Part 22

A macska mëgëtte jóézűvenn. Azutánn fëlugrott az asztalra, mëcscsávingatta[56] a farkát, oszt aszonta a lyánnak: »Hallod-ë, lyány! të jót tëtté velem, most én is jót tëszek veled. A të nénnyeid mind itt pusztút el, mer van itt ëgy nagy medve, a ki itt lakik, ebbe a házba, az mindég éfékor jár haza, az szaggatta szét a të testvérjeidët is. De të, tudod-ë, micsiná’? Maj, ha gyön haza éfékor, oszt mongya, hogy nyisd ki az ajtót, nyisd ki szépenn, de á’ az ajtó hátáho, oszt mikor ő begyön, të suhannyá ki, oszt mássz fël ëgy fára. A többit mëcs csak bízd rám!«

A lyány hogy mëgörűt ennek, maj hogy össze nem csókolta a macskát. Mëg is fogatta, hogy út tësz.

Avval odahúzódott a lócza szögletyibe, oszt hogy nagyon ámos is vót, elkezdëtt bókolnyi.

A hogy bókolt, a hogy bókolt, ëcczërcsak valaki zörömböl otki.

»Tányírtalpam, lombos farkam! Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót!«

Fëlrëzzent a lyány, de eszibe jutott neki mingyá, a mit a macska mondott. Az ajtó hátáho át, kinyitta az ajtót.

Hát maj hogy össze nem esëtt, mikor látta a nagy renyhe medvét. Az bekullogott, ő mëg csak usgyi! ki az ajtónn, oszt fël ëgy fára, a ki oda legközelebb esëtt.

De mëllátta ám a medve, hogy kiszalatt! utánna má nem mëhetëtt, ha a macskát vëtte űzőbe. De jóval tëtt fël![57] Ráugrott a macska arra a bozontos fejire, a szëmit mingyá kikaparta.

Kereshetëtt oszt a medve is, a kit akart, nem látott.

Akkor a macska íntëtt a lyánnak, al lëgyött a fárú, a macska ráült a vállára, oszt úgy mëntek együtt.

Vándorok vótak, mëntek, mëndëgétek, tanátak ëgy këgyetlen rossz malmot.

»No! má ez olyan rossz, hogy ebbe tán embër së lakik! Ugyan bemënnyünk-ë? Gyerünk be!«

Igy beszégettek ők ëgyütt.

Bemëntek.

Hát belőrű, olyan szép vót az, mint a mënyország!

Ott lakott ëgy mónár, a kinek a feleségi épenn kiterítve fekütt.

A lyány be akart oda ányi szógányi, de a mónár aszonta neki, hogy szóllyék hónap, mer most gyászsza van neki.

A lyány a macskával kimëntek az erdőbe egy fa alá, ott pihentek egész rëggelyig.

Másnap beállítottak újfënt. A mónár a lyánt mëg is fogatta mingyá.

Hogy a lyány mëg szép vót, a mónár mëg özvegy, mëttecczëttek ëgymásnak, ëgy pár nap múva ëgyek lëttek. A mónár elvëtte a szép lyánt.

Lëtt is nekik nemsoká olyan szép fiok, hogy bámúta mind, a ki látta, mint a csudaszarvast.

A gyerëk nyőtt, nevekëdëtt, má szép nagy vót. Elkűtte az apja világot próbányi. Ő is úgy fogott az életbe: világpróbálással, hogy tuggya meg, mi az élet!

A legény nem is szabadkozott, el vót tökélve, hogy ennek így këll mëllënnyi.

Má mëhetëtt jó darabig, el is vót fáradva, mer azelőtt való écczaka mëg nem is alutta ki magát, mikor ëgy erdő szélyihë ért, lëdőt egy bukor alá. Nem soká hanyakodott a fűvönn, mer el vót esve[58] mindëni, elalutt.

A hogy alutt, ámába mintha valaki mondott vóna neki valamit. Aszonta, hogy »a szomszéd várasba van három szép királyány, azé most három kiráfi verekëgyik mëg, ereggy csak oda, maj mëllásd: nekëd is jut ëgy!«

Tünődött ezënn az ámonn a legény soká. Igaz lëssz-ë, nem-ë? vagy csak az álom incselkëdëtt vele? Gondolta magába, hogy ő úgyis olyan most, mint az a vándormadár, a hova esik, odacsëppen, hát – mëppróbállya, hátha csakugyann van az ámába valami.

Bemënt a várasba, ott elszegődött ëgy bótosho bótoslegénnek. Ott kiruházkodott szépenn, szógát is tánn ëgy napot, de oszt mëszszökött. Még lova mëg kargya nem vót, azt këlletëtt vóna még keritenyi!

Kerűt-fordút, benyitott ëgy gazdáho, az vagyonos embër vót, az adott neki fëlszërszámozott lovat mëg kardot.

Mëvvót má mindën. Szép ruha is, ló is, kard is, csak még al lëgyék igaz, hogy a királyány az ő feleségi lëssz!

Másnap hajnaltájba elmënt a kirá palotája elejbe, ott bekopogtatott a kapunn.

Beeresztëtték.

A tërnáczonn má ott ült akkor a három lyán, várták a kiráfiakot. De mikor a letkisebb a mónár fiát mëllátta, olyan szépnek tanáta, úgy mëszszerette, hogy a koszorúját mingyá ráhajította, ëgyúttal mëg is monta, ő érte akar në is verekëggyënek, mer akarki győz, ő úgyis csak azé az ëgyé lëssz!

A kirá a hogy ezt hallotta, a lyányát mëppiszkolta csúnyáú, hogy mit gondol ilyen sëhonnaiho mënnyi?! nem tuggya, hogy ő rája itt kiráfiak várakoznak? De a lyány csak, hogy ő neki más ússë këll!

– Jó, hát akkor mënnyetëk ëbadóba, nekëm itthonn nem lësztëk. Aló, kifele innet!

A kirá elcsapta a lyányát, búsút is nagyon a lyány, de a mónár fiu tűresztelte, hogy sosë búsúlylyék, van nekik otthon házok, maj mëgélnek ők abba. Rá së gondollyék arra a farígy[59] apjára! erdőbe laknak, szép ződ fák alatt, minő jó sorok lëssz nekik ottan!

A lyány nagysokára mëvvigasztalódott, különösen, mikor az öreg mónárho értek, mer otthon nagyonn szívesenn fogták.

Azután ëgybekeltek, lagzit tëttek, boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsától. Lejegyzési ideje: 1903. november._

56. A bátor katona.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy gazdag kirá, annak vót ëgy elátkozott fekete vára, a kibe temérdek ördög lakott, a kiknek a hatalmába vót az ő lyánya is.

Hiri mënt, hogy a kirá annak aggya a lyányát mëg a fekete várat, a ki a várba három écczakát ki tud tőtenyi.

Hallotta ezt ëgy katona. Erősenn fëltëtte magába, hogy ő kitőtyi, ha ott vesz is, de a királyányának az övének këll lënnyi.

El is mënt a kiráho, mëmmonta neki, hogy ő válalkozik. »No jó, édës fiam! csak ott në hadd magadot!« »Dehogy hagyom, dehogy hagyom! felség! maj csak lësz valahogy!«

Avval elindút, mënt, mëndëgét, tanát ëgy fallal körüvëtt palotát. Av vót a fekete vár.

Bemëgy a kapunn. A hogy az első ajtóho ér, az kinyilyik előtte magátú, de utánna mëgint becsapódott. Igy a másogyik mëg a harmagyik ajtó is. Mikor a harmagyik ajtó is becsapódott utánna, hát látott a szobába ëgy asztalt, a ki tele vót mindenfajta étellel, itallal mëg szivarral.

Tutta, hogy ez nincs ide téve hijába, hozzáült, oszt ugyancsak hozzá is látott az ëvéshë. A hogy ül, az ajtó felő zörgést hall, odanéz, hát gyön befele ëgy merejű fekete lyány. »Aggyon Isten jó estét!« köszön a lyány. »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« mongya rá a katona. »Hát még nem vagyok jó, de ha még kécczër itt hász ezënn kívël, akkor jó lëszëk.«

Akkor a lyány nyakig mëffejírëdëtt, oszt visszamënt.

A katona mëg jó lakott, oszt látta, hogy sënkivel itt sëmmi dóga nem akad, lëfekütt, alutt mint a tej.

Nem bántotta őt egész écczaka sënki.

Másnap este mëgint kopognak az ajtó felő. Gyön a lyány, nyílyik előtte az ajtó. »Aggyon Isten jó estét!« köszön. »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« fogaggya a katona. »Mén nem vagyok jó egészenn, csak félyig, de ha még hónap itt lëszël, egészenn jó lëszëk!« Mikor ezt kimonta, derékig mëffejírëdëtt.

A másogyik écczaka së törtínt vele sëmmi. Ételyi, itallya vót, szivarozott, az annyába së vót jobb dóga.

Harmagyik este mëgint nyít az ajtó. Beköszön a lyány: »Aggyon Isten jó estét!« »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« »Má egészenn jó lélek vagyok!« Mikor ezt kimonta, mingyá mëffejírëdëtt tetőtű talpig.

Akkor aszongya a katonának: »Hallod-ë? eggyig is dombéroztak itt az ördögök, jó vót, akarhun fekütté, de ha most lëfekszël, a kanapéra feküggy, onnan mën ne mozdú!«

Avval kimënt. A katona mëg mihentést elvégezte a vacsoráját, azonnal dőt a kanapéra.

Allyig pihen lë, hallya a nagy csörgést-csattogást, dobogtak odaki, mint a ló.

Ecczërcsak kinyilyik az ajtó. Gyön ëgy nagy ördög sokadmagával, a mit értek, vágtak, törtek, elpusztítottak azok mindënt, hajingáták a kanapét is ëgyik sarokbú a másikba, de a katonát nem bánthatták.

Mikor má jó kikapálódzották magokot, visszatakarottak, a honnan gyöttek.

Rëggerre mëg má hideg nyomok së vót a várba.

A kirákisasszony mëg, a ki tellyesen jó lélek lëtt, a katona feleségi lëtt, a fekete várba ének még most is, ha valahogy mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi, vén lánytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember._

57. A fekete vár.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg a feleségi. Annak az asszonnak akarmënnyi cseléggyi vót, az mindég elveszëtt ësz szályig, abbú sosë sënkit së láttak többet. Még vót ëgy gyerëki is, a kit as së tutták, hova lëtt.

A kirá ëcczër utazóbú tért haza, ëgy erdőszélënn tanát ëgy kis árvalyánt. Hogy ő nekik nem vót ëcs csëpp së, a gyámjátú elkérte a kis lyánt, azutánn hazavitte, oszt úgy tartották, mint csak a magokét.

Sërdűt a kis lyány, má nagyocska vót, a kocsis beleszeretëtt, de nagyonn.

Ëcczër mëgy el a kirá, mongya a kocsisnak, hogy mënnyék vele, hajcsa a lovat! a kocsis aszonta, hogy ő nem mëgy, mer ő beteg. A kirá csak hítta, csak hitta, de a kocsis nem tágított. Nem is mënt el.

Tutta ő, hogy micsiná, vót ő neki eszi. Nem hatta otthonn a kiránét mëg a lyánt magába. Fëltëtte, hogy a lyány akarhova mëgy, ő utánna, oszt mëllesi, micsiná vele az asszony.

Hát csakugyan is, allyig mëgy el a kirá, a kiráné vitte a lyánt magával a pinczébe. A kocsis lassan, pipiskëdve lépëgetëtt utánnok. Mënnek bellyebb. Az asszony magáho vësz ëgy kötelet mëg ëgy bárdot, oszt húzza a lyánt maga után ëgy vérës, merejű vérës kádho. Aszongya a lyánnak: »tarcsd ide, a tőkére a fejed!« de a lyány hőköt mondott, nem tartotta. Akkor a legény, a kocsis csak eléugrik, mëgkapja az asszont, oszt a kötellel mëgkötözi amúgy magyarosann. Hát az a czurhó asszony mëg akarta a szeretőjit ölnyi!

Fëlvitte a szobába azon mëgkötözve, oszt várta, még a kirá hazagyön.

Mikor a kirá mëggyött, mongya neki a kocsis, hogy mi történt. A kírá nem hitte, még mérges vót érte. De mikor a szobába látta mëgkötözve, összehivatta a főemberejit, hogy lássonak törvént a feleséginn. Azok aszonták, hogy fël këll akasztanyi az olyan asszont, a ki az ártatlanok vérit kivánnya. Fël is kötték az asszont ëgy suhadër agacsfára, onnat horták szét a testyit a hollók mëg a varnyúk.

A kocsis mëg a lyánt elvëtte, azután aszonta a kirának, hogy ő hallotta valami fekete várnak a hírit, a kibe ha bemëgy az ember, nem bir kigyönnyi, ő mán nem bánnya, de mënnézi azt a várat, a szógálattal mëg fëlmond. A kirá azt hitte, hogy a kocsissa csak bolondozik, eleintenn rá së nézëtt a beszéggyire, de mikor látta, hogy a kocsis valóságosann el akar mënnyi, tartóztatta szörnyenn. De a kocsisnak fëltëtt szándéka vót az elmënés, nem maratt.

Elindútak, nem sokára a fekete várho érnek. Mihent a kapujánn beléptek, az becsapódott utánnok. Odbe kerestek magoknak ëgy szobát, abba raktak le húmiegymást, a mit magokkal hoztak. Épitëttek ők ott ëgy kis kápónát, abba imátkozgattak egész nap is.

Az embër ëcczër mëgunnya ezt a nagy rabságot. Elhatározta, hogy ő má mënnézi, mi van itt? mé nem lëhet innen kijutynyi? Mënt a sok szobánn kerësztű-kossú, mikor a tizënkettegyikbe ér, lát benne a négy ódalánn négy ajtót. Benéz mindëgyikënn, az utóssó szobába lát ëgy félënn fekete, félënn fejir koporsót, mellette mëg ëgy rudat, a kinek az egyik végi fejir, a másik fekete vót.

Gondolkozóba esëtt. »Mëllyiket üssem má mëg? a fejiret-ë vagy a feketét?« Fëlfogta a rudat, a fejir végivel mëgütte a koporsó fejir végit. A hogy mëgütte, a koporsó nagyot pattant, oszt kiugrott belűlle ëgy fejir embër, a kinek csak a lába újja vót fekete.

Aszongya az embërnek: »de jó, hogy nem a feketét ütted mëg! esküggy mëg, hogy azt sosë ütöd mëg!« Az embër mëgesküdött, hogy azt sosë ütyi mëg. Akkor elmëntek ëgyütt a feleségihë, a kápónába jártak, békébe vótak, éltek Istennek.

De a kocsis beleúnt ebbe az állapotba is hamarosann. Ecczër, mikor sënki së látta, bemënt a tizënkettegyik szobába, a rúd fekete végivel ráütött a koporsó fekete részire. Mingyá kiugrott belűlle ëgy fekete embër. »Hát të most ütsz mëg engëm, hê!? mé ütted mëg elébb a fejiret?« monta neki a fekete embër. »No má nem baj, gyerünk!« De má ekkorra a fejir embër odbe az ő házokba mëv vót halva, úgy hozták vissza a koporsóba.

Mikor má ëgyübe szoktak, aszongya a fekete embër a kocsisnak: »ládd-ë, ha të akarnád, ebbű a nagy fekete várbú de szép kasté lënne!« Aszongya rá a kocsis: »hát magam së bánnám!« De allyig monta ki, mán al lëtt.

A kapunn csakúgy gyött be a sok hintó, szëbbné szëbb kisasszonyokkal. Azok közű mëglát ëgyet a kocsis, kezdi dícsírnyi, hogy de szép! de takaros! Aszongya a fekete: »szeretnéd?« »Szeretném, de nekëm van ám!« »Öllyük mëg, jó?« »Jó!« Mëgis ölték. A kisasszony mingyá a kocsisé lëtt.

De a kocsis avval së vót beelégedve, másikot is mëszszeretëtt, emezt mëg mëgölette, azután harmagyikot szeretëtt mëg, az előttevalót azt is mëgölték ëgyütt.

Ezután a fekete embër mëgeskette, hogy a fejir embërt többet nem kőtyi fël, a kocsis kész örömmel mëgesküdött.

Folyt oszt a dáridó, a dinom-dánom sokáig, a kocsis csak akkor kapott eszihë, hogy látta, hogy a vár hogy sëtétëgyik, hogy vátozik el a szép kasté mëg a sok kisasszony, de mëg akkor, mikor a fekete embër mëmmonta neki, hogy itt lëssz nemsokára az utóssó itillet, úgy kécscségbe vót esve, hogy az eszi së vót tán helyinn.

Szalatt a tizenkettegyik szobába, mëgütte a fejir embërt. De az csak fëlült, nem akart lëgyönnyi. »Mé ütted mëg a feketét? nem mëgeskütté-ë nekëm? mos má nem mënëk lë!« De a kocsis rimánkodott, hogy segiccsék rajta, mer má el van kárhozva. »Segitëk rajtad, ha hécczër mëgesküdöl, hogy a feketét többet nem ütöd mëg!« A kocsis féttyibe tán tizënhacczor is mëgesküdött, hogy nem ütyi mëg többet a feketét.

Akkor a fejir embër kigyött a koporsóbú, a fekete mëg má fëlfordút, úgy hozták vissza a koporsóba.

A fejir embër mëg aszongya a kocsisnak: »nagy bűn terhëlyi a të lelkëdët, të el vagy kárhozva! Hanem, nézd csak amott van a hëgy tetejinn ëgy száraz, leveletlen fa, ha të hét álló esztendeig térgyënn csúszva a szádba hordod annak a tövire a vizet, még az ki nem ződű, ki nem leveledzik, akkor mëttisztúsz, máskép nem! Hát cselekëggy, a hogy jónak látod!«

A kocsis hét álló esztendeig horta térgyënn csúszva a szájába a vizet a fa tövire, mikorra az kiződűt, kilevelesëdëtt, mëttisztút ő is, visszamënt a kápónába, a hun a másik emberrel ëgyütt ének, ha mën nem haltak, mém most is az Istennek.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. jan._

58. A két királyfi.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kis ház, am mellett mëg ëgy nagy ház, am mellett mëg ëgy palota, a kinek olyan keritési vót, hogy oda még a szálló madár së mëhetëtt vóna be, abba a palotába lakott ëgy kirá mëg ëgy kiráné.

Má ők csak gazdagok vótak, méssë vótak boldogok! Szomorúságba teltek napjaik: gyerëkik nem vót. Ezé össze is kaptak ők gyakrann.

Ëcczër is ozënn torzsonkottak, mikor a kirá olyan szót tanát szónyi a feleséginek, hogy az fëlhúzta az órát érte, oszt kapta magát, kimënt a kerbe, ott lëült ëgy fa alá búslakonnyi.

A hogy ott üldögét szomorúságába, ott termëtt előtte ëgy öreg embër. Aszonta neki:

– Në búslakoggyá, asszony! mer nekëd gyerëkëd lëssz!

– Eh! – monta az asszony – nem igaz a! në bolondijjék el engem! ússë hiszëm el!

– De bizol lëssz! maj mëlládd! – monta az öreg embër.

Ëcczër csak az asszony mëszszaporodott. Két aranhajú gyerëki lëtt, az ëgyiknek a mellyin a hód, a másiknak mëg ëgy csillag vót.

Mikor odbe javába örvendëztek a szaporodásnak, mëgy be a lovász, oszt mongya, hogy máma két aranszőrű csikót ellëttek, utánna mëg a hetes, hogy az écczaka két aranfilű szamár lëtt!

Nagy vót az öröm a kirá palotájába. Honnë! csupa jó hir vót az egész nap! Nem is ortályozott többet a kirá a feleségivel.

A gyerëkëk lassan-lassan nyőttek, nevekëttek, ëcczër csak tizënnyócz esztendősök lëttek. Akkor elhatározták, hogy ők elmënnek világot próbányi, de úgy ëgyeztek mëg, hogy először csak az ëgyik indú el.

Aszongya az öregebb a fiatalabbnak, mikor ëgy puhárba vért, a másikba mëg vizet öntött:

– No! kedves testvérëm! én most elmënëk. Ha valamëllyik puhárba vátozást láccz, akkor az azt jelëntyi, hogy én mëhhaltam. No! Isten ággyon më!

Fëlőtözött, ráült az ëgyik aranszőrű paripára, oszt mënt Isten hírivel.

Mënt, mënt, mëndëgét, úttyába ëgy várasba ért. Beszállott ëgy kocsmába, ott szivesen fogták, a lovát mëg bekötték az ëstállóba.

Vót abba a várasba ëgy kirá, annak mëg ëgy lyánya. Ez a kirákisasszony akkor hírű atta mindënkinek, hogy a ki az ő aranyalmáját, a kit az ablakábú kicsüngeszt, lórú el tuggya kapnyi, ahho mëgy feleségű. A kocsmáros elbeszéte ezt a kiráfinak végig, oszt monta is, hogy próbákozzék mëg vele, hátha!

A kiráfi ráatta a fejit. Másnap vót a napja, a mikor ugrajtottak az aranyalmáé. Vót ott mindën tájékrú való embër, herczeg, báró, gróf, kiráfi, sok nagy urak, gondolta magába a kiráfi, hogy iszën az aranyalma ussë lëssz az övé, mënnyien gyöttek ide azé jobbná jobb lovakkal!

De azé, mikor elgyött az az idő, hogy no most! nekiugrajtott ő is, oszt a mit nem is ámodott, a királyán kezibű kikapta az aranyalmát.

Allyig ér vele haza, hallya, hogy tudattya a királyány, hogy hónap ëgy aranygyűrőt tart ki az ablakonn, a ki őtet szeretné, az kapja ki a kezibű azt is!

Másnap fëlült a kiráfi az aranszőrű paripára, fëlugrajtott a gyűrőé, elkapta mëg még a királyánt is mëgcsókolta, a hogy az kihajlott az ablakonn.

Aznap este mëgint hirjesztelyi a kirákisasszony, hogy harmacczorra ëgy zsebkendőt tart ki az ablakonn, a ki azt is elkapja, elvihetyi őt is.

Hallotta ezt a kiráfi. Nem búsút má ő azonn, hogy a zsebkendő a másé lëssz, tutta má ő, hogy nincsen ott sënkinek olyan lova, mint neki! Hát bizon nem is vót!

Másnap elkapta a zsebkendőt is, a tetejibe mëg kécczer csókolta mëg a királyánt.

Igy oszt a sok herczeg, báró mëg ëgyeb nagy urak szégyënszëmre sëmmi nékű indutak haza, a kiráfi mëg elvëtte a szép királyánt, a kivel olyan boldog lëtt, hogy ëgymásnak még a helyit is mëssöprötték.

Két hétyig ëgyütt laktak, akkor a kiráfi fëlkerekëdëtt, elindút újra világot próbányi. De mëmmonta a feleséginek, hogy në ríjjék, mer visszagyön, csak elmëgy országot-világot látnyi.

Mëgy, mëndëgé hetvenhét nappal mëg hetvenhét écczaka, ëcczër elér a Fekete-tenger partyáho.

Aszongya a csónakosnak:

– Vigyën át, barátom! mëffizetëm embërségësenn!

De a csónakos nem akarta átvinnyi.

– Hallod-ë, hé! minek vinnélek én átal tégëdët! má itt kilenczvennyóczann vesztek el, të lënné a kilenczvenkilenczegyik! Në mënny vakon a güdörnek!

De a kiráfi aggyig rimánkodott neki, még át nem vitte.

A tengër közepinn vót ëgy nagy kastély, a csónakos épenn az előtt kötött ki.

– No! köszönöm mán a jóakarattyát! – monta a kiráfi a csónakosnak, avval ugrott ki a csónakbú, oszt mënt be ëgënyest a kastélyba. Ott ëgy vén asszony fogatta, a ki boszorkány vót.

– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!

– Aggyon Isten! – monta rá a boszorkány. – Mit keresël të itteng!?

– Hát csak elgyöttem világot próbányi! – monta a kiráfi.

– No! lelkëm! hát üllyék lë! éhën van-ë? sütök ëgy kis rátottát!

– Jó lëssz! jó! – kapott rajta a kiráfi, – hát csak süssék!

Eszi a kiráfi a rátottát, eszi, mikor mëgëtte, elkezdëtt bággyaszkonnyi. Lassan-lassan elvesztëtte mindën erejit, mikor mán nagyon odavót, odamënt a boszorkány, szétszaggatta lovastú ëgyütt, besózta, hordóba rakta őköt.

Jó monta a csónakos, hogy ő lëssz a kilenczvenkilenczegyik, hát ő is lëtt!

Otthonn a testvéri nézi a puharakot, hát látta, hogy a vér vizes lëtt, a viz mëg vérës, mingyá tutta, hogy a báttya mëhhalt.

Útnak indút ő is.

Ódalára élës aczélkardot kötött, az ëgyik zsebibe forrasztófüvet, a másikba mëg választóvizet tëtt.

Mëgy, mëndëgé hetedhét ország ellen, épen arra az útra tért, a mëllyikënn a testvéri járt.

Betért a kocsmába is, a hun a báttya mëffordút, ott azt hitték, hogy az van ott, a ki a mútkor, olyan nagyonn hasollítottak ëgymásho. De ő elmonta, hogy ő csak testvéri annak, a ki êre járt, mer az má mëghalt.

Másnap bëmënt a kirá lyányáho is, mer hallotta, hogy a testvérinek al lëtt a feleségi. Am mëg ëgënyest azt hitte, hogy az ura gyött mëg, olyan szivesenn fogatta, hogy még az ágyba is vele akart hányi. De a kiráfi kihúzta a kargyát, maga mellé fektette azt ágyba, oszt mikor a kirá lyánya hozzá akart simúnyi, avval fenëgette mëg, ha nem maradhat tűlle.

Ëd darabig ott vót, azután dóga után látott, mënt a testvérit keresnyi.

Ere is azonn az utonn járt, a kinn a báttya. Ő is elért a Fekete-tenger partyáho, a csónakosho.

De az őtet së akarta átvinnyi.

– Má kilenczvenkilenczenn vesztek itt el, të lëszël a százagyik! Jobb lëssz, ha visszafordúsz, mer a ki előtted itt járt, épenn olyan vót, mint të, az is ittveszëtt!

De a kiráfi nem hatta annyiba.

– Hát az az én testvérëm vót, nekëm őt fël këll keresnëm, vigyék kend átal, mer nem tudom, hogy lëssz! De má mérges vót a kiráfi.

A csónakosnak mit vót mit tennyi! átvitte őt is, lëtëtte ëgënyest a kastély ajtajáná.

A vén boszorkány épenn a küszögönn ült nagy boglyosann, a mikor odaköszöntek neki:

– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!

– Aggyon Isten! hát mi járatba vagy?

– Világot próbálok, nénémasszony!

– El vagy-ë fáradva? süssek-ë ëgy kis rátottát?

– Hát!… jó lëssz! – monta a kiráfi, úgy hallottam, mint most.

Mikor a boszorkány a rátottát mëssütte, odatëtte a vendég elejbe. Ëtt a kiráfi jóézűvenn, de má a harmagyik harapásná érizte, hogy bággyad. Eszrevëtte a boszorkány szándékát, biztosann a testvérit is így tëtte el láb aló! Kirántotta a kargyát, úgy vágta lë a boszorkány két kézit csuklóba, mintha ott së lëtt vóna.

– Hova tëtted a testvérëmët mëg a lovát, te kutya! mondd mëg, mert të jártá a végire mind a kettőnek!

Mikor a boszorkány mëmmonta, hogy itt s itt van ëgy hordóba besózva, a kiráfi úgy összevagdalta, hogy nem vót aj jó többet embërnek.

– Ne ë, kutya! ha még a bátyámot mëgölted!

Nem is vót abba pára többet.

Akkor a kiráfi mëgkereste a hordóba a testvéri tetemit, fëlhítta a csónakost, avval a testvérit mëg a lovát is összerakták, oszt forrasztófűvel mëg a választóvizzel fëlélesztëtték.

Mikor azok fëlélettek, a csónakos kiráé, a csónak a feleségié, az övedző mëg a lyányáé vátozott, a nagy tengërbű mëg erdő lëtt.

Az övedzőbű lëtt kirákisasszony olyan szép vót, hogy a fiatalabb kiráfi mingyá mëszszerette. Még az utonn el is vëtte.

A másik kiráfi mëg elmënt a feleségié, hazavitte az apjáho, a hun a fiatalabb kiráfival mëgosztoztak a kiráságonn, azután lagzit csaptak, hétországraszólót, szörnyen boldogok lëttek, még most is élnek, ha azóta mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Hevesvármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. január._

59. Daru János.

Vót ëcczër a világonn ëgy kirá, annak vót ëgy lyánya.

Az a lyány tellyes életyibe nem látott sosë sënkit.

Mégis, hogy eltellyék neki az ideji valahogy, az apja csinátatott ën nagy arandarut, abba mëg muzsikát, hogy ha kedvi lëssz, hát avval mulassa magát.

Mikor az aramműves az arandarut csináta, mëllátta ëgy katona. Kérdëzősködött, hogy minek lëssz a!? A mestër aszonta, hogy »olyan mulattatós muzsika lëssz ebbe, a kirá lyányának készű!«

Este, mikor má mindënki alutt, gondolt ëgyet a katona, belebújt az arandaruba.

Másnap rëggel mëg má vitték a darut a kiráho, beállították ëgënyest a lyány szobájába.

A lyány örűt neki nagyonn, as së tutta, micsinálylyék örömibe.

A katona mëcs csak az écczakára várt. Mikor eszrevëtte, hogy csendesség van mëg az óraütésrű mëttutta, hogy itt az écczaka! kibújt a darubú, mënt ëgënyest a lyánho az ágyba. Ott oszt csinátak, a mit csinátak, elég ah hozzá, hogy a királyánnak nemsokára gyerëki lëtt.

Rëstëllte a dógot a kirá lyánya. Hová tëgye má azt a gyerëkët? Fogta magát, csinátatott ëgy aralládát, abba tëtte a gyerëkët, mellé mëg a sok pézt mëg ëgy kardot. Avval eresztëtte el a Dunán.

A láda eluszott, valahun lellyebb mëg kifogta ëgy halász. Annak is épenn akkor lëtt gyerëki. »No, annyok – monta a halász – van má gyerëk, kettő is! no! nem baj! ha az Isten idevezette, hát nevelylyük fël!« Mëg is kërësztëltették oszt ëgyütt a két kicsit.

Mikor má a gyerëkëk nagyok vótak, sokszor összekaptak, az igazi gyerëk lëhorta a másikot mindënnek, hogy »mét të is akarsz valamit, të széhozta, vizhajtotta, te!« A gyerëknek en nagyonn zokonn esëtt, odamënt az apjáho, mëkkérdëzte, hogy igaz-ë a, a mit a másik gyerëk mond? Az apja, má mint a halász, beösmerte, hogy »bizon të nem vagy ez én gyerëkëm, én tégëdët csak úgy fogtalak ki a Dunábú ëgy ládába!«