Part 12

– Sátán Laczi! sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az volna a világ legszebb Adonisa, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna, oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a testének; s gyöngéd hangon hivogatá vissza az életre: «ébredj! tekints fel! Kezdj újra élni!»

Oh, hiszen ez volt az az ember, a kire rá volt bízva, hogy Mariet vigye el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, a ki ha elvész, Lajos szivét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog ő közötte és Vavel között állni; mert ő volt annak megindítója!

Azért ápolta olyan nagyon az az ijesztő pofájú rablót.

Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide, mikor annak útban kellene lenni Marieval Győr felé. Nem találta-e meg a leányt? nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e az másfelé? hátha De Fervlansnak egy csapatja a Fertő tulsó oldalán került Fertőszegnek s elrablá a leányt?

S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a kérdésekre.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!

S Sátán Laczi csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták, hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit s látott maga előtt egy asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját s azt mondta:

– Ihatnám!

Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.

Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a sisak ernyőjét s tartotta ott, a míg az ivott.

– Köszönöm! hugám.

Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe s kedve volt megint halottnak lenni egy kicsinyt.

De Katalin nem engedte őt leszédülni, telemarkába meríté a vizet, azzal locsolta Sátán Laczi arczát, míg az újra magához tért s azt dörmögé, hogy «no mi baj?»

– Laczi bácsi! beszélt hozzá szépen Katalin. Nézzen csak rám, nem ismer meg? Én vagyok az úrnő, a ki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A Laczkó gyerek nevelő anyja.

Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyilt fel. Egy fekete üreg, melyből az hangzik «hahaha».

– Hahá! – A Laczkó gyerek – füge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya miatt.

– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a lovag, a ki önnek ezt az aczélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám! Emelje fel a fejét.

A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott keresni. Aztán dadogva adogatta elő.

– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Laczkó gyerek – füge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.

– Tudom, tudom! Derék fiu és becsületes asszony. De szóljon, az égre kérem. Laczi bácsi, édes Laczi bácsi, kedves, jó Laczi bácsi! Ne hunyja be a szemeit; csak egy pindurka kis perczig legyen ébren s mondja meg, hova lett az a leány, a kit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta Zsófia! Hova lett?

E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos perczet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: «a Botta Zsófiát a feleségem vitte el Győrbe. – Laczkó fiam kisérte – ezóta ott vannak.»

Oh hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán, s törölgette a vért rettentő arczáról, mint egy gondos anya, a ki a gyermekét találta fel a csatamezőn.

Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.

Nézte, hallgatta, csodálta.

Csöndesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.

«Oh milyen asszony vagy te!»

* * *

Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kisérletet. Nem váltak szégyenére a nagy fennyen feltüzött halálfejnek. Az ellenségnek egyik leghirhedettebb csapatjával mérkőztek össze s azt visszavonulásra kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket s itt fogtak tőlük emlékbe halottakat, foglyokat és prédalovakat.

Azonban Sátán Laczi csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán meg ahoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harczolt. Ez a kettő ütötte helyre az aránytalanságot a két harczoló fél között. Mert bizonyára a dæmon-legió csupa harczedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes banderium pedig merő ujoncz.

Nem is voltak hálátlanok: Sátán Laczit keresztbe fogott puskákra fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.

A volónok közül is több ott veszett s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak vigasztaló leveleket irt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta és elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.

Másnap reggel visszatért a csapatjával az insurgens táborhoz. A kapuvári révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Mariet és kisérőit vitte, szerencsésen átkelt a Rábczán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.

És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz tűz és emberszív csodái, akkor a dæmonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.

Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha Napoleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög szabadságharcz amazonjának.

Lajos pedig épen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt rossz néven venni.

– Te kedvesem, most rögtön Győrbe utazol s Mariet gondod alá veszed. Fertőszegről odahozatsz mindent, a mire szükségetek van. A Dunán túl egyedül Győr a biztosított hely s a nemesi fölkelő had ott fog összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen, hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik Olaszországból és Tyrolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő tábor fölszerelve és hadászatilag beosztva lesz s akkor azzal együtt csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: a mely esetben viszont Eugen alkirály hadserege Napoleon armadiájához fog sietni. Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk egymásé leszünk. – Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az aczélgyűrűt.

Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt igérte, hogy majd kibéllelteti aranynyal, úgy fogja viselni.

– Most már kinyithatod a kulcsával az érczládikát is. Vidd el azt Marienek. Meglátod, milyen örömöt szerzesz neki vele, ha felnyitod azt s ő látni fogja, hogy a mi benne van, – az pernye és hamu. Oh hányszor kért ő engem erre!

Azzal megcsókolgatá szive szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére vigyázzon, aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit elfelejtett. Ezt a csókot meg adja át Marienak; de biz abból az «egy» csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel…

TIZENNEGYEDIK RÉSZ. FÉRFIAK DOLGA.

I.

És már most hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való historiának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.

Vavel gróf, a mint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marietól azontúl el ne váljon. Ő maga nem kisérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe betört francziák ellen kellett indulnia. De megigérte neki, hogy mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja őket s addig is sűrűn fognak egymással levelezni.

De bizony ő az igérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna rendeltetve.

A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújtják annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak nehány mérföldnyi távol választotta is el őket egymástól.

A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új, meg új jó barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, a minőről soha könyvekben nem olvasott.

S voltak jó barátok, a kikkel ma összeölelkezett, s holnap már a lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld mezőn.

Különösen a derék bácskai lovasokat, a kik olyan jó vitézek a kardcsattogás közt, mint a milyen jó czimborák a pohárcsengés közt, nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú francziák.

Hanem a szive dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos. Mindennap fölkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie irták számára teli, egész a papir széléig. S az tele volt jó kedélylyel, örömmel, reménynyel, jövőben való megnyugvással.

Milyen nevettető jelenet volt az, a hogy Katalin leirta, mikor az aczélládikót átadta Marienak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes kulcscsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány, arczát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte újjai hegyével, hogy annak rejtelme pernye és hamu, kaczagott fel nagy örömmel. – Ah milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. – Most már lehet «valaki!» – Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy «Sofie!» Rég azt akarta ő már!

Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt mindennap újra el kell neki regélni.

Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő egyetlenüket. Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges golyók füttyentettek egyet közbe a légből.

És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics, épen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától – s ma már úgy hozták haza a homlokán keresztül lőve.

* * *

Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.

II. _A karakói napok._

János főherczeg hadserege teljes visszavonulásban volt a Duna felé.

Junius 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos, agyoncsigázva a folytonos harczolva visszavonulástól mind a három.

A sarkában előre nyomuló ellenségnek világos czélja az volt, hogy a Győrnél alakult insurgens táborral való egyesülését megakadályozza.

Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előre nyomuló ellenséget feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.

E feladat kiviteléhez volt két ezred insurgens gyalogsága: a pesti és veszprémi és egy zászlóalj insurgens gyalogsága, a pesti II. számú és két gyalogsági ütege.

A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg Soroksárról; a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egy párszor összeverekedtek az előörsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette, hogy siessen le egyhuzomban Körmendre. Május 28-án már Sz.-Gróton volt. Útnak is elég!

A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem gyakorolva, alig fölszerelve, s vezetve a kiválóbb nemes urak által, a kiket tisztekül megválasztott.

Ezek voltak Andrássy csapatjai, a mikkel a diadalhoz szokott franczia légiókat fel kellett neki tartóztatni.

Hogy a feladat nehézségét megértsük, a helyrajzot kell előre bocsátanunk. Az út, melyen a főherczeg hadseregének minden ágyújával, podgyászos szekerével s kifáradt gyalogságával végig kellett menni, Türjétől Nagy-Szőllősig egy tökéletes derékszöget képez, a szögletet képezi Sümeg. Ha az ellenségnek sikerül Jánosházától az egyenes diagonál vonalban nagy tömeg lovasságával Nagy-Szőllőst elérni, akkor a főherczeg hadserege előtt el van vágva az egyenes út Győr felé.

Egy kis folyamocska szakítja félbe ezt az utat: a Marczal. Csak akkora folyam, hogy egy fölibe épített malom épen keresztül éri. E malomzugónál foglalt helyet a pesti insurgens gyalogság. Emberek, a kiknek akkor volt szuronyos puska először a kezükben; – a malmon túl van egy kicsiny falucska: Karakó. Azt már az ellenség tartá megszállva.

Kilenczedikén délután két órakor három osztály franczia lovasság nyomult elő a malom felé. Fél escadron szélességben tömegrohamot intéztek a malomhíd ellen, s az ujoncz insurgens csapatnak volt elég hidegvére a puska végére várni be a rohamokat, s csak akkor adni rájuk sortűzet, mikor minden lövés biztos.

S a lövés támasztotta zavar alatt Gosztonyi ezredes vezénylete alatt előrohant a gát mögül a pesti insurgens lovasság s közé vágott az ellenségnek s egész Karakóig üldözte azt.[2]

Háromszor ismételte a rohamot az ellen lovasság, s ugyanannyiszor lett visszavetve. A harmadik kisérletnél a pesti lovasságot elragadta a harczi hév; nem érték be vele, hogy Karakóig verték ellenfeleiket, oda is utána törtek, kiverték a faluból s maguk szállták azt meg éjszakára. Gosztonyi ezredes és hadsegéde Clementis mindenütt elől vágtatott; a segédnek le is lőtték a lovát; a mikor aztán Francsics közvitéz hozott neki egy másik lovat, a miről levágta az ellenséget. Két Letenyey testvér: egyik káplár, másik alhadnagy, versenyzett egymással a hősi harczban, mintha fogadásuk tartaná, hogy ki legyen az apjának a derekabbik fia?

Senki sem segített az insurgenseknek. Ők szereztek a császári királyi hadseregnek egy pihenő éjszakát. Az első csöndes bivouacot e védelem alatt tartották meg Tüskeváron.

Másnap reggel újra megkisérté az ellenfél kierőszakolni az átjáratot a malomgátnál. A pesti gyalogok újra visszaverték, de már lovasságuk nem volt, mert a pesti lovas hadosztályt Nugent tábornok a hadseregéhez rendelte be.

Erre a francziák hét osztály lovast és két zászlóalj gyalogságot vezettek rohamra a karakói malom ellen; mire Andrássy tábornok két osztály veszprémi insurgens lovast és két osztály huszárt küldött a megtámadottak segítségére, a mi azoknak a gyalogsággal szemben mit sem használt.

A franczia voltigeurök a malom fölött átgázoltak a Marczalon s az által kényszeríték a pestieket a malom elhagyására.

De nem volt az futás! Az egész zászlóalj tömött hadsorban vonult a töltésen végig a közeli dobrokai korcsmáig. Itt újra megálltak s védték a töltés defileéjét. Volt négy háromfontos ágyujok, azzal tisztára söpörték az utat.

Az ellenség azonban helyreállította a malom hídját, s azon keresztül aztán előrohant az egész lovas tömegével a csárda ellen.

A pesti gyalogság még most sem futott. A túlnyomó erő előtt rendben vonultak a dobrokai halomig s ott megint hadrendbe álltak.

Egy hadnagy, Szőke György, a veszprémi és fehérmegyei lovas ezrednek tizenhat legényével (mind fehérmegyei fiúk) a szoros úton keresztüldöntött jegenyefák mögül puskatüzeléssel mindaddig visszatartá a franczia lovassági rohamot, a míg a pesti gyalogság hadi rendbe fölállhatott. Tizenheten ezerhatszáz ellen. Egy emberre jutott száz. A szoros töltés két oldalán a Marczal süppedékes rétjei gátolták a franczia lovasság előnyomulását. A tizenhét lovas minden lábnyomot védelmezve vonult a dobrokai majordombig vissza. A hadnagyon kívül még három vitéznek a neve maradt följegyezve: Kulcsár Károly őrmesteré, Csikász János kápláré és Kovács János közvitézé.

Az egész tér, a mit az ellenfél két napi csatában ki tudott vívni, nem volt több, mint a mennyire egy ágyú elhord: háromfontos ágyú.

A francziáknak azonban voltak nyolczfontos ágyúik és bombavetőik s a mi akkor legfélelmesebb ujítás volt: congrev röppentyűik. Azokat felállították a Marczal balpartján s onnan kezdték el lövetni a szemközt felállított insurgenseket.

Ujoncz-gyalogság, mely most hallja először a légben közeledő ágyúteke bugását; lovak, a mik ágyúlövéshez még nem szoktak, mikor a közéjük lecsapó granát szétpukkanik, mikor undokul sivítva jön feléjük a tűzesőt szóró röppentyű: nem riadtak szélyel. «Előre!» hangzott a vezényszó, s a rendes huszárság és a veszprémi insurgens ezred neki vágtatott a túlnyomó franczia lovasságnak.

A veszprémi lovasok vezére volt Zichy Ferencz gróf, az ifjabbik. Mert két Zichy Ferencz szerzett magának a harczmezőn hősi nevet, a másik a vasmegyei lovasság alezredese volt. Majd azzal is találkozunk. A magyar lovasság rohama hátravetette a franczia osztályokat s már neki szorítá a mocsárnak, a midőn két új chasseur csapat a töltésen keresztül vágtatva, a magyarokat oldalban támadja meg s a huszárokat szétzavarva, a major felé űzi vissza. Ez által Zichy Ferencz egyedül maradt az egész ellenséges erővel szemben. Már körülfogták. Egy derék közvitéz, Vajajy András, három chasseurt levágott egy maga, vezére életét védelmezve. E válságos pillanatokban a veszprémi ezrednek utolsó osztálya (mind fehérmegyei nemesek), mely a major mellett volt felállítva, rohant viszont a Zichyt szorongató franczia lovasság oldalába.

Valóságos quadrille: franczia négyes!

Salamon Mihály volt az alezredesük. Ő maga vágtatott elől, s két ellenséges lovast vágott le kegyetlen fringiájával, vitézei sem voltak restek példáját követni: az ezredes ki lett szabadítva, Esztergami Mihály százados kapitány abban a perczben érkezett meg, súlyos csapásokat osztva, mikor már az ellenség a zászlótartóval tusakodott, az ellenséges lovasság vissza lett verve.

E lovagcsata alatt azonban a francziáknak két dragonyos osztálya a nagy-kamondi erdő felé nyomult előre s a lovasok által eltakarva, két zászlóalj lövész és voltigeur. Az erdő szélén volt egy nagy irtvány. Ha azt megszállhatják, akkor Andrássy dandárának sietve kell eltakarodni a megszállt halmokról, vagy körül lesz kerítve.

A pesti gyalogságot nem vezényelte senki: a maga eszétől jött rá, hogy azt az irtványt jó lesz elfoglalni. Mire az ellenség az erdő széléhez érkezett, már akkor oly irtó tüzelés fogadta a bokrok közül, hogy vissza kellett vonulnia.

A vezér, Andrássy tábornok, e viadal alatt, mely reggel óta folyt szakadatlanul, aggódva nézte a dombtetőről a tulsó völgy útjain, hogy vonulnak, óramutatói lassusággal, a nagy hadsereg egyes csapatjai végig. Az ütegek, a podgyászvonat. Végre Boxich tábornok utóhada. A dobszó felhangzott hozzá a völgyből. Ha őt e dombtetőről elverik, a sereg utóhada menthetlenül el van veszve.

– Ne hagyjuk magunkat nemes barátim! – kiálta, mikor már ő maradt utolsó katonának a vezérkarával, s maga is kardot rántott s új rohamra vezette vitézeit. Egy ágyút már elfoglalt az ellenség. Két köznemes, Süke és Sebestyén, visszarohant érte; szétverte a foglalókat s visszahozta a löveget, a mi újra helyet foglalt s tüzet szórt az ostromlókra.

Hosszú nap volt! Juniusban olyan soká akar megjelenni az éjszaka, mely véget vet az ütközetnek. Még esti kilencz órakor is visszhangzottak a hegyek, völgyek a karakószörcsöki szoros körül, melyet en èchequier felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had, s védte olyan sikerrel, hogy kilencz órakor az ellenség abba hagyta a támadást. János főherczeg hadserege bántatlanul érhette el a nagy-szőllősi utat s ezzel meg lett szabadítva a catastrophától.

Ez volt a karakói találkozás története; híven, a nemmagyar ajkú hivatalos tudósításokból s az érdemrendosztó császári királyi bizottság jelentéseiből összeállítva, minden költői képzelet, szépítgetés hozzájárulása nélkül. Maga a táborkari őrnagy, Maresich, ki Andrássy mellé volt rendelve, kifejezést adott bámulatának e csupa új emberekből álló dandár fölött, mely két napig, férfi férfi ellen harczolt, s hét óráig tartó ágyú, bomba- és röppentyű-tüzet kiállt nyugodt, hideg vérrel.

S a karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai, melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofáju kéjhölgy, a ki a történet múzsájának hazudja magát: Győrt. Pedig az insurrectio harcza se nem kezdődött Győrnél, se nem végződött ott: és ott is – majd meglátjuk, hogy mi történt?

III. _A pápai nap._

Junius 11-én, tehát nyomban a karakói nap után, Macdonald franczia tábornok, két csapatra osztott kilencz hadosztály lovassággal, Pápával egyenlő magasságban, Mersénel áthatolt a Marczalon, János főherczeg hadserege már ekkor Pápát is elhagyta és gyors menetben haladt az egyenes téthi uton.

Ismét Andrássy insurgens dandárának jutott a feladat az oldalban támadó ellenséget feltartóztatni. A salamoni erdőből kibontakozó franczia lovasság Borsos-Győrtől Mátyusházáig és Kéttornyú-laktól Pápáig egy vizenyős lapályt talált maga előtt, melyen egyetlen, kétezer lépésnyi hosszú kettős fasorokkal szegélyezett egyenes út képezte az egyedüli bejárást Pápára.

Ezt a defileét védte a pesti insurgens lovas ezred reggeltől délig, együtt hat compania Alvinczy-gyalogsággal és egy lovas üteggel. Az ellenség többször megtámadta őket, de a hosszu defileét mindannyisszor pusztító ágyutűzzel seperték tisztára.

Egyszer aztán, mikor a derékhad elvonulása végre lett hajtva, a leghátul verekedő pesti lovasságnak is parancs adatott a visszavonulásra.

Előbb a gyalogság huzódott vissza, azután a lovasezred szakaszonkint. Az ellenség nem láthatta az elvonulást a két sor-fa miatt; de a mint az üteg is elvonult s az ágyuk elhallgattak, arról megtudta, hogy az, a mi a defileé elején előtte áll, az egyetlen, utolsó escadronja az ezrednek.

Ezt azután teljes erővel megrohanta.

S itt fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, a minőket csak a hőskölteményekben találunk.

Hunyady József az ezred zászlóját kezébe ragadva, odavágtatott az ellenség közé, mely a szoros út hidját elfoglalta. Most ezen a kőhídon, melynek alacsony mellvédje volt, kellett mind a két félnek végerőfeszítéssel verekedni.

A zászlótartó körül harczolt Hegedüs, a hadosztály századosa s Mayerffy, a főhadnagy; mind a kettőt elnyomta már az ellenség, de a nemes vitézek nem hagyták a tisztjeiket, Béky István, Horvát Péter, Papanek János odaveték magukat az ellenség közé s kiszabadíták vezéreiket. A mellvéden keresztül az összetömődött lovasok jobbra-balra hullottak le a mocsárba.

Egy közvitéz, – Vörös Mihály volt a neve, – miután a jobb kezét elvágták, balkezébe fogta a kardot, akkor azt is elvágták, akkor leugrott a lováról, egy fának támaszkodott s ha mást nem tehetett, csonkult kezeivel fenyegette az ellenséget s harsogó szavával biztatta társait, hogy ne féljenek vérüket ontani a hazáért.

Egy másik közvitéz, Tóth Péter, úgy dúlt az ellenség közt, mint egy oroszlány; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután azt gondolta, hogy eleget kapott, a lovát is leszúrták alatta, akkor félreállt a tolakodásból. Akkor aztán elkezdte számlálni a kapott sebeit. «Tizenegy!» – «De biz én kicsinálom egész tuczatra!» monda s fogta a kardját, visszament gyalog és csakugyan kicsinálta. Akkor azután a tizenkettővel megelégedett.