Part 7

A két testvér most má magára maradt. Mënt, mëndëgét, estére beért az erdőbe. Ott a gyerëk fëlmënt ëgy nagy fa tetejibe keresnyi valami világosságot. Látott is messzire ëgy mécsëst. Lëgyött a fárú, oszt a lyánynyal tartott ëgënyest ára, a mére a fényësségët látta.

Jó sokára oda is értek. Ëgy kis ház át előttök, a kibe ëgy remete lakott a feleségivel.

– Hun jártok tik êre, – kérdëzik őket odbe – a hun még a madár së jár? mi járatba vattok?

A két gyerëk oszt elmonta ügyes-bajos dógát, hogy biz ők így mëg így jártak, szógálatot keresnének, ha kapnának!

– No! akkor jó helyënn jártok, nekünk épenn ëgy szógálló mëg ëgy bojtár kék, ha beátok, mink felfogadunk!

A két gyerëk szívesörömest beát. Igy lëtt a lyánbú szógálló, a gyerëkbű mëg, a ki má jó nagy vót, bojtár.

A bojtárnak az vót a dóga, hogy aggyig hajcsa a juhot, még az magátú mëg nem áll. A gyerëknëk má másnap mëg këllëtt kezdenyi a bojtárságot.

Hajtya ő a juhot, hajtya, de akárminő jó mezőre értek, a juh csak odább mënt, még csak ëcczër ëgy ballang szájjáná mëg nem át, oszt legelt.

A ződ fűre lëterepëdëtt a bojtár is, tüzet rakott, szalonnát sütött. A hogy sütyi, a hogy forgattya, gyön az ördögök kerüllőji, odakiát a bojtárnak:

– Gyere velem birkóznyi, hé!

A bojtár aszonta, hogy biz ő aggyig nem mëgy, még jó nem lakik!

De az ördögök kerüllőji nem hatta ám abba az incselkëdést, csak bizgatta, csak nyözgette, úgy, hogy a bojtár csak elmënt vele.

Hanem mëgesëtt az ördögök kerüllőjinek! a bojtár csak mëgkapta a fejit, vót ott ëgy kétágú fa, akközé szorította be. Rimánkodott oszt a kerüllő, hogy csak ereszsze ki, így mëg úgy, de a bojtár rá së hallgatott. De az ördögök kerüllőjit nagyon szoríthatta a czipe, mer tudott rimánkonnyi, mint a valóságos czigány.

Aszonta a bojtárnak:

– Hallod-ë! eléadom az öregapád szëmit, ha innet kieresztesz!

– Mëllyik öregapámét? – kérdëzte a bojtár.

– Hát a hun lakol, azét!

– Hun van hát no!?

– Ott a fa tetejinn van ëgy fazék szëm, mëg ëgy tál zsír! Ha a szëmet betëszëd az öregapád szëmi güdribe, oszt a zsírral jó mëgkenëd, visszakapja a szëmivilágát! – monta az ördögök kerüllőji.

Akkor a bojtár fëlmënt a fára, lëhozta a fazék szëmet mëg a tál zsírt, a kerüllőt kieresztëtte a fa közű, ő mëg hazamënt.

Otthonn betëtte az öregnek a szëmit, a zsírral mëgkente, a vén remete olyan jó látott, mint azokelőtt régënn.

Itt éldëgétek ők sokáig békességbe, még az öreg remete mëg a feleségi mëg nem halt. A ház rájok maratt kettőjikre, a legény mëg a tetejibe kapott olyan zsíros ruhát, hogy ha azt fëlvëtte, százszorta erőssebb lëtt.

A legény most is csakúgy kijárt a juhot legeltetynyi, mint idáig.

Ëcczër a hogy hazamëgyën, aszongya neki a testvéri:

– Jaj! de beteg vagyok! kedves bátyám! Hozd el nekëm az erdőbű a medve két fiának a veséjit, ha én abbú ëhetnék, mingyá mëggyógyúnék!

De ezt csak azé monta a lyány, mer ëgy tizënkétfejű sárkánt tartott a hordó alatt, a ki a szeretőji vót, hogy még a legény odajár, szerelmeskëdhessënek, vagy hogy elveszíjje a legént!

Ki is mënt a legény az erdőbe. Épenn célzott a medve két fiára, mikor a medve rákiát:

– Hallod-ë, hé! në bánd a fiamat! adok nekëd ëgy sípot, ha ebbe belefújsz, ott lëszëk a végórádonn!

A legény nem is bántotta, a sípot eltëtte jó, oszt ballagott haza. De a lyánnak má akkor kutyabaja vót.

Másnap elkűgyi a báttyát a lyány a farkas fijajié, harmannap az oroszlyányéé, de új járt a bojtár mindakettővel, mint a medvével: nem bántotta ëgyikët së, azok mëg ëgy-ëgy síppal ajándékozták mëg.

Má nëgyegyik nap a lyán nem tutta hova kűdenyi, aszongya neki:

– Bátyám! të erőss vagy, tëdd csak hátra a kezedët, maj mëgkötöm ëgy madzaggal, ugyan el birod-ë szakajtanyi?

A legény hatta, de bizony a madzag olyan erőss vót, nem birta elszakajtanyi.

Akkor jutott eszibe, hogy ez a lyány most biztosann a végire akar járnyi, aszongya a húgának:

– Kedves testvérëm! add ki a dakumbú a sípjaimot, hagy fújom mëg mëg ëcczër!

A lyán nem tutta, hogy az a három síp mit tart, odatta neki.

A legény belefújt. Ëcczërre ott termëtt a három állat: a medve, a farkas mëg az oroszlyány.

A legény akkor bekiátott a sárkánnak:

– Gyere hát no! ha akarsz, ölly mëg!

Ki is gyött a sárkány, de az oroszlyány valahogy mëgkapta, abba a Jézusba szétszaggatta. A bojtárt mëg fëlódozták, a ki a sárkány nyelvit mind lëvagdosta, a húsát összediribolta, besózta, oszt ëgy hordóba tëtte.

Azutánn odaszót a lyánnak:

– Most má, te hűtlen testvér! ëgyed a sárkányod húsát, a csontyát mëg szopogasd olyan vékonyra, mint az ár!

Az állatok mëg akkorára mind oda hordták a sok fát, a kivel a házat berakták tetejiig, hogy a lyány többet ki në szabadúhasson.

A bojtár mëg a házat, testvérit otthatta, a három állattal elindút, mënt a világnak.

A hogy mënnek, mëndegének, a legény mán nagyonn szomjan vót, tanákoztak ëgy asszonynyal. A legény kért tűlle ëgy kis vizet.

– Nem tudok én vizet annyi aranyé së, lelkëm! hanem ha iszik bort, azt adhatok! Nem lehet êre vizet innya a sárkántú, mindën korty víz ëgy szűz lyány életyibe kerű! Nécscsak! a kirá lyánya má a kútpartonn ül, má az is a sárkányé lëssz!

– Ennye no! – monta a bojtár, – hát maj mëllássuk, mit tart ez a sárkány! Gyerünk csak!

Mëntek a kútho.

A sárkány épenn gyött fëlfele, fújta a kék mëg a ződ lángot, de a legénnek fújhatott akarminőt, lëszëtte a fejit mind. A nyelveit kivagdosta, a tarisznyájába rakta, azutánn bemënt, a kút mellett vót ëgy ház, abba pihennyi.

Mikor ott kipihenték magokot, a legény mëg a medve mëg a farkas gyönnyi akartak kifele, vót a pitarba ëgy nagy malomkő, az mind a hármokot agyonütte. Úgy terűtek ott szét, mint annyi kivi búza.

Látta ezt az oroszlyány, nekimënt a malomkőnek, dirib-darabra törte, azutánn odamënt a farkasho, a filibű kivëtte a forrasztófűvet, avval fëléleszgette mind a hármat.

A legény akkor odamënt a lyánho, a ki ott ült a kút káváján, ölibe hajtotta a fejit, oszt elszunnyadt. De a Vërës Vitéz – hogy a rossz üsse el – ott ólákodott, odamënt, lëvágta a fejit.

De fëlérzëtt ám az oroszlyány! látta, hogy a gazdája sëhos sincs, aszonta a farkasnak, hogy olyat ordícscsék, hogy a fa teteji a tövi lëgyék, a tövi mëg a teteji! A farkas olyat ordított. Akkor a farkas filibű elévëtték mëgint a forrasztófűvet, oszt a legént fëlébresztëtték.

Hanem a Vërës Vitéz má ekkor javába lagzizott! Övé lëtt a kirá lyánya, a ki ki së áhatta, úgy útáta, mer azé, hogy olyan retves csúnya vót, fërtelëm vót ránéznyi.

A legény hogy má nagyonn éhënn vót, nem birta ányi, hogy ëgy kis harapnyivalóé be në kűggyön a kastéba.

Be is kűdött. Először a medve mënt, de gyövet a kutyák mind elszëtték tűlle az élelmet, mëg a farkastú is. Harmacczorra az oroszlyány mënt el, az oszt hozott annyit, hogy ëhettek dúlásig.

Mikor mëgint mëgéhëztek, bemënt a legény is. A hogy mënt, látta, hogy két nagy zsákba a Duna mëg a Tisza van a falho állítva, az ëgyik ódalánn tányírkóréval mëgtámasztva, a zsák szája mëg csëpűmadzaggal bekötve.

Mëgy bellyebb, beér, odbe oszt elmongya, hogy kiski ő! A Vërës Vitéz három fejelënn ült az asztal mellett, de a hogy a legény szavát hallotta, ëgy mingyá kiugrott alólla.

A legény ezutánn mëgmutogatta a sárkánynyelvekët: lássák, hogy ő ölte azt mëg, nem más! a Vërës Vitéz aló csak ki a másogyik fejel is! de má akkor didërgëtt.

A kik odbe vótak, látták, hogy nem a Vërës Vitéz, ha a legény szabadította ki a lyánt, aszonták, hogy »el is hiszszük, a mit mondasz, mer láttyuk!« a Vërës Vitéz aló kicsúszott a harmagyik fejel is. Ő mëg el akart szalannyi, de mëgkapták, összevagdalták, a húsát mëg szétszórták a határba.

A királyánynyal pegyig a legény mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn nem lëhetëtt párjokot tanányi. Még most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január._

14. A Vörös Vitéz.

(Változat.)

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd, annak a pár cselédnek három fia.

Szëgények vótak, a három gyerëkët nem igen tutták élelëmmel së tartanyi, ëcczër aszonták a gyerëkëknek: »halljátok-ë, fiaim! mink tiktëkët nem birunk eltartanyi, menynyetëk, keressetëk szógálatot, éllyetëk mëg a magatok embërségibű, ággyon meg az Isten!«

A szëgény három gyerëk – mit vót mit tënnyi – elindút.

Mënnek, mënnek, soká mënnek, nemsoká ëgy erdőbe érnek. A hogy ott leterepszënek, aszongya a legöregebb: »hallyátok-ë, hé!? vágjuk ebbe a tőgyfába a peneczilusunkot! a kié mëgrozsdál, az hallyék mëg, a kié fényes lësz, az maraggyék életbe.« – Jó, beleëgyeztek.

De má akkor a lekkisebbnek minden elemózsiáját elfogyasztották, annak sëmmi së maratt, pegyig éhënn vót má szëgény, mint a farkas.

Mit csinát vóna ëgyebet? kért a legöregebb báttyátú ënnyivalót. »Adok, – aszongya – de csak úgy, ha az ëgyik karodot lë engedëd vágnyi!« A kis gyerek gondolta magába: »no, még jó, ha csak ennyit kívánsz tüllem«, oszt beleëgyezëtt. Akkor a báttya levágta az ëgyik karját, úgy adott neki valami kis harapnyivalót.

Mënnek, mëndëgének, a kis gyerek csak éhenn lëtt újfënt. »Bágyám! aggyá valami kis ënnyivalót, csak annyit is, a mennyit a számba tëhessek, má majd elveszek éhënn!« A báttya mos má a másik karjáé akart annyi. A gyerek látta, hogy má máskép gonoszú vesz, ráatta a fejit: »vedd hát el a másik karomot is!« De hasztalan vagdaltatta le magárú a karjait, mëgint éhënn lëtt biz ő, úgy, hogy má ëcczër së karja, së lába, së szëmi nem vót má, kit levágott, kit kiszúrt a báttya ëgy darab kënyéré.

Mos má së járnyi, së látnyi, së fognyi nem tudott, a báttya ott hatta, mënt világnak, ő mëg ott maratt az útonn.

Hova, kihë fordúllyék most ő? nem segít itt ő rajta sënki, elindút, mënt, azaz hogy csak höndörgött szëgény, mint a hordó.

Höndörög, höndörög, odahöndörög ëgy kútho. Ott az ágasonn ëgy varnyú elkezgyi kiabányi: kár, kár, kár! Gondolkozott a kis gyerëk, hogy mé kár, hogy ő a kútho gyött? gondolta, hogy elég kár má a, ha ő a kútba esik, a kút szélyirű visszafordút, de allyig hogy mëgmozdút, be ëgënyest a kútba, tele lëtt szëmi-szája a vizzel. De allyig hogy kéccër fordút a vízbe, azon vëtte eszre, hogy karja is van, lába is van, szëmi is van. Csak olyan ép vót, mint azelőtt. Minő kút lëhet-e? De nem tanát rajta sëmmi különöset. Akkor elévëtt három üvegët, mëgtőtötte vízzel mindet, azután fogta magát, indút a kútbú kifele a garádicsonn, hogy majd mëgy, a mére lát.

A hogy mëgy, a hogy mëgy, hát taná ëgy sánta oroszlyánt, ott vót ëgy árokba lëkussadva. Odaszól a gyerëkhë: »gyógyí mëg, barátom, jótét helyibe jót várj!« A gyerëk csak szabadkozott, hogy mivel gyógyítaná ő, nincs ő nála orvosság, mëg ő së doktor, hát hogy tudná ő mëggyógyítanyi? Aszongya neki az oroszlyány: »hát a kezedbe mit vétëtt az az üveg víz? kend csak mëg vele a tomporomot, maj mëllásd: haszná!«

Úgy is vót. Az ëgyik üveg vizet mind rákente a gyerëk, mikor má a fenekire ért, az oroszlyány is mëgkönnyebbëdëtt, nem vót sëmmi baja.

Akkor aszongya az oroszlyány: »no, kedves barátom! mos má, ha nem haragszol, én veled tartok, el nem hagylak, szükségëdbe segítëlek!«

A gyërek nem szót sëmmit, csak ráhatta, oszt gondolta magába: »ugyan mit segíhetné të én rajtam!«

Nemsokára tanákozott ëgy beteg tigrissel, mëg ëgy beteg nedvével, mëggyógyította azokot is, hála fejibe azok is mellé szegőttek, így oszt má vótak négyenn.

De a gyerëk tarisznyáját nagyon húzta má a három üveg, igaz, hogy üresek vótak mind, csak az ëgyiknek vót a fenekinn ëgy pár csëpp, fogta magát, kiszëtte a tarisznyábú, oszt elhajingáta. Aszongya a nedve: »minek hajítod të azt el, hê? hátha szükség lësz még arra!« avval fëlszëtte az üvegeket, oszt mëntek tovább.

Mënnek ők tónyán-boronyán kërësztű, estére ëgy csárdára tanának. Ott bezörgetett a gyerek, azaz hogy má legén vót, kinézëtt a gazda az ablakon, de hogy látta, hogy nem magába van a legén, nem akarta beeresztenyi. Aggyig-aggyig rimánkodott oszt a legén, hogy őt is, mëg az állatokot is beeresztëtték.

Ott osztang mëghátak.

Rëggel kérdezi a legény, hogy »messzi van-ë mëg ide a legközelebbi város?« A kocsmáros ëgy nagy hëgyre mutatott ki az ablakonn, »ott van – aszongya – ëgy nagy hëgy, annak a tetejin van ëgy fallal bekerítëtt város! Biz a még jó el van ide, aggyig lëtëszed mëg fëlvëszëd të a lábadot ëgy párszor.« A legény oszt mëgköszönte a kocsmárosnak a jókarattyát, avval elindútak ő a három állattal.

Mëgy, mëndëgé, nemsokára mëgint tanát ëgy csárdát. Oda is beszól: »messzi van-ë mëg ide az a város, a ki a hëgyën van építve?« »Bizony má a nincs nagyon messzi. Táng oda akarsz mënnyi?« »Oda én.« »Pegyig të në mënny oda! Mert ott hagyod a fogad fejérit!« »Má mé!?« »Hát csak azé, lelkëm! nem látod-ë, hogy a város fekete bársonval van behúzva? Van itt a hëgyënn ëgy sárkány, má mindën lyánt elvitt, csak még a királyánt nem. Most azonn van a sor. Ha valaki azt a lyánt a sárkántú mëgszabadítaná, a kirá annak anná feleségű. Në mënny, mer jód mëg bánod, lëgyőz a sárkány, mëghalsz, oszt az is az ettéd lësz!«

De a legény nem hallgatott a jó szóra, csak mënt tovább. Az állattyai nyomonn kisérték, el nem hatták vóna szélës e világé.

Útközbe má messzirű látott ëgy embërt, a ki feléjëk tartott. Mikor közelebb értek ëgymásho, akkor látta, hogy obsitos katona, mëg hogy a – báttya. Mëgösmerte. De az obsitos a legény kiléttyirű nem tudott sëmmit.

Odaszól hozzá a legény, mer látta, hogy az ódalán kard lógott, hogy aggya ő neki oda azt a kardot, hasznát má ússë vëszi, ő neki mëg mész szükségi lëhet rá könnyen!

A katona szabadkozott, hogy minek a neki? nem tuggya má azt sëmmire së hasznányi, mer csupa rozsda! De a legény nem át el a kérésitű, még végre az obsitos oszt odatta neki.

Avval a legény tartott ëgënyest a hëgynek.

Épeng má gyött rá a hétfejű sárkány.

A legény is kihúzza a rozsdás kardot, ëgy csapásra lëvágja mind a hét fejit. A fejekbű kivagdosta a nyelvekët, berakogatta a tarisznyájába, oszt hogyím má jó el vót fáradva, a tarisznyát a feji alá tëtte, oszt ledőt pihennyi ëgy kicsit.

Allyig szunnyadt el, mënt ára ëgy Vërës Vitéz, az látta, hogy a sárkány mëg van ölve, odamënt az alvóho, kargyával levágta a fejit. A sárkán fejejit pegyig magára aggatta, avval nem húzva-halasztva, mënt a várba. Ott beeresztëtték, látták, hogy viszi a sárkán fejejit, nagy örömvel elfogatták, a kirá pegyig odatta neki a lyányát, mint hát a szabadítónak. Nagy vígasság támatt, olyan, hogy még a hegy alá is elhallacczott a muzsikaszó.

A halott legény körű az állatok is mind aluttak, még a nagy zajra az oroszlyány fël nem érzëtt.

Fëlkel, körűnéz, hát láttya, hogy oda a gazdája: mëg van ölve! Kínjába ordított ëgyet, hogy a medvének majd berekett a fili. »Kellyetëk fël mingyá, mër a gazdánk mëg van halva!« Felugrik a tigris, szalad forrasztófűé, a medve mëg gödröt ásott, hogy a gazdájokot beleállíthassák. Mikor a forrasztófűvel mëgérkëzëtt a tigris, rögtön mëgkënték vele a legény nyakát, fejit, a medve fëlfogta a fejet, ráillesztëtte a nyakra, de mëgfordítva tëtte, a mé kapott az oroszlyántú olyan pofont, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Az intelëm után oszt rendes helyire tëtte a fejet, mire a legény mëgelevenëdëtt.

A tarisznyát a nyakába akasztotta, oszt mënt a várba. De ott mëg nem akarták ám beeresztenyi. »Hát – gondolta magába – ha engem nem eresztëtëk be, legalább ënnëm aggyatok!« Bekűtte a három állatot élelemé. Odbe a Vërës Vitéz kilencz fejelënn ült, mikor a három állatot látta, mingyá kigurút alólla három. Az állatoknak attak ënnyivalót többször is, oszt hogy látták, minő szilídek ezëk a jószágok, beeresztëtték a legént is.

Mikor a legén bemënt, allyig látta mëg a Vërës Vitéz, úgy mëgijett, hogy három fejel mëgint kiugrott alólla.

Ekkor a legény aszongya odabe, hogy: »tuggyák-ë mi híjja van a sárkánfejeknek?« Aszonták, hogy: »mi vóna? sëmmisë!« De má ekkora a Vërës Vitéz pukkadozott mérgibe.

A legény elévëszi a tarisznyábú a nyelveket, mëgmutatja, hogy »e hiánzik-ë!« Mënnézik, hát csakugyan!

A Vërës Vitéz aló az utóssó három fejel is kigurút.

Mos má kivilágosodott, hogy ki az igazi mëmmëntőji a lyánnak, a Vërës Vitézt, a kit csúf vóttyáé a lyány së szeretëtt, mëffokták, oszt fëlakasztották.

A kirá lyánya a szép legénvel egybekelt, oszt olyan boldogok lëttek, hogy mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi öreg lyántól. Lejegyzés ideje: 1904. jan._

15. A tüzes ökör.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy öreg embër, annak vót három fia. A letöregebb fiú kovács, a közepső szabó, a letkisebbik mëg vitéz vót.

Az apjok mán nagyon öreg mëg betegës embër vót, mondták is neki a fiai, hogy rendëzze má a vagyont, tëgyék tëstámentumot, hogy kinek mit hagy? De az apjok aszonta nekik:

– Jó mestërségtëk van minnyátoknak, abbú mëgélhëttëk!

De a gyerëkëk ezt nem hatták annyiba, bemëntek hozzá újfënt, hogy testámentomtételre birják, akkor az öreg aszonta nekik:

– No! jó! ha annyira erősködtök, ha annyira odavagytok azé a jussé, hát mondok ëgyet: ha mëgtëszitëk azt a kívánságomat, a mit én most a végrendëletëmbe írok, akkor ettétëk lëssz mindënëm!

A gyerëkëk nem tudták, hogy mi az a kívánság, mer az apjok nem mondta mëg nekik, de azé beleëgyeztek, hogy mëgtëszik, akarmit kiván.

Rögtön híttak hitës embërëkët, az apjok mëgírta a végrendëletët.

Nemsokára mëg is halt. Fëlbontyák a levelet, hát av vót benne, hogy csinátassanak neki vaskoporsót, vasmútërt hozzá, vastengëlyt, vaskerekekët, vasrudat, oszt fogjonak bele négy darab négyesztendős csikót, azokot vagdossák mëg az ostorral jó, azután haggyák őköt magokra, a mére azok viszik a testyit, csak vigyék! ők mëg üllyenek lóhátra, oszt tarcsák szëmmel. A hun mëgáll a négy csikó, oda temessék el, oszt mindën écczaka őrizze ott valaki közűllök!

Betőtötték mindën kivánságát. Mindënt úgy csinátak, a hogy a level mondta. Befogták a négy csikót, jó mëgvagdosták. Ők mëg lóra ültek, oszt mëntek a csikók után.

Mënt a négy csikó úgy, a hogy lëhetëtt. Előtte vót ëgy nagy erdő, beszaladt abba, de hogy a fák sűrűven vótak, a kerekek mëgakadtak, a lovak nem nem birták tovább húznyi.

Most a három testvér apja tetemit lëvëtte a kocsirú, oszt a hun a négy csikó elakadt, güdröt ástak, oda temették a koporsót.

A hogy elgyött az este, a letöregebb maradt kívël őrzenyi. A hogy ácsorog, bődörög a sír körű, úgy éfé előtt, odamënt ëgy tüzesökör. A legény nem gondolta, mé gyöhet az? külekënnyi kezdëtt vele. De az ökör erős vót ám! A legény allyig hogy birt vele! Mikor mëgölte, lëvágott a czombjábú ëgy darabot, azt, mire a testvérjei rëggel odaérkëztek, mëgsütte, az ökröt mëg elásta.

Kérdezték a testvérjei:

– Hun vëtted ezt a húst? de jó!

A legény elmonta, hogy nyulat fogott az erdőbe, azt sütte mëg.

Másnap a közepső legény maradt ott őrzenyi.

Éfé előtt akkor is mëggyött a tüzes ökör. Elkezdte az apja sírját kaparnyi, bizonyosann a koporsót akarta kivennyi, má egész güdröt ásott. A legény el akart szalannyi, de mégis erőt vëtt magán, elkezdëtt küzdenyi a tüzes ökörrel. Sokba telt, még lëteríthette. A czombjábú lëvágott ëgy darabot, a többit elásta. Azután tüzet gyútott, a húst mëgsütte, mëgtraktáta vele a testvérjeit, de ő is csak aszonta, hogy nyulat fogott, ez annak a húsa.

Harmagyik este a letfiatalabb testvér, a vitéz őrizte a sírt. Éfé előtt neki is mëggyött a tüzes ökör, oszt át ëgënyesenn a sírnak. Má a koporsót turkáta, mikor a legény harczba állott vele. Nagyon soká këllëtt küzdenyi, még a tüzes ökröt lëbirta. Lëvágott a czombjábú ő is ëgy darabot, a többi részit mëg elásta.

A hogy sütnyi akarja a czombhúst, akkor veszi magát eszre, hogy tüzi mëg nincs. Most mán honnat vëgyék tüzet? Fëlmászott ëgy nagy fára, onnat nézëtt szët: nincs-ë közelibe valami tűz? Hát vót! nem messzire oda. Ára vëtte az úttyát.

A mint mëgy, az erdőbe tanákozik az Éféllel. Kapta magát, mëgkötte ëgy nagy fáho, mert attú fét, hogy hamarébb lëssz éfé, mint a hogy ő tüzet szërëz! Azutánn mënt tovább. Mëgint tanákozott a Hajnallal, nem teketóriázott sokat, mëgkötte azt is.

A hogy mëgy, láttya, hogy tizënkét zsivány ül a tűz körű. Nem mert hozzájok mënnyi, ha elbújt ëgy bukorba. Nagyon jó lövő vót, nem hiába hogy vitéz vót. Fëlfogta a nyilát, kilőtte az ëgyik zsivány kezibű a puharat, a másikébú mëg a nyásson lévő szalonnát, de a nyíl ëgy zsivánt së tanát. A zsiványok csak néztek, de nem tudták, mérű gyön a lövés!

A vitéz most közelebb mënt. Mihent a zsiványok mëglátták, mingyá odaszótak neki:

– Te vagy az, vitéz! a ki lőtt? jó lövő vagy, jó lëszël të miközénk cimborának!

Aszonta rá a legény:

– Hej! barátaim! nem azé gyöttem én, ha azé, hogy aggyatok tüzet, mer a bátyájaimnak këll früstököt csinánom!

– Adunk tüzet, de elébb segí nekünk! – mondták a zsiványok. – Itt él nem messzi ëgy gróf, azt akarjuk kirablanyi. Má többször akartuk, de van ott a falonn ëgy kis fekete kutya, attú nem lëhet, azt kék lëlőnyi. Të ügyes lövő vagy, maj lëlövöd!

A vitéz ráállott. Elmentek a gróf palotája elé, a vitéz a fekete kutyát úgy lëlőtte, mëg së vakkant.

Az ajtón mëg fënt czifraüveg vót, azonn mëg ëgy lyuk. Aszongya a zsiványvezér:

– Ereggy be csak, vitéz! nézz szét! oszt ha mindënt mëgnézté, gyere vissza, azután oszt mink mënünk be!

A vitéz bemënt. Az első szobába aludt a gróf. Az asztalon vót bor mëg ëgy aranyóra. A borbú itt ëgy puhárral, az órát mëg a zsebibe tëtte. A másik szobába a grófné aludt. Ottan sütemént ëtt mëg elhozta az asszony jegykendőjit. A harmagyikba aludt a gróf lyánya. Hej! de szép lyán vót! A vitéz nagyon mëgszerette, mëg is csókolta mingyá, az újjárú mëg lëhúzott ëgy gyűrőt. Avval visszamënt a nyílásho, oszt intëtt a zsiványoknak.

Azok ëgyënkint bebújtak, de mihent a fejik odbe vót, a vitéz mindnek levagdosta, úgy, hogy a zsivánbú ëgy csëpp së maradt életbe. A testyikët ëgy halomba rakta, azután elmënt.

Az erdőbe vëtt a tűzbü, a Hajnalt mëg az Éfét eleresztëtte, azután az ökörhúst mëgsütte.

Másnap nagyon csudákozott a gróf: ki lëhetëtt az a bátor embër, a ki a zsiványokat mind mëgölte!? Hírű is tëtte, hogy a ki mëgölte, annak aggya a lyányát feleségű! De hogy nem jelëntkëzëtt senki, az udvarmester fëlhasználta az alkalmat, oszt. aszonta, hogy ő vót az, a ki a zsiványokat mëgölte.

Ez az embër csúnya, ricskës vót, de hogy ilyen bátor embër vót, a gróf aszonta:

– Hát má így hozzád adom a lyányom!

A gróflyány mëg csak rítt, szomorkodott, nem merte azt mondanyi az apjának, hogy: nem! Érizte ő, hogy ámába valaki mëgcsókolta, de hogy sënki së gyött érte, nem szóhatott. Az apja a lagzit ëgy esztendőre halasztotta el. De mikor az esztendő lëtelt, az udvarmestër mëgesküdött a lyánynyal, oszt lagzit csaptak.

De ezt mëghallotta ám a vitéz, elment a lagzira ő is. Az őrök beeresztëtték, mert vitéz vót.

Vocsora át épenn, a mikor mindënkinek këllëtt mondanyi valami mondókát. Mikor ő rá kerűt a sor, aszongya:

– Bizony! a zsiványokot nem az udvarmestër ölte mëg! ha én! Avval elészedte zsebibű az aranyórát, a jegykendőt mëg a lyány gyűrőjit. Mindënki ráösmert a magáéra. A szép grófkisasszony örömmel borút a vitéz nyakába.

A gróf az udvarmestërt mëgölette, a koronát mëg lëvëtte a fejirű, rátëtte a vitézére. A lyányát hozzáadta feleségnek, nagy lakodalmat csaptak, olyan boldogok lëttek, hogy még most is ének, ha mëg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenctől. Lejegyzés ideje: 1904. aug._

16. A vasfejű farkas.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, az operencziás tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egyszer a világon egy szegény ember. Annak volt egy fia. Az a fiú kijárt az erdőre fáért.

Egy napon is, a hogy az erdőben szedegeti a fát, meglát egy kis kígyót. Azt mondja neki a kis kígyó:

– Vigy el engem innen magaddal, jó tettedért jót várj!

A legény felvette, hazavitte, felvitte a padlásra, mindennap jól tartotta tejjel. Egyszer már nagyon különös volt az apjának, hogy a fia, ha tejet kap, mindjárt szalad vele a padlásra. Kapta magát, megleste. Felment utána a padlásra. Hát ott látta, hogy egy csúf nagy kígyót etet az ő fia. Iszonyú mérges lett.

– Hallod-e, ha azt a csúnya férget el nem tudod a házamtól, téged is elkergetlek!