Part 6

Az özvegy kiránét furkáta a férhëmëhetnék, aggyig üzent, aggyig beszét, hogy az özvegy kirá oszt ráatta a fejit: elvëtte.

Tutta a három lyány, hogy »no! mihent écsapánk mëhházasogyik, végi lëssz má a békességnek, nekünk së lëssz itthonn mëgmaradásunk!« Úgy is lëtt. Mikor az asszonynak má ëgy kicsit kinyít a szëmi, nem maradhatott a három lyántú: ütte-verte, hajtotta, mint az igás barmot.

Szëgén lyányok nem birták ezt ki mindé, mëgúnná azt a fene is, összebeszétek, hogy ők mëszszöknek hazúrú.

El is mëntek nemsokára világnak.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, ëgy tengër partyáho érnek. Épenn annál a tengërné végződött az apjok birodalma.

Öreg este vót má, nem tuttak hova lënnyi, së hálás, së ágy, së sëmmi. Elkezték a nagy rívást.

A hun ők ültek, átellembe vót ëgy kis ház, abba égëtt ëgy mécsës. Ott ëgy ördöngős asszony lakott, am mëhhallotta a lyányok rívását, szalatt be a házba, az ágy aló elékereste a tengërlépő czipét, fëlhúzta a lábára, oszt átlépëtt hozzájok.

Odaköszönt nekik. »Aggyon Isten jóestét!« »Aggyon Isten!« fogaggyák a lyányok. »Lyányajim! látom, hogy ágrúszakattak vattok, gyertëk át hozzám, ott lëssz mindënëtëk, a mi këll! Adok jó ágyat, kipihenyitëk magatokat, maj mëllássátok csak, de jó lëssz!«

A lyányok hallgattak a szavára, elmëntek vele.

Neki is vót otthonn három lyánya, a letkisebbet Katicának hitták.

Emezeknek a jövevény lyányoknak helyet adott, oszt lëfeküttek ők is.

Má jó késű vót, mikor az ördöngős asszony aszongya a lyányajinak: »jók lësznek ezëk! nemsokára lëvágom a fejikët, mëgsózom, mëgsütöm őköt, a barátnéjajim de jólaknak belűllök!«

A három idegëny lyány közű mëg a letkisebb: Ënczëlla fëlvót, hallotta a beszédët, oszt hogy eszre në vëgyék, hogy ő fëlvan mëg hogy hallott valamit, elkezdëtt nyögni, mintha ámába nyögne. Az asszony azé mëttutta, hogy Ënczëlla fëlvan, odasúgja a lyányának: »no maj késűbb, hajnalba, aggyig is alszok ës sort!«

Arra várt Ënczëlla csak!

Mikor má jó hortyogott az ördöngős, loppa lëgyött az ágyárú, bebújt az ágy alá, fëlkötte a tengërlépő czipét a lábára, azután odamënt a testvérjeihë. Fëlkőtötte őköt, oszt aszonta nekik: »majd a boszorkány lyányajinak a helyibe fektetlek, őköt mëg a të helyetëkbe, mer tiktëkët mëg akar ölnyi az a csúf vénasszon! tuggyátok-ë!?« Avval kicseréte őköt. De mëggondolta a dógot, a saját tulajdon testvéreit újra fëlkőtötte: »gyertëk – aszongya – velem, biztosabb lëssz így!« de a boszorkány lyányai má az ő helyikënn vótak.

Oszt mëntek.

Mikor má átvótak a tengërënn, kevessel utánna az asszony odamënt a két ágyho, a két lyányának elvágta a nyakát. De hogy jobban mënnézte őköt, akkor látta, hogy micsinát. Kereste a három lyánt, nem tanáta, kuthászkodott a tengërlépő cipe utánn, de as së tanáta. Hű! iszontató mérges lëtt!

Odamënt a tengërpartra, ott elkezte torkaszakattyábú kiabányi: »Mëgá, királyánya Ënczëlla! kutya ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! mëgöletted a két lyányom! elloptad a tengërlépő czipém! Mëgá!«

Fenëgette avval a vén száraz újjaival. De Ënczëlláék hun jártak má akkor!?

Otthon vótak az apjoknyi. Otthon elmonták az esetyikët szögrű-végre, azutánn elmonták azt is, mi van az ördöngős asszony három lyányának! az ëgyiknek három arangalambja, a másiknak három arankáposztája, a harmagyiknak mëg olyan aranmuzsikája, a ki ha mëszszólal, rosszú lëssz tűlle az egész világ!

Az apjok mëg épenn szörnyű nagy beteg vót. De még nyelvin vót azé. Aszonta a lyányának: Ënczëllának: »kedves lyányom! hozd el nekëm azt a három arankáposztát! hátha jobban lënnék tűlle!« Ënczëlla nem vette vissza az apja szavát, készűt, elévëtte a tengërlépő czipét, ëgy-kettőre odaért.

Este vót má. Bebújt az ágy alá. Mikor a káposztáé akart nyúnyi – mer az ágy alatt tartotta a vén asszony – a káposzta csak elkezdëtt suhognyi. A suhogásra fëlérzëtt az ördöngős asszony. Aszongya a lyányának: »hallod-ë, lyányom! lopják a káposztát: nagyon suhog!« »Dehol lopják, dehol lopják, anyám! ki vóna itt? biztosan csak képzelődöl!« No! az asszony belenyugodott, hogy csak képzelőgyik.

Ek këllëtt Ënczëllának, hóna alá kapta a káposztát, oszt csak kettőt lépëtt a nagyotlépő czipével, má otthonn vót.

Mëcscsináták az arankáposztákot, elkészítëtték fájinú, de biz a kirá nem lëtt tűlle jobbann.

Magáho hivatta a kirá Ënczëllát mëgint. »Hallod-ë, lyányom! má az arankáposztádtú nem lëttem jobbann; próbákozz mëg: hozd el az aranmuzsikát, hátha az segít rajtam!«

Ënczëllá készenn vót, ëgyik lába itt, a másik mëg má ott vót. Bebújt újfënt az ágy alá.

Mikor má azok jó aluttak, hozzányút a muzsikáho, de az elkezdëtt szónyi nagyonn, úgy, hogy fëlérzëttek az asszony mëg a lyánya. De má akkor Ënczëlla fogta a muzsikát. Akarhogy szót, nem bánta má, ëgyet lépëtt a tengërlépő czipével, túnat vót mindënënn. Má csak a másik partonn hallotta, hogy kiabá utánna a boszorkány: »Megá, Ëncëlla! két lyányom mëgöletted, tengërlépő cipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot elloptad! Mëgá!« De ő nem törődött vele, hagy kiabállyék!

De az öreg kirának az aranmuzsika së ért sëmmit, mér rosszabbú lëtt tűlle.

»Hozd el lyányom a három arangalambot, mëppróbálom még azt is, hátha tënne valamit!« – szót az öreg kirá újfënt.

Ënczëllának nem këllëtt kécczer mondanyi, abba a szentbe az ördöngős asszony házáná termëtt.

A padonn vót a galamb, Ënczëlla ëgënyest odatartott.

A hogy mëgakarja fognyi a galambokot, elkeztek repkënnyi, szádoknyi, Ënczëlla nem birta őköt mëffognyi.

Hallotta ezt ottlë az asszony, tutta, hogy mëgint Ëncëlle kereskëgyik ott a galamboké. Fëlmënt, mëffogta Ënczëllát. Becsukta ëgy óba, a lyányának mëg mëhhatta, hogy fűccsön be hamar, Ënczëllát süsse mëg!

Úgy is vót. Katicza, a ki mëgmaratt lyánya a vén boszorkánnak, befűtött. Ő sajnáta Ënczëllát, de neki muszaj vót azt tënnyi, a mit az anya parancsolt.

Mëgy Ënczëlláé, a kemëncze előtt talyigába akarja ültetynyi, de Ënczëlla aszonta neki, hogy »én nem tudom, hogy këll beleülnyi! mutasd mët të!« Katicza beleül, mëmmutatya, hogy hogy këll? Akkor Ënczëlla csak hirtelen fordíttya a kemëncébe.

Katicza mëssült, Ënczëlla fëltálalta, az ágyba mëg ëgy rongybú csinát lyánt fektetëtt, mintha Katicza fekünne az ágyba! Akkor fëlmënt a pallásra, a három arangalambot mëffogta, vitte magával.

Az ördöngős asszony mëg épenn akkor ért haza, látta, hogy az ágyba a lyánya helyëtt ëgy rongylyány van, az ő lyánya mëg mëg van sülve, ott van az asztalonn kitálalva. Hát el lëhetképzelnyi, minő mérges vót az!

Odamënt a tengërpartra, onnan kiátott Ënczëllának: »Mëgá, Ëncëlla! kutya ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! két lyányom mëgöletté, tengërlépő czipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot, arangalambjaimot elloptad, a lyányomat mëgëtetted velem. Mëgá!«

Ënczëlla rá së hallgatott, mënt haza. De má akkor az apjának végi vót, mëhhalt.

Mit csinállyék má ő otthon, ha az apja is mëhhalt, fogta magát, elindút világnak szógálatot keresnyi.

Úttyába tanákozott ëgy kutyával, a ki a fé ódalánn fekütt. Aszongya a kutya: »dőccs a másik ódalamra, segí mëg. Jótét helyibe jót vársz!« Ënczëlla mëffordította.

Azután ëgy medvét látott az útonn, am mëg ënnyivalót kért tűlle. Adott neki. Végre ëgy macskával tanákozott, az is ënnyi kért, annak is adott, de a macska má hozzászegődött, velemënt.

Mënnek ők ëgyütt, mëndëgének, beérnek ëgy házho. Ott Ënczëlla beköszön tisztességësenn, hogy »dícsértessék a Jézus Krisztus, aggyon Isten jó estét!« de az asszony csak úgy fogatta: »hozott a bukréta! mit akarsz?«

Ënczëlla elmonta, hogy mi járatba van.

Az öregasszony fëlfogatta. Nálla három nap pót az esztendő, de ezalatt sok mindënvel kipróbáta, a kit fëlfogadott.

Az első nap azt a dógot kapta Ënczëlla, hogy az öregasszon kiterített elejbe ëgy véka köleskását mëg ëgy véka hamut, azt összekeverte, Ënczëllának abbú këllëtt a kását kiválogatynyi, mëffőznyi, oszt még ki is hűtenyi estére. Akkor elmënt az öregasszony. De mëhhatta neki, hogy ezutánn úgy këll köszönnyi, hogy »hozott a bukréta!«

Szëgény Ënczëlla mëv vót ütődve, hogy tësz ő a parancsnak elëget? de a hogy ott gondolkozott, odamënt a macska, »kedves gazdasszonyom! në fé sëmmit, maj segítëk én is, oszt készenn lëheccz akkorra!« Hozzáláttak oszt ketten, estére készek is lettek.

Gyön haza az asszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas! nyisd ki az ajtót, Ënczëlla! kész-ë az étel?« »Hozott a bukréta! kész!« – mondta Ëncëlla. »No, akkor jó van!« A kását mëg mind mëgette.

Másnap kiöntött ëgy véka kölest mëgint, de má másfél véka hamuval keverte össze. Azt is úgy këllëtt elkészítenyi.

Ënczëllának a macska segített, készenn is lëtt vele fájinú, mire az asszony hazaért.

A harmagyik nap másfél véka kölest kevert össze a vénasszony két véka hamuval. Mikor a macskával válogatták külön a kölest mëg a hamut, aszongya a macska Ënczëllának: »hallod-ë! ha a bérëdbe aranyat vagy ezüstöt kíná, në vëdd el! ha van neki ëgy tyuksz..os ládája, abba van sok szép ruha, azt kérd el, de más ëgyebet el ne fogaggy! tudod-ë?« Ënczëlla örűt, hogy a macska őt így felokosította, mëgígírte, hogy út tësz.

Este gyön haza a vénasszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas, nyisd ki az ajtót, Ënczëlla! kész-ë az étel?« Ënczëlla kinyitta, oszt köszönt, hogy »hozott a bukréta! kész!« A kását mind mëgëtte az asszony mëgint.

Rëggel aszongya az asszony: »hát mit fizessek? adok aranyat, ezüstöt annyit, a mënnyit elbirsz!« Ënczëllának nem këllëtt, ő csak a tyúksz..os ládát kérte. Az asszony sëmmiáronn së akarta odannyi. De Ënczëlla kötte magát, hogy neki más nem këll, nagynehezenn oszt mëkkapta.

Hova mënnyék má? – mënt haza. Otthon a mostohájáná szógálló lëtt.

A hogy ott szógá, hát ëgy vasárnap a mostohája mëg a lyánya elmëntek a templomba, ő rá mëg rábízták a főzést. De ő së vót bolond, mënt a ládájáho, oszt mikor má azok elmëntek, fëlvëtte az ezüstruháját, mënt ő is a templomba, a hun ugyancsak mënnézték ám, mer ott még olyat sosë láttak.

Mise végivel oszt hamar hazausantott, hogy eszre në vëgyënek valamit.

Mikor a mostohája a lyányával elékerűt, aszongyák neki: »mit láttunk ám mink a templomba! të nem láttad!« Aszongya Ënczëlla: »dehonnem! láttam én!« »Hát hunnan?« »Hát a kapuféfárú!« Az asszony íríccségibe mingyá kidőtötte a kapuféfát.

A másogyik vasárnap a mostoha mëgint templomba ment, vitte a lyányát is. Ënczëlla is fëlőtötte az aranyruhát, mënt. Mikor hazagyöttek a mostoháék, mëgint csak elkezgyik, hogy »mit láttunk ám mink! të nem láttad!«

Ënczëlle mëgint mondta, hogy látta biz ő. »Hunnat, te!?« »Hát a kútágasrú!« Az asszony csak szalatt, dőtötte ki a kútágast. Má iszën írígy vót!

A harmagyik vasárnap gyémántruhába mënt el Ënczëlla a misére. A mostoháék mëgin dicsekëttek avval, a mit láttak. De Ënczëlla monta, hogy ő is látta ám, mép pegyig a kémérrű! Az asszony lëdőttette azt is!

Igën ám! csakhogy a másogyik vasárnap ëgy kiráfi is látta Ënczëllát, oszt beleszeretëtt. A harmagyik vasárnapra a templom elejit teleönttette szurokkal, hogy majd beleragad az a szépség. De Ënczëllának csak a czipéji maratt ott!

A kiráfi az egész város lyányaival fëltróbátatta a cipét, de ëgynek së vót jó a lábára.

A kiráné is, Ënczëlla mostohája, a maga lyányának akarta vóna a kiráfit, lëfaragtatta a lyánya lábát jó, csak úgy csurgott belűlle a vér, de arra mëg má nagy lëtt a czipe!

Hogy a kiráfi Ënczëllát në tanáhassa mëg, a pinczébe gyugta ëgy teknő alá.

Má mikor a kiráfi elvesztëtte mindën reménségit, hogy a czipének nem tanállya gazdáját, aszongya neki a lovásza, hogy »vót még itt ësz szép lyány! azt nem látom. Hun lëhet a!?«

A kiráfi rögtön gyërtyát gyútatott, lëmentek a pincébe, kérdëzték: »van-ë itt valaki?«

Ënczëlla rászót: »Én vagyok, Ënczëlla, a teknő alatt!«

Fëlhozták mingyá. Szép vót nagyonn, a kiráfinak rögtön mëgtecczëtt. Fëlpróbáták a czipét neki is, hát fájinú a lábára illëtt.

Akkor a kiráfi: »szívem szép szerelme! të vótá a templomba! én innen elviszlek, magaméé tëszlek, én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa választ el ëgymástú!«

A mostohát majd mëgëtte odabe az íríccség.

Akkor mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval világítottak. Még most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. december._

12. A tollas ördög.

Most mondok én olyan mesét, a kiné csúnyább sincs a világonn, de azé mernék fogannyi, hogy szëbbet së hallottatok még nálla. Hát hallgassatok ide! Figyelëm, a ki rossz lëssz, mëvverëm!

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény ëmber, annak vót ëgy fia. Szomszéggyába lakott ëgy gazdag embër, annak mëg vót ëgy lyánya.

Ez a gazdag embër ëcczër elmënt a vásárra, ott csíziót húzatott, abba mëg avvót, hogy az ő lyánya a szëgény gyerëk feleségi lëssz. Ezé nagyon mëgharagudott.

Hazamëgy, átlép a szëgény embërhë, mëgkérdezi tűlle, hogy eladó-ë a fia vas së? mer ő mëg akarja vënnyi! A szëgény embër aszonta, hogy ő elaggya, ússë tuggya eltartanyi, hát csak fizesse ki az árát. Megalkuttak, a gazdag kifizette, oszt vitte magával a gyerëkët.

Otthon aszongya a kocsissának: »itt van ez a gyerëk, vidd ki az erdőbe, öld mëg! de mëgöld ám, mer akkor jaj az életëdnek!« A kocsis aszonta: »jó van!« oszt vitte.

De útközbe nagyonn mëszszánta. Nem vót szívi mëgölnyi, nem bántotta, ha betëtte ëgy faudúba. Avval mënt haza, otthon mëg aszonta, hogy »jó van mindën!«

A gyerëkët az udúba eszrevëtte ëgy juhász kutyája, az hordott neki ételt. Csudákozott a juhász, hogy hova kúdorog az ő kutyája mindég? utánna nézëtt, hát látta, hogy ëgy gyerëk van a faudúba. Kivëtte onnat, bevitte a faluba a papho. A pap fëlfogta, oszt hogy a gyerëk okos is vót, tanítatta.

A gazdag embër nemsokára mëgint elmënt a vásárra, mëllátta a csízióst, húzatott most is. De a csízió mëgint csak aszonta, hogy a lyánya a szegény gyerëk feleségi lëssz.

Gond ütte a fejit. Elindút avval a szándékkal, hogy akarhun van, de ő fëlkeresi a gyerëkët.

Ëcczër ëgy erdőbe ért, ott látott három gyerëkët ëgyütt jádzanyi. Odamënt, az ëgyikbe mëgösmerte a szëgény embër gyerëkit. Kérdëzgette oszt: hogy hijják? hogy maratt életbe? hun lakik? mi egymás. A gyerëk oszt elmonta az életyi sorát végig.

A gazdag embër akkor írt ëgy levelet, odatta a gyerëknek, hogy vigye haza, az ő feleséginek aggya oda. A levelbe mëg az vót írva: »së irgalom, së këgyelëm, a külyköt vessétëk be a pinczébe!« Hogy jobb kedvi lëgyék, még ëgy forintot is adott neki.

De a gyerëk hamarosann elámosodott, lëfekütt, nem indút el a levellel. A kalapjáho szúrta, oszt ledőt ëgy fa tövibe.

Két pajtása odamënt, fëlbontották a levelet, hát látták, mi van bele írva! Kitürűték az egészet, oszt azt írták helyibe: »a lyányom add oda neki! de mingyá!«

Mikor a gyerëk fëlérzëtt, elvitte a levelet a gazdag embër feleségihë. Mikor az elolvasta, csak a fejit csóváta mëg, de a lyánt a gyerëknek odatta feleségű. Mingyá ëgybe is keltek.

Hazamëgy az apja a lyánnak, láttya, hogy a szegény gyerëknek csakugyan feleségi lëtt, maj szétpukkadt, úgy fëlütött benne a dü.

Hogy járjék má végire! hogy öllye má mëg? ezënn törte a fejit. »Öhö! jó van no!« ëcczër magáho szólíttya a vejit. »Ereggy el a tollyas ördöghö, hozzá nekëm belülle hat szá tollyút, de aggyig vissza në gyere, tudod-ë!?«

Szëgény gyerek – má azaz hogy: legén – elindút nagy búvába fëlkeresnyi a tollyas ördögöt.

Mëgy, mëndëgé, beér ëgy kirá udvarába. Ott mëgkérdëzték, hogy hova mëgyën? Ő aszonta: »a fekete tengërhe, a tollyas ördöghö!« »Ennye öcsém!« – monta neki a kirá – »ha ára jársz, tudd mëg, hova lëtt az a királyány, a ki má három esztendeji elveszëtt?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« – monta a legény.

Avval mënt tovább. Beér mëgint ëgy kirá udvarába. »Hova indútá të el, öcsém?« – kérdezte a kirá. »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!« – monta a legény. A kirá még aszongya neki: »tudod-ë, mit, öcsém!? Van az én udvaromba ëgy almafa. Ezelőtt hogyha beteg ëtt belűlle, mingyá jobban lëtt. Tudd mëg, hogy most má mé nem olyan?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« – monta a legény.

Nemsoká a harmagyik kirá udvarába ért. Ott mëgint elkezgyik faggatynyi. »Hova szándékozol, öcsém?« – »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!« »No, fiam! ha ára jársz, tudd mëg, mer van nekünk ëgy kutunk, az azelőtt mindém mëffiatalította az embërt, mé nincs má annak ereji ëd darab időtű óta!?« – »Jó van, azt is mëttudom, ha lehet« – monta a legény.

Avval mënt, mëndëgét, hetedhét országon is túnat járt má, mikor elért a fekete tengërhë.

Ott a partonn várt rá ëgy csónakos, az átvitte őt, de mikor a másik parton mëgátak, aszonta a legénnek: »hallod-e, kedves barátom! ha a tollyas ördöghö mégy, tudd mëg, hogy mëggyig lëszëk még én itt csónakos!?« A legény mëgigérte, hogy majd utánna jár, avval tartott ëgënyest a fekete várnak.

A hogy oda be akar mennyi, a küszögönn feküdt előtte ëgy embër, annak a mellyin ült ëgy rémísztő nagy malomkő. Az embër elkezdëtt jajgatynyi. »Jajjajjaj! Istenëm! mëggyig lëssz még rajtam ez a malomkő!?«

A legény eszibe vëtte ezt is, oszt mënt be ëgënyest a házba.

A hogy benyit, ott taná ëgy nagyonn szép királyánt. Annak oszt elmondja: mi járatba van? mikët bíztak rá? s mi ëgymás, elmondott mindënt. Akkor aszongya neki a lyány: »bújj el itt, hé! valahova, mer ha a tollyas ördög hazagyön, szétszaggat ézibe!«

Estére csakugyan is hazagyött a tollyas ördög.

Szaglász këgyetlenű, êre is, ára is, aszongya: »mi van itt vagy ki van itt? mer én idegenyszagot érzëk!?« Aszonta a lyány: »kitëttem a ruhámot szárannyi, oszt a naptú szagot kapott, azt érezhetëd!« A tollyas ördög belenyugodott.

Nemsoká lëfekszënek egymás mellé.

A hogy fekszenek, a lyány ëcczër csak nagyot rúg az ördögönn, oszt kitép belülle ëgy szál tollyút. Az ördög is fëlihed, aszongya neki: »mi lelt tégëd? de mërrugtá!?« »Ennye, azt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hun van az a királyány, a ki má harmadívi elveszëtt?« »Mé nem montad neki, hogy a tollyas ördögné!« Ezt a legény mind az ágy alatt hallgatta, mer odabujtatta el a királyány.

Fekszënek, szuszognak, ëcczër a lyány mëgint nagyot rúg az ördögön, ëgy szál tollyút mëg kiszakajt. Fëlugrik az ördög. »Ennye no! hát mi lelt téged! mé nem haccz alunnyi, hê?« »Aszt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hogy van ëgy almafája, a ki abbú ëtt, jobban lëtt, oszt mos má sëmmi ereji sincs, mi az oka annak?« »Mé nem montad, hogy a napkeletyi ódalába van ëgy üstpéz; vegyék fël onnat, oszt az alma mëmmëg jó lëssz!«

Allyig szunnyatt el a tollyas ördög, a lyány mëgint úgy inon rúgta, hogy a rossz is maj kitörte az ördögöt. Fëlugrik mérgesenn, még a szëmi is cikrádzott. »Hát mikor haccz má të engëm békébe alunnyi? tê? në bolondozz, mer maj mëjjárod!« »Azt ámottam: – monta a lyány – ëgy kirá kérdezte, micsinállyék ő avval a kúttal, a mëlyik azelőtt mindënkit mëffiatalított, most ëgy időtű fogva elvátozott, mi az oka annak?« »Hát mé nem montad neki, te szamár! hogy ëgy hótt gyerëk van benne, ha azt kivëszik, a kút mëgint jó lëssz!« De má a harmagyik tollyú a lyány kezibe vót!

Lëhunnya a szëmit az ördög, nagyon ámos vót, mingyá elalutt. De a lyány nem hagyott neki békét. Úgy seggbe kottyantotta, hogy majd elharapta a nyelvit az ördög, oszt még hozzá két tollyút szakajtott. Iszontató méreggel kelt fël az ördög, mérgibe allyig birt szónyi. »Hát mondd mëcs csak, mit akarsz të velem? në hozzá ki a békességës tűrésbű, mer váglak úgy pofonn, hogy mëgemlegeted! nécs csak ë!« »Azt ámottam: ëgy csónakos azt kérdezte, mëggyig lëssz még ő csónakos?« »Mé nem montad neki, ebatta, hogy ha valaki beül a csónakjába, oszt a partonn ő előbb kiugrik, akkor amaz lëssz a csónakos! De nyugoggy má, mer istókbáró elvellek nagyon, ha még ëcczër fëlkőtesz!«

Alszik az ördög újfent, még mélyebben, mint az elébb. Úgy hortyog, mint ëgy ló, még az ágy is rëszket alatta. A lyány is illeszkëgyik, igazogyik, ëcczërcsak olyant rúg a bokájára, hogy mingyá lëmënt rúlla a bőr. Ugyanakkor kiszakajtott ësz szál tollyút is. – No’ még olyant nem láttá, mint a minő mérges vót akkor az ördög. Mérgibe mindën tollyú ëgënyest át rajta. Mëffogta a lyánt, mëgrázta ám, mint a zsákot. »Te, kutya, te! hát hánszor mëmmondtam má, hogy haggy békét! ne ë!« – oszt jó tarkón vágta a lyánt, »maradhass vagy ereggy lë az ágyrú, mer én szétszakajtolak! kutya!« A lyány mëg, mintha rína, aszongya: »mit tëhetëk én arrú, hogy olyan rosszakot ámodok! most is azt ámottam: ëgy embër azt kérdëzte, mëggyig lëssz mëg rajta a malomkő? de én nem birtam mëmmondanyi!« »Mé nem montad neki, üssön el a rossz! hogy aggyig, még ëgy idegëny embër azt nem mongya: vács fël, vács fël (váltsd fel, váltsd fel!)!«

A legény hallotta ezt az ágy alatt. Mikor a tollyas ördög ezt kimongya, csak nagyot kiát: vács fël, vács fël! az ördög mësz szalatt eszi nékű, mënt a küszöghö, lëvëtte az embërrű a követ oszt magára vëtte.

Másnap útnak indú a legény a királyánval. A hat szál tollyú má a zsebibe vót. Mikor a csónakosho érnek, kérdëzi a csónakos: »hát mi hírt hoztá nekëm, fiatal barátom?« de a legény nem akarta aggyig mëmmondanyi, még az túsó partra nem érnek, oszt elébb ki nem ugrik a csónakbú. Aszonta, hogy nem tuggya! A csónakos mëg allyig akarta átvinnyi. De nagy rimánkodásra mëgis mëgtëtte oszt.

Mikor a másik partra érnek, kiugronak a legény a lyánval a csónakbú, oszt akkor mongyák mën nëki, hogy aggyig lëssz csónakos, még valakiné hamarabb ki nem ugrik a csónakbú a partra! Vakarta a fejit a csónakos, de má hiába, mer a legény többet nem ült a vízre.

Odaérnek a harmagyik kirá udvarába, ott mëgmongyák, hogy ëgy hótt gyerëk van a kútba, vëgyék ki onnan, mingyá olyan lëssz a víz, mint azelőtt.

A másik kirának is elvitték a hírt, hogy az almafa napkeletyi ódalába ëgy üstpéz van elásva, azt ássák fël, mingyá gyógyító lëssz az almája. Mind a két kirá nagyon szépenn mëgköszönte nekik a híradást.

Utóllyára beérnek a királyány apjáho, ott a lyányt mëgösmerik, majd kibúttak örömükbe a bőrikbű.

A legény azután hazamëgy, vitte magával a hat szál tollyút is. Az apóssának elmongya végig-hosszig, mismit látott, minő szép az a fekete tengër, minő kincsëk vannak ára? mi egymás. Az apóssa ezënn a hírenn úgy fëlindút, hogy maga is elmënt mëgnéznyi a fekete tengërt! Mikor a csónakos a csónakjába eresztëtte, hogy majd átviszi, az csak kiugrik a csónakbú, a gazdag embër mët táng máig is csónakos a fekete tengërënn.

A szëgény embër fia mëg mész szëbb házat csinátatott, szüretre má abba is mëntek laknyi a feleségivel. Ott élnek boldogann táng mém ma is, hogyha mën nem haltak. Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január._

13. A Vörös Vitéz.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak a feleségi. Vót nekik két gyerëkik: ëgy gyerëk mëg ëgy lyány.

Ëcczër az annyok mëghalt. De a ház nem lëhetëtt el asszony nékű, az apjok újra mëgházasodott. Igy hát mostoha asszony kerűt a házho. Biz as së vót jobb a többi mostoháná, a két gyerëkët ki së áhatta. Ütte-verte őköt, a hun érte, a letkisebb szóé csinát olyan patáliát, hogy a rossz së birta vóna azt ki. Nagyon kutya asszony vót! Késűbbet mëg mindënféliképenn életyik ellen áskálódott a két gyerëknek.

Ëcczër aszongya az urának, hogy ha ő a két gyerek májábú mëg veséjibű nem ëszik, olyan szent igaz, mint a hogy a mai napra fëlvirattunk, hogy ő mëghal. Mer ő beteg.

Jó van. Az apjok, a kirá beleëgyezëtt, hogy vágják lë a két gyerëkët, mer az asszont ő is jobban szerette. A mindënës, az öreg János bácsi, magáho vëtte a két testvért, kiátott az agárnak, oszt indútak ki az erdőbe. Mikor odaértek, a lyány elkezdëtt neki könyörgenyi, hogy csak őt vágja lë, csak őt, a bátylyát mëg në báncsa! János bácsinak mëgesëtt a szívi rajtok, aszongya nekik:

– Nem bántolak én bennetëkët, mënynyetëk, a mére láttok, a világba, de ide többet vissza në gyertëk!

Nagyot lélegzëtt a két testvér, összeszëtték magokot, oszt útnak indútak.

János bácsi mëg lëvágta az agarat, kivëtte a máját mëg a veséjit, azt vitte haza az asszonnak. Mëg is gyógyút az asszony abba az Istenbe, mihent jólakott velëk. Ő azt hitte, hogy az csakugyan a gyerëkëk mája mëg veséji vót.