Part 21

Ott mëg fël vót fordúva az egész ház a nagy ordítástú. A herczeg jajgatott, a hogy a maga orvosa szëtte ki a hátábú az üvegët mëg a pëlyhët, de az az átkozott méz nagyon beleragasztotta mindakettőt. A herczeg allyig birt fëlgyógyúnyi olyan beteg vót! épen, hogy mëvvallotta!

Hej! fájt is a foga Okos Zsófira! csak ëcczër mëgfoghatná!

Akkorra má a háborúbú hazagyött a lyányok apja, az öreg kirá is. Első dóga vót számonkérnyi a lyányoktú a koszorót mëg a madarat. A két nagyobbé a koszoró el vót száradva, a madár mëg olyan vót, mint az ülős tyúk, allyig vót. De a Zsófi koszorója épenn olyan friss, a madara is olyan víg vót, mint mikor az apja odatta neki. Igën ám, mer ő mëgőrzötte a szüzességit!

A két nagyobb lyánt az apja elcsukatta, Zsófit mëg mëgkérte a herceg, oszt el is vëtte.

Má jó félesztendeig éltek ëgyütt, ëcczër Okos Zsófi mëssejdítëtte, hogy az ura el akarja őtet vesztenyi. Csinátatott a czukrászszal épen olyan bábut, mint ő maga, de belőrű üresset, oszt mëgtőtötte alkörmössel. Mikor készenn lëtt, haza vitette, lefektette az ágyába. Ő mëg – vót az ágya fëlëtt ëgy nagy Máriakép – annak a hátáho húzódott.

Nemsoká gyött az ura ëgy nagy fejszével, látta, hogy az asszony ott fekszik az ágyba, püff! oda neki! a bábú mingyá ezër darabra szakadt, az alkörmösbű mëg ëgy csëpp a szájára csëppent. Mikor érzëtte, hogy minő édës, lëborút a Máriakép elejbe:

– Jaj! mit csinátam! kedves feleségem! agyonüttelek, oszt még a vérëd is olyan édës, mint a méz! jaj! jaj! szűz Máriám! légy segíccségëmre! mit tëttem! mit tëttem!

Akkor Okos Zsófi mësszólalt a kép hátábú, mintha Mária szóna:

– Ereggy, oszt csúszszá térgyënn a vár körű, akkor mëbbocsájtok!

A herczegnek mit vót mit tënnyi? mënt, oszt csúszott térgyënn a vár körű.

Zsófi mëg lëgyött a képbű, befekütt az ágyba, ott várta az urát.

Az mëg is gyött nem nagyon soká, de má a térgyinn ëgy csëpp bőr së vót!

De maj hanyattvágódott, mikor a feleségit az ágyba látta, hogy sëmmi baja sincs. Nem tutta fëlérnyi észszel. Oszt Zsófi mëg még a tetejibe mindég csak azt sohajgatta:

– Jaj! de nagyot aludtam!

A herczeg látta, hogy ő má në tëgyék fël Zsófival, mer ő az, a ki rajtaveszt, odamënt, bocsánatot kért tűlle, hogy többet olyat nem tësz. Zsófi mëbbocsájtott.

Akkor oszt újra mëgesküttek, boldogok lëttek.

Még most is élnek, ha eggyig mën nem haltak.

_Puszta-Hanyi, Hevesvármegye. özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje: 1904. január._

51. A királyficzigánylegény.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráfi. Az a kiráfi lëvëtette magát három arczképbe, a három képet elkűtte három királyánnak, hogy nézzék mëg, minő ő, hogy elgyönnek-ë hozzá. De a kiráfi egész czigányosan, ripacsos arccal vëtette lë magát, olyan vót, mint ëgy valóságos czigány.

Az első királyány azt üzente, hogy ha a világon több nem vóna, së mënne el hozzá, a másogyik, hogy a sáros csizsmáját së türűné mëg benne, a harmagyik mëg, hogy elmënt vóna, ha épen most mëg nem kérték vóna.

Hát így a kiráfit jó kifizették.

»Mëgállyatok csak!« gondolta magában, »majd adok én nektëk!«

Avval fogta magát, fëlőtözött czigánylegénynek. Elmënt az első királyány apjának az udvarába. Ott beszegődött muzsikusnak, mer szépen tudott muzsikányi.

A királyány alyig látta, hallotta ëcczër-kécczër, nagyon mëszszerette. Kérte is az apját, eressze őt ki a muzsikusho, hagy hallgasson mëg ëgy pár szép nótát. Az apja nem gondolt semmit, kieresztëtte.

Ott a lyány bevallotta neki, hogy minő nagyon szeretyi mëg biztatta, hogy szökjönek mëg ëgyütt.

Úgyis vót. A kapuféfátú së búcsúztak el, csak elmëntek loppa.

A czigánylegény abba a városba mënt vele, a hun az apja is lakott. Ott, mit vót mit tënnyi? ényi mëg ënnyi këll, cserepedényárolásba fogtak.

Kipakolt a királyány a piacz közepire, sorba rakta a sok butykost, korsót, szélkét, kantát, csëmpét, miegymást, a mit a fazëkasok szoktak árolynyi. Várta a vevőt, csipejire tëtte a két kézit, oszt nagy hëgyësenn úgy átt ott a közepibe.

A czigánylegény mëg – mámint a kiráfi – beszét a kocsisokkal, hogy mënnyënek a piaczra, ott ëgy lyány cserepedént árol, në nézzënek së Istent, së embërt, csak gázollyák össze az edént mind.

Úgyis vót. A kocsis összetörette a sok edént ëgy csëppig.

Hazamëgy a kiráfi, az asszony rí otthon keservesen. »Mi bajod, hé!?« »Hát ëgy részëg kocsis az edént mind összetörette, ëgye mëg a zíz a fajtáját!« oszt elévett ëgy csëmpét, hogy csak am maradt mëg az egészbű. »No hát, aszongya a czigánylegény, má ehhë nincs szërëncsénk, másho kell látynyi.«

Akkor a lyány ëgy jó gazdahêre elát szógállónak. Mongya neki a czigánylegény, hogy neki is hozzék má estére valami ënnyivalót, mer azonn a helyënn mëg épenn lagzi vót. »Jó van, asszongya az asszon, maj hozok! felkötöm a szoknyám, oszt telerakom mindënvel!«

A legény mëg ezután odament a lakodalmas házho. Beszét a vőfélyëkkel, hogy van itt ëgy új szógálló, szép lyány, estére el në eresszék an nékű, hogy jó mën në tánczoltassák.

Hát csakugyan is, mer a lyány má jó mëgpakolta a szoknyát, mikor a vőfélyëk elvitték tánczolnyi. Húzóczkodott a lyány, hogy ő nem tánczol, mer a feji fáj, de nem hasznát sëmmit, mer úgy mëssürgették, hogy a sok bëgre, a ki káposztával, hússal mëg kásával vót tele, mind feldőt a szoknyájába.

Hej! sohajgatott a lyány, mikor eleresztëtték, »jó vagyunk má mëgínt! mos má mit viszëk haza?« De csak hazamënt. Kérdëzi a czigállegén, hogy »hát nekëm mit hoztá?« Eléatta oszt a lyány a panaszt, hogy telerakta ő a szoknyáját, oszt hogy mëssürgették őt a vőfélyek! verje mëg őköt az Isten! – A legén mëg csak nevetett.

Aszongya akkor neki: »Tudod-ë, mit? eregy të a királyi udvarba szógállónak, ott táng több szërëncséd lësz!«

A lyánt fël is fogadták.

A czigállegény pegyig suttyomba elmënt vadásznyi, mire hazagyött, má kiráfinak vót őtözve.

Mikor ebédelt, behívatta magáho a szógállót, má mint a királyánt, oszt maga mellé ültette az asztalho, de má akkorra a tába tëtte a gyűrőt, a mit a királyántú kapott ajándékba.

A hogy szëttek, ëpen a lyány kanájába csürdűt mëg a gyűrő. Ki vëszi: mi lëhet a? – hát mëgösmerte a maga gyűrőjit.

Akkor a kiráfi elmonta, hogy »ládd-ë, aszontad, hogy nem gyönné hozzám, ha ëgyeb nem vóna a világonn, oszt még szógállónak is tëttelek! No de most őtözz fël szépenn, esküggyünk mëg!«

Úgy is vót. Mëgesküttek, boldogok lëttek, most is ének, ha mán mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt asszonytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember._

52. A kis kondás három malacza.

Hun vót, hun nem vót, még az ópërëncziás tengërënn is túnat, vót ëgy kis kondás, a kinek három malacza vót.

Lakott azonn a környíkënn ëgy kirá, annak a lyánya szerette vóna mëgvënnyi a kondástú a három malaczot. Lë is kűtte a szobalyánt, kérdëzze mëg, hogy anná a malaczot? Al lëmënt, mëgkérdëzte. A kis kondás mëg mëgkérdëzte, hogy eladó a malac, de hát kinek kék? ki vënné meg? A szobalyány mëmmonta: »a királyánnak!« »Hát mondd mëg neki, hogy az ëgyik malaczot odaadom, ha a királyány térgyig felemelyi a szoknyáját!«

A szobalyány mëvvitte az üzenetët, hogy a kis kondás csak úgy ad malaczot, ha a királyány térgyig emelyi a szoknyáját.

Aszongya a királyány: »No! ha csak az a fizetés, akkor jó, akkor nem kerű sëmmibe së!« Őtözködött mingyá, oszt mënt lë a kis kondásho.

A kis kondás épenn ëgy boglya tövibe alutt, mikor a királyány odaért. »Aggyon Isten jó napot!« – monta a királyány. – »Aggyon Isten! – fogatta a kondás, mi járatba van?« »Hát tuggya! én vagyok a kirá lyánya, elgyöttem a malaczé!« »Jó van, jó! de tuggya-ë, mi annak az ára?« »Hát honnë tunnám!« – monta kirákisasszony, oszt avval térgyig emelte a szoknyáját, »ez az ára ë!« A kis kondás maj hogy hova nem lëtt örömibe, mer a kirákisasszony térgyinn két csillagot látott. Akkor fëlkelt, ëgy malaczot betëtt a zsákba, oszt odatta a kirákisasszonnak. Am mëg vitte hazafele.

De – a malaczpëcsënye esëtt-ë jó neki, vagy a kondás tecczëtt-ë mëg? – a kirákisasszony másnap is lëkűtte a szobalyánt, kérdëzze mëg a kondást, hogy anna még ëgy malaczot?

A szobalyány lëmënt, azt a hírt vitte haza, hogy ha a kirákisasszony a hasáig fëlemelyi a szoknyáját, ez övé lëssz a malacz.

Mit vót mit tënnyi? a kirákisasszony újbú lëmënt, a hasáig emelte a szoknyáját. A kondás a lyány hasánn hódvilágot látott. Akkor odatta neki a másik malaczot.

Harmannap a harmagyik malaczra kerűt a sor.

A szobalyány má azt hitte, hogy no! a királyány most az egész környík malacczát mëg akarja ënnyi, hogy mindég kűdözi! De a kis kondás as së atta ingenn, aszonta, hogy »ha a királyány a mellyiig fëlemelyi a szoknyáját, odaggya a harmagyik malacot is.«

A kirákisasszony mëttëtte azt is, akkor mëg a kis kondás a napot látta a mellyinn. Avval elmënt a harmagyik malacz is.

Most má odavót a kis kondásnak mind a három malaccza. Mit őrizzék má ő? vagy mére mënnyék? Fëltëtte magába, hogy mëkkéretyi a kirákisasszont, vagy mëgy hozzá vas së, de mëppróbállya.

Hát a hogy bemëgy a palotába, má ëgy katona ott vót, az is a királyánt szerette vóna. Eléaggya ő, hogy mismi járatba van? hogy ő a kirákisasszont el akarná vënnyi! »Jó van, – monta a kirá lyánya, – a ki közűlletëk három kérdésëmre mët tud felelnyi, azé lëszëk!«

A katona csak nagyot nézëtt, oszt magába mëg mérgeskëdëtt, hogy »mé gyön má ide ilyenkor ez a tahó kondás, olyan piszkos, mint a lëszállott fekete főd!« de csak nem ért as sëmmit, mëg këllëtt a három kérdésre felelnyi.

Aszongya nekik elsőbbet a királyány: »no! mongyátok mëg: mi van a térgyemënn?« A katona gondolkozott, gondolkozott, de nem birta kitanányi. A kondás mëcs csak a malaczvásállásra gondolt, mingyá mëmmonta, hogy »két csillag!« A katona mëg, mintha ő is tutta vóna, hirtelen utánna monta: »én is ezt akartam mondanyi!« de má a kondás hamarabb mëmmonta.

Másogyik kérdésnek azt atta fël a lyány, hogy »hát mongyátok mëg, mi van az én hasamon!?« A kondás mán nem is gondolkozott, csak monta, hogy »a hód!«, a katona mëg mingyá utánna, hogy »én is azt akartam mondanyi!« De ő mindég akkor szót, ha má a kondás mëmmonta.

A harmagyik kérdés av vót, hogy »tanállyátok ki: mi van az én mellyemën!?« A kondásnak má ráát a szája, csak mozgatynyi këllëtt neki, hogy »a nap!« De a katona mostis utánna monta, hogy »én is azt akartam mondanyi!«

A királyány most má aszonta a katonának, hogy mënnyék, a mére lát, mer a három kérdésbű ëgyet së tudott kitanányi, mos má ő a kis kondás feleségi lëssz.

De a katona akadékoskodott, hogy ő is kitanáta, csakhogy a kondás előzte őt a szóval. No jó! a királyány helyt adott a panaszának, mëkkérdëzte a kondást, hogy micsodát csinállyonak má evvel a katonával? A kis kondás azt is kitanáta mingyá.

Aszongya a katonának: »hallod-ë, pajtás! mink most a kirákisasszonval ëgy ágyba fekszünk, a ki fele a kirákisasszony fordú, azé lësz!« A katona beleëgyezëtt.

Lëfeküttek az ágyba, ëgyik ódarrú a katona, a másikrú a kondás fekütt. Akkor a kondás jószagú süteményëket szëdëtt elé a zsebibű, ezt kezte ënnyi. A katona mëg mësszirű gyött, oszt tisztát má jó régenn nem vëtt, büdös vót. A királyány allyig áhatta ki ott maga mellett a szagáé, ëgyet hajított magánn, oszt a kondás fele fordút.

Igy oszt a kirákisasszony a kondás feleségi lëtt, a katona mëg elmënt Kukutyínba zabot hëgyëznyi.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. február._

53. A tánczolni járó királykisasszonyok.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya. Azok a lyányok olyanok vótak, hogy minden écczaka elnyőttek háromszáz pár czipét. Az apjok nem győzte má czipével őköt, de csakugyann a fene së győzné, hát kihirdette az országba, hogy a ki nyomára tunna gyönni, hogy a lyányok hun nyövik el azt a tengër czipét, azé lëssz a letfiatalabb lyánya mëg a feli kirásága.

Mëghallotta a hírt ëgy kondás, aszongya az annyának, hogy ő mëppróbákozik vele. »Jó van! – aszongya az annya – adok nekëd olyan subát, a kibe a letsëtétebb écczaka is mëllátnak, mëg olyan csuhát, a kibe sosë sënki mën nem lát. Azutáng ëgy pár bocskort, a ki olyan sebësenn visz, hogy ha má az ëgyikët fëlhúzod is, kiabányi këll neki, hogy »hó! te hó! ne mënny még!««

A kondás fël is őtözött, vitte magával a ruhákot is, mëg a bocskort is.

Elindút, nemsokára oda is ért a kiráho. Az udvarba állott kilenczvenkilencz hëgyës karó, azon kilenczvenkilencz embërfej állott. Odaköszön a kirának, oszt elmongya, hogy mísmi járatba van ő. A kirá aszongya rá, hogy »jó, de oszt ura lëgyé a válalatodnak, mer látod-ë, kilenczvenkilencz emberfej van itt, a kik hiába tróbákoztak, ettéd lëssz a százagyik, ha nem tuccz embër lënnyi!«

A kondás válalta, hogy ő nyomára gyön a dolognak akarhogy is.

Elgyött az este, a kondás lëfekütt. A három kirákisasszony mëg má készűt az útra. Mikor má készenn vótak, odaátak a kondás fëlé, oszt rákezték: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap rëggel karón lëssz a fejed!«

De a kondás nem alutt, csak azt várta, hogy indúllyanak a kisasszonyok.

Mikor elindútak, fëlvëtte ő is a látatlanná tévő csuhát, utánnok! A lyányok hattyúképibe szátak.

Mëntek sebësenn, a kondás má izzadt is a csuhába.

Ëcczër elérnek ëgy ezüsterdőbe, ott a kútná a három hattyú mëgáll, mindënkinek vót ott a kút rovátkáján ëgy-ëgy ezüstpuhár, itt mindëgyik, odamënt a kondás is, ő is itt ëgy jót, avval utánnok.

Nemsokára beértek ëgy rézerdőbe, a hattyúk a kútná ittak a három aranpuhárbú, a kondás is szomjan vót, jó esëtt neki a fáin aranpuhárbú, oszt mëntek tovább.

Harmacczorra beértek ëgy gyémánterdőbe. Szokás szërint a hattyúk mëgállanak a kútná, mindëgyik iszik a maga külön gyémántpoharábú, a kondás is szintazonszërint. De mikor a kondás el akart gyönnyi, hogy a lyányok utánn mëgy, a letkisebbét szájával lëfele fordította.

Szátak oszt, mint a rossz. Mënt ám utánnok a kondás is, úgy loholt a csuhába, mint ëcs csuhás barát.

Kisvártatva ëgy palotáho értek. A hattyúk ott mërrázkóttak, lyányoké vátoztak, oszt mëntek be ëgënyesenn a házba. A kondás látatlanú mindenütt utánnok.

A vocsora má készen várta őköt. Ëttek is, mint a farkas, a ki ënnyivalót së látott. A kondás odaült, ő is ëtt velëk.

Mikor vocsoráztak, a kondás gondolta, hoj jó lëssz innen valami jelt elvinnyi, mer hátha el së hiszik, hogy ő itt járt. Innen is, onnan is fëlvëtt hun ëgy arankést, hun ëgy ezüstvillát, hun ëgy gyémántkanát, oszt csapta be a csuhaújjba.

A vocsora végeztyivel a két nagyobb lyány odamënt a bőcsőkhő, a nagyobb kettőt, a kisebb mëg ëgy gyerëkët a karjára vëtt, oszt szoptatott. Azok a gyerëkëk má az ő gyerëkejik vót. A letkisebb még ott enyelgëtt ëgy fiatalembërrel.

Mikor má a szoptatás is mëvvót, készűtek a tánczra, a kondás nem teketóriázott, csak fogta fël két bőcsőt, a kibe a gyerëkëk feküttek, be őköt is a csuhaújjba a kanáho mëg a villáho.

A lyányok mëg hozzáfogtak a tánczho.

Sürgöttek, mint a forgószé, járták a bolongyát, el is nyőtt a lábokonn mindën tánczná ëgy pár czipe. Vót ott fiatalembër vagy százigváló, azok mind mettánczoltatták a kisasszonyokat úgy, hogy a három lyánná, mikor mind a százann mettánczoltatták, elnyőtt a háromszáz pár czipe.

Má hajnalodott is otki, a lyányok garmadába hánták a sok elnyőtt cipét, vót má ott miliomig való is, a mënnyit má azok elnyőttek.

A kondás odament a sok czipéhë, háromszázat be azok közű is a csuhujjba. A fene së látta, tëhetëtt vóna, a mënnyi csak jóesik.

A lyányok má épen búcsúzkottak, kívël átak a pitartajtóba, a kondás is az ajtó mellé húzóczkodott, hogy këllő időbe ott në haggya a három lyány.

Végre indulásra készenn vótak.

A három lyány csak mërrázkógyik, rögtön hattyúé vályik, oszt vëszi az úttyát ëgënyest hazafele.

A hogy mënnek az erdőkbe a kutakná mindëgyikné mëgátak, a gyémánterdőbe a letkisebb eszrevëtte, hogy az ő puhara fenekivel van fëlfele, mëgihett, hogy »jaj! biztosan gyött itt utánnunk valaki!« »Dehogy gyött, dehogy gyött! – montták az öregebbek, – biztosan magad tëtted úgy, oszt most elfelejkëzté!« Allyig tutták a lyánt lëcsitítanyi.

A kondás mëg, a mëly kútná csak elgyöttek, a puharakot mind elrakta. Gondolta magába: »no, lyányok! mos tagaggyátok hát mëg, hogy én nem láttalak bennetëkët!«

Avval ő jó előre sietëtt, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok. Este vót, ledőt ëgy ágyra, a mëlyikënn az azelőtt való este hát. Nemsokára hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás nem tud sëmmit arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik, biztosra vëtték, hogy ez is má a karóra jut százagyiknak. Mëgint rákezték az ágya fëlëtt: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lëssz a fejed!«

De a kondásnak jó esëtt az álom, alutt is, mint a tej, másnap rëggel arrú az ódalárú kelt fël, a mëlyikënn még este alutt.

Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má számolly be: ettéd lësz-ë a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn lëssz a fejed!?« »Hát, fëlséges kirá! gráczia fejemnek! én mindënt tudok! én nyomára gyöttem mindënnek: mére járnak? hova mënnek? micsinának? hun nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta végig-hosszig az erdőköt, kutakot, a palotát, mëm mindent, a mit csak látott. Azután aszonta, hogy »ha mém mos së hiszi fëlségëd, hogy mindënt tudok!« – akkor csak benyút a csuhújjba, elévëtte a kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerëkëstű, a puharakot, a czipéket mind – »hát ëhën vannak-ë! ezëkkel ëttek, ezëkët szoptatták, ezëkbe tánczoltak, ezëkbű mëg ittak. Ez a két gyerëk a két letnagyobb lyányáé, kérdëzze csak mëg őköt, hivassa be, hogy elválallyák-é magokénak?«

Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, mëgkérdëzte, hogy igaz-ë az, a mit ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a bőcsőbű rívást hallottak, odanéztek, mëgösmerték, hogy a saját tulajdon gyerëkik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék mëg, ha má mink kurvák lëttünk! többet ilyent nem tëszünk!«

De a kirá nem këgyelmezëtt, ökörrel szaggattatta szét őköt.

A kondásnak mëg odatta a letkisebb lyányát, mëg a felikiráságát.

A fiatalok mëgesküttek, oszt nagyon – de nagyon boldogok lëttek. Még tán most is ének, ha mên nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Lejegyzési idő: 1903. deczember._

54. Baka János.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. A feleségi mëhhalt, de mëhhatta, hogy në temessék el, ha a templomba vigyék, azután, mer vót három lyánya, hogyha lyányajinak mindën nap új ruhát aggyonak, mëg a lyányok háza elejbe mindën nap sirbakot állyonak.

Úgy is vót. A kirá mindënt út tëtt, a hogy a feleségi mëhhatta. De a sirbak má annyira fogyott, hogy odalëtt neki mindën katonája, mán ő rajta vót a sor. Ő mëg aszonta, hogy nem mëgy sirbakolnyi, majd ő vele is kituggya: mi törtínnyék! mint a többivel.

Eszibe jutott, hogy van neki ëgy öreg, régi, hű szógája, Baka János, azt híjja el, az tán majd válalkozik sirbaknak.

Elhívatta, elmonta neki a sort. Baka János aszonta, hogy mëttëszi szívesenn, hacsak lëhet.

Má az nap estére ott is vót a kirákisasszonyok pitarjába. De úttyába tanákozott ëgy öreg embërrel, a ki azt tanácsolta neki, hogy »hallod-ë! mën në idd a három puhár bort, a kit annak, mer elalszol, ha öncsed a kelebedbe. De úgy tëgyé, tudod-ë?!« Baka János mëffogatta.

Este várakozik ő ott a pitarba. Tiz órakor mëgáll a ház előtt ëgy tüzes hintó, benne három ördög, szának lë, mënnek a kirákisasszonyoké. Mikor bemëntek, gyön ki a három lyány ëgymásután, mindëgyik mëkkinállya egy puhár borral. Baka János nem itta mëg, ha a kelebibe öntötte mind a három puhárral.

Azok elmëntek, ő mëg lëfekütt.

Rëggel, mikor fëlérzëtt, má a lyányok elé vótak. Baka János is mëgy be a kiráho, jelëntenyi, hogy még él. A kirá örűt mëg monta is, hot tutta ő, hogy az ő János baráttya mindënt jó végez.

Másnap este mëgínt úgy vót mindën. Harmagyik este az útonn mëgint elejbe kerűt Baka Jánosnak az öreg embër.

Aszongya az öreg, adott neki ëgy sipkát: »ne ë ez a sipka! ha ezt a fejedre tëszëd, sënki së lát mëg; mikor az ördögök elviszik a lyányokot, ereggy tísis, ülly fël a kocsira valahun, oszt nézd, mére, hova mënnek? de vigyázz, hogy a sipka lë në essék a fejedrű, mer akkor véged van!«

Baka János zsebrevágta a sipkát, mëkköszönte az öregnek a szívességit, avval mënt sirbakolnyi.

Este tíz órakor újfënt itt van a tüzes hintó mëg a három ördög. Itatnák Baka Jánost, de az së vót hülye: a lajbi alá öntözgette, a kelebibe. Mikor indúnyi akartak, fëltëtte a sipkát ő is, a kocsinak letëslet hátullyára ült, oszt kísírte őköt, a hova mëntek, – a pokolba.

A hogy odaérnek, má messzirű hallotta a nagy rívást, szalad a három lyány szoptatnyi a bőcsőhő, mer má mind a háromnak gyerëki vót. Ő látott végig mindënt, ott át a Plútódrómó hátáná.

Mikor a lyányok mëszszoptattak, hozzáültek a vacsoráho. Baka János is ott ëtt velëk, de őt nem látták. Hogy a vocsorának végi vót, ëgy aranpuharat, kést, villát a zsebbe tëtt János bácsi, hogy vihessék is valami jelt onnat a kirának.

A lyányokonn mëg má akkor a fájin új ruha csupa rongy vót, csak itt-ott lógott rajtok belűlle, mind lëszëtte rúllok a sok miling.[54]

Nemsokára indútak haza. A tüzes hintóba beleült a három ördög mëg a három lyány, de má mind a három meztelen vót, úgy indútak el a főd alatt. Baka János mindënütt utánnok. De má mikor gondolta, hogy közel vannak, ő előre mënt, oszt lëfekütt a pitarba. Látta is a három meztelen kirákisasszont, a hogy mëntek befele pihennyi.

Rëggel elmënt a kiráho, elmondott neki mindënt, a mit látott. A kirá rögtön elkűdött a lyányoké, hogy »itt lëgyënek ebbe a szentbe!«

A lyányok ott is vótak. Akkor a kirá monta Baka Jánosnak, hogy mongya el csak végig-hosszig, a mit látott. Baka János elmonta. Mire a végire ért, a három lyány mëttisztút, oszt galambképibe szát fël az égbe.

A kirá felibirodalmát Baka Jánosnak ajándékozta, a ki hóttyig becsületësenn ét belűlle, mét táng máma is él, ha mën nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska, kovácstól. Lejegyzési idő: 1904. január._

55. A szegény lyány meg a fia.

Hun vót, hun nem vót, a küszögönn innet vót, a kapunn túnat vót, ëgy pár cseléd. Vót annak három lyánya.

Hogyún nagyonn szëgényëk vótak, elkütték a lyányokot szógálatba. Először a letnagyobbat.

Süttek neki ëgy nagy hát bogácsát, azt a nyakába kötték, oszt útnak eresztëtték.

Mënt a lyány, mënt, mëndëgét, má jó este vót, mikor beért ëgy erdőbe. Hova fordúllyék ott abba a setéccségbe, nem ülhetëtt lë a fa alá. Mënt árébb.

Nagysokára tanát ëgy rossz kis házat, ëgy rossz is ablak vót rajta, azonn látott ëgy kis mécsët égnyi.

Odamënt, kopogtatott az ablakonn. De nem szót ki sënki. Kopogtatott újfënt, de csak nem szót sënki.

Bizony bemënt. Szétnézëtt, nem vót odbe sënki, csak ëgy nagy macska kuczorgott a kemëncze tetejinn.

Ásitott az egész ház, olyan üres vót. Nagyot sohajtott, leült, kibontotta a batuját, kënyerezëtt. Kitëtte a sok bogácsát.

A macska is hogy látta, hogy az asztalonn van valami, lëkoncsorgott a kemënczenyakrú, odasüntörgött[55] a lyánho, odadörgölődzött, mintha kért vóna valamit. De a lyány rá së nézëtt, oszt hogy nem kapott sëmmit, a macska is mënt fël, a honnat gyött, a nyakra.

A lyány mëg ott maratt ülve a lóczánn az asztal mellett.

Éfé tájba gyönnek az ajtóra.

»Tányírtalpam, lombosfarkam! Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót.«

De a lyány csak mëghalt, hogy ezëkët a szavakot hallotta. Féttyibe nem is nyitta ki az ajtót.

Az is oszt otki nem győzte várnyi, begyött.

Hát ëgy nagy lompos medve kuburczolt be a házba.

Mëllátta a lyánt az asztalszögletbe, odamënt, nem teketóriázott vele, szétszaggatta, oszt mëgëtte.

Otthon a szülei csak várták, csak várták, de nem mënt a lyány.

Elkűtték a másik lyánt is, de az is csak új járt, mint az első. Szétszaggatta a medve.

Elmënt a harmagyik is. Az is beért abba az erdőbe mëg abba a házba.

Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«

A lyány mëssajnáta a macskát, látta, hogy nincs itt sënki, a ki ënnyi anna neki, széttört ëgy bogácsát, a felit oda tëtte neki az asztallábra.