Part 11

De Fervlanshoz néhány sebesült érkezett vissza, a ki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, a mit a sisakon keresztül belyukasztottak.

«Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!»

Azt a görbét bizony fokosnak hivják. Azért veszedelmes fegyver, mert a ki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy szivós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta és csúffá teszi.

– Ezek Vavel volónjai; monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél lovasait. Ismerem a fölszerelésüket Jocrisse leirásából. A fokosaikra is ráismerek. Épen ilyen «kezükszennyét» hagyták a dragonyosaim sisakjain, mikor néha napján együtt mulattak a fertőszegi korcsmában. Themire asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. – Valamikor ez az úr katona volt s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, a hol egy paraszt asszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző. Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepczébe keríteni.

Szétnézett altisztei között.

– Signore «Trentatrante!»

A megszólított előléptetett. Marczona tekintetű egy alak volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű összenőtt szemöldei alól kivillogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép, termete a vaticáni viadoré.

– Te harminczad magaddal leszállsz a lóról s puskáitokra szuronyt tűzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt előre lopóztok és lesben maradtok, a míg én az országúton előre török s a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek a vízárokból s ti hátul támadtok rájuk puskával, szuronynyal. Mikor helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.

– Úgy lesz; szólt az altiszt s kiválasztva harmincz legényt, azokat leszállítá a lóról s elvitte magával gyalog a bozótba.

A francziák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harczi módot: a lovasság egy részét leszállítani s mint gyalogságot használni puska és szuronytámadáshoz.

A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan eredménynyel.

A dombtetőn álló hölgy hátrafordult s csendes hangon mondá Lajosnak:

– De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.

– Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!

Azzal riadót fuvatott s elővezette tartalékcsapatját.

Annyi katonai ismeretet ő is föltett ellenfeléről, hogy az ezt a reduit-alaku dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.

Nem csak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.

A szemközt jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.

Mind a kettő à cheval véve az országútat, kettős zárt sorban haladt, eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve előretolt csatározóit.

«Rajta magyar, rajta!» rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját villogtatva öklében; – a dæmonok, – régi csataedzett vitézek – nevetve biztatták egymást a gúnyos jelszóval: «avanti, avanti, signori briganti! Cavallieri ladri! Avanti!»

Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótból. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.

Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.

E jeladásra a dæmon csapat megállt s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint a ki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.

Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatár-rajjá bontotta fel a csapatját s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázás semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék kiki a maga emberét megkapni s aztán karddal, fokossal vágjon közé.

A dæmonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva az arczát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak meg annak. A régi harczokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.

Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez s egyenesen felé tartott.

Már messziről megismerték egymást s egymásra nevettek.

Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a carroussel-téren egy pár ví-rohamra.

Még tréfálózni is ráértek.

– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmarquis), kiálta Vavel gróf. Leányt vártál, legényt hoztam!

– Hohó! csillagvizsgáló uram! kiálta vissza a marquis. A lábad alá vigyázz: gödörbe ne essél!

Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arczu siciliai.

Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az búgva repült fel a levegőbe, s arra balkezével letaszította a lovagot a nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott.

– Nem úgy verik a czigányt! kiálta nevetve.

A hölgy ott a dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!

Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatár-rajjá felosztott ellenfél túlszárnyalt.

A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették s nagy «rajta magyar, rajta!» kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába.

Hanem az a szemlélő a dombtetőn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.

Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a lappangó dæmonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata csak arravaló, hogy Vavelt két tűz közé kerítsék.

– Vavel! vigyázz! kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a csatazajban meghallhatja azt a kedvese. Messze volt az, nem hallotta a kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére. Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet fogsz feledni.

S Vavel egyre közeledett a kelepcze felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres sisak-taréjok gyorsan kezdtek a sás közt előre nyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.

Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem furia. Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére s utána vágtatott a kedvesének. A szijostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a dæmonok, bizonyosan agyonlövik.

De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorról bokorra lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.

Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén megcsökönösödött, a mi szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.

A hölgy utoljára leugrott róla s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.

A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy vén terepély fűzfa nőtt elő.

Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat dæmonai, akkor kiugráltak az árokból a partra s feltüzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.

S aztán «avanti!»

Hanem a nádas azt mondta nekik: «piano!»

Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csöndes nádas mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laczi czimboráit, a kik iszaptól feketén, mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s kiki a maga emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! ordítá Sátán Laczi a vezényszót.

A megrémült dæmon csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet elveszítsenek rajta: ezeknek is «rabló» a nevük, a míg «hős»-sel fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem ereszti egymást élve.

A dæmonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az? Az volt a legcsúfabb.

Az is megbecsülte őt és felé tartott.

A dæmonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiállta, mellére ütve:

– Io sono il brigante Trentatrante! Harminczhárom embert öltem már meg! Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!

A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik s ő is kicserélte vele ez udvariasságot.

– No hát az én nevem meg Sátán Laczi! S már most hát «cseréljünk aczélt!»

Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.

Hanem biz az ő aczélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a dæmon kardján.

Trentatrante ördögien nevetett.

– Most én jövök!

Melyik ördög eszi meg hát a másikat?

Ámde Sátán Laczi puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, a mit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! s a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezéből s a harminczhárom-emberölőt saját kardjával döfte keresztül.

Sátán Laczi legényei többségben voltak, a dæmon csapatot alig került-fordult, levágták, vagy leteperték s farkasguzsban hagyták: s aztán azon véres arczczal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.

De Fervlans, a mint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fuvatott s erre a hátrálni látszott dæmon lovasok megfordultak s összecsaptak ellenfeleikkel.

A dsindsásban veszedelem volt a harczolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, a mint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harczot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen degetből.

A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a kiáltozásokról hallá, hogy hol verekesznek? S a tusába mind a két fél úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.

Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket s ő is azt vette ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét neki kell megölni. A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitását, hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.

Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.

Három ellenséges lovas De Fervlans kiséretéből odavágtatott egyszerre, hogy a kornétást elfogja.

Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elő annak a védelmezésére s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harczot.

De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is felkölti s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesujtó csapásokat; hanem mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, a mi harczképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak vissza egyenkint legdühösebb dæmonai, mi alatt Vavel volónjai kisegítik a kornétást a lova alól, s a lovát is négy lábára állítva, ismét felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet jelt adni a visszavonulásra.

A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubanczolt vad komlóbozót zárta el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.

Végre megnyilt a komlóberek s előrohant belőle, nem Trentatrante, a kit De Fervlans várt, hanem Sátán Laczi.

A véres, sáros had szuronynyal rohant a dæmon lovasokra.

A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.

Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő maga vágtatott kisérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.

Vavel Lajos pedig a nyomába.

Most már a kornétásnak is megnyilt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem: «előre! előre!»

Sátán Laczi véres fejjel s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlansra szembe.

De Fervlans megismerte a czimborát.

– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? kiálta rá.

A betyár fenekedve felelt neki oda.

– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.

S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De Fervlans lova előtt s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:

– Add meg magad, czimbora!

De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laczi fejére, ágaskodó lova kengyelében fölemelkedve. Ez volt Sátán Laczinak mai nap már a második csapás s ez úgy látszik, hogy «erre a napra» elég volt neki, mert szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.

A marquisnak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó paripája maga alá ne szorítsa.

Úgy tetszett, mintha el volna veszve!

Csapatja teljes felbomlásban, s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.

Szép vadrózsa bokrok voltak: – tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök.

De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, a melyik szabadon maradt.

A zsebéből kivett egy levelet: Themire levelét.

Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő «pribék».

Azt a levelet összegyűrte és a pisztolyába tömte.

Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi tér; – s De Fervlans remek lövő volt.

Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát nyeregkápájából az egyik Lazarino Comenazót. Neki is volt egy széttépni való levele, – a miben De Fervlans ír «Themire» felől. Ő is fojtást gyúrt abból s azt a pisztolyába tömte.

– Jó éjszakát, Vavel lovag! kiálta De Fervlans. Itt küldöm a kedvesed levelét.

A pisztoly eldördült s a csákó megránduló álszijja tudatá Lajossal, hogy a golyó a csákóján ment keresztül. Talán épen a halálfőt találta. De nem csinált halálfőt! – A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.

– No hát fogadd te a magad levelét retour, marquis de fer blanc! monda Vavel Lajos, s minden czélozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.

A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.

De Fervlans marquis tragædiája be volt fejezve.

És a császári princessek salonjai nem fogják őt többé elfogadni; és Josefine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárné ölebei nem fognak farkat csóválni előtte; és a grand père tánczát elfogják végezni nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű herczegnők nem fogják lesni ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt «kedves herczegem»-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo elénekelni az «ombra chiará!»-t; se Isabey nem fogja őt megnevettetni majom parodiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék érczfényű bogarak, a mik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, a hol valami állati élet átalakul növényi életté, s esztendő mulva már a mohától nem fog látszani a sülyesztő, a melyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltünt.

VI.

A dæmonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat megtalálni.

Vavel Lajos volónjai egész a hidig üldözték őket. Ott a menekülők egy csapatja leszállt lovairól s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.

A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.

Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.

Minő Istentől elátkozott hely ez!

Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátra szegzett fejét a földre csüggesztve s megdermedt kezének égremeredő öt újjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…

A pocsolyában még lubiczkol valami. Haldokló, a ki nem akarja elhinni, hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…

A legázolt sás közül föl-fölemeli a fejét egy vergődő paripa s rémült szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a pusztaságban…

Egy rekettye-bokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az, énekli valaki: «Ave Maria… ave Marie…»

A nagy, széleslevelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.

Katalin, mint az álomjáró, ődöngött e kietlen téren.

Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy fölkeresse azt a helyet, a hol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bizott a szivében, hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.

A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már egész serege ülte el a hollóknak, varjuknak. – Arra gondolt, hogy nem fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.

Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér közepén ragyogott egy érczsisak, elején az aranyozott császári sassal. Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű alak, fekete daróczöltözetben, ökölre szorított balkezével a mögötte levő sás közé markolva. Halottnak látszott.

A mint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.

– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.

Katalin nem kérdezte ki az? jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind felebarát.

– Mindjárt hozok.

Ha markotányosné készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen teljesíthette volna a sebesült kivánatát; így azonban még elébb utána kellett annak járni.

Fölvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen vizet.

Hiszen víz volt ott köröskörül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem lehetett embernek adni.

Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbugygyan alulról s türhető italul szolgál.

Megkisérté azt. Leszurt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan tele jött a szája mindenféle hinárizű folyadékkal; hanem a következő pillanatban meg volt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám, milyen könnyen megy itt az artézi kútfurás!

Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománynyal készített ugrókutnak a sisak öblét. A női kedélyben meg van az, hogy a legsötétebb aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek kisérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget szerez neki; s addig a pillanatig, a míg ezt a napsugárban szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, a mi keserű – és gyönyörködik.

Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó edénynyel, aztán telecsorogtatá. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a víz és üde.

Azután fogta a sisakot és odavitte a vadrózsabokorhoz, a honnan a nyögés hangját hallá.

A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arczát az ég felé emelte.

Katalin bizony nem ismert rá.

A halál nagy művész: tíz percz alatt más álarczot ád a komédiásnak, mint a minőt életében viselt. E sárga színtelen arczokat, e besüppedt szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Oda hajolt hozzá, hogy a vízzel telt sisakot ajkaihoz tartsa.

Hanem a lovag ráismert az ő arczára a paraszt fejkötő alatt is.

– Themire! hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.

E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szivét. Nem a hogy asszonyok dühöngnek, hanem a hogy Juno, a hogy Minerva, a hogy Diana tudott kegyetlenkedni azokon, a kik felséges haragját lángra lobbantották; oly ember fölötti boszú rendíté meg egyszerre minden idegeit.

– Fervlans! kiálta rá, fogait összecsikorgatva s sarkával homokot rugott a haldokló szeme közé. Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a leányomat! – Soha meg ne bocsásson neked érte Isten, a mivé engemet tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, a mit most látsz. S rettegj attól a gondolattól, hogy a más világon még rád találok.

S e szóknál, szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arczába akarná önteni.

Az pedig megfordult, arczát a zöld mohába hajtá és nem mozdult meg többet.

Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével magasra emelt tárgy: – vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízi kigyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért, körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, a ki a zsombikhoz támasztva a hátát, fekszik panasztalanul a földön, azt a kezét, melylyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja. Ez talán még él: ezt még lehet menteni.

Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arczáról a vért és iszapot. Ah, milyen rút arcz volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, a mikor az iszonyat elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor föltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki, mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, a ki biztatóan int le hozzá: «Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!» – Azután fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét s bekötözgeté vele a tátongó sebeket. Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a piros csengetyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal takargatta be a sebeket.

Hová lett a kényes úrhölgy, a ki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s elájult az érvágás láttára? Hová lett a salonok túlfinomult idegzetű komédiásnéja; a ki különbséget tudott tenni, melyik embert kell meglátni, melyiknek az újjahegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? – Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy van-e még benne élet.

Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az aczélgyűrűt, azzal a három liliomos czímerrel.