Part 23

Elkeserëdëtt a gyerëk. Nem vót többet maradása a halász házáná, mëgköszönte a jókarattyokot, avval mënt, elindút a világnak.

Legelőször ëgy nagy várasba ért. Ott megát az ucczán ëgy fényes ablakú palota előtt. Gondolta magába: »mi lëhet ott, hogy olyan nagy a világosság! de szeretnék én oda bejutynyi!« Valahogy ezt kimonta, mintha csak szárnya nyőtt vóna, ëgënyest az ablakba termëtt. Ott abba a szobába épenn vetkëződött ëgy gyönyörű szép mënyecske. Mëlláttya Daru Jánost: »gyere ide, kedvesëm! az ágyba, hálylyunk ëgyütt!« – igy szóllitotta mëg. De Daru János aszonta, hogy ő nem mëgy.

Nagyon el vót má törődve ő is az úttú, aggyig rimánkodott neki a mënyecske, még az ágyba nem fekütt. Daru János mind a kettőjik közé kardot tëtt. Olyan vót a, mintha ott së lëtt vóna, elvégezték ëgymással hamarosann.

Rëggel az asszony kérdëzőskögyik a legéntű, mer látta, hogy szép mëg uras tartású, hogy hunnatvalósi? Daru János ő aszonta, hogy maga së tuggya, de van a zsebibe ëgy level, a kirű mël lëhet tunnyi. Annyit tud, aszongya, hogy ládába fogta ki ëgy halász.

Az asszony elolvasta a levelet, azutánn elsáppatt, oszt lëtëtte a kezibű. »Hajhaj! mit tëttem!« sóhajtozott nagyonn. »Hát mit tëtté?« kérdezte Daru János. »Hát tudod-ë, hogy én vagyok az anyád?« »Nem tuttam én! no má ha ilyen bűnt követtünk el, mënnyünk a pápáho. A mi részünkre má tán ott sincs bocsánat!«

Elmëntek a pápáho.

Daru Jánosra azt a büntetést szabták, hogy hét esztendeig mëg hét szëmpillantatyig térgyënn këllëtt neki vizet hordanyi ëgy száraz mogyorófa tövihë.

Az annyát mëg avval büntették, hogy becsukták ëgy templomba, a kúcscsát a templomnak mëg a tengërbe hajintották.

Mikor Daru Jánosrú lëtelt az idő, a hét esztendő mëg hét szëmpillantat, a mogyorófa kivirágzott, ő mëg mëgüdvezűt. Akkor elmënt az annyát fëlkeresnyi.

De aszonták neki, hogy ëgy templomba van elcsukva, a kinek a kúcscsát a tengërbe sútották.

Mënt ëgënyest oda. Egy síbba belefújt, a halak rögtön odamëntek, elé is atták a kúcsot.

Benyit a templomba, kereste az anyját, de nem tanát ëgyebet: az oltár fëlëtt repkëdëtt ëgy szép fejir galamb. Av vót az annya, má az is mëgüdvezűt.

Ő mëg hazamënt, mëgházasodott, olyan boldog lëtt, hogy…! Még ma is él, ha mën nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő: 1903. deczember._

60. A katona.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Építetëtt az olyan palotát, hogy a fala alabástrombú volt, oszt olyan szép vót, hogy azt, a ki elmënt mellette, nem áhatta, hogy mën në nézze. Én is láttam, mikor mév vásárra jártam, mindég oda jártam be szállásra.

Hát az a kirá nagyonn fétëtte a palotáját, éjjel-nappal ëgy sirbakkal őriztette, hogy a szép fejér falat valaki be në tanállya piszkolnyi.

Áll a sirbak a ház előtt, gyönyörű hódas écczaka vót, de hideg vót. Gondolta magába szëgény, hogy de jó ezëknek a nagy uraknak, még a szëgény embër kívël fagyoskogyik, ők a meleg házba jó dunnába csavargódzonak, oszt oda së fityítënek az időnek. De a szëgény embër micsinállyék? Ha neki az ura aszongya, hogy vemhës, hát vemhës, ha asszongya, hogy nem, hát akkor nem Mindënféliképenn csak a szëgényre jár ar rúd. Néha összedörgölte a kézit, mer fázott a katona, mëg-mëghuhúkolta, de csak annyit ért az, mintha mës së tëtte vóna. A hódvilág sütött szépenn, a hó mëcs csikorgott-nyikorgott a sirbak lába alatt… Elgondolta a katona mëgint, hogy ha a kirá vóna a sírbak, ő mëg a kirá, akkor ő alunna a jó helyënn, amaz mëg kívël sopakonna az időre, oszt ússë vóna igazság, mer akkor mëg őtet átkoznák. Nem jó sor-e, akarhogy, akarmint!… Avval járkát tovább. A hód mëg a hogy rásütött a házra, csak úgy ragyogott.

Gondol ëgyet a katona.

Tuggya mëg mindënki, hogy mi a szëgény embër baja, elévëtt ëgy darab szenet, oszt fëlirta a ház falára, hogy:

A kinek pézi van, mindënt mëttëhet,

A kinek pézi nincs, sëmmire së mëhet!

De ő azt úgy elgondatlankodta, nem jutott az eszibe, hogy ő arra van oda rendëlve, hogy a falat őrözze, oszt mos mëg ő piszkolta be. Rëggel mëntek a vizitálók, mëllátták a falon az irást, mingyá elévëtték a katonát. Ő, szëgény, válalta, hogy ő írta.

Vót a kirának a palota mëllëtt ëgy nagy kertyi, a ki a váras szélyire járt véggel, annak a végibe falaztatta be a katonát a kőkerítés alá. Hogyím arrú panaszolkodott, hogy neki sëmmiji sincsen, adott neki temérdëk aranyat mëg ezüstöt, hogy hát most mulassa magát.

Mëhhallotta ezt a várasba ëgy arammíves, écczaka elmënt oda, lyukat fúrt a falon, beszét a katonával, hogy aggya oda neki az aranyat mëg az ezüstöt, ő mëg maj visz érte neki mindënnap ételt. A katona beleëgyezëtt.

Az arammíves ëgy szályig mind elhorta a kincsët, a katonának mël letalább tűrhetős sora vót. Amaz otthonn – mer nagyonn ügyes embër vót – a sok arambú, ezüsbű csinát ëgy kecskét, a ki olyan szépenn tudott muzsikányi, hogy ha azt valaki mëhhallotta, mindën baját elfelejtëtte, csak azt hallgatta. Mikor készenn vót vele, kibontotta a katona falát a kert véginn, oszt odatta neki, hogy ha mëgúnnya magát, muzsikállyék vele. De az az arankecske olyan vót, hogy belőrű üres vót, oszt bele lëhetëtt ülnyi.

Muzsikágatott avval a katona, mulatott hébe-hóba, ha mëgúnta magát. Koplalnyi mëg nem koplalt, mer az arammíves mindën écczaka elvitte neki a napra való ételt.

Ëcczër a kirá kívël sétágatott a kertyibe, ép ára tanát járkányi, a mére a katona be vót falazva, hallotta, hogy valami szép muzsikaszó hallacczik itteng. Mi lëhet a? nézëgetëtt êre is, ára is, de nem tutta kitapasztalnyi, honnan gyöhet?

Másnap a lyányával mëg a minisztërivel mënt ki a kerbe, a katonának otlë jókedvi lëhetëtt, mer mëmmëg hallották a muzsikaszót. »No! ezt ki këll tunnom, mi lëhet!?« monta a kirá, de má elfelejtëtte, hogy vót neki ëgy katonája, a kit ide befalaztatott, ha még a palotát befirkáta. Rögtönn kőmíves legényëkët hivatott, fëlásatta a fődet, a mérű a muzsikaszót hallotta. Ástak, ástak, ëcczër csak ráakadtak a güdörre, a hova a katonát valaha betëtték. De nem vót ott ëgyeb ëgy arankecskéné, a kibű csak úd dűt a nóta még akkor is, mint az esső az essőzsákbú.

Fogta a kirá, bevitette a szobájába. Nézëgették azt előrű-hátúrú, de nem tutták, hun szóhat benne a muzsika? Nagy keresés, toprongás utánn vëtte észre a kirá, hogy a hasánn valahun kúcslyuk van, próbáták nyitogtatynyi, de nem vót hozzávaló kúccsok. Elhivatták az arammívesëkët, de azok së tuttak vele boldogúnyi. Utóllyára ahho az arammíveshë kűttek, a ki a kecskét csináta. Az oszt kinyitta.

A kirá csak akkor nézëtt letnagyobbat, mikor a katona kilépëtt belűlle, oszt haptákba vágta magát: »Fëlségës uram, én vagyok az, a kit ezelőtt régen befalaztatott, mer a palota falát összepiszkoltam. Bűnömé mëszszënvettem, most itt vagyok, engeggyën mëg, fëlségës Uram, hűségës szógájának!«

A kirá kezet fogott vele, mëddicsérte, hogy még ott is minő fájin embër tudott marannyi, odatta hozzá a lyányát feleségű, az arammívest mëg gazdagonn mëgajándékozta.

A katona boldog lëtt, a feleségivel mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Följegyzési idő: 1904. január._

61. Krisztus meg a czigány.

A czigán nagyonn szëgén vót. Hiába könyörgött má Jézusho, Krisztusho, csak nem ért a sëmmit. Szëgény maratt biz ő kelmi.

Ëcczër elhatározta, hogy kimëgy a határba, agyonütyi a Krisztust.

Vót a határba ëgy feszűllet, baltát vëtt a czigány a kezibe, oda mënt ki.

Mikor kiér, aszongya a Krisztusnak: »hallod-ë të, Krisztus! én má sokat könyörögtem nekëd, més së segítëtté mëg, most agyonütlek!«

Aszongya a Krisztus a kërësztrű: »ereggy el erre mëg emerre a dőllőre, ott tanász ëgy szamarat, ha annak a farkát mëghúzod, oszt aszondod, hogy: »sz..j aranyat, jószágom!« annyi aranyad lëssz, a mënnyit akarsz!«

Úgy is vót. A czigány mëttanálta a szamarat, mingyá próbát is tëtt vele. Mëgelégëdve látta, hogy nem hiába húzta mëg a farkát.

Mënt ëgënyest a kocsmába. Mingyá bort kért mëg kóbászt, oszt közbe mëg a kocsmárosnak eldicsekëdëtt vele, hogy minő szamara van neki. A kocsmáros së vót bolond, még a czigány odbe itt, kicseréte a szamarat ëgy másikkal.

Viszi a czigány haza a szamarat. Mongya a feleséginek, hogy »nézd csak, minő szamár e!« – avval kezte húznyi a farkát mëg monta is, hogy »sz..j aranyat, jószágom!« – bizon nem vót annak foganattya, még úgy térgyënn rúgta a szamár a czigánt, hogy maj kitörte ar rossz.

Fëlmérgesëdëtt ezënn a czigány nagyonn. Hát így becsapta őt a Krisztus? »mëgá csak, Krisztus! mëgá!« fenëgette.

Kezibe vëtte a baltát, mënt újfënt, hogy majd agyonütyi a Krisztust.

A hogy ráemelyi a baltát, aszongya neki a Krisztus: »melletted van ëgy lepedő, ha annak aszondod, hogy: terí asztalt lepedő! mingyá tele az asztal mindënféli ennyi-, innyavalóval!«

A czigán fël is vëtte a lepedőt. Ki is próbáta mingyá, mint a szamarat. Lëtt az asztalonn minden, jólakott a czigán.

De útközben ott vót a kocsma most is, a cigány nem mëhetëtt el előtte. Bemënt. De a lepedővel is új járt, mint a szamárral: eldicsekëdëtt vele, a kocsmáros ellopta, másikot adott helyibe, oszt otthonn a feleségí előtt mëgint hopponn maradt.

Mos má valósággal ördög lëtt, úgy mëhharagudott. Agyonütyi ő a Krisztust most má! nem këgyelmezs má ő mëg! »hát majd! mikor azs én sámot csak sëmmivel tőtyi be! honnë këgyelmezsnék!«

Újbú kimënt a határba. Ecs csëpp hijja vót, hogy lë nem ütte Krisztust a kërësztrű. Akkor aszongya neki Krisztus: »a hátadná van ëgy bot, ha annak aszondod, hogy »szamáré, lepedőé üsd, vágd!« në fé! aggyig ütyi a kocsmárost, még a szamarat mëg a lepedőt vissza nem aggya!«

Fogta a botot a czigán, mënt a kocsmába, mos má biztosra!

Aszongya a botnak: »samáré, lepedőé üsd, vágd!« vágta ám a bot a kocsmárost úgy, hogy allyig birta eléannyi a szamarat mëg a lepedőt.

Hej! örűt a czigán. Vezetyi a szamarat hazafele, a lepedő mëg a nyakára vót csavargatva.

Mikor hazaért, behíjja a feleségit mëg valamënnyi gyerëkit, elévette a szamarat, farkáná fogva biztatta. Lëtt is odbe annyi arany, a sok rajkó maj mëvvakút tűlle. Azutánn a nyakárú leódozta a lepedőt, »teri asztalt, lepedő!« lëtt ott mindën, a minőt még czigány szëm nem látott. Hozzá is látott a sok gyerëk az ëvésnek, ivásnak úgy, hogy kettő mingyá mëzzabát közűllök, fël is fordút.

De a többinek sëmmi baja së lëtt, mém most is él, ha mën nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő: 1904. január._

62. A Szent Péter muzsikája.

Hát hun vót, hun nem vót, vót ëcczër ëgy katona. Annak a katonának vót három peníszës krajczárja. Má jó előre fëltëtte magába, hogy az ëgyikënn vësz masinát, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg pípát.

El is indú; mëgy, mëndëgé, hát tanákozik ëgy kódussal. »Katona uram, szánnya mëg a szëgén kódust csak egy krajczárkával is.« De a katona aszonta, hogy: »Hát akkor hogy gyútok én rá? Csak három krajczárom va’, az ëgyikënn masinát akarok vënnyi, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg pipát! Oszt ha én ëgyet odadok magának, vagy ëgyikët vagy másikot nem tudok vënnyi!« De a szëgén kódus aggyig kunyerát, aggyig kunyerát, még a katona oda nem atta neki az egyik krajczárt. Mëgy oszt, mëndëgé továdabb, hát mëgint csak elé tanállya a kódust. »Katona uram, szánnya mëg a szëgén kódust csak ëgy krajczárkával!« A katona mos má mics csinállyon, má ússë gyúthat rá, hát odaggya a másikot is. De a hogy mëgy, harmacczor is mëllátja a kódust, az újra rimánkodott neki, a katona látta, hogy avval az ëgy krajczárral má úgysë mëgy sëmmire së, odadta az utóssót is.

Ekkor oszt a kódus felállott, benyút a szűri újjába, elévett ëgy muzsikát, oszt a katonának adta. »Látom mos má, hogy fájin embër vagy, ne ez a muzsika! ha ezt mëhhúzod, tánczra penderű tűlle minden.« A kódus Szen Pétër vót.

A katona mëkköszönte az ajándékot, oszt tovább mënt. Az útonn valahogy kedvi kerekëdëtt, mëhhúzta a muzsikát, hát csak elámékodott, mikor látta, hogy csakugyan tánczol ő előtte mindën. Húzta tovább, oszt nagyon tecczëtt neki. Ëcczër csak valami kiabálást hall. »Ne killógyék má avval a muzsikával, ha fëlhagy vele, adok magának száz pëngőt!« Odanéz a katona, hát láttya, hogy ëgy zsidó ül ott ëgy bukorba a féredógán, oszt a nagy rángatódzástú mindég ëgy nagy macskatöviskbe veri a farát. »Hát jó van no! de hún a száz pëngő?«

A zsidó megatta neki, oszt elindútak az útonn ëggyütt.

A hogy mëntek, nemsoká ëgy várasba értek. Ott a zsidó kapja magát, bejelëntyi a katonát, hogy ő tűlle száz pëngőt lopott. Csávingatták a fejököt, tanakodtak, oszt kimonták, hogy a katonát fël këll akasztanyi.

Szëgén katona! mëgesëtt most nekëd! mës së gondoltad, hogy így járj!

Akkor oszt mëffogták szegént, oszt vitték ki a határba, hogy majd felkötyik. Mënt ottang tengër nép, ki kocsinn, ki lovonn, kísírte a szegén katonát, a ki nagyon odavót, as së tutta, hova lëgyék, csak szomorkodott. A zsidó mëg örűt, hogy hogy kibánt most ő a katonával!

Mikor má akasztanyi akartak, a katona avval át elé, hogy hagy húzzon még ëgyet az ő kedves muzsikáján! Utóssó kérési vót, mëgengették. A hogy ráhúzza, hát tánczba fog minden, a fűszál mëg a fa, meg az a sok kocsi a lóval, de mëg a zsidó is új járta, mint ar rossz.

Osztan a zsidó únta má a tánczot, rimánkodott, hogy kössék hát őt mëg akkor két kocsi közé, mer így a rossz is kitöri! Megkötötték nagynehezen, de ott mëg mëg rosszabbú járt, mer a táncoló kocsik összevisszaverték mindenit.

A többi népek látták má ekkor a zsidót, hogy ő a bűnös, mer hogyím a muzsika csakugyan olyan szërzet, hogy attú a nehéznyavalya is ráz, ha mëhhúzzák, igazat attak a katonának, oszt a zsidót azé, ha még hunczutkodott is mëg hazudott is, felkötték a katona helyëtt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Vermes Miklós, besenyői legénytől. Lejegyzési idő: 1903. deczember._

63. Hamupipőke meg a zsidó.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak vót három fia. Vót neki a hëgyódalba ëgy darab szőlleji is, de nem tudott rúlla szüretëlnyi sosë, mer a seregély mind lëvágta a girizdrű a szëmët.

Kikűgyi a letidősebb fiát, Fërkót, őrizze mëg a szőllőt.

A legény olyan kakhëgy, kényës vót, nagyon elhitte magát, hogy még ha ő së birná a szőllőt mëgőrzenyi, akkor sënki së! Ki is mënt.

Ott vót mán valami jó fénapig, mikor két kódus beállít hozzá, hogy nagyon mëgkivánták, aggyék nekik ëgy csilleng szőllőt, ha többet nem is.

De Fërkó nem hogy adott vóna, ha olyan káronkodásra fakatt, hogy az ég is majd lëszakadt. Hogy anna ő, mikor a seregély is mind elhorgya!

A két kódus nem erősz koskodott, hä mënt odébb ëgy házzal. De mikor elmëntek, mënt a szőllőre seregély annyi, hogy a tőke allyig lácczott tűllök. Jézus mëg Szent Pétër vót a két kódus, azok kűtték a seregélyt is.

Este hazamëgyën Fërkó, kérdëzi az apja, hogy:

– No! hát van-ë még seregély a szőllőbe?

Aszongya Fërkó:

– Van annyi, hogy még annyit ëcczër-ëcczër nem láttam!

Ereggy ki hónap të, János! mondta az apjok a közepső fiának, – hátha të embërebb lëszël, mint a bátyád.

Kimënt a János, de ő is csakúgy járt, mint Fërkó, a két kódust kiszidta a szőllőbű, seregély mëg lëtt rá annyi, mint a légy.

Ő së dicsekëdhetëtt sëmmivel.

Harmagyiknak kikűtte az apjok Hamupipőkét, a kit soha ki nem áhattak, a házná útáta mindënki. Most is szurkapiszkáták valamivel, de ő nem szót az egészre sëmmit, csak mënt békével ki a szőllőbe.

Őrzi a szőllőt ő is. Úgy déltájba odamëgy a két kódus, Jézus mëg Szent Pétër, kérnek tűlle szőllőt.

Hamupipőke aszongya nekik:

– Szëggyënek, barátom! ha tanának, oszt lakjonak jó!

A két kódús jó is lakott. Mikor el akarnának mënnyi, az ëgyik kódus aszongya neki:

– Hát úgy-ë, nem tudod, kik vagyunk mink? Én Jézus vagyok, ez mëg itt Szent Pétër. A jóságodé mëgjutalmazunk, a mit kérsz, azt mëgaggyuk!

Hamupipőke csak eltátotta a száját erre a szóra. Hirtelennyibe gondolnyi së tudott sëmmit. Mikor az eszit összeszëtte ëgy kicsit, aszonta neki, má mint Jézusnak:

– Hát má ha mëgajándékoznak, szeretnék én olyan pipát, a kibű sosë fogy ki a dohány, olyan puskát, a mi ha rátartom valamire, mingyá eltanállya, mëg olyan muzsikát, a kinn ha szomorút húzok, az egész világ szomorkoggyék, ha vigat, mëg tánczollyék mindën.

Allyig monta el a kivánságát, má minden ott vót, a pipa füstölt, a puska mëg vót tőtve, a muzsika mëg úgy fël vót stimolva, hogy csak húznyi këllëtt rajta a vonót.

Hamupipőke mëgköszönte az ajándékot, avval az utasok mëntek tovább.

Otthon a Hamupipőke apja aszongya a gyerëkejinek:

– Mënnézem mán azt a rossz Hamupipőkét, mit csiná odaki? Biztosan mëgétette má még a karókot is a seregélylyel!

Mikor a gunyhóho ért, Hamupipőke javába lövődözte a seregélyt. Úgy pufogott a puskája, mint ëgy ágyú, a seregély mëg csak esëtt. Nem is vót a szőllőbe öt së, nem úgy, mint azelőtt, hogy rezsgëtt[60] benne a seregély, mint a hangya.

Örűt neki këgyetlenű, hogy így van, de nem tutta elgondolnyi, mé?! Odamëgy a fiáho, odaszó neki, de csak úgy félvállrú:

– Mit csinátá të evvel a szőllővel, hogy nincs benne së seregély, së másféli madár?

Hamupipőke oszt elmonta, hogy két kódus mënt oda, szőllőt kértek, ő adott, oszt azok nem vótak ëgyebek, mint Jézus mëg szent Péter. Azutánn mëgmutatta az ajándékot is, a mit kapott. A puskát a mire csak tartotta, mindënt lëlőtt. Azutánn a muzsikát vëtte a kezibe.

Húzott ëgy szomorút, ëgy keserveset, még az ég is beborút rája, az apja szëmibű mëg úgy csurgott a könyű, mint a záporeső. Jó mëgríkatta. Utánna rárántott ëgy frissest, arra mëg úgy járta a bolondját az apja, mint ëgy bakkecske. Ugránczozott annyit, hogy má allyig vót benne lélek. Akkor Hamupipőke abba hatta a muzsikát, oszt aszonta az apjának:

– No! écsapám! én má elmënëk, elëget szenvedtem a maga házáná, most má mëgpróbálom, mire viszëm magam. Isten ággya mëg!

Avval elindút. Útközbe tanát ëgy zsidót, hogy ëgyikök së mënnyék gyalog,[61] ëgyütt mëntek, összefogtak.

A hogy mënnek, mëndëgének, Hamupipőke mëglátott ëgy fán ëgy szép sárgarigót. Kapta a puskáját, czélzott, oszt lëlőtte a madarat. Igën ám! csakhogy a madár ëgy nagy töviskbukorba esëtt. Hogy vëgyék azt ki onnat? Hamupipőke gondolt ëgyet: bekűtte érte a zsidót.

Mikor a zsidó ott nyúkát, hajlongát a töviskbukorba, Hamupipőke a muzsikán csak ráhúz ëgy csárdást, tánczolt a zsidó a bukorba, mint a veszëtt fene, a tövisk mëg csípte, szúrta.

– Jajjajjaj! jajjajjaj! – kiabát a zsidó, ereszsz ki innet, hadd el a muzsikát, adok nekëd ezër forintot! Jajjajjaj! jajjajjaj!

– Hun az az ezër forint? – monta Hamupipőke.

– Itt van a kezembe, vëdd el, ne ë! jajjajjaj! jajjajjaj!

Hamupipőke elvëtte az ezer forintot, a muzsikát abbahatta, a zsidó kitápászkodott valahogy a bokorbú.

Mëntek tovább. Nemsokára beértek ëgy várasba. Ott a zsidó fëljelëntëtte a Hamupipőkét, hogy ellopott tűlle ezër forintot. Elhatározták, hogy ezé fëlakasztyák.

Vitték is ki ëgënyesenn a váras szélyire, ott állott az akasztófa. Má épenn akasztanyi akarták, Hamupipőke aszongya az embërëknek:

– Hallyák-ë, engeggyék mëg, hogy a muzsikámonn elhúzhassam utóllyára az én kedves nótámot!

De a zsidó kiabát, hogy: »Në engeggyék! në engeggyék!« Az embërëk rá së hederítëttek. Mindën embërnek tellyesítyik az utóssó kívánságát, mëgengették.

Ráhúz Hamupipőke olyan keserveset, hogy még a lovak is ríttak tűlle, a zsidó mëg nem győzött a zsebibe nyúkányi a kendőé, azután mëg olyan csárdást, hogy tánczolt ott még az utóssó kerekszög is. A zsidó annyira kapálódzott, hogy maj mëppukkadt, a ki ránézëtt. Én is nevettem rajta, úgy láttam, mint most! Hamupipőke nem sajnáta a zsidót, mënné jobban jajgatott, anná jobban húzta.

Ëccër aszongya a zsidó:

– Jajjajjaj! jajjajjaj! hadd el má! hadd el má! nem të loptad az ezër forintot, ha én attam nekëd, elösmerëm! jajjajjaj! hadd el má!

Akkor aszongya Hamupipőke az embërëknek:

– Hallották-ë, mit mondott a zsidó?

– Jajjajjaj! hallottuk!

– No! hát akkor én bűntelen vagyok!

Avval Hamupipőke abba hatta a muzsikát.

Az embërëknek hun a kocsi aló, hun az árokbú këllëtt elékeresgényi a kalapot is, mer a muzsikátú még az is lëtánczolt a fejikrű. Mikor rendbe vótak, mëffogták a zsidót, őt kötték fël, a mé hazudott.

Hamupipőke mëgszabadút, elmënt, tán még most is él, ha mën nem halt.

_Eger, Heves vármegye. Fónagy József, egri parasztember szájából. Lejegyzési idő: 1904. június._

64. Igazság és Hamisság.

Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény embër, annak a fia vót az Igazság. Vót ëgy szomszéggya is, annak is ëgy fia: a Hamisság.

A két legény ösmerte ëgymást jó, oszt hogyim szëgényëk vótak, mëgëgyeztek abba, hogy elmënnek ëgyütt vándollanyi.

Fël is rakottak az útra: bocskortákkal mëg hamubogácsával jó mëttőtötték a tarisznyájokot.

Mikor elindúnak, jó darab időre beérnek ëgy erdőbe. Azon folt végig ëgy folyó, annak a partyára lëültek kënyereznyi. Az Igazság ott vëtte eszre, hogy egész útonn mindég az ő élelmihë nyúkátak, oszt má mind ëgy szëmig elfogyott.

Aszongya a Hamisságnak:

– Kedves pajtásom! az útonn az én tarisznyámbú ettünk, abbú má kifogyott, aggyá mos má të az ettédbű!

De a Hamisság hímëlt-hámolt, hogy így mëg amúgy, bíz ő nem ad, de ha az Igazság a fészëmit odaggya érte, ad neki. Nagy dolog az az éség! szëgény Igazság – kíntelen-kelletlen – odatta a fészëmit. Akkor adott neki ëgy harapást a Hamisság.

Mëntek osztan, mëndëgétek. Mikor má elfáradtak mëg mëg is éhëztek, lëültek újbú.

Kotorász a Hamisság a tarisznyába, ëszik is jóézűvenn. Szëgény Igazság mëg csak nézte. Korgott a hasa, de kérnyi nem igën mert, hogy tutta, hogy a Hamisság majd a másik szëmit is követëlyi. Nem is szót vóna ő, ha az éség nem üldözte vóna!

– Kedves pajtásom! nézd má nyomorúságomot, sanyarodott voltomot, aggyá valamit az Isten nevibe!

A Hamisságnak nagyobb vót a hunczutsága, hogy még erre a szép szavakra is mëgszánta vóna. Aszongya az Igazságnak:

– Ha idadod a másik szëmedët is, akkor táng még adok valamit!

– Ëhën ë![62] – mongya az Igazság – vëdd ki a másikot is, ha má Istent nem ösmersz!

Ki is vëtte a Hamisság a bicskája hëgyivel, oszt má mikor kivëtte, vetëtt a szëgény nyomorútnak is, a mit, azt!

A Hamisság mán utóllyára nagyon ráúnt a szëgény Igazságra. Az akarmit igírt neki ëgy harapásé, mécs csak hallanyi së akart rúlla. Az Igazság érzëtte, hogy’ bekötte az ő szëmit a Hamisság! hogy’ becsapta! – gondolt ëgyet.

– Hallod-ë, Hamisság pajtásom! ha má a két szëmem kivëtted, oszt kódussá tëtté, tëdd mëg letalább azt, hogy vezess el ëgy városba vagy valami ablak alá, hogy vagy kódúhassak vagy adhassak hírt az embërëknek nyomorúságomrú!

– Jó van no! – monta a Hamisság, oszt mëffogta az Igazságot nyakravalójáná fogva, vezette, vezette, még az erdő szélyibe ëgy akasztófáho nem értek.

Ott elkezgyi a Hamisság:

– Aggyon Isten jó estét!

Azután elváltoztatta a hangját, mintha más felelne neki vissza, úgy monta magába:

– Aggyon Isten!

– Elé vannak-ë? – kérdezte a Hamisság.

Mëgint magába szót rá:

– Nincsennek!

A Hamisság ezt azé tëtte, hogy elámíjja az Igazságot, mintha ott emberëk laknának.

Akkor mëffogta az Igazságot fékeziné fogva, fëlkötte az akasztófára ëgy güdör fëlé, a kibe a tetemëk szoktak esnyi.

Ott várt szëgény Igazság a jó szërëncsére fékezinn csüngve. Vártába nemsokára odaszát ëgy holló. Látta az Igazságot, odaköszönt neki:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten! – fogatta az Igazság.

– Mi újság? – kérdezi a holló.

– Të gyössz a várasbú, të tudod! én hogy tunnám?

– Hát az az újság, – mongya a holló, – hogy a ki itt mëhhallya a harmat esésit, oszt mëmmosgyik vele, ha vak vót világos szëmű lëssz!

Ezt az újságot mëgjegyëzte magának az Igazság.

Nemsokára gyött oda az akasztófára ëgy másik holló is. Az is elkezgyi:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten!

– Mi újság?

– Të tudod! látod hogy’ vagyok itt a fékezemënn, hogy tudhatnám én? – monta az Igazság.

– Hát az az újság: Itt van ëgy kút nem messzi, abbú ëgy kossó vizé vagy ëgy asszony vagy ëgy lyány életyi këll, mer tizënkétfejű sárkány lakik benne. Ép most a kirá lyányánn van a sor, a ki azt mëgmëntyi, azé lëssz!

Az Igazság ezt is jó az eszibe takarta.

A kötel nemsokára mëgódzódott a kezinn, ő maga mëg leesëtt a güdörbe.