Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXIII. KÖTET

NÉVTELEN VÁR. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

NÉVTELEN VÁR

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

HETEDIK RÉSZ. ÚJ ÉLET A HÁZNÁL.

I.

Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat meghozni, bármily nagy lemondásba kerüljön is.

Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr s, a midőn a megye rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-ki országgyűlés 2-ik törvényczikkelye 1. §-ának és az azt követő paragrafusoknak személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.

A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a «potior»-oknál, a kik a 3. t. cz. 17. §-a értelmében a «lustratió» alkalmával saját becses személyeik és illetőleg lovaik helyett a «birsagium»-ot küldték meg: az ötven nehéz márkát.

Ezek közé tartozott Vavel Lajos.

Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal ad meliora capacitálni.

Az áldozat pedig abból állt, hogy arra az időre, a mit e czélból a Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.

Elszánta rá magát.

Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész cordiálisan előadva multkori gyors visszavonulásának indokait s bejelentve hivatalos látogatását; nem hagyta említetlenül a fatalis labodafőzeléket és a békaczombokat sem.

Szokás szerint adomával köszönte be.

– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, a ki az első kinálás után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a házigazdát: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

Vavel ezuttal mosolygásra kényszeríté az arczát; helyre akarta hozni a multkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.

– Szívesen látott vendégem az alispán úr.

– Ugyan kemény időnk van már novemberben.

– Egészséges idő egészséges embernek.

– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.

– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.

– No mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.

– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak. Sokan jelentek meg azon a lustratión?

– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. czikkelye 11. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. A mi pedig azon czélból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön csillapíttassék.

Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önként jövő cholericus nevetést.

– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a dolmányomra és kaczagányomra?

– Egyéb okot nem tudok találni.

Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán ironiázik.

– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot. Nem mentem el a lustratióra, mert tréfának és gyermekjátéknak tartom a meghozott törvényt, a mely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: «a magyar nemesi fölkelés csak akkor hivandó föl, ha kültámadás veszélye forog fönn», – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni, feltanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: «akkor is csak azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni». Azt pedig, hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helyt állni a hatalmasabb ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden nemes, a kinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, a kinek azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az erszény. – Minden város ád egy lovast s azt maga szereli fel. Szép svadrony lesz belőle! A nemes urak maguk hoznak hazulról puskát, kardot. Azokat a jámbor vadászfegyvereket, a mikkel a compossessor urak a nyulakat ijesztgetik a tarlón, a franczia bayonetekkel szembeállítani! Mikor mind ez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen egyenruhába öltöztesse a maga nemességét? Akkor azok maguknak tiszteket választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy ki ért a had felállításához, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz? kinek van hősi bátorsága, tapasztalata? hanem azt, hogy kinek van fényesebb neve, vagy ki tud jobban itatni? S ezeket indítani el oly hadsereg ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tünnék fel egy nemzet szine java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be. A hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmulik az egész veszedelem. A nemesi felkelő sereg addig elmegy, a míg a tarisznyában tart a hazulról elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték «Lustreisio»-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen komoly dologról lesz szó, akkor higyje uram, és tartsa meg adott szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, a kik a nagy tragœdiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én alispán úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy csendes kis pinczebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…

– Mit? Latakia? Hisz az dohány!

– Még pedig török. Oda bevesszük magunkat, quaterkázunk, adomázunk és fumigáljuk a világot.

– Hát a gróf úr is dohányzik?

– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott öltözetemben.

– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.

– Természetesen.

– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, a mit a gróf úrról a rosz nyelvek elhireszteltek; mert a hogy én azt a bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől: láttam én azt már olyan dohányfüstben is helyt állani, a hol az ember nem ismerte meg, hogy ki ül átellenében s még csak nem is köhécselt tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. A ki felől ugyan őrizkedni fogok többé kérdezősködést intézni, a mióta a gróf úr meg akart duellálni az első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. – Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget ütött a fejembe. Az mindenütt nagy mértékben pártjára kel a gróf úrnak s kész magát exponálni miatta. Ezuttal is, ha ő nagysága rá nem beszél, hogy jőjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle magasztalásokkal, a mennyi egy embernek sok is: hát a főbirámat küldtem volna magam helyett a «sigillum compulsorium»-mal. No ez a nagy buzgóság nekem mégis gyanus dolog attól a másik donnától!

Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.

– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, a ki a concert végén megkérdez egy mellette álló urat: «Ugyan ki az az énekesnő, a ki olyan borzasztó hamisan énekel?» – «Az az én feleségem». – «Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, a ki zongorán kiséri, az játszik kiállhatlanul: vajjon ki lehet?» – «Az az én testvérem». – «Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki csinálhatta azt az ostobaságot!» – «Én magam!»

Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nem csak pipázik, de még adomázik is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik és titokban szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, a mik ellen az administratiónak nem lehet kifogása.

Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak, odalenn, abban a kis pinczeboltban a torony alatt! Szó sem volt hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsiros, tömör, harapni való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kivánalmai szerint elkészítve. S a minek legkevésbbé volt szűke, a magyar asztal legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf ép oly kifogyhatatlan volt, mint az alispán, a ki kénytelen volt megvallani, hogy a gróf az első ember a hazában, a kinek ő, az adomák Nagy Mogulja, az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyujt, azt teszi egész férfiui önérzettel.

Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás volt, a miért a «szállok kendnek!» felhivásra könnyen megeshetik, hogy az embernek pisztolylyal «állnak eléje!»

«Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek ennek bár ismeretlen úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy e vagy kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!»

A gróf nobel ember volt: a hogy Sátán Laczinak megmondá, hogy nem szokott ő olyan emberre rálövöldözni, a kinek ő egyszer az asztalánál poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is observálta, s maga is két poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koczintott ez áldomásra s kiitta mind a kettőt körömpróbáig.

A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a grófot pártfogásának teljes mértéke felől.

– Még egyszer találkozni fogunk az életben, mondá, megszorongatva szíves házi gazdája kezét.

– Remélem, hogy kedvezőbb csillagzat alatt.

– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb a végett kellene ide jönnöm, hogy a II. törvényczikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.

– Nem emlékezem rá, mi van benne? Mit rendel az el?

– A mi a harczból elmaradókra van kimondva: a megtizedeltetést.

S ezt megfelelő kegyetlen páthoszszal mondá, szemeit és fenyegető ujjait az ég, az az hogy a pinczebolt felé emelve.

Vavelt pedig ez nagyon jó kedvre hangolta.

– De hogyan fog ön engemet magamat egyedül megtizedeltetni?

– Azt csak bízza ön rám, szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e valaki? Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon. Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, a kinek egyszer a hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az ütközetben?

– Nem ismerem.

– Harmincz matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: «populeam virgam mater regina tenebat». Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palaczkokkal. A gömbölyüek az anglusok, a négyszögletüek az irlandiak. Így állnak ni, szépen:

Po–○○○○ pu–□□□□□ le–○○ am–□ vir–○○○ gam–□ ma–□ ter–□□ re–○ gi–□□□ na–○ te–□□ ne–○○ bat.□

Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilenczedike főbelötték: az anglusok mind megmaradtak, az irlandiak meghaltak. Látja-e? Kilencz! Megint kilencz! Valamennyit négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre megmondom a gróf úrnak, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, csak a «po» syllaba alá tartsa magát, mert a «pu» syllaba veszedelmes lesz.

– Ahoz fogom magamat tartani, mondá Vavel, komoly ábrázattal.

Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni. Azért érzékenyen agybafőbe csókolva szíves házi gazdáját, sietett a beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva meg a Névtelen Vártól ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.

Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd ideje volt, megjelent Marieval elkölteni az ő finom csigalevesét, murokfőzelékét, és tejhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta, hogy jó kedve volna.

Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius meg nem jelenőket s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta tért haza a székvárosába s referált a legközelebbi Sedrián, hogy rendben van a vármegye.

II.

Végre kitört a háború.

De ez a Névtelen Vár kalitjába bezárt tigrisnek csak még keserűbb napokat hozott.

Mintha csak a nyílt sebeire töltögettek volna még égő olajat.

A támadó osztrák hadsereg lassu csigavonulással előre haladó mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apocalypticus vészangyal megjelenése.

Igazán olyan megjelenés, a minőnek a világromboló angyal eljövetelét festi a látnok evangelista.

Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó kertektől, a szintér. Szorgalmas iparüző nép lakja. Apró csatornácskáiból a Traun vizébe mindenféle gyárak kék, sárga, veres, fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van franczia sebesültekkel, kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul s mind itt helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló hadtestnek már nem volt se ideje, se szállító eszköze az ellenfél sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére azonban, a mint a városból legutóbb kivonult, látta, hogy a franczia hadtest nyomában jön s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani, a míg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt nem lehetett felgyujtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt oszlopokon. Tehát felgyujtotta a hid mögött levő várost. – Igen helyesen számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztül gázolt volna; – de ime ezerei, meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az utczákat, kik az égő házakból kimenekültek, a kik a szabadba vonszolták magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztül törni? Lesz-e bátorsága neki menni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer elesett ő értte; mely nem harczol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága neki sarkantyuzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – «Előre!» Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a nehéz lovasság, útat törni az eleven utczán át, a sebesültek halmazán keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem futhatnak; az utczák lángba vannak borulva, a házak nem nyujtanak menedéket: az előre tolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piaczot lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kisértetektől; visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az utczán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad, szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sir, Istent hív és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utcza közepéből «Ő Maga»; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az uttól, melyen keresztül haladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól, hideg márványarczával és látja az égő város valamennyi csatornájából a Traun folyóba zuhogni a vért… Ez egy jelenet a «Látások könyvéből!» – Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva. Mehetünk odább! «Jól van!»

Vavel Lajos oly elevenen látta maga előtt mindezt.

És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a földhöz, a maga jelszavát.

És aztán hallott a helyett a jelszó helyett egészen mást.

A mely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányulni, azt nem félt felragadni az egyfejű sas.

Napoleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válaszszon magának saját nemzetéből királyt.

Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proclamatiót. Most azután egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, a minek ő egész ifju életét oda áldozá.

Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között elzárkózottan élt, s a mit ez adatokból a lélektani és logikai következtetések összeállítanak, az nem egyéb, mint lángborító siker a gyújtó felhivásra.

Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénynyé és butává akartak tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában muzsáit megszólaltassa? Nem-e tett hasonlóul a lengyel nemzet?

Most már mindennek vége. Lehet lefeküdni.

A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik fel a csendet méla folyosóján. Persze, a mióta Henry nincsen, a hatalmas látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok tekintet nélkül, még a mamuszokat sem huzzák fel, s hangosan beszélve csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, a hol suttogáshoz volt szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél az három helyett s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős, az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozó-szobájába, fentartja a sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával; farkasbőr-kaczagány reng a fél vállán.

– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri czigány, a betört kemenczén keresztül, azzal a szóval, hogy «nem vesznek pipaszurkálót?» – Most már itt a jelszó: «lóra katona, tehénre paraszt!»

– Hübele Balázs, lovat ád Istók! Felelt rá ugyanabból a hangulatból a gróf.

– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a véres kardot s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az insurrectionalis törvényczikk nem irott malaszt többé; megyünk cum gentibus – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs! Itt van a nemzeti szózat.[1]

Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az arczvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érczkemény arczulatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az égnek, ajkai megnyiltak, orczája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve nem tudott szólni.

Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt kirántotta a hüvelyéből s elkezdte csókolni a meztelen vasát s aztán leveté az asztalra s elrohant, mint az őrült. Mariehoz rohant.

Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott teremtést s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol vendégét elhagyá.

– Mi történt? rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arczától.

– Az, hogy lánczaid lehulltak! Szabad vagy!

– Oh Istenem, irgalmazz!

Úgy vitte őt az ölében a szobájáig, a hol bámuló vendége várta.

– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arczát. Láthatja az egész világ s olvashatja róla fenkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez az én istennőm. A kiért éltem, a kiért meghalok!

S váltogatva majd a leány öltönyét, majd a kivont kardját csókolgatta.

A dolgozó szoba egyik oldalát egy nagy ódon könyvtár foglalta el, melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak szánva s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.

– Van-e trónon ülő alak ennél dicsőbb? szólt elragadtatással Lajos, átölelve látogató vendége vállait s odamutatva a leányra. Ily áldásosztó tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az Istenkézből eredett embernek megtestesülve. Nem ez hát amaz angyal, a ki az apocalypsis Leviathanját a pokolra letaszítani elhívatott?

Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá Vavel Lajosnak:

– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Épen ilyen volt menyasszony korában!

Marie önkéntelenül tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már hozzászokott az arcza, de még az idegen szemek égető sugarához nem.

– Oh Istenem, mit beszél ön Lajos? rebegé. Én nem értem önt.

Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba tulsó oldalára, a hol a könyvszekrénynyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy hosszu nagy terem tünt fel s az, a milyen nagy volt, úgy meg volt töltve nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltivig.

– Én magam kiállítok egy lovas banderiumot s vezetem azt személyesen. Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.

Az alispán elbámult a sorbarakott fegyverzethalmazon, s az oltárhelyen ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő téli kert ez! Hát ilyen virágokat ápol Lajos titokban?

Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába, megmutogatta neki szörnyü kincseit.

– Meg van ön elégedve a lustrátióval?

– Nem mondhatok rá mást, mint a mit a sárosvármegyei compossessor mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas buzavetésére, hogy «az izs csag valami!»

– Már most én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzá való ember és ló?

– Azt felelhetném rá az egyszeri czigányasszonynyal, a kitől a fia kenyeret kért: «te is mindig olyat kérsz, a mi nincs.»

– Nincs!?

– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, a mit megüljön: csupán egy dolog az, a miről a turóczmegyei szolgabiró azt referálta, hogy «sem nem vagyon, sem nem nincsen». Ez a pénz. A domestica üres, s az ærarium még nem küldte el az igért subsidiumot.

– Mit törődöm én az ærariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, a mi a banderium kiállítására szűkséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a megyének pénz, rendelkezzék az enyimmel. E czélra odaadom mindenemet s ráadásul saját magamat is.

S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz, volt lesrófolva, odamutatott.

– Tessék kivenni belőle, a mennyi kell.

Az pedig még bámulatraméltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem. Aranytekercsek, ezüsttel telt zsákocskák szép rendben egymás fölé rakva. Semmi fekete bankó s más efféle gyanus személy közöttük. Csupa igazi kivert pénz.

Az alispán dehogy nyult volna hozzá.

Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe s a mennyi a két markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele az alispán süvegét, a mit az a két kezében tartott, hogy nem tiltakozhatott ellene.

– De kérem, legalább számláljuk meg, hogy mennyi?

– Majd otthon megszámlálhatja ön.

– Hogy nyugtatványt adhassak róla.

– Nyugtatványt? Nemes emberek között? A haza védelmére adott pénzről nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott már s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két magyar közvitéz feltörte a ládát, a mi az ellenség prédájára volt hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a tarisznyáikat s aztán futottak a világba ketten két felé. Három nap mulva megint eljutottak a zászlóaljukhoz s ott átadták a megmentett pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt «Kozsmár János», a másik a nevét sem mondta. A harcz alatt az erények is óriások!

– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, a nélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam és mi czélra adták? Azt csak nem mondhatom, hogy «vad pénzt» leltem az erdőn, mint az egykori czigány «vad gubát». Hát legalább egy pár sor commissiót adjon hozzá gróf úr.