Part 4

Mikor ezt mëghallotta a sárkány lova, nagyot hajított magánn, fëlvette a sárkánt olyan magosra, hogy mire lëesëtt, azonnal kulimászé vát. Onnan horgyák a tótok azt a sok kulimászt!

A tátos mëgvárta az anyját, a kamutërderest, János a két lovat ëgymásho kötte, ő felült a sárkány lovára, a feleségit meg a tátosonn hatta.

Úgy mëntek osztann, még haza nem értek.

Otthon János mëg a feleségi újra mëgesküttek, lakzit csaptak, ott ének még most is a szép kastéba, ha még mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László, mezőtárkányi legény szájából. Lejegyzés ideje: 1903. dec._

5. A Hollóferjős király.

Hun vót, hun nem vót, az ópërënciás tengërënn is túnann vót, vót ëgy kirá. Annak az udvarába vót ëgy olyan fa, a kinek së a levelit, së a gyömőcscsit, de së a tetejit nem látták sosë. Hírű is tëtte a kirá az országba, hogy a ki mëgmássza azt a fát, annak aggya a láynyát.

Vót azonn a környíkënn ëgy kis kondás. A hogy ëcczër délbe tizënkét órakor őrzi a nyáját, közel hozzája három galamb repűt le, ketteji féreát, a harmagyik közelebb ment hozzá, mërrázkódott, csudaszép lyány lëtt belűlle.

A kis kondás épenn szalonnát sütött. Odamënt a lyány, oszt kért. A kondás adott. Akkor a csudaszép lyány kivëtt a zsebibű ëgy ezüstkendőt, odatta a kondásnak jegybe.

Igy mënt e három napig. A másogyik nap arany; a harmagyik nap gyémántkendőt adott a szép lyány a kis kondásnak. De mikor az utóssót is odatta, aszonta neki a szép lyány: »én jegybe attam nekëd azt a három kendőt, össze lëhet azt gyűrnyi mind, a hogy akarod, még a csizsmádba is fëlhúzhadd, de mën në próbádd mondanyi valakinek, hogy ki a te szeretőd, mer akkor én többet vissza nem gyövök, tudod-ë!?« A kondás igírkëzëtt, hogy így, hogy amúgy, nem mongya mëg. Avval a legszëbben elvátak ëgymástú.

Nemsokára báldot tëtt a kirá, a kondás is hivatalos vót. Igën ám! mer a királyány nagyon mëgszerette, szeretëtt vóna hozzámënnyi, oszt az apja így akarta őköt összehoznyi. De hiába, mer a kondás ússë szerette a királyánt!

Hát a báldra elmënt a kis kondás is. Rá së nézett ő ëgyikre së, még a királyányára së, pegyig az úgy kaccsangatott rá, hogy mindënki eszrevëtte, de a kis kondás mintha nem is látta vóna. Fogta magát, azé is fëlkért a tánczra ëgy idegëny kirákisasszont, letalább má ha ott van, tánczollyék is. De az idegëny királyány mécs csak annyit së szót hozzä, hogy: papucs! csak elfordút tűlle. Nem mënt el vele tánczolnyi. Rémísztőenn mëhharagudott a kis kondás, lëvette a csizsmáját, a sok szép kendő kapczának vót fëlhúzva, lëbontya a lábárú, oszt mënmutatta: »nézzëtëk ë! nekëm a kapczám is arambú, gyémántbú van szőve! hát kik vattok tík!? különb szeretőm van nekëm, mint tík, mer az tündérlyán! azé, hot tik engëm lënéztëk!« Nagy haragjába ezëket monta a kis kondás, de nem gondolta mëg, hogy má elárulta: ki a szeretőji!

Végi lëtt a báldnak, azaz hogy ő be se várta, haragjába hamarabb elgyött. De má hiába várta a nyájná a szeretőjit, nem gyött többet vissza.

El vót szëgény keserëdve. Elszánta magát, akar hol lëssz, de ő fëlkeresi a szeretőjit, még a pokolba is.

Másnap elmënt a kiráho, mëjjelentëtte neki, hogy ő fël akar mënnyi a fára, csinátassék neki három vasbocskort, három hosszú vasnyelre baltát mëg három vassipkát.

A kirá szót fogadott, mëcsinátatta neki mind hamarossann.

Mikor mind készenn vót, magáho vëtte a kis kondás, oszt kezte másznyi a tetejetlen fát.

Mëgy, mëgy, mászik nagy keservesenn. Mikor fëlért odáig, a hun a fa kétágú vót, belevágta a baltát. A hova belevágta, a fába ezüstvár támatt. Oda bemënt, szétnézëtt. Bemënt az ëstállóba is, ott vót három ezüstszőrű ló. Azok úgy szótak hozzá: »ëtess mëg, itass mëg bennünköt!« Ő mëg is ëtette, mëg is itatta.

Akkor lëhajított egy bocskort, ëgy baltát mëg ëgy sipkát.

Akkor mënt tovább. Mikor mëgínt odaért, a hun két ágat eresztëtt a fa, belevágta a baltáját. Ott mëg aranvár nyít mëg.

Bemënt oda is, a három aranylovat mëgëtette, mëgitatta, ëgy baltát, bocskort mëg sipkát lëhajított, avval mászott fëllyebb.

Mászott, mászott, a fa ëgy helyënn mëgínt két ágra nyút. Belevágta a kis kondás a baltáját harmacczor is. Ott mëg gyémántvár vót. Akkor lëhajította még a mi nála vót, mind, a bocskort is, a baltát is mëg a sipkát is. Úgy mënt be a várba.

Az ëstállóba három gyémántszőrű lovat tanál, azok is azt kérték tűlle, hogy ëtesse, itassa mëg őköt! Mëttëtte szívesen. De oszt nem ment továdabb, ott maratt a lovakná, a kik ëgy kirákisasszonyé vótak.

Ëgy vasárnap aszongya neki ëgy kis ló: »ne ë! vëdd fël az ezüstruhát, ereggy a templomba, de vigyázz, hogy a kirákisasszony mën në lásson!« El is mënt a kis kondás, vigyázott, a kirákisasszony nem látta mëg.

A másogyik vasárnap a kis ló ëgy aranyruhát adott neki, de úgy, hogy a királyány valahogy mën në lássa!

De má ekkor mëllátta, csak az vót a kis kondás szërëncséji, hogy hamarabb hazaért, lëvethette a ruhát, oszt nem akadhatott nyomára a kirákisasszony.

A harmagyik vasárnap gyémántruhát adott neki a kis ló. Elmënt a kis kondás a templomba, de a királyány má szëmmel tartotta. Mikor kigyöttek a templombú, odamënt, mëgfogta a királyány, oszt kérdëzte, hogy »kicsoda maga!?« Ő mëgösmerte, hogy az ő tündérszép szeretőji, mëmmonta, hogy ő mëg az a kis kondás, a kit a fődönn otthagyott. Vót oszt öröm, lëhet gondolnyi.

Másnap má ëgybe is keltek, hetedhét országra szólló lagzit csaptak.

Má boldogann étek jó darabig, mikor az asszony aszongya, hogy: »ne ë! itt van tizenkét szoba kúcscsa, én elmënëk sétányi, de a tizënharmagyik szobába be në mërd tënnyi a lábad, tudod-ë!?« A kis kondás ígírte, hogy dehogy tëszi, dehogy tëszi, ha ëcczër mëmmongyák, hogy nem szabad.

De allyig mënt el a feleségi ëgy kis darabonn, fëltörte az ígíretët, benyitott a tizënharmagyik szobába.

Ott vót leabroncsolva a _Hollóferjős_ kirá három nagy abroncscsal ëgy asztal mellé.

Mikor belép, aszongya neki a Hollóferjős kirá: »aggyá nekëm ëgy puhár vizet, adok nekëd ëgy életët!« A kis kondás nem tutta mire vélnyi ezëkët a szavakot, de azé adott neki. Mikor az megitta, mëgint kért. A kondás tőtött. De má akkorra két abroncs pattant lë rúlla. Kért még harmagyikszor is, aszonta, hogy azé is ad ëgy életet! A kis kondás öntött harmacczor is. Az abroncs mind lepattogott a Hollóferjős királyrú.

Akkor az fëlkelt, kiszát az ablakonn, a szép asszont a karja közé kapta, a ki őt abroncsba verette, mer nem akart a feleségi lënnyi, – oszt vitte haza, a maga tanyájába.

Mëgijett a kis kondás nagyonn. Mikor a Hollóferjős kirá kezibe látta a feleségit, akkor szánta-bánta má a bűnit, hogy mé is mënt ő be a tizënharmagyik szobába, de ha má be is mënt, mé adott vizet annak a kutyának! De má késű vót.

Bemëgy az ëstállóba, kérdëzi a kis ló: »mi bajod, édës gazdám!?« A kondás elmongya oszt, hogy micsoda: »Gyere, ülly fël a hátamra, hátha el tunnánk hoznyi!«

A kis kondás fëlült, nemsokára a tëtthelyënn vótak. A feleségi épenn a kútná mosogatott. Kicsalta szépenn, fëlültette a kis lóra, avval szátak.

A Hollóferjős kirá lova mëg nyihogott, kapát odbe az óba. Odamëgy a Hollóferjős kirá. »Kutya ëgye a testëdët, főd igya a vérëdët! nincs ënnëd, nincs innod? mi baj?« Aszongya a ló: »Van én nekëm ënnëm is, innom is, de nincs szép asszony! De az nem baj! hozzá fël ëgy zsák gyiót, azt mëgtörjük, mëgësszük, ëgy hordó bort mëg is iszunk rá, mégis utóérjük őköt!«

Hozott a Hollóferjős kirá ëgy zsák gyiót, mëgtörték, mëgëtték, ëgy hordó bort mëg is ittak rá, mégis utóérték. Az asszont hozták vissza.

De a kis kondás nem nyughatott, a kis lóval elindút másocczor is. Az asszony most az udvart sëprëtte. De hasztalan vitték el, a Hollóferjős kirá mëg a lova mëgtörtek még ëgy zsák gyiót, ëgy hordó bort mëgittak rá, elfogták a szép asszont megínt. Akkor aszonta a Hollóferjős kirá a kis kondásnak: »no! még mos së vëszëm el az életëd! kécczër megkímítelek a három puhár vízé, de má harmacczorra nem këgyelmezëk!«

Mënt haza a kis kondás a kis lóval. Lëcsüngesztëtte a fejit, odavót egészenn.

Akkor aszongya a kis ló: »má látom, hogy velem nem mégy sëmmire. De mondok ëgy tanácsot. Van nekëm ëgy rokonom, ëgy ló; ëgy öreg asszonná van, azonn elhozhatnád a feleségëdët! De sok bajjal tucc ám hozzájutnyi. A főd alatt ëgy esztendeig këll mënnëd, még az asszont mëttanálod. Ott këll szógánod, de nem soká, mer csak három nap az esztendő!«

A kis kondás mëkköszönte a kis ló tanácsát, avval mënt, kereste az utat.

A fődönn bozontok mëg sövényëk közt mëg is tanáta. Tellyes ëgy álló esztendeig këllëtt neki mënnyi, még odaért. Mëlláttya az öregasszont, odaköszön: »aggyon Isten jó estét! öreganyám! szógálatot gyöttem vóna keresnyi, ha fëlfoganna!« »Szógálatot?« – monta az asszony – »nem látod, hogy kilenczvenkilencz fő van itt má karóba? ettéd lëssz a százagyik! De ha bízol magadba, fëlfogallak!« A kis kondás be is szegődött.

Másnap rëggel rábíz az asszony három lovat, hogy őrízze mëg, este mëg hajcsa haza.

De allyig vezette ki a lovakot a kis kondás, az erdő alatt mind eltűnt.

Kereste ő, de nem tanáta sëhun.

Ëgy öreg embër állította mëg. Aszonta neki: »ne, itt van ëgy kantár, amott van ëgy kotló csirke, vágd hozzá a kantárt, në fé! mëllëssz a ló!«

Úgy is vót. A kis kondás a kantárral mëffogta a három lovat. Estére vezette őköt haza.

Otthonn az asszony ëgy teknő zsarátnak tüzet tëtt elejbëk, a páczájával mëg jó végigvert rajtok, a mé hatták magokot mëfognyi. De azok elmonták, hogy nem tehetnek ők rúlla!

A követkëző rëggel kivezette a kis kondás a lovakot, de mëgínt új járt velëk. Eltűntek. Ha az öreg embër ki nem segítyi, nem tanállya mëg. Most mëg három nyúl vót a bukorba, azokho vágta a kantárt, a ló mëllëtt mëgint.

Vezette haza.

Harmannap mëmmeg odavan a ló. Akkor az öreg embër aszonta, hogy »amott van ëgy kotló, az az öregasszony, alatta három tojás, az a ló, vágd hozzájok a kantárt, mëgint mëttanálod a lovadot, në fé!« Úgy is vót. Mëllëtt a három ló, az asszony mëg duzmatt, maj mëgëtte a mérëg.

Eltelt mind a három nap. Nëgyegyik nap kérte a kis kondás a bérét, monta, hogy neki csak a kis csikó këll. Az öregasszony nem akarta adni, de a kis kondás aggyig beszét, hogy odadta neki nagy keservesenn.

Mëgy a kis csikóé a kondás, de az oly erőtelen vót, hogy a vállán këllëtt vinnyi. Ëcczër mësszólal a kis csikó, visszakéreczkëdëtt: »kedves gazdám! eressz vissza ëgy kicsit, hogy szopom ki az anyámnak minden erit, në fé! akkor majd én viszlek a hátamonn!« A kondás visszaeresztëtte.

Mire visszamënt a kis csikó, csak hátára kapta a gazdáját, mënt vele, mint a szél, ëgënyest a Hollóferjős kirá palotájáho. Az asszony épenn kályhát puczolt.

Së szó, së beszéd, csak ültették a lóra, oszt vitték.

Nyihog ám mëg kapál a Hollóferjős kirá lova odabe.

Bemëgy a gazdája: »Hozzak-ë gyiót vagy bort?« Aszongya a ló: »hozhaccz má, nem érjük má utó!«

Mëntek is úgy, a hogy tuttak, de a Hollóferjős kirá lova nyomába së léphetett a kis csikónak.

Odanyerítëtt a kis lónak: »várjá meg!« de az azt nyerítette vissza: »vesd le a Hollóferjős kirát, akkor mëvvállak!« Lë is vëtte a ló úgy a Hollóferjős kirát, hogy a tengër, a hova esëtt, csak úgy tajtékzott tűlle. Akkor oszt mëvvárta.

A kis kondás az asszonyt, a feleségit hazavitte s újra lagzit tëttek. Mëghíttak grófot, bárót, hercegët, nagykalapú hübërnáti tótokot, válogatott cigállegényëkët, hóhért, papot, vaskalapot. A pap eskette, a hóhér sëprőzte, az istennyila összepüfögtette, cënzuráré-pënzuráré, folt a sárga lé.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. febr._

6. A kis kondás.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn, az ópërëncziás tengërënn túnann vót, az üveghëgyekënn innen vót, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala se vót, ahun jó vót, ott rossz vót, ahun rossz vót, ott jó vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa. Ára mënt három meztelen czigángyerëk, mind az ingi elejibe hánta a sok bogácsát. Hát enné má nagyobbat nem hazudhattam vóna, csak azt, a melyikët most akarok elmondanyi.

Vót ëcczër ëgy szëgény asszony, annak vót ëgy fia. Malaczot őrzött vóna, ha őrzötte vóna, de csak kárt csinát mindenütt, nem tutták hasznát vënnyi, nem vát be kondásnak. Hiába tróbát vele az annya akarmit, mindëgy vót annak, avval a gyerëkkel ugyan nem tuttá vóna semmire së mënnyi, ha angyalú kukoríkoltá vóna së. Valami hasznavehetetlen kölyök vót.

Hát ez a tëddlënëroncsd kondásgyerek mëghallotta ëcczër, hogy a kirá annak aggya a lyányát, a ki úgy el tud bújnyi, hogy az ő lyánya nem tanállya mëg.

»No, kis kondás! – monta magába, – most vágd ki a balingújjat, sokat nyerheccz ëgy kis ügyességvel!«

Fël is szëdelőczködött, süttetëtt mingyá ëgy tarisznya hamubogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrit, avval elindút.

Mënt, mënt, mëndëgét árkon-berken, hëgyën-vőgyön keresztű, hun erdőbe, hun síkfődön, a bogácsa is fogytán vót má, de ő még nem tanát a kirá kastélyára. Mëgyën ëgy álló hétyig, má az utóssó bogácsának is a s...ire vert, de nem lát még së sëmmit. Szomjann is vót má, olyan vót a nyelvi a nagy szárasságtú, mint ëgy fëlvert haluska.

Mit csinállyék má? hát gonoszú vesszën? esztudva ő el së indút vóna!

A hogy mëgy, hát sokára taná ëgy kutat, a vállóján ült két fejír galamb.

Odamëgy. »No, két fejír galamb! én mos má tiktëkët mëgëszlek, mer maj mëhhalok éhënn!«

Aszongya a két fejír galamb: »Në ëgyé mëg, kis kondás! inkább húzzá nekünk ëgy vëdër vizet, szomjann vagyunk nagyon, jótét helyibe jót vársz!«

Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette mëg. Odament a kút kávájáho, húzott nekik ëgy vëdërrel, azután maga is jólakott a jó hideg vízzel.

Avval ment tovább.

Hát má nem vóna szomjann, de a hasa, az morgott mint ëgy lánczos kutya.

Valahun, ëgy nagy pusztaságon való mënésibe, bődörgésibe, taná mëgint ëgy sánta rókát. »No, sánta róka! akarmi lëgyek, ha tégëd mëg nem ëszlek!« A sánta róka könyörgött, hogy në ëgye mëg, a kis fiának visz ëgy kis ënnyivalót, de »jótét helyibe jót várj, kis kondás! maj segíhetëk én még tërajtad!«

A kis kondásnak má düllett a szëmi a nagy éhségtű, de nem bántotta. Gondolta, hogy maj visszafizetyi még az az ő jóságát!

Csütylyik-botylyik a kis kondás, szántáson, vetésënn, tallón, pallagon vitt az úttya, összekotorászta mán a legutóssó morzsát is a tarisznyábú, azt mëgëtte. De mi vót az annak az éhës hasnak, jobbra dőt, balra dőt, má asz hitte, hogy sosë ér oda, a hova akar.

Úttyába má messzirű lát ëgy nagy tót. Má ő mëgnézi, hátha lësz ott valami, valaki. Lëmëgy a partyára, hát ott láttya, hogy a víz szélyibe verdëk egy kis hal. Odakap nagyhomonn,[15] fëlvëszi a vízbű a kis halat. De az aszongya neki: »Ne ëgyé mëg kis kondás! mëgszógáhatom még én nekëd a të jóságodat!« Nézte a halat soká a kis kondás, szép pót nagyon, a pézi csakúgy ragyogott, a hogy rásütött a nap, megsajnáta, oszt visszatëtte a vízbe.

Huncut dolog az az éhség, elmëgy az emberség mellett, a kis kondás is bánta má, hogy útra kelt.

De má mindëgy, ha ég főd is összeszakad is, ő má nem fordú vissza. Mënt, mënt továdabb. Hát taná mëgint ëgy kutat vállóval, a vállón két fejír galambot. »No, má nem tesztëk bolondá, nem nézëk má én së Istent, së embërt, én mëgëszlek bennetëkët!«

Rimánkodott a két fejír galamb, hogy csak most az ëcczër në ëgye mëg őköt, maj megszógállyák még ők az ő jóságát! »Ëhën ám! tik mindég ki akartok rajtam fognyi, én mëg, mint a bolond, hallgatok rátok, de oszt aszt nem keresitëk, úgy-ë, hogy én má móta maj fëlfordúlok éhënn!«

Mëg akarja fognyi a galambokot, de azok csak rimánkodnak, esenkënnek neki, utóllyára oszt nem bántotta, húzott nekik ëgy vëdër vizet, nyelt ő is ëgy nagyot a vëdërbű, avval ment.

De má asz hitte, hogy nem vallya meg. Ebbe az éhségbe el këll pusztúnyi!

Má maga së tutta, móta? csak asz tutta, hogy nagyon régën úton van má. Beletörődött a sorsába, mos má kárësz-kúrësz, a hol lész, úl lësz!

Nagysokára oszt elért a kastélyho.

A kapuba ott át a kirá. A kis kondás illendőven odaköszön, a kirá is elfogaggya. »Hát hun jársz të êre, te kis kondás! a hun még a madár se jár? mi keresnyivalód van itt?« Elsorolja oszt a kis kondás, mi végrű jár ő êre, mëg hogy bizony ide is igyekëzëtt, mer hogyím hallotta, hogy a kirá annak aggya a lyányát, aki el tud búnyi előlle, hát megpróbákozik ő is, hátha lënne valami sikeri a válalkozásának. »Jó van, fiam! jó van! – monta a kirá, – de ládd-ë, itt van kilenczvenkilencz embërfej karóra húzva, të lëszël a százagyik, ha nem tuccz elbúnyi!« A kis kondásba nem szalatt bele a madzag, csak aszonta, hogy »maj lësz valahogy!«

Akkor osz bemëntek, a kis kondás eléadta a panasszát, hogy bíz ő mán nagyon éhënn van, vessënek neki ëgy kis maradékot. Attak oszt neki annyit, a mënnyi belefért.

Másnap a hogy fëlkelt, ment be hozzá a kirá, hogy bujjék má míg a lyánya fël nem kel, mer ha fëlkel, nem igen tud tűlle elbújnyi.

Kászalógyik a kis kondás, kászalógyik, ecczer csak valahogy odanéz az ablakra, ott láttya az első két fejír galambot. Kinyittya az ablakot, azok aszongyák: »Gyere rögtön, majd elviszünk mink!«

A kis kondás së húzódozott soká, rájok bízta magát, azok meg usgyi! mentek vele, mint a szél, ëgënyest a nap háta mëgé.

Felkészűt a kirákisasszony is, lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb rózsát, akkor ëgyet sürdűt a sarkán, »gyere elé, kis kondás! ott vagy a nap háta mëgëtt!«

Hű! ëtte a mérëg a kis kondást, mëg fét is, de micsinállyék? kibujt a nap hátátú, oszt mënt ëgënyesenn a konyhába.

Mëvviratt a másnap, fëlkel a kis kondás, ránéz az ablakra, a sánta róka má ott ágaskodott, várta. Felkészű hirtelennyibe, nyittya ki az ablakot, mënnek ő a rókával.

A róka elvitte őt a főd hét csinnyára.[16]

Kimëgy a kirákisasszony a kerbe, leszakajtya a letszëbb rózsát, ëgyet sürdű a sarkán. »Gyere elé, kis kondás! a főd hét csinnyán vagy!«

Mit vót mit tënnyi, a kis kondás elébújt onnan is.

Harmannap a kis halho ment el a tóba, az lëvitte a tó ëgyik szögletyibe. »No, má ide nem ér el a szëmivilága ússë, itt tanállyék hát më!«

De a kirákisasszony a hogy lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb rózsát, ëgyet sürdűt a sarkán, mingyá hítta elé a kis kondást a tó fenekirű.

»Hát végem van! av van! má enyím a százagyik karó! – mondogatta a kis kondás, – má ha háromszor megtanát, nëgyegyikször së tudok má én úgy elbújnyi, hogy rám në akaggyon!«

Lëfekütt, hogy majd alszik, kipihenyi magát, de nem bírt ám së alunnyi, së pihennyi, csak hánkolódott, veczkelődött.

Másnapra viradóra ott lát az ablakába két fejír galambot. A hogy őt meglátták, az egyik mingyá elszát, a másik ott maradt.

Beeresztyi a galambot. Az aszongya neki: »Gyere sebësen, të vátozzá egy szép rózsáé, én is azé vátozok!«

Úgy is lett. Má délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifoszlott, ittis-ottis a kerbe szëbbné szëbb virágok virítottak.

Lëgyön a kirákisasszony, keresi a letszëbb rózsát, hát kettőt ëgyfurmának taná. Leszakajtya mindakettőt. Szúrta a mellyire.

Akkor ëgyet sürdűt a sarkán, de má nem látta a kis kondást. Sürdű még ëgyet, akkor së láttya.

»No, apám! nem látom má a kis kondást, elbújt, hogy nem tanálok rá!« »Dehonnem, dehonnem! sürdű még ëgyet a sarkadon, hátha mëglátod!«

Sürdűt a lyány harmagyikszor is, de sürdűhetëtt vóna má ő akarhanyat, ússë tanáta vóna mëg a kis kondást.

Akkor csak a lyány mellyirű az egyik rózsa galamb képibe elszát, a másik rózsa mëg átvátozott a kis kondásé.

A királyány csak nagyot nézett, hogy maga előtt látta a kis kondást.

Akkor a kis kondás magáho ölelyi a lyánt. »Szívem szép szerelme! én az ettéd, të az enyím! ásó, kapa válaszszon el ëgymástú!« mëgölelték, mëgcsókolták ëgymást, a kis kondásbú még hécczërte szebb legény vát, olyanok vótak ott egymás mellett, mint a bukrétába kötött virág. Azután lakzit laktak, boldogok lëttek, a kis kondásbú olyan fáin embër lett, hogy mán ë párja, a lyánbú mëg szép asszony, még most is élnek, ha mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öregasszony előadása után. Lejegyzés ideje: 1904. jan._

7. Csinos Ágrágyi.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, abba a városba mëg lakott ëgy szëgény embër, annak vót három fia.

A kirá országába sëtéccség tanyázott, nem vót ott së nap, së hód, së csillag. Gyërtyáná vettek, gyërtyáná szántottak, mëg gyërtyáná arattak is. A nap tizënkétfejű, a hód kilencfejű, a csillag mëg hétfejű sárkányná vót. A kirának vót gyönyörű szép három lyánya, a nas sëtéccségtű nem mënt oda kérőbe sënki, má a kirá azt hitte, hogy otthon vesztek valamënnyien.

A szëgény embërnek a letkisebb fia, a Hamupipilyke, a sutba őllötte a hamut, ëcczër aszongya az apjának: »écsapám! mënnyék el a kiráho, mongya mën neki, hogy eléhozzuk mink hármann a napot, hódat, csillagot, ha a három lyányát hozzánk aggya feleségnek!« Az apja el is mënt mingyá. Elmonta a kirának, a mit Hamupipilyke mondott. A kirá szívesenn beleëgyezëtt.

Mëvviszi a szëgény embër a hírt, hogy »körű hát Bangyi a boglyán! állyá a sarkadra, a kirá odaggya mind a három lyányát, ha csakugyan úl lëssz, a hot të mondod!«

Hamupipilyke – akarom mondanyi: Csinos Ágrágyi – mer má így hítták, elmënt a kiráho, mëgkérdëzte, hogy van-ë kovácsa? A kirá aszonta, hogy van ëgy, de má an nem lát jó, de van neki háromszáz legénnyi. Aszongya arra Csinos Ágrágyi: »hát csinállyék mindën legény három-három pár kardot!« Azutánn azt kérdëzte: »hát lova van-ë?« Aszongya a kirá: »van három ménësëm, az ëgyik harmadfű, a másik nëgyedfű, a harmagyik mëg ötödfű!« »Vezessék be!« monta Csinos Ágrágyi. Bevezették.

Csinos Ágrágyi odamënt mindhë, farkáná fogva mëghúzta valamënnyit, de mind ëgy mákszëmig seggre rántotta. Aszongya Csinos Ágrágyi: »uram! ezëk nem jó lovak, ëgy së! máshonnat hozassék!« A kirá bosszús vót nagyonn, hogy három ménësbű nem tanákozik ëgy jó së. Akkor jutott eszibe, hogy van ő neki három lova, a kikre akkor néztek a bérësëk, ha eszikbe jutott. Azokho vezette be Csinos Ágrágyit. Próbáta oszt, de nem birt velëk. Akkor mëhhatta a kirának, hoz zabollyák, ezëk jók lësznek!

Mikor evvel mëvvót, kitróbáta a kardokot. De ëgy së vót jó belűlle, ëgy csapásra mind átvágta. Ha mëghatta, hogy az öreg kovács csinállyék hármat, hátha az mëgállya a helyit. Úgy is vót. Az öreg kovács csinát hármat, olyant, hogy hét országra hallacczott a pëngésik. »No! em mán jó lëssz!« – monta Csinos Ágrágyi.

Akkor a három lovat, a három kardot a három testvér elosztya magok közt, elindúnak.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, má nagyon sokáig mëntek. A testvérjei is elkeztek zúgolódanyi, hogy ők má nagyonn éhënn vannak, kënyerezni kék, állyonak mëg! de Csinos Ágrágyi aszonta: »csak gyerünk, maj tudom én, hun kënyerezzünk!«

Nem sok idő telt má bele, hogy ëgy rézhídho értek. Ott Csinos Ágrágyi lëszál a lórú, aszonta, hogy: »no! ha akartok, hát itteng kënyerezhettëk!« Mëg is kënyereztek mind a hármann, azutánn a két legény elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütötte a hidbú, oszt ott várakozott.

Ëcczër gyön a hatfejű sárkány, a lova lába mëbbotlott a hídonn a Csinos Ágrágyi kargyába. »Czo fël, të! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt?!« – dörmögte a sárkány. Kiugrott a híd aló Csinos Ágrágyi: »Ah hát! mi bajod vele!? Ölre gyössz-ë vagy kardra!?« »Gyerünk kardra!« – monta a sárkány.

Összemëntek, de nem soká vagdalódzottak, mër Ágrágyi úgy összeaprította, mint a kompért. A sárkány lovának ódalánn vót a csillag, mihent a gazdája fëlfordút, a csillag szát fël ëgënyest az égre.

Akkor fëlkőtötte a testvérjeit, oszt mëntek tovább. Amazok mëgint elkeztek këgyetlenű éhëznyi, de Csinos Ágrágyi tűresztelte őköt, hogy »nemsoká odaérüm má, a hun ëhetünk, csak në lëgyetëk má tűrhetetlenëk!«

Oda is értek nemsokára az ezüsthídho. Mëgkënyëreztek, a két testvér mëgint elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütte a hídbú mëgint.

Gyön a kilenczfejű sárkán, a lova olyant bakott a kardba, hogy majd elesëtt. »Czo fël te! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt?« »Ah hát!« – kiátott neki – »mi bajod? ölre gyössz-ë vagy kardra!?« »Kardra!« – monta a sárkány.

Mëntek oszt kardra.

Csinos Ágrágyi nem nagyon játszott vele, mintha csak kótábú olvasta vóna, úl lëszëtte a sárkán fejét. Mikor az utóssót rugdosta, a lova ódalárú këgyesenn szát fël a hód az égre.