéjén, mikor az insurgenst paródiázták.

Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak közvitéz volt már, ő nem volt vezér) támadt egy elmés ember az insurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett, hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyuk az elsánczolt tábor előtt, a hol nincs ellenség, s odavonatott belőlük hatot a Rába partjára, a honnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyuzni s a mint az elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem tréfa s mindenestől, ágyustól, lovastól visszavonult Ménfőre s békét hagyott azután.

Ekkor itt lett volna az idő és alkalom szépen levonulni az egész sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.

Hanem ehez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy hiják?

Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták sehol. Valószínű, hogy lefeküdt.

S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt s olyankor bizony jól esik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát; – ha mindjárt nem is a babérain.

Az egész éj tétlenségben folyt le, mi alatt az átelleni hegyeken a franczia tábor őrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedő haderejét.

Másnap reggel hét órakor a két főherczeg már lovon ült, s annyira kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan feltalálták.

– De már most itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket!» sürgeté a nádor.

– Minek az? mondá a tábornok, majd rendelkezik az ellenség, s mi ahoz alkalmazzuk a mienket.

A miben megint tökéletes igaza volt.

Tehát minden csapat állt és feküdt ott, a hova a mennyei gondviselés odarendelte.

A hadsereg hozzá fogott megfőzni a maga ebédjét.

Az insurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.

A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a tarisznyájuk pedig már kiürült.